Mégse

Tehetségeinkkel rajtol a minivébé

Csütörtökön hajnalban elindult a 88 fős magyar kajak-kenu küldöttség Poznanba, az Olimpiai Reménységek Versenyére.

Hír

A 15, 16 és 17 éves magyar tehetségek péntektől vasárnapig versenyeznek a lengyel városban, ahol minden számban két versenyző képviseli majd a magyar színeket. A magyar válogatott keret tagja például Szellák Szabina, Kőhalmi Emese vagy Csikós Zsóka, akik eredetileg serdülő korúak, de nyertek már ifjúsági világbajnokságot is.

„Nagyon hosszú volt ez az év, rengeteg eseménnyel, de az Olimpiai Reménységek Versenyén mindig jól szoktunk szerepelni, remélem, hogy most is így lesz. A mostani ifi korosztályunk nagyon erős, remélem, ez a hétvége megmutatja majd, hogy az utánuk következő utánpótlás is hasonlóan tehetséges” – mondta Makrai Csaba utánpótlás szövetségi kapitány.

Az Olimpiai Reménységek Versenye több mint húsz évvel ezelőtt indult négy ország részvételével, de azóta számtalan ország csatlakozott előbb Európából, ma pedig már többek között Ausztráliából, Új-Zélandról és Kanadából is érkeznek versenyzők a minivébére.

A magyarok eredményéről természetesen beszámolunk a következő napokban, így érdemes lesz követni Facebook-oldalunkat is.

A négyest is megcélozza Kopasz Bálint

Kopasz Bálint két hetet tölthetett Japánban, majd itthon folytatta a felkészülést. Az Európa-bajnoki ezüstérmes kajakozó 400, 500 és 1000 egyesben is szeretne indulni az idén, de az 500 négyest és az 1000 párost is megcélozhatja.

Hír

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség jóvoltából 14 napot tölthetett kint több társával Kopasz Bálint Japánban, ebből 11 napot edzettek is.

„Naponta kétszer 16 kilométereket eveztem – kezdte a 21 éves versenyző az InfoRádió Víztükör című adásában. – Kellemes időben, 24 fokban edzettünk, ráadásul nagyon jó pályán evezhettünk, elvégeztem a kiegészítő edzéseket is, amiket szoktam, így hasznos volt a kint töltött idő. Tetszett az emberek kedvessége is, de a japán ételek nem jöttek be. Mióta hazajöttünk, az algyői Tiszán készülök.”

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Some culture out of Japan #japan #sakaide #kagawa #

Bálint Kopasz (@balintkopasz) által megosztott bejegyzés,

Kopasz Bálint nagyon örül annak, hogy nem köszöntött még be a tél, és komoly edzésmunkát tud itthon is végezni. „Az izmoknak kell a minimum 20 fok, lehet hosszúakat és nagy iramot is menni, nehezebb lenne kajakozni, ha hűvösebb lenne az idő. Amikor beköszönt majd a hideg, akkor négy-ötre emeljük a kondiedzések számát, 10-12 kilométereket fogunk futni, emellett lesznek úszóedzések is. Ergométerünk is van, azt heti egyszer fogom használni, hogy ne essek ki a technikából.”

Edzőtáborokat is tervez, itthon és külföldön is. „Mátraházára járunk pár éve, ahol sok hegyi futás szerepel a programban, ezt nagyon élvezem, mert

a hegyek közelségét egyébként is nagyon szeretem.

Várhatóan decemberben kétszer egy hétre megyek majd a Mátrába, ahol csatlakozom az újpestiekhez, velük fogok futni, a kondiedzést pedig edzőm, édesanyám felügyelete alatt fogom végezni.”

Tavaly először vonult Kopasz Bálint Ausztriába egy sífutó edzőtáborba, várhatóan januárban vagy februárban ismét beiktatja ezt az edzésnaptárba.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Bálint Kopasz (@balintkopasz) által megosztott bejegyzés,

A fiatal versenyző ugyanazt az edzőtervet próbálja tartani, mint tavaly, amellyel fokozatosan szedi fel az izomtömeget. „Ez hatékony lehet rövid távon, 400-on és 500-on is, de az állóképességemet is szeretnénk megtartani, ami 1000 méteren lesz fontos. Szeretnék bekerülni egy erős 500 négyesbe is, ezért indulok el a rövidebb távokon is” – mondta a 21 éves versenyző, aki az 1000 párost sem veti el, ha talál egy megfelelő párt.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…