Azért az mégiscsak jelent valamit, hogy Magyarországon ünnepli 80. születésnapját, nem pedig Németországban…
Így van, Magyarország nagyon sokat jelent nekem. Illetve hozzátartozik az igazsághoz, hogy Nógrádon a helyi általános iskola az én nevemet viseli és minden évben december 15-én tartják az úgynevezett Hesz-napot, ami egy ilyen sportvetélkedős nap több más környékbeli iskolával együtt.
Ön is sportol még?
Hát persze. Jó mondjuk az intenzitás már nem a régi, de a testmozgás változatlanul az életem része. Focizok, bringázok, teniszezek, gyalogolok és súlyzózok is.
A kajakozás mintha kimaradt volna a felsorolásból.
Kevesebbet evezek, elsősorban azért, mert Németországban elég messze van tőlünk olyan víz, ahol lehet. De havonta egy-két alkalommal vízre szállok, van kint egy nagyszerű hajóm és a lapátok is meg vannak még.
Ilyenkor eszébe jutnak a régi idők?
Hogyne, persze, de igazán itt Vác környékén szoktak előjönni bennem ifjú éveim emlékei.
Milyen érzések kerítik hatalmába, amikor Magyarországra jön?
Az én ifjúkorom ugye Nógrádhoz kötődik, ha ide jövök, mindig megdobban a szívem.
Pláne, hogy a közepén van egy vár, ifjú sihederként gyakran voltam benne. És ott van még persze Vácon a Duna-part, a másik kedves helye az életemnek. Nagyon sok embert ismertem ott meg, komoly kapcsolatok alakultak ki és nagyon más elvárások jöttek szembe, amelybe nagyon szervesen belefolyt a kajak.
Korát bőven megelőző kajakosnak tartották, hiszen elsők között szánt komoly figyelmet a mentális felkészülésre. Hogyan jött rá, hogy erre is szüksége van egy sportolónak?
Ez az egész egy játék. Amikor egy vékony gyerekként bekerülsz egy csoportba, az én esetemben a váciak közé, amelyben erőtől duzzadó fiatalok vannak, akkor nem könnyű köztük maradni. Erősebb nem tudtál lenni nálunk, mert ahhoz idő kellett, hogy felszedd az izmokat. Muszáj volt így az edzéseket minél koncentráltabban megcsinálni, hogy lépést tudjak velük tartani. A másik, hogy később, versenyzőként döbbentem rá arra, hogy ha minden ország a legjobb versenyzőjének biztosítja a legtökéletesebb körülményeket a felkészülési körülményeket, de csak egy nyerhet, akkor az inkább én legyek magyarként, mint bárki más. Figyeltem azt is, hogy bizonyos sportolók, mint például Papp László, Gerevich Aladár, vagy Gyarmati Dezső miért lettek olyan nagyok, és az ő példájukból is sok segítséget kaptam. Mindenkit más motivált, volt, akit az, hogy 200 forintot kapjon, volt, akit az új melegítő. Engem az villanyozott fel itthon, hogy „Nógródról jöttem, a nógródi vár tötövéből”, és palóc országból jövök, nemzetközi versenyeken pedig az, hogy magyar vagyok. De ezeket a gondolataimat akkor senkinek sem árultam el.
Különcnek tartották?
Igen, annak idején azt mondták, hogy a váci börtön tövéből jöttem. Én erre mindig azt mondtam, hogy a börtön tövében vannak gátak és a gátak világa más, mint a budapesti Duna-part kiépített szakasza.
Az edzéseken is magányos farkas volt?
Igen is, meg nem is. Nagyon szerettem a fiatalokat magam mellé csalogatni. A későbbiekben nem véletlenül kerültek mellém olyanok, mint Gyulay Zsolt, Őzi (Dónusz Éva, olimpiai bajnok kajakos – a szerk.), Völgyi Péter és mások. Illetve a válogatottban is örömmel eveztem a többiekkel, mert az versenyhelyzetet teremtett. Innen is jött az, hogy hogyan kell vert helyzetből visszajönni és megfelelő koncentrációval előre törni.
Ha már ez utóbbit emlegeti. Köztudott, hogy szeretett taktikázni, az 1968-as olimpián is tartalékolt az előfutamban, valamint a döntőben is hátrányból jött fel és nyert. Adódik a kérdés: nem volt ez kockázatos, nem fordult meg a fejében, hogy mi van, ha a másik is tartalékol?
De, de! Éppen ezért nekem sokat segített, ha a közvetlen riválisom mellettem volt. Néztem a fejét, a kezét, hogy mozog, láttam, hogy görcsösen halad, vagy van még benne. Ez egyfajta pszichikai hadviselés. Meglepni a másikat, amennyire lehet. Vácon gyakoroltuk, bár egy idő után úgy voltam vele, hogy jajj csak a váciak közül fel ne szívja magát valaki, mert az már ismer. Ezért is szerettem nemzetközi mezőnyben evezni, ott az ellenfeleim ezt nem tudták.
