– A versenyzők szájából gyakran elhangzik, hogy olimpiai bajnoknak és egyáltalán sikeres versenyzőnek születni kell. Igaz ez a jó versenybírákra is?
– Hát ami biztos: szeretni kell a sportot, nagyon szeretni. Ez az alap. Mert ez a tisztség komoly áldozatvállalással és nagy felelősséggel jár. Tudni kell minden szituációban semlegesnek maradni.
– Ez utóbbihoz persze minden bizonnyal szükségesek bizonyos személyiségbeli kvalitások. Melyik a legfontosabb
– A nyugalom. Ideges csak a versenyző lehet, meg az edzője. A bíró nyugodt kell, hogy maradjon és fontos, hogy csak azt hallja meg, amit akar.
– Önt egyenesen a nyugalom szobraként emlegetik… Árulja el: valóban ilyen higgadt természetű vagy ez a nyugodtság inkább az adott feladatnak szánt összpontosítás eredménye?
– Mind a kettő igaz. Ez egy ötvözet. Egy bírót nem befolyásolhatnak az érzelmek, az indulatok. Az embernek fel kell mérnie azt, hogy mekkora tétje vannak, amit csinál. Hogy egy válogatón vagy nemzetközi versenyen mennyi felkészülés van a versenyzők mögött, mennyi erőfeszítést tettek, mennyi áldozatot hoztak és ehhez képest kell nekem a feladatot elvégezni. Pártatlanul hozzásegíteni őket ahhoz, hogy kihozhassák magukból a maximumot.
– A szíve mélyén azért drukkolhat valakinek egy versenybíró? Lehetnek kedvenc versenyzői?
– Előttem egy versenyen csak hajó van meg hajószám, azt sem tudom, ki ül a hajóban; amikor felolvasom az indulók nevét, rögtön el is felejtem. Ilyenkor az ember semleges kell, hogy maradjon, mert az összes többivel kiszúrna, de még azzal is, akinek drukkol. Nagy segítség, hogy itt nincs szemtől szemben való kontaktus; én a rajtszámmal beszélgetek, a kettessel vagy a ketteskével. Fontos, hogy a versenyzők tudják, hogy a bíró ott van és bízzanak benne. Egy vitatott helyzetnél pedig mindig azt mondom, inkább egy ember szidjon, mint a másik nyolc.
– A bírói hivatással óhatatlanul együtt jár, hogy az ember nem mindig népszerű… amint egykori kolléganője, Vajda Éva fogalmazott: „ egy versenybírót ugye nem mindig imádnak”. Hogyan viseli az ilyen helyzeteket?
– Szerencsére, nem volt ezen a téren igazán meghatározó eset. Az kétségtelen, hogy egy vitatott döntésnél a szenvedő fél legfeljebb egy-két hónap vagy év múlva ismeri csak el, hogy a bírónak igaza volt, és az edzőnek is az a dolga, hogy mentse, ami menthető. De a versenyek után mégis helyreáll a rend és nincs harag. Ebben nagy szerepe van annak, hogy jó a rendszer és a társadalmi zsűri közreműködése is nagyon hasznos. Egy súlyosabb intézkedésnél persze minden versenyző ideges és nem tudja rögtön feldolgozni a történteket; ki így reagál, ki úgy, adott esetben kiadja az indulatát is, de én nem úgy veszem, hogy ez nekem szól. Hiszen még egy győztes befutásnál is előfordul, hogy valaki örömében üvölt vagy káromkodik. Inkább arra gondolok, hogy a bíráskodás és azon belül egy-egy döntés egyfajta felkészítés a világbajnokságon és az olimpián való szerepléshez. Itthon is olyan szigorral kell eljárni, hogy kinn ne érje meglepetés a versenyzőt. Inkább idehaza legyen kizárva egyszer, inkább itt tanulja meg, amit meg kell, mint a nemzetközi megmérettetésen, amikor már a munkája gyümölcsét kéne learatnia.
– Ezen analógia nyomán egy-egy nemzetközi sikerben az Ön következetes teljesítménye is benne van. Kapott valaha valakitől köszönetet a hozzáállásáért?
– A szegedi világkupákon elég sok külföldi edző odajött és megköszönte a korrekt indításokat. Jó érzés volt.
– Nemzetközi bíróként melyik versenyt tartja a legemlékezetesebbnek?
– A legemlékezetesebb mindenkinek az olimpia. A többi világverseny illetve az Eb is komoly esemény, de hát azok minden évben vannak és azoknak az értéke is egészen más. Én egy olimpián vettem részt bíróként, Pekingben. Nagyobb a tét, kevesebb a versenyszám, jóval nehezebb nyerni és ezáltal sokkal nagyobb a feszültség is. Mindezzel együtt csodálatos érzés, amit elmesélni nem lehet, csak átélni. Az ottani rendezésről meg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nekem Peking egyébként azért is különleges volt, mert kint lehettem az előolimpián is, így láttam, miből mi épült fel egy év alatt. Az egy csoda volt.
