Balatoni Kamill a sportág magzati életszakaszában kötött ki a kajakozásnál. Egy népszigeti próbaversenyre ment ki kíváncsiságból 1936-ban, eszkimókajakjában ülve ott „ólálkodott” a résztvevők körül, aztán virtusból ő is nekiiramodott (ekkor már öt éve lapátolt) – és nyert. Osváth György cserkészparancsnok rögtön hívta a Karakán KK-ba, Balatoni Kamill pedig engedett a csábításnak. 1938-ban már a sportág első magyar vb-érmét szerezte meg Vaxholmban, írásunk apropója viszont az éppen ma hetven éve elkövetett gaztett: SS-katonák lelőtték az ország első világszintű kajakosát.
A zseniális skót történet- és esszéíró, filozófus, kora, a 19. század nagy hatású (lélek) elemzője, Thomas Carlyle úgy tekintett az egyetemes történelemre, mint a földünkön élő-cselekvő nagy emberek (ahogy ő fogalmaz: hősök) életrajzának láncolatára. Vagyis szerinte ők a mi vezéreink, az ő fejükben érlelődő, majd kipattanó gondolatok eredménye, gyümölcse (ilyen is, olyan is…), amit megvalósulva látunk magunk körül. A Hősökről (1841) című világhírű munkájának bevezetőjében fejtegeti ezt, hogy aztán átszűrje eszmefuttatását – többek között – Dante, Shakespeare, Luther, Cromwell, Napóleon alakján. De hogy állunk a „kis” hősökkel, akik nem mérhetők össze az előbb felsoroltakkal, mi több, a világtörténelem beléjük törölte sáros-véres csizmáját? Mint éppen 70 esztendeje, 1945. február 7-én a 32 éves Balatoni Kamillba, a magyar kajakhistória első héroszába, a sportág első hazai világbajnoki érmesébe (1938). Ha még csak beletörölte volna – kegyetlenül eltaposta… Ma is döbbenten olvassuk az 1941-ben megalakult Országos Magyar Kajakszövetség első elnöke, Kammermayer Oszkár búcsúszavait 1945 májusából: „Sportbarátainkat Buda eleste előtt hat nappal minden komolyabb indok és ok nélkül besúgásra a német SS-alakulat embertelen kegyetlenséggel meggyilkolta, holttestüket pedig a Vízművek pincéjébe dobta. A Vízművek katonai parancsnoka a szerencsétlenek kihűlt testét másnap a Csalogány és Iskola utca sarkán levő romhalmazon ideiglenesen eltemette. Sajnos csak most, három hónap elteltével sikerült igen hosszas, küzdelmes és fáradságos utánjárással kieszközölnöm, hogy szerencsétlenül jártakat a siralmas környezetből végre kihantolhassák, és a megfelelő végtisztességben részesüljenek.” A többes számból is kitetszik, a barbár kezek (és lelkek) nemcsak a 30-szoros magyar bajnok Balatoni Kamill életét oltották ki, vele együtt lőtték fejbe kajakostársait, Nagymajtényi Károlyt (Pannonia TE), Wesszely Jánost (Elektromos), Kövér Miklóst (Ganz), valamint barátját, Oltai Vilmost. Nem bagatellizáljuk el a „rosszkor voltak rossz helyen” bölcsességközhellyel tragédiájukat, inkább papírra vetjük életük alkonyának utolsó eseményeit. A nyilas hatalom 1944 őszén, a szovjet ostrom előtt statáriumot hirdetve elrendelte, hogy minden katona- és leventeköteles férfinak részt kell vennie a főváros védelmében. A vízi leventék budapesti parancsnoka, Hábl Károly tartalékos repülő főhadnagy (a magyar kajak-kenu sport egyik atyja) kisegítő karhatalmi leventeszázadot szervezett, a 200 főből álló egység tagja volt Balatoni, Nagymajtényi, Wesszely és Kövér is. Decemberben bezárult az ostromgyűrű a főváros körül, és január első napjaiban Hábl Károly háromnapi élelemmel nyílt paranccsal feloszlatta a századot. Balatoniék a Margit körúti Schléderer pékségben kaptak menedéket, és – beöltözve – pékségi dolgozónak álcázták magukat. A németek a Margit hídig szorultak viszsza, a sütödét támaszponttá alakították át, a lakókat pedig kizavarták barikádot építeni. A szovjetek attakja adott reményt a bujkálóknak, hadseregük a Bimbó utcáig nyomult előre, és a pékség is a kezükre került – csakhogy a nácik ellentámadása sikerre vezetett, a frontvonal visszahúzódott a Margit hídig, és a házról házra előrenyomuló