Rajnai Klára a KSI SE-ben kezdett el kajakozni, majd az FTC színeiben teljesedett ki.
„A KSI-ben kezdődött a pályafutásom. Az általános iskolámban nagy toborzást szervezett a KSI, a testnevelő tanárom pedig felfigyelt arra, hogy elég jó mozgásom van, így kerültem le a víztelepre, ahová már egyébként már a nővérem is járt. A nagy mozgásigényemet abszolút lekötötte a kajakozás, és ennek köszönhetően nem csak a tanévben, de a nyári szünetben is mindig volt sport. Az úttörő olimpia volt az első nagy sikerem.” – meséli a kezdetek az olimpiai ezüst-és bronzérmes korábbi kajakos.
A kezdeti évek után, klubot szeretett volna váltani, azonban ez nem ment egyszerűen, egy szezont ki is kellett hagynia mielőtt a Ferencvároshoz szerződött.
„Visszaesés volt a pályafutásomban, hogy nem adtak át rögtön a Fradiba és emiatt egy évet ki kellett hagynom. Később Endreffy Loránd lett az edzőm, aki később a sógorom is lett.
1975-ben nyertem meg az első magyar bajnoki címemet K-1 500 méteren.”
Még ugyanebben az évben jött az első nemzetközi siker is, ugyanis a belgrádi világbajnokságon a Pozsonyi Ágnes, Rajnai Klára, Tőzsér Ilona, Zakariás Mária alkotta négyes bronzérmet szerzett. Az 1976-os montreali olimpián az akkor még csak 22 éves versenyző mindkét női számban rajthoz állt, K-2 500 méteren Pfeffer Annával második lett míg K-1 500 méteren a dobogó legalsó fokára állhatott fel.
„Nagyon kevés női szám volt még abban az időszakban, az olimpián csak ötszáz egyes és páros volt, nekem pedig mindkettő megadatott 1976-ban. Ha mondhatok ilyet, egy kicsit méltatlan volt akkoriban versenyezni, hiszen a keleti országoknál évről évre olyan versenyzők érkeztek a nemzetközi versenyekre is, akiknek az alkatukon és versenyformájukon is látszott, hogy nem biztos, hogy tisztességes a felkészülésük. Velük szemben nagyon nehéz, sokszor lehetetlen volt ezüstéremnél fényesebbet szerezni.”
Így is olyat tett, amire előtte itthon egyetlen női kajakos sem volt képes, hiszen egy olimpián kétszer is felállhatott a pódiumra. Saját bevallása szerint nagy élmény maradt számára az verseny, ahol a megszokottnál magasabb volt a védelmi készültség az 1972-es müncheni terrortámadás miatt.
„Annyira fiatal voltam akkor még, hogy nem okozott ez a nagyfokú szigorúság problémát. Sokat ellenőriztek minket és nem is mászkálhattunk el annyira. Élveztem a versenyzést, az eredményeket nem várták el tőlem és
én magam is csodálkoztam, hogy ilyen jól sikerült mindkét szám.”
A montreali ötkarikás játékok után 1979-ben egyéni világbajnoki bronzérmet szerzett 500 méteren, az 1980-as moszkvai olimpiára azonban már nem sikerült kijutnia.
„Az 1978-as év egy újabb visszaesés volt, majd 1979-ben Duisburgban szerettem volna párost és négyest is indulni, azonban a szövetségi kapitány nem engedte, így egyesben tudtam csak versenyezni. Az 1980. évi első válogatón nem mentem jól, de ez köztudott volt, az izomzatom kora tavaszra sosem tudott igazi versenyformába jönni. Később viszont már nem is kaptam lehetőséget, így akkor már elkezdtem gondolkozni, hogy abbahagyom.”
Péter fia születése után még megpróbált újra vízre szállni, de elmondása szerint nem sikerült jól összeegyeztetnie a sportot a gyerekneveléssel, így főállású anyaként végleg szakított a kajak-kenuval.
„Nem tudtam megbirkózni ezzel a feladattal, de nem maradt bennem hiányérzet. Ami engem izgatott és élményt adott a kajak-kenuval kapcsolatban, azt teljes mértékben megkaptam. A sportágat a mai napig követem,
nagyon örülök, hogy ilyen szép sikereket érnek el a fiatalok és a felnőttek is.”
Az első női magyar bajnok kajakos november másodikán a 70. születésnapját ünnepelte, szűk családi körben.
Isten éltesse sokáig!
