A doktori címét nem puffogtatja, holott a mai napig is tudományos igénnyel kutatja, elemzi az emberi mozgás mentális hátterét. De nem csupán elméleti síkon. Hajnali háromnegyed öttől minden áldott nap tréningezik, több órán át; gyakorolja az általa kifejlesztett kajak-jógát, és arra törekszik, hogy a lehetőségeihez mérten jobb legyen… Beszélgetéseink nyomán idővel megismerem a nevek és életrajzi adatok mögött rejtőző hús-vér embert is: az évtizedek óta Kanadában élő Kemecsey Imrét, aki a szellemi kreátorok öntörvényű eredetiségét kapta ajándékba az élettől, és mellé a terhet, hogy ezáltal némiképp meg is előzte a korát…
Mindenekelőtt, be kell valljam, hogy bennem korábban ösztönösen kialakult Önről egy kép; Hesz Misa fegyencfrizurás ellenpólusaként számomra Kemecsey Imre volt a jólfésült úri fiú…
Jézusmária! Én meg az úri fiúság! Anyósom mindig azt mondta, hogy én egy felkapaszkodott proli vagyok… Apám valamikor ’44 ben jött haza a Don-kanyarból, olyan szegények voltunk, hogy hozzánk képest a templom egere egy dőzsölő valaki volt.
No azóta én már töröltem azt a képet, bár személyes információkat igazán ritkán osztott meg. Mikor adott utoljára interjút?
Fogalmam sincs… nagyon-nagyon régen. Sportszakmai témákról nyilatkoztam itt kinn, de másról nem. Írni viszont sokat írogattam a kajakozásról; mondtam is idehaza, hogy nekem azt muszáj, mert meglátok bizonyos dolgokat belülről, mondhatni, ezen a téren látomásaim vannak. De megmondom őszintén, sokáig bujkáltam, ha nem is szó szerint. Nem akartam semmi bonyodalmat, különösen a családomnak nem.
Ráadásul, már a hetvenes években leírták Önről, hogy „nem szereplős típus”…
Ez így igaz. És persze, odahaza annak idején priuszt kaptam, ha nem is hivatalosan. De már ’72 óta, amikor lementem Szegedre, engem rögtön satuba raktak. Olyan emberek támadtak, akikkel semmilyen kapcsolatom nem volt, még csak szót sem váltottam velük soha. Én igazából nem is foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, de időnként emlékeztettek rá. Egyszer például elvittem a kocsimat szervizbe, és ott az egyik autószerelő mondta el, hogy mire vigyázzak…
Egy 1975-ös, a Délmagyarországban megjelent interjúban a sportág akkori vezetői még csak azt kifogásolták, hogy nem hajlandó alávetni magát a központi, szövetségi érdekeknek; hogy a saját feje után megy, és különcködik. A ’76-os olimpia válogatási elvei nyomán kirobbant „csetepaté” viszont már végleg elkaszálta?
Miután a versenyzőm sajnálatosan, nem elfogadható módon fejezte ki a véleményét a vezetők döntése miatt, engem azonnali hatállyal kizártak a válogatottból.
A korabeli sajtóban mindezt igencsak kozmetikázva jelentették meg: Csapó Géza a továbbiakban saját kérésére a tanulmányaira koncentrál, Ön pedig egészségügyi okokra hivatkozva felmentését kérte a válogatott edzői munka alól. Ennyire tabu volt akkor ez az téma?
Az említett cikket nem olvastam, de valóban, abszolút tabunak számított az ügy. Halvány fogalmam sem volt, mi történt akkor a szövetségben. Ha jól emlékszem, épp Szilvásváradon voltam a családommal, amikor megkaptam a végzést, és gondolkodtam, hogyan tovább: kajakkal, vagy kajak nélkül. Tény, hogy ez volt életem legzavarosabb, legszörnyűbb időszaka. Géza személyében a világ egyik legtehetségesebb sportolója esett áldozatul az akkori mizériának.
