Mégse

„Minden megy tovább, mint a versenyen…”

Tudják, mit csinál egy barátságos mopsz az idény legizgalmasabb válogatóversenyén? Hát alszik. No meg oldja a feszültséget. Dénes György „segédjeként” persze könnyű dolga van, még akkor is, ha ebben a szakmában bizonyos helyzetek kötélidegeket kívánnak. A sportág egyik legeredetibb és legtapasztaltabb aktív versenybírájával hetvenedik születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Hír

– A versenyzők szájából gyakran elhangzik, hogy olimpiai bajnoknak és egyáltalán sikeres versenyzőnek születni kell. Igaz ez a jó versenybírákra is?

– Hát ami biztos: szeretni kell a sportot, nagyon szeretni. Ez az alap. Mert ez a tisztség komoly áldozatvállalással és nagy felelősséggel jár. Tudni kell minden szituációban semlegesnek maradni.

– Ez utóbbihoz persze minden bizonnyal szükségesek bizonyos személyiségbeli kvalitások. Melyik a legfontosabb

– A nyugalom. Ideges csak a versenyző lehet, meg az edzője. A bíró nyugodt kell, hogy maradjon és fontos, hogy csak azt hallja meg, amit akar.

– Önt egyenesen a nyugalom szobraként emlegetik… Árulja el: valóban ilyen higgadt természetű vagy ez a nyugodtság inkább az adott feladatnak szánt összpontosítás eredménye?

– Mind a kettő igaz. Ez egy ötvözet.  Egy bírót nem befolyásolhatnak az érzelmek, az indulatok.  Az embernek fel kell mérnie azt, hogy mekkora tétje vannak, amit csinál. Hogy egy válogatón vagy nemzetközi versenyen mennyi felkészülés van a versenyzők mögött, mennyi erőfeszítést tettek, mennyi áldozatot hoztak és ehhez képest kell nekem a feladatot elvégezni. Pártatlanul hozzásegíteni őket ahhoz, hogy kihozhassák magukból a maximumot.

– A szíve mélyén azért drukkolhat valakinek egy versenybíró? Lehetnek kedvenc versenyzői?

– Előttem egy versenyen csak hajó van meg hajószám, azt sem tudom, ki ül a hajóban; amikor felolvasom az indulók nevét, rögtön el is felejtem. Ilyenkor az ember semleges kell, hogy maradjon, mert az összes többivel kiszúrna, de még azzal is, akinek drukkol. Nagy segítség, hogy itt nincs szemtől szemben való kontaktus; én a rajtszámmal beszélgetek, a kettessel vagy a ketteskével. Fontos, hogy a versenyzők tudják, hogy a bíró ott van és bízzanak benne. Egy vitatott helyzetnél pedig mindig azt mondom, inkább egy ember szidjon, mint a másik nyolc.

– A bírói hivatással óhatatlanul együtt jár, hogy az ember nem mindig népszerű… amint egykori kolléganője, Vajda Éva fogalmazott: „ egy versenybírót ugye nem mindig imádnak”. Hogyan viseli az ilyen helyzeteket?

– Szerencsére, nem volt ezen a téren igazán meghatározó eset. Az kétségtelen, hogy egy vitatott döntésnél a szenvedő fél legfeljebb egy-két hónap vagy év múlva ismeri csak el, hogy a bírónak igaza volt, és az edzőnek is az a dolga, hogy mentse, ami menthető. De a versenyek után mégis helyreáll a rend és nincs harag. Ebben nagy szerepe van annak, hogy jó a rendszer és a társadalmi zsűri közreműködése is nagyon hasznos. Egy súlyosabb intézkedésnél persze minden versenyző ideges és nem tudja rögtön feldolgozni a történteket; ki így reagál, ki úgy, adott esetben kiadja az indulatát is, de én nem úgy veszem, hogy ez nekem szól. Hiszen még egy győztes befutásnál is előfordul, hogy valaki örömében üvölt vagy káromkodik. Inkább arra gondolok, hogy a bíráskodás és azon belül egy-egy döntés egyfajta felkészítés a világbajnokságon és az olimpián való szerepléshez. Itthon is olyan szigorral kell eljárni, hogy kinn ne érje meglepetés a versenyzőt. Inkább idehaza legyen kizárva egyszer, inkább itt tanulja meg, amit meg kell, mint a nemzetközi megmérettetésen, amikor már a munkája gyümölcsét kéne learatnia.

– Ezen analógia nyomán egy-egy nemzetközi sikerben az Ön következetes teljesítménye is benne van. Kapott valaha valakitől köszönetet a hozzáállásáért?

