Mégse

Végső nyugalomra helyezték Fábián Lászlót

Az Óbudai Temetőben tartott búcsúztatón a családon és a közeli barátokon, valamint tisztelőkön túl több százan, köztük Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke, valamint edzők, versenyzők emlékeztek az elhunytra.

Isten nyugosztalja, Öcsi bácsi!
Hír

Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) elnöke beszédében kiváló mesternek jellemezte Fábián Lászlót, vagy ahogy mindenki szólította, Öcsi bácsit. Ahogy fogalmazott, számtalan versenyzőt készített fel, nagyon jó szeme volt a sportághoz, különösen a csapathajókhoz. Kiemelte a szakember derűs könnyedségét, amellyel “még bácsiként is megmaradt örökérvényű öcsinek”.

„Furcsa múlt időben beszélni róla.  Csak remélni tudjuk, hogy mindent megkérdeztünk tőle, amit meg kellett, hogy elégszer voltunk kíváncsiak a meglátásaira és hogy  mindent megköszöntünk  neki, amíg tehettük. A szellemi öröksége, a példája és az emlékezete elevenen itt marad velünk. Őrizni fogják a  fotók, a történetek, az UTE vízitelep, a szövetség és az egész kajak-kenus társadalom” – mondta Schmidt Gábor.

Vékássy Bálint, a MOB főtitkára – maga is egykori kajakos – arról beszélt, hogy Fábián László az egész életét a sportágnak szentelte. A sportvezető felidézte az elhunyt olimpiai győzelmét, s azt is, hogy a dobogó tetején saját zsebkendőjével itatta fel meghatott párostársa, Urányi János könnyeit. Kiemelte, hogy a munka mellett mindig ott volt az életében a nevetés, a huncutság.

A tanítványok nevében a háromszoros olimpiai bajnok kajakos, korábbi szövetségi kapitány, Storcz Botond búcsúzott. Mint mondta, kisgyermekként ismerte meg Fábián Lászlót az Újpesti Dózsa vízitelepén, s a szakember, aki rengeteget kapott a sportágtól, rengeteget is adott. Ahogy fogalmazott, nem tett kísérletet annak összeszámolására, hogy hány olimpiai, világ- és Európa-bajnoki cím fűződik a mester nevéhez, de az biztos, hogy ő járt először azon az úton, amelyen a későbbi versenyzők is végigmentek.

Doma Gergő, az MKKSZ szakmai igazgatója, az UTE kajak-kenu szakosztályának volt vezetője kitartó, céltudatos emberként jellemezte az elhunytat, aki edzőként is mindig a maximumra törekedett, pályatársai szerint pedig nagyon segítőkész ember volt.

A versenyzőként olimpiai és négyszeres világ-, valamint hatszoros Európa-bajnok Fábián László, aki edzőként szintén olimpiai, világ- és Európa-bajnok versenyzők útját segítette, augusztus 10-én, 82 éves korában hunyt el. 

Gyászolja őt felesége, Fábiánné Rozsnyói Katalin, lánya Mónika, unokája, Benji és a teljes magyar kajak-kenus család.

Isten nyugosztalja, Öcsi bácsi!

Kolonics, a sportlegenda – egy hónapig Kaposvárott

A "Kolonics, a sportlegenda" - című emlékkiállítás megtekintésére egy hónapig van lehetőség a Kaposvár Aréna első emeletén. A hétfői megnyitóünnepségen beszédet mondott Faludy András, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) Versenysport bizottságának elnöke, a helyi klub vezetőedzője, a korábbi kajakos világbajnok Borhi Zsombor, Kaposvár alpolgármestere, valamint Schmidt Gábor, az MKKSZ elnöke is.

Hír

Megható és lebilincselő. Ezzel a két szóval jellemzi a helyi sajtó a hétfőn délután megnyílt kiállítást, amely részletesen mutatja be a tizenkét éve tragikusan elhunyt kenus legenda sportkarrierjét. Ezúttal is érmek, serlegek, újságcikkek, valamint személyes tárgyak mentén győződhetnek meg a látogatók az egykori sportóriás egyediségéről.

A megnyitón a többszörös olimpiai és világbajnok kenusra sporttársai, klubtársai, baráti emlékeztek vissza néhány személyes történettel. Köztük Borhi Zsombor, Kaposvár alpolgármestere is.