Ha a versenyzéssel töltött időt is számoljuk, akkor mintegy húsz éves pályafutásra tekinthetett vissza a montreáli olimpia idején. Milyen indíttatásokkal került a sportág közelébe?
Eleve közel voltam, ha úgy vesszük, mert a Gyöngyösi úton laktam, és az MTK tíz percre volt tőlünk… Apám valamikor tornász volt, szerette volna, ha én is az leszek, de nekem valahogy nem jött össze. Az egyik barátja súlyt emelt, oda is levitt, hiába. Tudja, a lányom gyönyörűen játssza a brazil focit, de én abban se jeleskedtem: sírt a labda, ha meglátott. Az viszont nagy vágyam volt, hogy kajakozhassak. Nap mint nap láttam a fiúkat a vízen, és nagyon tetszett, ahogy ott kalimpáltak a lapátjaikkal. Amikor lementem az MTK-ba, és el tudtam úszni a szomszédos stégig, meg vissza, rögtön kaptam egy nagy batárt, amiben elkezdhettem kajakozni. Borzasztóan boldog voltam.
Három évvel később pedig már a nemzetközi mezőnyben lapátolt…
Amikor serdülő voltam, meghívtak az ifi válogatottba, első éves ifiként pedig már a felnőtt válogatottak közé. Könnyen ment minden.’60-ban Balatonfüreden megnyertem az első nemzetközi versenyt 500-on a Szöllősi, meg a német válogatottak előtt, akik egy fejjel voltak magasabbak nálam… (elérzékenyül) hát látja, most nem is tudok beszélni…
Lehet mondani, hogy a technika folytonos tökéletesítésére is az inspirálta, hogy azáltal egyenlítse ki a testmagasságából adódó hátrányt?
Persze. A törzs szerepére építettem, akárcsak később a kajakjógámat is. Rájöttem néhány összefüggésre, miután 30-40 éven át figyeltem a kajakmozgást; például arra, hogy hogyan veszik ki a lapátot a vízből. Öt éve volt egy szívműtétem, azóta is sok új gyakorlatot találtam ki – most már nem a kajakozásra, hanem azért, hogy életben maradjak, és magamhoz képest fejlődjek. Megbénult a bal lában, bár nem teljesen, de emelnem kellett, hogy lépni tudjak. Rengeteget foglalkoztam vele, felhasználva például azt, amit Madarász István neurofiziológustól tanultam, aki a doktorimnál kísért végig Szegeden. Vagy annak az orosz professzornak az elveit, aki agysérültekkel végzett kutatásokat a világháború után. Ő azt tapasztalta, hogy akinek volt elég akaratereje, az nagyjából meg is gyógyult.
Lehet, hogy erről szól az életben – így a sportban is – minden? Ahogy többször is hangsúlyozta, hogy „az izmok nem egyszerűen csak működnek, azokat működtetni kell”…
Igen. Úgy gondolom, hogy Hesz Misa is attól a plusztól tudott nyerni, amit mentálisan hozzátett. Ma sincs ez másképp, amikor az egész világ ügyeskedik… Én is elég jól helyrejöttem. Igaz, a reggeli tornám elhúzódik vagy három órára is, de nem érdekel. Ezért élek.
Versenyzőként is volt egy meghatározó sérülése, éppen azután, hogy pályája legjobb két évét tudta maga mögött. Valójában ez volt a „belépő” az edzői sikerek világába…
Így volt, ’66-ban és ’67-ben is tripláztam, három-három magyar bajnokságot nyertem egyesben, ötszázon, ezren és tízezren is. Ezt követte a kartörés, ráadásul elkövettem egy baklövést, – kora tavaszi hóesésben eleveztem Szentendrére –, amitől a már éppen javuló karom ideggyulladást kapott. Utána edzőként az volt az egyik legnagyobb hajtóerő bennem, hogy a versenyzőim már ne essenek bele azokba a hibákba, amikbe én.
Sokan megkérdőjelezték a módszereit?
