„Azt hittem, valami filmszínész” – mondja újságíró kollégám első találkozásukat felidézve. Szó se róla, a sportág egyik olyan úttörőjéről van szó, aki a nyolcadik iksz után is élethűen alakíthatná mondjuk egy westernhős szerepét. Beszélgetésünk végére már afelől sincs kétségem, hogy ha egy szép napon felkérést kapna Hollywoodból, stílusosan elmosolyodna a bajusza alatt, és némi töprengés után azt felelné: – Hát, elvállalom!
Az élete akár egy lehetőségekkel teli kalandregény…
Van benne valami… A háborút Hábl Károly „alakulatánál” vészeltem át, ahová Charlie bácsi az összes jó kajakost összegyűjtötte, hogy megmentsen minket a fronttól. Aztán az ostrom után az ő vezetésével megalakítottuk a KASE szakosztályt. Onnan átmentem az Elektromos Művek szakosztályába, ahol a fiatal versenyzők – Nagy Laciék, Kohánék – megkértek, hogy segítsek nekik a felkészülésben. Mellette még magam is kajakoztam. Elég az hozzá, hogy egy szép napon Nezvál Ede megkeresett, hogy kajakszakosztályt szeretnének alapítani, és a versenyzők azt szeretnék, ha én mennék oda edzőnek.
Mit jelentett egy még javában aktív korú versenyzőnek egy ilyen felkérés?
Jólesett. Több okból is: egyrészt a megélhetésemet segítette, másrészt meg nagyon tetszett az edzői munka. Ráadásul úgy véltem, hogy ezekkel versenyzőkkel jó eredményeket fogok elérni.
Hogyan fogott hozzá egy kezdő edző akkoriban a munkának? Sztenderd példák híján bátran mehetett a saját feje után?
Abban az időben tényleg nem voltak még különösebb előzmények az edzésmódszerekben. A kajak-kenu a háború után új sportágnak számított. Ezért mint fiatal edző elkezdtem tanulmányozni az úszásban, az atlétikában használatos módszereket, és azok alapján állítottam össze edzésterveket. Ezek tartalmazták a köredzéseket az Újpesti-öbölben, ami jó kontroll volt, mert fel lehetett vele mérni a versenyzők állóképességét. Emellett pályákat is mentünk, rajtgyakorlatokat csináltunk, és elkezdtük a résztávos edzéseket. Ezzel a felkészüléssel a versenyzők bekerültek a válogatott keretbe, engem pedig meghívtak keretedzőnek. 1953-ban Bonn Ottó megkért, hogy készítsek speciális éves edzéstervet a világbajnokságra készülő csapatnak. Ez alapján kezdtek dolgozni a fiúk, és ötvennégyben, a maconi vébén ez a csapat hat aranyérmet szerzett. Valóságos csodának számított akkor ez az eredmény. Berobbantunk a világ élvonalába. Huszonkilenc éves voltam akkor…
Innen már csak egy lépés volt a melbourne-i olimpia, ahol a sportág első aranya szintén igazolta a honi edzésmódszerek hatékonyságát.
Nagyon szép teljesítmények születtek, főként abban a helyzetben, amelyben a magyar válogatott készült és kiutazott. Hiszen hetekig nem tudtunk komolyan dolgozni. Urányi és Fábián hosszú távon szerzett győzelme mellett ott volt Hatlaczky, Hernek és Parti ezüstje, Kiss Lajos bronzérme és Hartmann Cecília negyedik helyezése is. Az olimpia után megválasztottak a kajakosok kapitányának.
A szépen ívelő karriert hamarosan újabb felkérés formálta tovább…
Igen, 1963-ban a Sporthivatalban született egy elképzelés arról, hogy létrehozzák a Központi Sportiskolát, engem pedig felkértek, hogy vállaljam el a vezetőedző feladatkörét. Megkérdeztem, hogy milyen feltételek mellett tudok dolgozni. Mondták, ott van egy vízitelep, amelyet megörököltek a cserkészektől. Hát ez volt az a telep, ahová én gyerekként lejártam és ahol megszerettem a Dunát… Az iránt is érdeklődtem, kivel dolgozhatok majd. Azt válaszolták, hogy annyi edzővel, amennyivel csak akarok. Szóval visszautasíthatatlan ajánlat volt. El is fogadtam. Ehhez a megbízatáshoz fűződik, hogy új módszereket dolgoztunk ki az utánpótlás-nevelés terén, köztük olyanokat, amelyek a mai napig meghatározóak a sportágban. Az egyik az volt, hogy szakítottunk a korábbi gyakorlattal, mely szerint csak tizenöt éves korban kezdtünk el foglalkozni a gyerekekkel. Mi ezt levittük tízéves korra. Kidolgoztam a felkészítés gyakorlatát és módszerét, majd két év múlva – mivel a normál méretű hajókkal a kisgyerekek nehezen boldogultak volna – elkészítettük az első, három méter hosszú minikajakokat. Ezek a hajók azonban nagyon túrták a vizet, ezért kiírtunk egy pályázatot, amelyet a Péhl József által Kanadából behozott, ideálisabb hajóforma nyert meg. Bevezettük a versenyzést is a minikajakosoknak, ami nagyon népszerű lett; a szülők, a nagypapák meg nagymamák máig lelkesen ott futnak a pálya mellett és biztatják a csemetéket.