– A szegedi világkupákon elég sok külföldi edző odajött és megköszönte a korrekt indításokat. Jó érzés volt.

– Nemzetközi bíróként melyik versenyt tartja a legemlékezetesebbnek?

– A legemlékezetesebb mindenkinek az olimpia. A többi világverseny illetve az Eb is komoly esemény, de hát azok minden évben vannak és azoknak az értéke is egészen más. Én egy olimpián vettem részt bíróként, Pekingben. Nagyobb a tét, kevesebb a versenyszám, jóval nehezebb nyerni és ezáltal sokkal nagyobb a feszültség is. Mindezzel együtt csodálatos érzés, amit elmesélni nem lehet, csak átélni. Az ottani rendezésről meg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nekem Peking egyébként azért is különleges volt, mert kint lehettem az előolimpián is, így láttam, miből mi épült fel egy év alatt. Az egy csoda volt.

– A sportág szeretetén túl mi motiválta még annak idején arra, hogy versenybíró legyen?

– Hát ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a sportpályafutásom alatt elég sok olyan bíróval találkoztam, akik hatására elgondolkodtam, hogy én biztosan nem így csinálnám. Közel 12 évig kajakoztam, olyan versenyzők voltak akkoriban körülöttem, mint Parti, Hesz, Tímár Pisti, Fábián Öcsi, Petróczy Jani, a lányoknál Rozsnyói Kati, Tőzsér Ili – de én ifi koromban abbahagytam. Hiányzott a társaság, és amikor hívtak, hogy menjek vissza a sportág közelébe és próbáljam meg ezt a versenybírói pályán keresztül, akkor igent mondtam. Nagyon örülök neki, hogy akkor elfogadtam ezt a felkérést és már közel négy évtizede igen jól érzem magam a versenyzők közt.

– Négy évtized alatt minden bizonnyal sok változást élt meg a sportágon belül, így a versenyszabályokét is…

– Valóban, sok változáson mentünk keresztül, egyértelműen ezt lehet mondani a versenyszabályokra is, amik lényegében egyszerűsödtek és ez sok esetben megkönnyíti a döntéshozatalt is. De ettől függetlenül nagyon oda kell figyelni és száz százalékban ott kell lenni az adott poszton, mert egy tizedmásodpercnyi figyelemkihagyásnál egy döntés már nem biztos, hogy olyan lesz, amilyennek lenni kellene.

– Mit gondol: versenyzői múlt nélkül is lehet valaki jó versenybíró vagy ez az előélet elengedhetetlen?

– Bizonyos posztokon enélkül is kiválóan helyt lehet állni. De nagyon nagy előny, ha valaki versenyző volt és szembesült a saját bőrén keresztül is a bírói döntésekkel, a pozitívokkal meg a negatívokkal is.

– Az viszont biztos, hogy valamit nagyon sajátosan csinál, hiszen a sportágon belül „jelenség”-nek számít…

– A már említett nyugodt erő képviselete. Talán ez az, ami rám különösen jellemző. Éppen erre vonatkozott, amit versenyzőként megállapítottam magamban, hogy „ezt én biztosan másképp csinálnám”. A korrektség az természetes, nem is kérdés. Nem szabad fitogtatni a hatalmat, amivel egy bíró rendelkezik. Egy bíró sose legyen indulatos és mindig legyen benne egy csöppnyi humor. Jó bíró egyébként is csak az lehet, akit a versenyzők elfogadnak. Anélkül, ha megfeszül, sem lesz jó bíró soha.

– Az imázsához szinte már elválaszthatatlanul hozzátartozik a kutyája, Cocobella, aki talán még önnél is nyugodtabb…

– Lassan már tévésztár is lesz… Mindig rámegy a kamera, amikor ott van az indítóálláson és ül kint a lépcsőn. Ő már a második mopszom, tulajdonképpen tizennyolc éve mopsszal járok versenyre.

– Mi az ő szerepe?

– Ő adja a nyugalmat, mert végtelenül békés kutya. Ha tudja, akkor végigalussza azt a kétszer fél napot, amikor kint van velünk, motorosban is kiválóan érzi magát, oldja a feszültségeket. Amikor az edzők találkoznak vele, legalább egy mosoly megjelenik az arcukon és megsimogatják. Egyébként az edzők közt is van, aki kutyával jár versenyre és a versenyzők köreiben is akadnak komoly kutyások, szóval megvan a közös téma.

– Bármennyire is elhivatott lelkesedéssel végzi a bírói tevékenységet, mégiscsak arról van szó, hogy hétvégén, amikor mások többnyire lazítanak, Ön dolgozik. Hogyan piheni ki a versenyeket?

