Vajda Vilmos 1934. június 16-án Budapesten született. 1949-ben az Építőkben tanult meg kenuzni a legendás Szabó Ferencnél. Hamar megszerezte az első osztályú minősítést, azonban válogatott kerettag nem lett. Legjobb eredményének az 1953-as Magyar Bajnokságon elért második helyét tekinti, mivel ekkor mindössze a későbbi olimpiai ezüstérmes Hernek István előzte meg. A katonaság után is nagyon szorgalmasan edzett, önerőből versenyzett, saját magát finanszírozta.
Tehetsége valójában edzőként, szakvezetőként teljesedett ki, a szakma minden lépcsőfokát megjárta. 1962-ben segítőt kerestek addogo edzője, Szabó Ferenc mellé, és társadalmi munkában elvállalta a feladatot. 1965-ben befejezte versenyzői pályafutását, és mivel mestere, Szabó Ferenc az Újpesti Dózsába szerződött, anyaegyesületénél előbb társadalmi munkában, majd mellékfoglalkozásban edzősködni kezdett. 1969-ben szakedzői diplomát szerzett, ekkor választotta élethivatásnak az edzői munkát. Főállású edzőként feladta korábbi civil munkáját egy elektronikai gyárban.
Új alapokra helyezte az utánpótlás-nevelést az Építőknél, hiszen 13-14 évesek helyett már tízéves kortól foglakozott gyerekekkel. Egyik legfőbb célja az volt, hogy megszerettesse a fiatalokkal a sportot. Mivel kenuzni kevesebben akartak, így a szakág népszerűségét is növelni kívánta. Meghatározó szerepe volt, hogy az ifjúsági válogatottban a sikeres fizikai és technikai felkészítésen túl erkölcsi és etikai normákat is megkövetelt a versenyzőktől és edzőktől. Nagy empátiával és kiváló pedagógiai érzékkel kezelte az időnként felmerülő nehéz helyzeteket. Ő adta a lapátot Vaskuti István kezébe, a sportág alapjaira tanította a Pétervári fivéreket, Szegedi Károlyt, Lichtenberger Tamást, és vezette Hingl László edzéseit. Edző-utódjait is kinevelte Koléder Vilmos és Feövenyessy Attila személyében. A sporthivatal 1972-ben a szövetség szakfelügyelőjének nevezte ki. Felismerte, hogy mennyi potenciál rejlik a Duna mentén épülő új bázisokban, így a vidéki (Paks, Baja, Százhalombatta) szakosztályokkal különösen szoros kapcsolatot alakított ki. Személyesen járt el a vidéki városokba támogatást szerezni az új egyesületek megalapításához. Az új klubokba és szakosztályokba ő delegálta az edzőket, ezzel sokaknak biztos megélhetést szerezve. Ezek műhelyek az elmúlt évtizedekben világ- és olimpiai bajnokok sorát szállították.
Szakfelügyelői munkájához tartozott az edzőképzés szervezése is, amelyben mindig az újat kereste. Egy matematikus-fizikus bevonásával olyan szimulátort hoztak létre, amellyel laboratóriumi körülmények között, evezés közben mérhették a kajakosok-kenusok élettani mutatóit, ami egyedülálló volt az országban. Szakfelügyelőként a szakújság írása is a feladata volt.
1983-ban mesteredzői elismerésben részesült. 1986-tól szakvezetőként tanított a Testnevelési Egyetem (jelenleg: MTSE) szakedzői szakán, 1989-ben címzetes docens lett. A szöuli olimpia után, 1989 januárjától a válogatott szövetségi kapitánya lett a lemondott Parti János után. A barcelonai és atlantai olimpián három aranyérmet szerzett a válogatott az irányítása alatt. Ekkor született meg a női kajaknégyes rég várt győzelme, és szárnyait bontogatta a kenus Kolonics György. A Magyar Sportújságírók Szövetsége hagyományos év végi választásán 1995-ben az Év szövetségi kapitánya lett.
1996-ban Vajda Vilmos befejezte több mint harmincéves, a magyar kajak-kenu sport sikerei szempontjából meghatározó szakvezetői pályafutását: saját kérésére nyugdíjba vonult, de elnöki tanácsadóként, majd a Szakmai Bizottság tagjaként tovább segítette a sportágat.
Vili bácsi, isten éltessen sokáig, boldog születésnapot!