Persze, ráadásul menő edzők. Például, amikor bevezettem a mini-intervallumos edzéseket. Ha naponta tízszer nem mondták nekem, hogy „hülye vagy Imikém”, akkor én már furcsán éreztem magam.
’86 áprilisában utazott ki Kanadába, miután sikerrel megpályázta az ottani szövetség vezetőedzői állását. Mennyire volt könnyű beilleszkednie az ottani munkába?
Nagyon könnyű volt és egyben rendkívül nehéz. Könnyű, mert azt kapták, amit elvártak: alapvetően rengeteg kajakozást. Ugyanakkor rendkívül nehéz is, mivel éppen abban az időben jelent meg a Wing lapát, ami jelentősen megváltoztatta az addigi technikát.
Edzőként azt az ars poeticát vallotta, hogy ha kap egy jó versenyzőt, akkor elmegy hálát adni érte a templomba… Kapott is nagyszerű versenyzőket, akik abszolút partnerek voltak az edzéselméleti kezdeményezéseiben…
Ez a hitvallás benne van Dr. Nádori László könyvében, akinek az egyik neveltje voltam. Vele, és a már említett Dr. Madarász Istvánnal közösen kidolgoztunk egy nagyon hatékony edzésmódszert. Ami a versenyzőket illeti: tényleg maximálisan nyitottak voltak az elképzeléseimre. Korábban én is teljesen szkeptikus voltam a pszichológiával kapcsolatban, de aztán az én lelkesedésem nyomán ők is motiváltak lettek: Csapó például az én javaslatomra elvégezte az autogén tréning tanfolyamot. Fizikai alapjait tekintve rendkívül erős izomzatú, jó ízületi adottságokkal rendelkező versenyző volt, akár csak itt kinn az afroamerikai származású Renn Chrishlow, aki szintén egy különleges csodalény; minden különösebb probléma nélkül, fizikailag és mentálisan is elfogadta a 3-4 edzést naponta.
Chrishlow szerezte az első vb-aranyat Kanadának, ami óriási siker volt; viszont az Ön szemszögéből a másik két dobogós helyezés is egyfajta visszajelzéssel bírt…
Ez így van. Renn mögött a norvég Holmann volt a második, akinek az edzője, Bakó Zoli szintén az én versenyzőm volt, éppúgy, mint Angyal Zoli, aki a harmadik helyezett Gyulay Zsoltot tréningezte.
Tartja még a kapcsolatot az egykori magyar versenyzőivel?
Igen, nem felejtettek el: Bakó épp a napokban küldött születésnapi üdvözletként egy viccet, ami úgy kezdődik, hogy „a törpe elmegy az orvoshoz”… (nevet)
A beszélgetésünk fonalát időnként e-mailek váltásával visszük tovább. Két üzenet közt arra gondolok, hogy bár tabuk már nincsenek, mennyi mindent ki kell hagynom majd az interjúból, pusztán terjedelmi korlátok miatt. A személyes életpálya történései mellett Imre határtalan lelkesedéssel mesél a kajakozás technikájáról, és arról is, milyen derűs napok köszöntenek rá mostanság. „Én vagyok a játékmester” nyilatkozta egyszer, évtizedekkel ezelőtt. Úgy hiszem, a státusz ma is érvényes, legfeljebb a játék tétjei változtak…
Az egyik levelében említette a híres Karády-dalt a kis cigaretta-hasonlattal: „engem is csak égve dobtak el”… Ma is mélyen érintik még ezeknek a soroknak a kicsengései?
Az idő múlásával sokat változott a véleményem a régi dolgokkal kapcsolatban, mégpedig pozitív irányba. Most már elsősorban azt hangsúlyozom, hogy a magyaroktól kaptam meg a jó alapot minden kajakozással kapcsolatos tudásomhoz.
És gondolom, talál is magának újabb és újabb izgalmasan eredeti feladatokat…
Most épp a kutyám tanítom ugatni angolul és magyarul egyaránt.
P. E.