Mindezek mellett némi „horror” is fűződik a nevéhez. Legalábbis a szakmában így emlegették azokat az edzésformákat és -mennyiségeket, amelyeket meghonosított…
Na, ezt biztos a Vajda Vilitől hallotta! Szóval ez arra vezethető vissza, hogy én tényleg komolyan készültem erre az egészre. Sok mindent átvettem a külföldi gyakorlatból, főként az állóképesség fejlesztése terén. Mondok egy példát a horrorra: az ötvennégyes vébé előtt tavasszal Felsőgödön volt a válogatott tábor. Az edzésprogramomban benne volt, hogy heti egy alkalommal a versenyzőknek meg kell kerülniük a Szentendrei-szigetet. Volt olyan idősebb versenyző, aki azt mondta, hogy ő erre nem hajlandó, és hazament. Igaz, később neves edző lett belőle. De voltak a programban olyan ínyencségek is, mint tízszer ezer méter időre… Ezek nagyon nagy megterhelést jelentettek. A könyvemben is szót ejtettem róla annak idején, ugyanis felkérést kaptam, hogy írjak egy anyagot a TF edzőképzős hallgatói számára. A közelmúltban Simon Mikit kérdeztem, szerinte mennyire lettek elavultak azok a módszerek. Mire azt válaszolta: Gyula bácsi, annyira nagy változás azért nincs.
Ellentétben az ön életével, hiszen – visszatérve ahhoz a bizonyos forgatókönyvhöz – a legnagyobb kalandok még csak ezután következtek…
A KSI-ben voltam edző, amikor egy szép napon megjelent nálam Kulcsár János, a szövetség akkori szakedzője, és azt mondta: Gyula, a kubaiak keresnek egy jó magyar edzőt. Vállalnád-e? Mondhatom, életem egyik legszebb időszakát töltöttem ott. Három éven át voltam kinn a családommal. Nagyon jól lehetett dolgozni az ottani versenyzőkkel. Nem mellékesen pedig megtanultam spanyolul, és ez megváltoztatta az életemet.
Ez azonban kicsit később vált nyilvánvalóvá.
Valóban, mert amikor hazajöttem, vezetőedzőként folytattam a munkát a KSI-nél, majd nyugdíjba mentem. Utána vállaltam el a dél-koreai csapat felkészítését az olimpiára, s miután annak vége lett, összetalálkoztam a spanyolok szövetségi elnökével. Értettem a nyelvükön, beszélgetni kezdtünk, aztán egyszer csak meghívást kaptam, hogy menjek ki hozzájuk edzőnek. Így történt, hogy egy spanyol páros világbajnoki címéhez fűződhetett a nevem kilencvenegyben. Az egyik legemlékezetesebb élményem volt, hogy abban az évben ott lehettünk a spanyol király fogadásán is.
Ha őfelsége megkérdezi, mitől is jó egy magyar kajakedző, mit válaszolt volna?
Hogy mindig kutatja az új módszereket, és él-hal a sportágért.
Tudja, az előbb Szindbád jutott eszembe, akit ha hívni kezdett a tenger, mindig tett még egy újabb utat…
Na igen… Már közel jártam a hetvenhez, amikor megcsörrent a telefon, és megkérdezték, volna-e kedvem edzőként Portugáliába menni. Egy kicsit gondolkodtam rajta, aztán elvállaltam.
A film pedig forog tovább, s hogy a vizet ne kelljen nélkülöznie, immár a Balaton partján.
Visszavettem a tempóból – mondja nevetve, kertészkedem. De a versenyeket követem az interneten, meg aztán tartjuk is a kapcsolatot a régiekkel. Mert a maconi fiúk minden évben összejönnek.