“Kolo” pályafutása mindenkinek jó lecke lehet. Alázata, elhivatottsága, kitartó magatartása motivációként szolgálhat nem csak az utánpótlás sportolóknak, de azoknak is, akiknek nem képezi a sport a mindennapjukat – mondta Borhi Zsombor, aki a felnőtt válogatottban éveken át csapattársa volt Kolonics Györgynek. –

Kaposvárnak hatalmas megtiszteltetés,

hogy otthont biztosíthat ennek a hiánypótló kiállításnak” – tette hozzá a város alpolgármesterként.

A megnyitón Faludy András, az MKKSZ Versenysport bizottságának elnökea KVSC vezetőedzője is meghatódva emlékezett vissza az egykori olimpiai és világbajnokra, és arra buzdította a jelenlevőket, hogy vigyék hírét a kiállításnak, hiszen nem mindennap tekinthető meg egy ilyen komoly gyűjtemény.

“Ennek a kiállításnak nem csak az a funkciója, hogy jobban megismerjük Kolonics György munkásságát, hanem hogy

erőt merítsünk belőle”

– mondta köszöntőjében Schmidt Gábor, az MKKSZ elnöke.

A rendezvény moderátoraként a Kolonics Alapítvány elnöke, Csabai Edvin köszönetet mondott Kaposvár vezetésének, hogy helyszínt biztosított a kiállításnak.

A kiállítás látogatása ingyenes, de regisztrációhoz kötött, a Kaposvári Sportközpont és Sportiskola központi telefonszámán (06-82/ 527 690) lehet bejelentkezni a tárlat megtekintésére.

Fejben még nem vagyok öreg

Annak idején a magassága miatt csalták le a váci csónakházba. Rövidesen kiderült: a tehetsége révén még inkább ott a helye. Az indiánregényeken nevelkedett „Vadas” – alias Völgyi Péter - ezúttal duplán kerek évfordulót ünnepel: ötven évvel ezelőtt kezdte azt a szezont, amelyben a hazai mezőny legjobbja volt, s nem mellesleg, éppen hetvenéves.

Hír

– A becenevedről már beszélgettünk korábban, így tudom, hogy áttételesen azt is a sportnak köszönheted, mint annyian mások…

– Így van. Válogatottként az edzőtáborokban faltam az indiánkönyveket, azokból merítettem erőt, motivációt. Akik ott voltak velem, sokat ugrattak emiatt, stílszerűen kikötöztek, „megkínoztak”. Ezzel ragadt rám a név. Voltam Bőrös, Bőrharisnya, Vadölő, és végül ebből maradt a Vadas.

– Mennyire volt akkor számodra egyértelmű, hogy egy nemzedékváltó generációhoz tartozol?

– Igazából később, már visszatekintve fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szerencsés évjáratban születtünk. Persze, kiemelkedően tehetséges is volt az a csapat; olyan nevekkel, mint Bakó, Szabó, Svidró, Csapó… De adott esetben hiába tehetséges valaki, ha az életkora miatt egy nemzedékváltás félidejében jut oda, talán esélye sincs bekerülni a válogatottba. Mi azonban épp jókor nőttünk föl, és ifiből felnőttbe lépve egyből le tudtuk váltani a korábbi menők – Kemecsey, Szöllősi, Fábián és a többiek – már kiöregedő csapatát.

– Tartod a kapcsolatot az egykori sporttársakkal?

– Ha máskor nem, az év végi, régi sikerekre visszatekintő, szövetségi kajak-kenus rendezvényen mindenképp találkozunk. Az eredményeim szerint idén ott leszek és elvileg az elkövetkezendő négy évben is…

– Mit gondolsz, a termeteden és az eredményeiden túl mi az, amiben még kitűntél a váci kajakosok közül?

– A nemzetközi szinten is eredményesen versenyzők közt én voltam az egyetlen, aki itt kezdte és itt is fejezte be a pályafutását. Persze nekem is volt lehetőségem, hogy elmenjek, például, amikor katona voltam, vagy amikor húszévesen elcsábítottak Szegedre. Csapót akkor hívták oda Szolnokról, Svidrót Miskolcról. Ők maradtak, engem viszont hazahozott a honvágy. Ott nekem a Dunakanyarhoz képest minden túl lapos volt, a víz meg „büdös”.

Ismered a Duna szagát, tudod, miről beszélek.