– Munkával. Én a versenyre megyek pihenni, aztán a háromnapos verseny végére el szoktam fáradni és utána könnyebb hétfőn dolgozni menni. Kitisztul az ember az agya. Vagyis nekem amolyan egészségmegőrző angyalom ez a sport, meg a bíráskodás, mert ezáltal az ember elfelejti a hétköznapi gondokat-bajokat arra három napra és aztán újult erővel tud dolgozni.

– Ha mégis akad szabadideje, mivel tölti?

– Olvasással, kirándulással, utazással, kerti munkával. Sok minden van, tudok válogatni.

Hogyan ünnepli meg a születésnapját?

– El fogom felejteni gyorsan. Minden megy tovább, mint a versenyen. Szerencsére, jól érzem magam a bőrömben; egy hozzáértő orvos szerint a szervezetem életkora negyvenöt év, ennyire sikerült elhasználnom. Szeretném addig csinálni a bíráskodást, amíg tudom, amíg hasznára vagyok a sportágnak.

– Egyéb kívánság?

– Én is szeretném majd felköszönteni Önt a hetvenedik születésnapján!

Nomád körülmények között kezdték, világbajnoki címekig vitték

Ma ünnepli fennállásának 60. évfordulóját a Nagymarosi Sportegyesület, amely ezidő alatt az ország egyik legkomolyabb utánpótlásbázisává nőtte ki magát, számos világ- és Európa-bajnokot kinevelve a magyar kajak-kenu sportnak. De hogyan jutott el idáig?

Hír

Visky Erzsébet kétszeres olimpiai ezüstérmes, tizenegyszeres világbajnok, kilencszeres Európa-bajnok, Petrovics Kálmán világbajnok, Réti Roland Európa-bajnok – hogy a teljes igénye nélkül csak néhány nevet említsünk azok közül, akik Nagymaroson kezdték el pályafutásukat, és később nagy világversenyen is dobogóra tudtak állni.

A dunai vízi élet a múlt század közepén, a háború után kezdett el feléledni Nagymaroson, ahol egyre népszerűbbek lettek a vízisportok. Néhányan elhatározták, hogy versenyszerűen kezdik el űzni ezeket a sportokat. Segítségükre sietett Mohácsi Ferenc, az 1956-os melbourne-i olimpián kenu kettesben bronzérmes versenyző, aki hat leselejtezett kajakot és egy tízszemélyes kenut ajándékozott a nagymarosi klubnak. Ezekkel a hajókkal kezdte meg működését a Magyar Honvédelmi Szövetség keretein belül a nagymarosi klub, 10-14 éves fiatal kajak-kenusokkal.

Eleinte társadalmi munkában folyt a működés, 1963-ban került Nagymarosra az akkor 18 éves Gyimesi László, aki megpróbálta a fiatalokat összeszedni, rendszerbe szervezni őket és az edzéseket. Hajókat szerzett, és egy régi csónaktároló lett az egyesület bázisa.

„Akkoriban úgy edzettek, hogy egyikük végzett az edzéssel, átadta a hajóját a másiknak, aki beleült és elkezdte a saját edzését. Ám egy idő után olyan szintre jutott a klub, hogy elkezdték bővíteni a hajóparkot, és a 60-as évek közepén már 10-12 versenyzőjük volt, sőt, 1965-ben megnyerték az első vidékbajnoki címet is Perbíró Józsefnek és Bidó Sándornak köszönhetően” – mesélte kérdésünkre Döbrössy László, a Nagymarosi Sportegyesület elnöke.

A tudatos felkészülésnek és a lelkiismeretes munkának köszönhetően 1967-ben országos ifjúsági bajnokságot nyert a nagymarosi kajak négyes 500 méteren (Nieberl Károly, Heincz Zoltán, Perbíró József, Hoffmann Zoltán), megelõzve az MTK négyesét is, ami akkor igen nagy dolognak számított egy vidéki kis egyesület részéről.

„Az előfutamban még a saját, régi, nehéz hajójukkal mentek, utána azonban kaptak egy jobb négyes kajakot a Fraditól, és meg is nyerték vele a döntőt. Bosszankodtak is a fradisták, hogy ha tudták volna, hogy ilyen jók, akkor hagyták volna őket a vacak hajójukban versenyezni.

Akkoriban pedig nomád körülmények között edzettek Nagymaroson.

Néha beengedték őket a helyi iskola tornatermébe, de gyakran az időjárástól függött, hogy melyik nap milyen edzést tudtak végezni” – mondta az elnök.