– A sportág szeretetén túl mi motiválta még annak idején arra, hogy versenybíró legyen?
– Hát ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a sportpályafutásom alatt elég sok olyan bíróval találkoztam, akik hatására elgondolkodtam, hogy én biztosan nem így csinálnám. Közel 12 évig kajakoztam, olyan versenyzők voltak akkoriban körülöttem, mint Parti, Hesz, Tímár Pisti, Fábián Öcsi, Petróczy Jani, a lányoknál Rozsnyói Kati, Tőzsér Ili – de én ifi koromban abbahagytam. Hiányzott a társaság, és amikor hívtak, hogy menjek vissza a sportág közelébe és próbáljam meg ezt a versenybírói pályán keresztül, akkor igent mondtam. Nagyon örülök neki, hogy akkor elfogadtam ezt a felkérést és már közel négy évtizede igen jól érzem magam a versenyzők közt.
– Négy évtized alatt minden bizonnyal sok változást élt meg a sportágon belül, így a versenyszabályokét is…
– Valóban, sok változáson mentünk keresztül, egyértelműen ezt lehet mondani a versenyszabályokra is, amik lényegében egyszerűsödtek és ez sok esetben megkönnyíti a döntéshozatalt is. De ettől függetlenül nagyon oda kell figyelni és száz százalékban ott kell lenni az adott poszton, mert egy tizedmásodpercnyi figyelemkihagyásnál egy döntés már nem biztos, hogy olyan lesz, amilyennek lenni kellene.
– Mit gondol: versenyzői múlt nélkül is lehet valaki jó versenybíró vagy ez az előélet elengedhetetlen?
– Bizonyos posztokon enélkül is kiválóan helyt lehet állni. De nagyon nagy előny, ha valaki versenyző volt és szembesült a saját bőrén keresztül is a bírói döntésekkel, a pozitívokkal meg a negatívokkal is.
– Az viszont biztos, hogy valamit nagyon sajátosan csinál, hiszen a sportágon belül „jelenség”-nek számít…
– A már említett nyugodt erő képviselete. Talán ez az, ami rám különösen jellemző. Éppen erre vonatkozott, amit versenyzőként megállapítottam magamban, hogy „ezt én biztosan másképp csinálnám”. A korrektség az természetes, nem is kérdés. Nem szabad fitogtatni a hatalmat, amivel egy bíró rendelkezik. Egy bíró sose legyen indulatos és mindig legyen benne egy csöppnyi humor. Jó bíró egyébként is csak az lehet, akit a versenyzők elfogadnak. Anélkül, ha megfeszül, sem lesz jó bíró soha.
– Az imázsához szinte már elválaszthatatlanul hozzátartozik a kutyája, Cocobella, aki talán még önnél is nyugodtabb…
– Lassan már tévésztár is lesz… Mindig rámegy a kamera, amikor ott van az indítóálláson és ül kint a lépcsőn. Ő már a második mopszom, tulajdonképpen tizennyolc éve mopsszal járok versenyre.
– Mi az ő szerepe?
– Ő adja a nyugalmat, mert végtelenül békés kutya. Ha tudja, akkor végigalussza azt a kétszer fél napot, amikor kint van velünk, motorosban is kiválóan érzi magát, oldja a feszültségeket. Amikor az edzők találkoznak vele, legalább egy mosoly megjelenik az arcukon és megsimogatják. Egyébként az edzők közt is van, aki kutyával jár versenyre és a versenyzők köreiben is akadnak komoly kutyások, szóval megvan a közös téma.
– Bármennyire is elhivatott lelkesedéssel végzi a bírói tevékenységet, mégiscsak arról van szó, hogy hétvégén, amikor mások többnyire lazítanak, Ön dolgozik. Hogyan piheni ki a versenyeket?
– Munkával. Én a versenyre megyek pihenni, aztán a háromnapos verseny végére el szoktam fáradni és utána könnyebb hétfőn dolgozni menni. Kitisztul az ember az agya. Vagyis nekem amolyan egészségmegőrző angyalom ez a sport, meg a bíráskodás, mert ezáltal az ember elfelejti a hétköznapi gondokat-bajokat arra három napra és aztán újult erővel tud dolgozni.
– Ha mégis akad szabadideje, mivel tölti?
– Olvasással, kirándulással, utazással, kerti munkával. Sok minden van, tudok válogatni.
– Hogyan ünnepli meg a születésnapját?
– El fogom felejteni gyorsan. Minden megy tovább, mint a versenyen. Szerencsére, jól érzem magam a bőrömben; egy hozzáértő orvos szerint a szervezetem életkora negyvenöt év, ennyire sikerült elhasználnom. Szeretném addig csinálni a bíráskodást, amíg tudom, amíg hasznára vagyok a sportágnak.
– Egyéb kívánság?
– Én is szeretném majd felköszönteni Önt a hetvenedik születésnapján!