SS-katonák előtt lelepleződött a négy kajakos. Az eltávozási parancs már érvényét vesztette, őket katonaszökevényként elfogták, statáriális hadbíróság elé állítottak, és a halálos ítéletet másnap, 1945. február 7-én, szerda reggel 6 órakor végrehajtották. Így taposta kegyetlenül földbe a történelem a magyar kajak-kenu sport első vb-érmesét, Balatoni Kamillt, aki Cseh Gáborral vett részt 1938 augusztusában a sportág első (és 1948-ig utolsó) világbajnokságán. A svédországi Vaxholmba a saját pénzén klubot létrehozó, a kajak alosztályt 1936-ban az evezősszövetség égisze alatt megalapító Brém György kísérte el a két sportolót. „Külföldi versenylehetőségeim megteremtője s talán az egész kajakosmúltam megalapozója Brém György doktor volt. Nélküle – úgy érzem – sehol sem állhatnék” – nyilatkozta Balatoni 1941-ben a hírneves gyapjúszövetgyártó és -forgalmazó olasz cég, a Merino itthoni vezérigazgatójáról, a kajakszövetség első ügyvezető elnökéről. (Ő sem élte túl a háborút, 1943 januárjában Alekszejevkában esett el.) S hogy valóban mentorként atyáskodott Brém, ékesen bizonyítja: Vaxholmba tartva Breslauban (a mai Wroclawban) betértek egy vízisportüzletbe, ahol a sportvezető megvásárolt egy túrahajót Balatoninak. A magyarok akkor még nem is láttak versenykajakot, míg a nagymenő németek és osztrákok speciális, keskeny hajókban ülve hasították a vizet. Ehhez képest a széles, „ez jó lesz” alapon kiválasztott „lélekvesztővel” Balatoni második lett a faltboatosok (összerakható kajak) 10 000 méteres viadalán, maga mögé utasította a Berlinben kétszeres olimpiai bajnok, osztrák (de az 1938. márciusi Anschluss miatt német színeket képviselő) Gregor Hradetzkyt, aki a dobogóról is lemaradt ebben a számban. „Vaxholmban ráadásul még balszerencsém is volt. A svéd Bogren végig vezetni engedett, a farvizemen evezett, és csak az utolsó métereken tört előre” – emlékezett vissza szintén 1941- ben. A skandináv 30 centivel előzte meg. Ez nem távolság. Alig érzékelhető a történelem hömpölygő folyamában, de az értelmetlen halált halt Balatoni Kamill alakja megkerülhetetlen a magyar kajakhistóriában. Mert ő az első hős.
Álomkergetés után megvalósulás
A sporttörténeti vb-ezüstéremmel berobbanó Balatoni Kamill a világ legjobbjait felvonultató starnbergi regattán (egyben német bajnokságon) is rendre győzni tudott: 1940-ben négy számban diadalmaskodott, de 1942-ben is nyert K–1 1000 méteren. Egyesben itthon senki sem tudta megverni versenyzői pályafutása (1938–1943) alatt. Örökét tanítványa, Varga Ferenc vette át, aki már 1943-ban bajnoki aranyat ünnepelhetett (mestere nem indult 1000 méteren, viszont odaadta neki a saját kajakját), sőt Gurovits Józseff el ő szerezte a sportág első magyar olimpiai érmét (1952 Helsinki: K–2 10 000 méter, bronz). „A K-hídtól, a hajógyári kiságtól eleveztünk Lupa-szigetig, óriási intenzitással húsz-huszonöt kilométert teljesítettünk az edzéseken, mint az őrült, követtük Balatoni Kamillt. Sajnos két olimpiát, az 1940-est és az 1944-est is elvette tőle a történelem, pedig mindenkit meg tudott volna verni. Ne felejtse, Balatoni és a többiek immár több mint hetvenéves álmát valósíthatták meg az utódok, a Baráth Etele elnök vezette szövetség – Schmidt Gáborral, Storcz Botonddal – méltó örököse a sportág hazai születésénél bábáskodóknak” – magyarázta a jó egészségnek örvendő, csaknem kilencvenévesen is rendszeresen kajakozó Feró bácsi, aki rengeteg forrásmunkával segített minket. A textilnyomó mester, a Magyar Pamutipar Rt.- ben művezetőként ténykedő Balatoni Kamill már 1943-tól szövetségi kapitányként (is) dolgozott (Pálinkás Lászlót követte a poszton), elszántan kereste-kutatta a tehetségeket, óriási szervezőmunkát végzett a sportág gyors elterjesztése érdekében. Aztán hetven éve mindennek vége szakadt.
Nemzeti Sport/Szabó Gábor
