Mégse

“Óriási szerencse, hogy nem lettem főtitkár”

25 éven át tartó sikeres sportpályafutását egy csodálatos olimpiai ezüstéremmel zárta. Generációkat összekötő versenyző volt, aki legendás edzőkkel dolgozhatott együtt. Civilként először a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) főtitkára akart lenni, végül marketing igazgatója lett. Később egy francia luxus divatcég márkamenedzsereként helyezkedett el, aztán épített saját vállalkozást, majd vezette az MTK kajak-kenu szakosztályát. Jelenleg pénzügyi tanácsadóként dolgozik, boldog családi életet él, és elégedett nagypapa. Rajna András 60 éves lett.

születésnap
Hír

Gyorsan egyértelművé vált, hogy kajakozni fog?

Nem mondhatnám. 11 évesen kezdtem a KSI-ben, de előtte már három sportágat, az úszást, a tornát és a kosárlabdát is kipróbáltam. Mindhármat az első adandó alkalommal abbahagytam, és a kajakkal is így lett volna, mert utáltam körbefutni a Népszigetet.

Gondolom, aztán mégis gyorsan megszerette a sportágat…

Nem, ennél sokkal prózaibb ok miatt maradtam. Nagyon tartottam az edzőmtől, Felkai Lászlóné, Éva nénitől. Elterjedt róla, hogy az egyik tanítványa nem akart edzésre járni, ezért Éva néni elment a szülőkhöz, megfegyelmezte a gyereket, és hatalmas botrányt csapott. Attól féltem, hogy hozzánk is biztos eljönne, ezért nem mertem abbahagyni az elején. Aztán persze később barátaim lettek, és tényleg megszerettem a telep hangulatát, de Éva néni nélkül nem tartanék itt. 

Éva nénin kívül kik azok az edzők, akik még nagy hatással voltak a pályafutására?

Legendás nevekkel dolgoztam együtt, a KSI-ben például Füzesséry Gyula bácsival, majd 18 évesen, átkerülve az MTK-ba Ürögi Laci bácsival, később Öcsi bácsival (Fábián László), aki számomra maga volt a csúcs. Mindhármunknak sokat köszönhetek.

 

“Óriási szerencse, hogy nem lettem főtitkár”

 

Már 18 évesen is nagyon eredményes tudott lenni, könnyen indult a felnőtt karrierje?

Egyáltalán nem. 18 évesen megnyertem az akkori legrangosabb utánpótlás világversenyt, az IBV-t 500 egyesben, úgy éreztem, hogy enyém a világ, de éppen akkor kerültem az MTK-ba, ott pedig Ürögi Laci bácsinál nagy nevek készültek. Szabó Istyu, Bakó, Wichmann, Árva, Povázsai. Két évig 

csak estem-keltem

 közöttük, egyáltalán nem éreztem a dolgot. 1980-ban aztán pont nem jutottam ki a moszkvai olimpiára, viszont ’81-ben és ’82-ben K-1 500 méteren vébé induló lehettem. Aztán ’83-ban jött Gyulay Zsolt, és megvert itthon, rá egy évre én nyertem a válogatót, és mehettem volna az olimpiára, amin aztán nem állt rajthoz a magyar csapat, onnantól meg már nem értem utol többet a Gyuzsót abban a számban.

Nagyon nehéz dolga lehetett, mert a 80-as évek közepére beérett a Csipes-Gyulay fémjelezte aranygeneráció. Hogy viszonyult ehhez?

Nem lelkesedtem értük abban az egy-két évben, amikor egyértelművé vált, hogy ők rohadt jók. Aztán Gyuzsó később nagyon nagy cimbora lett, és Csipes Ferivel is respektáltuk egymást. Vele '96-ban már együtt ültünk a négyesben, ami hatalmas élmény volt. Úgy ment alattunk az a hajó akkor, mint az álom.  

Abban négyesben ott ült még a később két olimpiai aranyig jutó Horváth Gábor és Adrovicz Attila is, akinek neve tulajdonképpen összeforrt az önével. Ez hogy alakult ki?

Összepasszolt a mozgásunk, jó haverok voltunk, nyertünk két vb-ezüstöt K-2 500 méteren, és az olimpiai második helyezést is együtt szereztük. Adróval időnként összetalálkoztunk, aztán szétváltunk, nem voltunk olyan legendás egység, mint mondjuk a Szabó, Bakó, vagy éppen a Horváth, Kolonics-páros. 