Van egy jellegzetes illata, mint minden természetes víznek. A Tiszáé más.

– Megbántad valaha is, hogy így döntöttél?

– Hat vébén indulhattam, ahol összesen két második és két harmadik helyezéssel lettem gazdagabb. Ha Szegeden maradok, vagy eligazolok máshová, talán többre vihettem volna. De ez is csak feltételezés. Ami a „ha” mögött van, az mindig ismeretlen. Így utólag azt gondolom, minden így volt jól. Eléggé röghöz kötött vagyok.

– A kortársaid közül többen is említették, hogy olykor álmodnak a kajakozással. Veled is előfordul?

– Mostanában nekem is jönnek vissza sorban az életemben megélt korszakok: a gyerekkorral indult, most pedig épp gépész vagyok az uszodában… Versennyel még nem álmodtam, de kajakozással igen.

– Említenél néhány valóságos, de álomszerűen szép epizódot a pályafutásodból?

– Amikor 17 évesen EORV-t nyertem egyesben Szófiában. Vagy ott vannak például a hajdani „melegvizes” edzőtáborok. Mexikó… Óriási élmények voltak. Az az év, amikor hosszú távon a legjobb voltam és 1000 egyesben is második a Csapó mögött, sőt, előfordult, hogy meg is vertem. Én indultam ’71-ben a vébén is, csak az edzőtáborban kaptunk egy szalmonellafertőzést és teljesen leroggyantunk. Nekem ott tört meg a pályám.

Aztán a következő évben jött az olimpia, és hiába voltam egyesben második—harmadik, nem kerültem be egy négyesbe se. Akkor még mások voltak a válogatási elvek. A pesti egyesületek voltak a dominánsak, a Honvéd, a Dózsa, a vidékiek még nem voltak úgy menedzselve. Amikor az élmezőnybe kerültem, még előnyt is lehetett kovácsolni a vidéki, kis egyesület adta feltételekből, például abból, hogy az ember nehezebb hajókon edződött. Később, más vonatkozásban viszont nem feltétlen volt ezt ideális.

– 15 éven át edzősködtél is Vácott. Milyen stílusban? Milyen szempontok szerint?

– Nagyon sok mindent a Babellától vettem át. A jó dolgait. Rajta kívül edzőm volt a Fábián László, a Kemecsey, az Ürögi is, vagyis több edzőnek a tudását ötvöztem. Mondhatni, eredményesen, hiszen négy ifi világbajnoki címet szereztek a tanítványaim, közülük Pauman Dani pedig később olimpiai ezüstérmes lett. De én nem csak a hajtásra mentem rá; csináltunk közös programokat, moziztunk, elmentünk Gödöllőre biciklivel a Grassalkovich-kastélyt megnézni, Visegrádra bobozni. Az mindegy, hogy szakadó esőben mentünk, meg jöttünk, a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk.

Mindent megragadtam, hogy élményeket adjak a versenyzőimnek,

akik a mai napig emlegetik ezeket a kirándulásokat. Úgy emlékeznek vissza, hogy szerettek velem edzeni. Ez még akkor is jó érzés, ha idővel elköszöntek tőlem.

– Ha nem is feltétlen Gödöllőre, de a hosszabb távú biciklizés megmaradt. Aki járatos a Duna menti kerékpárúton, az egészen biztosan sűrűn találkozik veled…

– Igen, a kerékpározás megmaradt, majdnem minden nap, télen is. Igaz , az utóbbi két évben már csak elektromos kerékpárral. Megkoptam… Nyögöm az élsport mellékhatásait. Aki érintett, tudja, miről beszélek. De a baj igazából az, hogy fejben még nem vagyok öreg.

 

 

– Ez nem feltétlen baj…

– Ahogy vesszük. Fejben pozitív vagyok és motivált. Úgy csinálnám még, futnék, versenyeznék… és kicsit irigykedem arra, aki képes rá. Ami pedig nagyon megérint, hogy sorra mennek el a kortársaim. Ez nagyon megráz. Nehéz tudomásul venni. De aztán kimegyek, kerékpározom egyet és minden jó lesz. A szél kimossa az agyamat.

– Mit kérnél ajándékként legszívesebben ezen a kerek születésnapon?

– Hát például azt, hogy a pici lányunokámat, az én kis szerelmemet még láthassam kajakozni. Meg két jó lábat. Két új térdprotézist. Az nagyon kéne…