Ha jól tudjuk, ön az a versenyző, aki úgymond kétszer is elkezdte a kajakozást.
Először iskolás koromban találkoztam a sportággal – emlékszik vissza Borosné Lieszkovszky Valéria. – Az Alkotmány utcai iskolába jártam, és remek osztályfőnököm volt, aki nyáron elküldött a Római-partra egy sporttáborba. Gyakorlatilag az egész nyarat végigkajakoztam, aztán jött a következő tanév és a sportág kiesett a fókuszomból. Három év múlva a véletlen játszott közre abban, hogy újrakezdtem a kajakozást. A barátnőm zsúrjára három fiú is eljött, akik közül az egyik a Honvéd Sportszázad kajak- és sí társaságának a tagja volt. Az első randevúnkon kajakozni mentünk. Az Előre vízitelepéről indultunk, ahol azonnal rá is beszéltek, hogy járjak le rendszeresen edzeni. Ez az érettségi előtt egy évvel volt, s 18 évesen már a válogatott tagja lettem.
Első világversenye a magyar kajak-kenu sport egyik legendás szereplését hozó maconi világbajnokság volt, ahol rögtön ezüstérmet ünnepelhetett Egresi Vilmával.
Érdekes verseny volt, mert egyszerre szakadt rám a nyugat varázsa és a nemzetközi verseny hangulata. Nagyon stresszes volt mindezt megélni. Ráadásul mi a rutintalanok közé tartoztunk Cilivel, nem volt olyan önbizalmunk, mint Bánfalvi Kláráéknak, akiket Füzesséry Gyula remekül menedzselt. A Vörös Csillagban és Ciliék klubjában, az Építőkben is összetartó csapat volt, nagy társasági élet folyt. Én kicsit egyedül éreztem magam ebben a közegben, de ez lehetett azért is, mert nagyon sokat dolgoztam. Jó munkahellyel rendelkeztem, s bár formálisan elfogadták, hogy sportolunk és időkedvezményt élveztünk, azért nehezen tűrték az edzéseket, az edzőtáborozásokat, a versenyek miatti kimaradást. Pedig én a klubom alapján a BKV központban dolgoztam… Szóval én nem mertem az egzisztenciát feláldozni a sport miatt, sokáig őrlődtem a kajakozás és a munka között. A nagy túrák, a szigetkerülések nekem már nem fértek bele az időbe. Lelkiismeretesen elvégeztem az edzésprogramomat, de a családi kötelék fontosabb volt. Macon után egy évvel mentem férjhez Boros Józsefhez, aki szintén a sportághoz tartozott, asszonyként csináltam végig az edzőtáborokat, a válogatottságot, s ez egészen 1958-ig fért bele az életembe.
Ez a pár év milyen sikereket adott még?
Sok-sok nemzetközi versenyen elért győzelmet. Prágában, Moszkvában, Snagovban is a dobogóra állhattam. Az 1956-os olimpiáról lemaradtam, az 1957-es genfi Európa-bajnokságon még rajtoltam, aztán – úgymond – levezettem. Az, hogy nem tudtam Melbourne-be elutazni, nagy csalódást jelentett, a válogatón nem tudtam azt nyújtani, amire igazán képes voltam. Esélyesnek lettem kikiáltva, de a sok hosszú távú evezés, közte a legendás „Nagy kör” elvette a robbanékonyságomat a vízen. Pedig a vékony alkatom ellenére meg volt a tehetségem ehhez a sportághoz. Emlékszem, a tatai edzőtáborban külön erősítőket kaptam, hogy fizikálisan felhozzanak. Ez azt jelentette, hogy minden nap májat kellett ennem, és napi fél liter vörösbort írtak elő nekem, aminek leginkább a csapat férfi tagjai örültek. Nagyon más idők voltak azok, mint amit most él a sport! Futottunk, gimnasztikáztunk, tanmedencéztünk, síeltünk mi is, de a mai tudományos felkészítéshez képest mi hobbisportolók voltunk. Minden tiszteletem a mai lányoké, akik végigcsinálják ezeket az edzésprogramokat.
Mennyire követi az ő sikereiket?
A férjemmel sokat jártunk Szegedre, a Világkupákra, világversenyekre, most már az egészségi állapotom miatt inkább marad a televízió. Ha nem lenne gond a lábammal, ha nem kellene botot igénybe venni, akkor más lenne minden. Maradt a házunk itt a hegyen, a kert, a friss levegő, s megnyugvással veszem tudomásul a koromat. Viszont annak nagyon örülök, hogy a kortársaim közül még most is vannak olyanok, akik aktívak, és vízre szállnak.
A Magyar Kajak-Kenu Szövetség egyik mottója szerint ez a sportág „Életre szóló sikert” ad. Meg tudja ezt erősíteni?
Hogy nekem mit adott a kajakozás? Élményeket, kinyitotta számomra a világot, olyannyira, hogy a férjemmel az utazás lett a hobbink. És persze, sose szakadtunk el a sportos életmódtól, ezt örökítettük át a fiúnkra is, aki ezt viszi tovább az ő életében. Szerintem ez nagy siker!