Az 1996-os atlantai olimpia évében mégis nagyon jól mentek 500-, és 1000 méteres párosban is… 

Ennek komoly előzménye van. Az 1994-ben szerzett világbajnoki ezüstérmünk előtt együtt készültünk Adróval Fábián Öcsi bácsinál. A versenyt Mexikóban rendezték, oda az öreg nem jött ki, mi Kati nénivel edzőtáboroztunk előtte, majd nagyon örültünk a második helynek, mert senki nem mondta, hogy esélyesek lehetünk. Aztán hazaérve jött a hidegzuhany, Öcsi bácsi kijelentette, hogy nekünk nyernünk kellett volna, de elbaltáztuk, ezért ő többet nem foglalkozik velünk, menjünk, amerre látunk. A következő évben Nagy Lászlóval készültünk, csak négyesben jutottunk ki a vébére, és nem szereztünk érmet, így a szezon végén Adróval szó szerint térden állva könyörögtünk Öcsi bácsinak, hogy vegyen minket vissza, és mi mindent megteszünk, amit kér. Az öreg sokáig kérette magát, majd hosszas rábeszélés után elvállalt minket, mondta, hogy rendben van, majd szép fokozatosan elkezdjük a felkészülést, és akkor holnap találkozunk a kondiban. Másnap olyan edzést diktált, hogy 10 perc után azt sem tudtam fiú vagyok-e, vagy lány, 15 perc múlva pedig 

azt gondoltam, hogy meg fogunk halni. 

Mi egyetlen hang nélkül végigcsináltuk a felkészülést, mert be voltunk tojva, hogy Öcsi bácsi újra kidob, ő pedig kihasználta a helyzetet, és padlógázt adott, olyan tempót diktált, mint még soha. Aztán a következő tavaszra rohadt jól ment, elkezdtünk mindkét párosra felkészülni.

Akkor miért négyesben indultak el végül az olimpián?

Úgy kezdődött, hogy K-2 1000 méteren nem volt kvóta, ezért Adróval először a kora tavaszi pótkvalifikációs válogatóra készültünk, amit megnyertünk. Aztán kimentünk Sevillába, a pótkvalifikációs versenyre, ott is megnyertük az 1000 párost, így megszereztük a kvótákat. Akkor jött az Öcsinek az ötlete, hogy engedjük el a párosokat, és üljünk össze a Csipes, Horváth-duóval négyesbe. Soha nem felejtem el, az volt kajakos pályafutásom huszonötödik éve, beültünk négyen a hajóba, és azt mondtam, hogy még ilyet nem éreztem. Iszonyú jól mentünk, még Feri is ezt mondta, aki tudta viszonyítani a ’88-as olimpiai bajnok négyeshez. Ezzel az egységgel mentünk neki a válogatóknak, és lemuzsikáltuk a másik négyest, amiben olyan nagy nevek ültek, mint Gyulay, Ábrahám, és Bártfai. Sajnos az olimpián már nem voltunk annyira eszeveszetten gyorsak, a négy kemény verseny, a három hazai válogató, és a pótkvalifikációs viadal után már fáradtnak éreztem magam. Ha úgy mentünk volna, mint egész évben, akkor nem tudom mi lett volna….

 

“Óriási szerencse, hogy nem lettem főtitkár”

 

Nagyon bántotta, hogy a németek nyertek, hogy nem jött össze az aranyérem? 

Teljesen lesújtott. Olyan csalódott egész életemben nem voltam, mint amikor célba értünk. Sokáig rettenetesen fásultnak, és lehangoltnak éreztem magam. Azóta persze az idő sok mindent megszépített, teljes embernek érzem magam, megvagyok, jól vagyok, de akkor nagyon szomorú voltam. 

36 éves volt akkor, és utána be is fejezte a pályafutását, nehezen lépett át a civil mindennapokba?

A szövetségnél akartam elhelyezkedni, be is mentem az akkori főtitkárhoz, Füleky Andráshoz, jót beszélgettünk, és megállapodtunk még a jutalékomban is, hogy mennyit kapok, ha tudok támogatókat szerezni a sportágnak. Aztán kimentem Gyuzsóval egy MTK-focimeccsre, mert a szünetben minket is köszöntött a klub, mint olimpiát megjárt sportolóit. Neki szotyiköpködés közben egyszer csak kipattant a fejéből a nagy ötlet, hogy ő lesz a szövetségi kapitány, én pedig legyek az MKKSZ főtitkára. Nekilódultunk, hogy akkor megváltjuk a világot, de miután egy fair pasinak tartom magam, először visszamentem a főtitkárhoz, és megmondtam neki, hogy mire készülünk. Hogy finoman fogalmazzak, nem lettem szimpatikus neki, mert úgy érezte, hogy pár héttel korábban azért fordultam hozzá, hogy puhatolózzak. Mi ettől függetlenül mentünk Gyuzsóval, és szervezkedtünk, sok emberrel beszéltünk a sportágon belül, aztán jött a közgyűlés, és esélyünk sem volt. Utólag azt gondolom, a sportágnak és nekem is óriási szerencse, hogy akkor nem lettem főtitkár. Ha két évvel az első hazai világbajnokság előtt megkapom azt a titulust, abból 