Folyamatosan fejlődött a nagymarosi szakosztály, a létszám és a bővülő hajópark pedig szükségessé tette egy új csónakház építését. A csónaktárolót lebontották, és 1970-ben elkezdődött egy akkoriban korszerűnek számító csónaktároló és egy vízikomplexum építése tanmedencével, konditeremmel, irodával, öltözővel, zuhanyzóval.

A társadalmi munkában végzett építkezésbe a község vállalatai is besegítettek egy-egy szakemberrel, de a munka nagy részét a versenyző gyerekek, azok szülei, illetve az edzők végezték. Két év alatt elkészült a teljes épület. Az anyagi hátteret nagyrészt a Megyei Sporthivatal állta, emellett a körzet képviselőjétől, Kárpáti Ferenc volt honvédelmi minisztertől is kaptak támogatást. A társadalmi összefogás az építkezés után is töretlen maradt, a sportolók a távoli helyekre vonattal utaztak, míg a sporteszközök szállítása a helyi vállalkozók által biztosított teherautókkal történt.

„Versenyzőink azóta is ebben az épületben edzenek. A 80-as években hozzáépítettek egy toldalékrészt, valamint a Magyar Kajak-Kenu Szövetség programjának köszönhetően felújítottuk az épületet, de a súlyokat például nem dobáltuk ki, az ékszíjtárcsákból és fogaskerekekből összerakott súlyokkal dolgoznak ma is a konditeremben” – mondta Döbrössy László.

A jobb körülményekkel párhuzamosan jöttek a jobbnál jobb eredmények is, 1985-ben már világbajnokságon is szerepeltek nagymarosi versenyzők, 1988-ban Petrovicsék olimpiai kerettagok voltak, majd több vb-érmet is szereztek, a legnagyobb eredmények pedig Visky Erzsébet nevéhez fűződnek, aki a számtalan világbajnoki cím mellett két olimpiai ezüstérmet is nyert.

A klub életének mélypontja 1978-ban jött el, amikor a korábbi kiváló versenyző, későbbi edző Krix Judit egy edzésen egy szerencsétlen sportbalesetben egy fiatal versenyzőjével együtt életét vesztette. „A Duna magához szólította őket. Mindenki nagyon megijedt, az egy rettenetesen nehéz időszak volt, de túltette magát rajta az egyesület. Most 75-80 gyerek jár le a telepre, tavaly újraindítottuk a kenu szakosztályt is. Soha nem volt itt sok kenus, de nem is volt igazából olyan szakedző, aki foglalkozhatott volna velük. Most Mozga Péter személyében van egy ilyen szakemberünk, reméljük, hogy vezetésével a kenu szakágunk is fellendül” – nyilatkozta a klubelnök.

Szombaton délután a Nagymarosi Művelődési Házban tart ünnepséget a 60. születésnapját ünneplő egyesület.

Ők lesznek a Jövő Reménységei

A Kolonics György Alapítvány kuratóriuma a beérkezett pályázatok megismerése és tanulmányozása után meghozta döntését a 2019-es Jövő Reménységei program nyerteseit illetően.

Hír

A felhívásra idén összesen 27 pályázat érkezett, a döntés során pedig három fő szempontot vett figyelembe a kuratórium: az eredményességet, a tanulmányi eredményeket és a rászorultsági faktort. Miután Hüttner Csaba, a magyar kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya beszámolt a sportolók idei eredményeiről, a kuratóriumi tagok – figyelembe véve a másik két szempontot – megtették a maguk javaslatait. Íme a nyertesek!

Női kajak:
Kőhalmi Emese, Központi Sport- és Ifjúsági Egyesület
Máró Anna, Tiszaújvárosi Kajak-Kenu és Sárkányhajó Egyesület

Női kenu:
Csorba Zsófia, Szegedi Vízisport Egyesület
Gönczöl Laura, PACS-PACS SE

Férfi kajak:
Erdélyi Tamás, Győri Vízisport Egyesület
Nagy Raul, Tolnai Kajak-Kenu SE

Férfi kenu:
Besenyei Ádám, Merkapt Mekler ITSE
Csanki Márk, Szegedi Vízisport Egyesület

„Azon túl, hogy a programban lehetőségünk van a fiataloknak tényleges támogatást nyújtani, nagyon örömteli végigolvasni a beérkezett pályamunkákat. Jó látni, hogy

a fiatalok veszik a fáradságot, átgondolják és leírják a gondolataikat saját magukról.

És bár döntést kell hozni, azt többször hangsúlyozták a kurátorok, hogy a pályázók közül mindannyian megérdemelnék a támogatást” – összegezte a döntést Csabai Edvin, az alapítvány elnöke.