– Ha már hangolódunk a jövő heti győri világbajnokságra, kezdjük egy szép adattal: önnek háromszor is sikerült a dobogó tetejére állni, hiszen az 1999-es és a 2007-es világbajnokságon, valamint az Európa-bajnokságon is diadalmaskodtak.
– És erre bizony nagyon büszke vagyok! Nekünk maratonistáknak a hazai rendezésű világbajnokság a csúcs, nem tudom szavakba önteni, hogy milyen érzés a szüleim előtt felállni a dobogó legfelső fokára. Először 1999-ben adatott meg nekem, sosem felejtem el azt az érzést, amit ott, akkor átéltem – mondta Györe Attila.
– Csabai Edvinnel minden idők legjobb kenupárosa lettek. Lenyűgöző az a statisztika, amit magukénak tudhatnak. Mi volt a titkuk? Mitől tudtak ennyire kimagaslóak lenni?
– Talán azért, mert két olyan ember talált egymásra a hajóban, akik ugyanabban a stílusban eveztek, ugyanolyan mentalitással álltak a sportághoz. No és rengeteget számított az a tolerancia, amellyel egymás felé fordultunk, mélyen tiszteltük egymást, és szinte egyáltalán nem veszekedtünk semmin.
– Ha siker van, akkor nincs is min veszekedni, nem?
– A maratoni távon nem éltünk át kudarcokat, de síkvízen azért kaptunk pofonokat. De valahogy mindig túléltük ezeket is.
– Önt minden idők egyik legjobb kormányosaként tartják számon. Erre születni kell?
– Nem tudom, de egy biztos, rengeteg verseny, rengeteg tapasztalat van mögöttem. És igen, az évek során voltak olyan versenyek, amelyeket azért is tudtunk megnyerni, mert úgy kormányoztam a hajót. Két-három évvel ezelőtt a magyar bajnokságon ennek köszönhetően is nyert a négyesünk.
– Ön a maratoni szakág egyik legeredményesebb versenyzője. Ha most egy kis kenusnak kellene ajánlani a sportágát, mit mondana?
– Hogy a maraton remekül fejleszti a jellemet. Kitartásra, küzdésre nevel. Én nagyon szerettem benne, hogy a maratonin nem csak négy perc az élet. Több kört kell menni, hosszabb a táv, több lehetőség van a taktikázásra, a javításra. És remek élményt ad, hogy a hajók egymás mellett mennek, szinte egymáshoz érnek az emberek. Ez igazán adrenalin-növelő tud lenni.
– Az idén, negyven évesen még indult a válogatón, de nem sikerült a csapatba kerülnie.
– Rajtam kívül álló dolgok miatt is, de szerintem ez már lényegtelen. Negyven éves vagyok, tűzoltóként dolgozom, két gyereket nevelek és a kenuzás, hiába nagy szerelem, sok időt vesz el a családtól. Bár egy kicsit csalódott vagyok, hogy így kell búcsút intenem a sportágnak, azért nincs okom panaszra. Amit akartam, elértem ebben a sportágban, zsinórban tízszer nyertünk Edvinnel, ami nekem hatalmas élményt adott és talán megismételhetetlen ebben a sportágban.
