„A sportág tartott életben”
Egy betegség miatt hét éves koráig járni sem tudott, szüleit pedig 10 éves kora előtt nem ismerte. Számára minden világverseny egy olimpiával ért fel, a nagy álomtól azonban egy tragédia elválasztotta. Sokáig fiatalokat edzett, mígnem előbb Janics Natasa, majd Kárász Anna felkészítője lett. Mindig is kerülte a konfliktusokat, de a sportágtól képtelen elszakadni. Születésnapján köszöntjük a 75 éves Kovács Lászlót, azaz „Kokszit”!
Finoman fogalmazva sem volt egyszerű gyerekkora, de talán mondhatjuk azt, hogy a kajak-kenu átlendítette a nehézségeken…
Egy így igaz. Szegeden születtem, de egy éves koromban átvittek a Vajdaságba, és az akkori politikai konfliktusok miatt lezárták a magyar-jugoszláv határt. A nagyszüleimmel voltam, mert édesanyám Pesten tanult, édesapám pedig fogságban volt. Az 56-os események előtt májusban hoztak vissza, a szüleim már letelepedtek Szegeden, én pedig lényegében akkor ismertem meg őket. Nehéz idők voltak, még a Vajdaságban kaptam el a gyermekbénulást hároméves koromban, ami miatt hét éves koromig járni sem tudtam. Itthon aztán megoperálták a lábamat,
a kajakos osztálytársaim pedig lecsaltak a vízitelepre. Ez hozta vissza akkor az életkedvemet.
Kajakos pályafutásáról a többség bizonyára kevesebbet tud. Milyen karrierje volt?
Az ötszáz és az ezer méter voltak az én távjaim. 1967-ben indulhattam a duisburgi Európa-bajnokságon. Wichmann Tamással együtt kerültünk be a válogatottba, de ott volt többek között Fábián Öcsi (Fábián László) és Kati néni is (Fábiánné Rozsnyói Katalin). Az igazság az, hogy a lábam miatt mindig hátrányban voltam a többiekhez képest, és nem is voltak olyan képzett edzőink Szegeden, de mindig küzdöttem azért, hogy a válogatottba bekerüljek. Nekem minden világverseny olyan volt, mint másnak egy olimpia. 1968-ban egy felkészítő edzőtábor alatt elhunyt édesapám, és olyan állapotba kerültem, hogy úgy döntöttek, nem visznek ki a mexikóvárosi olimpiára. Utána még indultam Moszkvában egy Eb-n, de aztán jöttek a fiatalok, élükön Csapó Gézával, és rájöttem, hogy velük már nem bírom tartani a lépést, így inkább edzőnek álltam. De elégedett vagyok a karrieremmel, nincs bennem hiányérzet.
Edzőként eleinte a fiatalokkal foglalkozott sőt, volt, hogy evezősökkel is dolgozott. De az első igazán nagy kihívás talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Janics Natasa volt…
Ő is a Vajdaságból jött, még az apukája hozta át a délszláv háborútól menekülve. Milan Janiccsal (Janics Natasa édesapja – a szerk.) nem csak baráti kapcsolatom volt, gyakorlatilag engem tekintett az edzőjének. Amikor kitört a háború, Natasa előbb Kati nénihez került, ahol jó kezekben volt. 2008 végén jött át hozzám, és a londoni olimpiáig dolgoztunk együtt, ahol szülése után egy évvel párosban ezüst, egyesben pedig bronzérmes lett.
Az elválás azonban nem sikerült túl békésen London után. A pontos részletek felidézése nélkül; hogyan gondol vissza az együtt töltött időszakra?
Történt, ami történt, én rá és a családjára is nagyon jó szívvel gondolok,
nincs bennem tüske vele kapcsolatban. Tudja, hogy van ez, az ember egy bizonyos pontig mindenre felkapja a fejét, de aztán mind megnyugszunk. Én mindig is konfliktuskerülő voltam, inkább félreálltam. Ő ma már családanya, biztos vagyok benne, hogy sokat változott. A sportág iránti fanatizmusa mindig lenyűgözött, ebben pont olyan volt, mint az apukája.
Tavaly viszont Tokióban másik klasszis tanítványa, Kárász Anna olimpiai bajnok lett. Ön itthonról követte az eseményeket, hogyan élte meg azt a néhány napot?
Az elejétől a végéig néztem a közvetítéseket, nehogy lemaradjak valamiről. Az interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot, de persze ekkora távolságból nehéz elmagyarázni, hogy a hibákat hogyan küszöböljük ki. Sajnálom, hogy nem lehettem ott, különösen a kétszáz egyes miatt, ahol szerintem csupán annyi volt a probléma, hogy nagy volt a szél, az ülést pedig nem állították a minimumra. A négyest is végig izgultam, különösen a fehéroroszoktól tartottam, de azért titkon bíztam benne, ahogy mindenki más is. Mind a négy lány fantasztikus volt, és Csipes Feri is remek munkát végzett.
Egy élet munkája volt ez az arany,
és azt gondolom, hogy ez kárpótolt bennünket 2016-ért is. Ez pályafutásom csúcsa, sok évet vártam rá, de megérte.
Említette már Natasa kapcsán, hogy Ön egy konfliktuskerülő ember. Soha nem bánta, hogy nem állt bele a vitákba?
Megmondom őszintén, nem vagyok abban biztos, hogy néha nem kellett volna keményebbnek lennem. De ez a gyerekkoromból jött, annyit nélkülöztem, nem voltak szüleim, hiányoztak a kedves szavak. A saját gyerekeimmel se tudtam nagyon kemény lenni. Lehet, hogy ezt másképp kellett volna csinálnom, de már nem tudok rajta változtatni.
75 éves lett, de továbbra is benne van a szegedi kajak-kenu sportban. Mi adja még az erőt?
Olyannyira benne vagyok, hogy ma is együtt ünnepeljük a születésnapomat. Anna is titkolja még, de biztos, hogy készül valamire a fiatalokkal, annyit mondott, hogy ne szervezzek mára programot. Egyébként nagyon sok mindent kaptam a kajak-kenutól, gyakorlatilag a sportág tartott életben. Amíg Anna versenyzik, itt leszek mellette, és a fiataloknak is egyfajta tanácsadói szerepet betöltve igyekszem segíteni. Amíg bírja az egészségem, addig fogom csinálni. Itt Szegeden nagyon rendes mindenki, és bár korábban volt olyan gondolatom, hogy abbahagyom, Petrovics Kálmán és Sík Marci ezt nem hagyták, és talán nekik volt igazuk. Mindig érzékeltetik, hogy szükség van rám, és ez jó érzés.