hatalmas botrány lett volna. 

Mégis elhelyezkedett az MKKSZ-nél, mint marketingigazgató. Hogy csinálta?

Az akkori elnök, Baráth Etele a közgyűlés után azt mondta, ha ennyire nyomul ez a gyerek, akkor kapjon valami titulust, és mutassa meg, hogy mit tud. Nem volt könnyű, mert a főtitkár, érthető okból, úgy nézett rám, mint a vörös posztóra, mégis sokat köszönhetek az MKKSZ-nek, mert ott tanultam meg dolgozni. Sportolóként mindig úgy gondoltam, hogy menni fog a munka, mert megvan a magamhoz való eszem, de az első időkben két telefon, és három e-mail után olyan volt, mintha összeturmixolták volna az agyam. Végül két év után jöttem el, mert a szövetségnél még mindig úgy éreztem, hogy fő ellenség vagyok, és kaptam egy lehetőséget. A francia divatmárka, a Chanel márkamenedzsereként kezdtem dolgozni. Eleinte persze ahhoz sem értettem, de beletanultam, és azzal foglalkoztam nyolc éven át. Később saját vállalkozásom is volt, arra próbáltunk választ adni a szülőknek, hogy hogyan válasszanak a gyereküknek sportágat, majd visszakerültem a kajak-kenuba, mint az MTK szakosztály vezetője. 

“Óriási szerencse, hogy nem lettem főtitkár”

 

És jött az újabb vargabetű……

Így van, három éve pénzügyi és biztosítási tanácsadással foglalkozom. Soha nem gondoltam korábban, hogy ez lesz a munkám, de nagyon jó helyre kerültem, és jó irányba alakult az életem. 

Nem hiányzik a kajak-kenu?

Miután abbahagytam a versenyzést, sokáig álmodtam azt, hogy lököm el magam Dunavarsányban a stégtől. Mindig odaálmodtam magam köré az aktuális menőket, és néhány száz méter megtétele után arra gondoltam, hogy nem fogom bírni, olyankor mindig felébredtem. A mai napig tagja vagyok az MKKSZ fejlesztési bizottságának, vagyis nem kerültem ki teljesen a sportágból. Ugyanakkor a mindennapjaimnak nem része a kajak-kenu, mondtam is Pedrónak, (Petrovics Kálmán) a bizottság elnökének, hogy sértődés nélkül átadom a helyem másnak, ha valaki szívesen csinálná. De engem, és mindent, amihez fogtam az életben - a mostani munkámat is beleértve - az határozz meg, hogy kajakoztam. 

“Óriási szerencse, hogy nem lettem főtitkár”

Még a magánéletét is?

Szerencsére igen. Ha egy társaságban szóba kerül, hogy olimpiai ezüstérmes vagyok, akkor mindig elmondom, hogy a családban van nálam sikeresebb kajakos, mégpedig a feleségem, Povázsán Kati, akinek világbajnoki aranyérme is van Mészáros Erikával párosban. Tényleg úgy gondolom, hogy ő volt a nagyobb név, hiszen NDK-s sportolókat legyőzve szereztek több érmet, de Kati a gyermekeink születése miatt hamar abbahagyta a versenyzést. A lányom, Zsófia röplabdázott, a fiam, Máté vízilabdás volt, két nagyon klassz gyereket neveltünk fel. Egészségesek vagyunk, szeretjük egymást, és Zsófi révén már két éve unokánk is van. Amikor a lányom bejelentette, hogy állapotos, magamban még mérgelődtem is, hogy nagypapa leszek, pedig egészen fiatalnak érzem magam, most mégis leolvadok a székről, ha meglátom az unokám. Nem tett öregemberré a nagypapaság, és az sem, hogy 60 éves lettem. Leginkább csak boldog vagyok, mert azt látom, hogy a szeretteim is boldogok.