Gratulálok a 70. születésnapjához, mivel foglalja el magát manapság?
Sokat járok vadászni, most karácsony előtt is lőttem egy süldőt a családnak, de az ünnepek alatt fácán, és vadkacsa is kerül az asztalra. A ház körül is mindig akad valami teendő, illetve az elhunyt szüleim szolnoki otthonát is én tartom karban, mindig van mit csinálni.
Mióta jár vadászni?
1974 óta csinálom itt Szeged környékén, szeretek állatokkal foglalkozni, lenyűgöz a természet. Mi telepítettük be erre a vidékre a dámot, azóta is ebből él a vadásztársaság. A Maros mentén Románia felől sok állat lejön, lőttek itt már hatalmas vadkanokat is. Mostanában sok a nemkívánatos sakál errefelé, az mindent felfal, süldő malacokat, újszülött őzeket is elviszi. Ha fácánvadászatra megyünk, mindig elejtünk néhányat.
Ezek után úgy képzelem, hogy a város zajától távol, egész nap az erdőt-mezőt járva telnek a napjai….
Ehhez képest Szeged belvárosától alig másfél kilométerre lakom. 1980-ban hagytam abba a versenyszerű sportolást, 84-ben költöztem ide.
Szolnokiként indult, hogy került annak idején Szegedre?
Tanulni, sportolni jöttem ide még a hetvenes évek legelején. Folyót nem akartam váltani, mindig azt mondtam, hogy azért maradok a Tisza mellett, mert
hiányozna a kérészek tánca.
Az más kérdés, hogy az akkori vezetés erősen presszionált, sokszor éreztették, hogy több segítséget kapnék, ha valamelyik nagy fővárosi egyesületben sportolnék. Ennek ellenére amikor lehetőséget kaptam, akkor mindent kihoztam magamból. Ehhez kellett az edzőm, Kemecsei Imre is, akit aztán elüldöztek innen, Szegedről is. Ő ’86 óta Kanadában van.
Korosztályának szinte minden tagja a mai napig azt mondja, hogy a Csapó volt a “legnagyobb ász”, és ezt az eredményeivel is bizonyította. Milyen képességeinek köszönhető, hogy ennyire sikeres lett egyesben?
Szívós voltam, és jó volt a kondim is. Anyám szakácsként dolgozott, bejárhattam a munkahelyére, a szolnoki vendéglátóba enni. Az is közrejátszott, hogy a szegénységből, és abból a megaláztatásból is ki akartam törni, amit a családom elszenvedett még a háború után. Bár nem voltunk gazdagok, de a nagyszüleim valahogy mégis kuláklistára kerültek, szinte mindenüket elvették. Igaz, hogy ezeket az időket én még nem éltem át, de sokat hallottam róla, így tudat alatt dolgozhatott bennem ettől valamilyen extra becsvágy. Olyan voltam, mint egy labda, ami minél mélyebbre nyomnak, annál magasabbra pattan ki a vízből.
Hogy alakultak a kezdetek?
1966-ban kezdtem kajakozni, a Tisza-Zagyva torkolatához jártam le evezni, és már hamar a felnőttekkel edzettem együtt, első versenyemen pedig megszorongattam a Deme Józsit. ’69-ben indulhattam az Európa-bajnokságon, 1970-ben pedig már dobogós voltam a vébén váltóban. Nagyon erős generáció tagja voltam, a világ legjobb emberanyaga akkoriban Magyarországon volt egy évtizeden át, mégsem nyert egyikünk sem olimpiát, a gonoszság, az irigység, és a rosszindulat miatt. Én például 1972-ben, és 1976-ban is egyest indulhattam az olimpián, viszont az edzőm, Kemecsei Imre Münchenbe, és Montrealban sem lehetett ott velem…… Ma is rengeteg szuper versenyzőnk van, mindig volt annyi innovációs képesség a magyar kajak-kenuban, amennyi a világ élvonalában tudta tartani. Most például a magyarokkal szembeni irigység miatt van az is, hogy elvettek két számot a gyorsasági szakágtól. Ezen is fel vagyok háborodva.
Ha már innováció, sokat tett azért is, hogy megépülhessen a Maty-éri pálya…
A szegedi színekben elért sikereim nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön a pálya építésének gondolata. A kapcsolataimnak köszönhetően behozattuk a belgrádi, a moszkvai, és a mexikói pálya terveit. Szegeden, a Bajai úton működő meteorológiai intézet segítségével rájöttünk, hogy a déli órákban jobbos oldalszél van azon a részen, ezért lett az egész pálya elfordítva egy kicsit. A munkálatok megkezdése előtt pedig
kivittük a helyi szovjet katonai vezetést vadászni
a környékre, aztán amikor elmagyaráztuk nekik, hogy mit akarunk megvalósítani, akkor az oroszok is beszálltak, és részt vettek az építkezésben. Így jött létre a világ egyik legjobb versenypályája, aminek nagy előnye, hogy a szegedi belvárosból is pillanatok alatt megközelíthető.
Ezek tényleg hatalmas eredmények, ön mégis eltávolodott a kajak-kenutól. Mi ennek az oka?
Úgy fogalmaznék inkább, hogy eltávolítottak. Pedig miután abbahagytam a versenyzést, Kemecsei Imrével, és Nádori Lászlóval módszertani csoportot hoztunk létre, kidolgoztuk az úgynevezett mentális tréninget, amit a SZEOL 13 szakosztályánál próbáltuk a gyakorlatban is felhasználni. Miután Kemecsei kiment Kanadába, én edzősködni kezdtem a kajak szakosztálynál. Hamar jöttek a sikerek, nálam volt többek közt Szabó Gábor, Petrovics Béla, Petrovics Kálmán, és Kajner Gyula is, de kenusokkal is dolgoztam. A versenyzőimnek magasra tettem a lécet, azt követeltem meg tőlük, amit anno magamtól is. Nálam szokás volt, hogy a csoportokat nem a kor, hanem a képességek szerint állítottam össze, vagyis a jobb serdülők az ifikkel edzettek együtt, az ügyesebb ifik pedig már a felnőttekkel. Tulajdonképpen ez a szemlélet okozta a vesztemet a 90-es évek elején, azért küldtek el, mert a Maty-éri pálya mai igazgatóját, Szovics Zolit még serdülőként elindítottam az ifik között, ahol nagyon jól szerepelt. Egyébként csak látszólag távolodtam el a sportágtól, 10 éve minden nyáron leevezünk Szegedtől Titelig, a Tisza-Duna torkolatig, ez a túra csak idén maradt el a járványhelyzet miatt. Megvan néhány régi hajóm is, de azokban már nem lennék elég stabil, úgyhogy csináltattam magamnak egy túrakajakot, abban szoktam evezni.
Ha számvetést csinál, így 70 évesen, akkor mennyire érzi elégedettnek magát?
Jól érzem magam a bőrömben, kitisztultak a dolgok. Nemrég egy farönk eltörte a lábam, négy hétig feküdtem vele a klinikán, komoly fájdalmaim voltak, és végül egy olyan orvos gyógyított meg, aki korábban nálam kajakozott. Szinte minden egykori versenyzőm tanult, művelt ember lett, van köztük rákkutató, orvos, ügyvéd is, sokan a mai napig látogatnak. Büszke vagyok rájuk, ahogy a fiaimra is.