Még 25 éves sem volt, amikor olimpiai bajnok lett. Fiatalon ért fel a csúcsra, és látjuk bizonyos esetekben, akár más sportágakban is, hogy ilyenkor még nem mindenki tudja helyén kezelni a sikert. Ön hogyan birkózott meg ezzel?
Már csak az a tény, hogy egy olyan sportágat űztem, amelynek már akkoriban is komoly múltja volt, kötelezett egyfajta viselkedési formára. Fel kellett nőnöm a feladathoz,
nem lehetett gyengélkedni, alibizni, mert a magyar kajak-kenuról volt szó.
Engem ez a tudat még igazából tüzelt is.
Izgult azért egy-egy megmérettetés előtt?
Nem! És ez is a mentális felkészültségből adódott. Sokszor láttam a Nehéz kesztyűk című filmet, amelynek Papp Laci volt a főszereplője. Természetesen egy bokszolóról szólt, aki nem akart indulni egy a szocialista országok számára meghirdetett versenyen. Az edzője, Zsiga bácsi azt mondta neki egyszer, hogy gyere a homokzsákhoz megmutatom ki az egyetlen, akit le kell győznöd. Laci képe volt ráragasztva a homokzsákra. Mi ennek a mondanivalója, kit kell legyőznie az embernek?
Önmagát!
Pontosan! Amikor ötszáznál, vagy hatszáznál már elkezd szúrni az oldalad, zsibbad a lábad, nem látod a bóját és a pályát. Önmagadat kell legyőzni. Ha ez megfog téged, akkor egy használható fegyver van a kezedbe és onnantól kezdve mindegy, hogy Szeged, Szolnok, vagy akár az Újpesti-öböl.
Gondolta volna, hogy a következő magyar olimpiai aranyra K-1 1000 méteren 53 évet kell várni?
Nem. Pedig voltak időközben olyan nagy és jó képességű kajakosok, akik iránt nagy szimpátiát éreztem és kívántam, hogy elől végezzenek. A világbajnokságnak van egy bizonyos belső ereje, de az olimpia az teljesen más. A Kopasz Bálint előtti versenyzők közül sokan talán kicsit megijedtek a nagy feladattól. Kétségtelen, hogy a Tokió előtti években Bálintot próbáltam segíteni, biztatni. Érezhette azt, hogy Misa bácsi lelkileg ott van vele és drukkol neki.
Milyen volt látni a döntőt?
Csodálatos volt, már csak azért is mert a második is egy magyar fiú lett, akinek ráadásul egy váci gyerek az edzője (Matyus Zsolt – a szerk.). Varga Ádámmal is tartom a kapcsolatot egyébként oly módon, hogy szevasz Ádám, figyelek rád, hogy vagy? Ráadásul ő a váci szpirit tüzéből kapja a szikrát. Mind a két fiúnak szívből kívánom, hogy erőtől és egészségtől duzzadva, minél jobban teljesítsenek Párizsban.
És Önnek vannak még céljai, álmai?
Egészségügyi szempontból óhatatlanul csattognak az ember körül a villámok. Próbálja az ember ilyenkor már egészségesen leélni a hátralévő éveket, nekem is ez a cél. Illetve az, hogy élvezzem. Ha jó belegondolok az ifjúságomat kitöltötte a sport, utána a szakma, vagyis a fogorvosi tevékenység. Ilyenkor folyamatosan csak hajt az ember. Most már azért lehet kicsit lazítani, lelkiismeretfurdalás nélkül a világot megismerni. Lazább is lettem, bár néha azért visszaköszön a feszesen megtervezett napok formája, az benne maradt a véremben.
Dónusz Éva, olimpiai bajnok: A váci kötelék tart össze Misával
„Tízéves koromban kezdtem el kajakozni Vácon, Misa pedig ott edzett a vízitelepen. Volt, hogy beállt hozzánk futóedzésre. Fradi-melegítőben jött, és mondták, hogy itt a nagy Hesz Misa. Néztünk rá, mint az Istenre, az én ismeretségem is ott kezdődött vele. Később aztán masters versenyeken is találkoztunk, sokáig indult ezeken. Miután abbahagytam a versenyzést többször összefutottunk, és ez a váci kötelék, amúgy is összeköt minket. Nagyon kedvelem és tisztelem őt, mint sportoló és mint magánember is. Egy nagyon közvetlen, kedves ember, aki motiváló a gyerekek számára. A kislányom, Eszti néhány éve egy váci eseményen találkozott vele és a mai napig emlékszik arra, hogy milyen jópofa volt vele, innen tudja, hogy ki is az a Hesz Mihály. Egy rendkívüli ember számomra, akit nagyon kedvelek.”
