Mégse

“Tanulás mellett jobban jönnek az eredmények”

A korábbi világ- és Európa-bajnok öttusázó, az EMMI sportért felelős helyettes-államtitkára is meglátogatta pénteken a szolnoki Egyetemi és Főiskolai Gyorsasági Kajak-Kenu Világbajnokságot. A magas rangú sportvezető szerint Magyarország ismét színvonalas nemzetközi versenyt szervezett és saját tapasztalataiból kiindulva arról is beszélt, hogy a tanulás és a sport jól megfért egymás mellett.

Egyetemi VB
Hír

Pozitív benyomásokat szerzett pénteken az EMMI sportért felelős helyettes államtitkára a szolnoki világbajnokságon. Sárfalvi Péter kiemelte a résztvevők magas létszámát és a magyarok eddigi kiváló szereplését is.

“Rengeteg induló van, sok nemzet vesz részt a versenyen és a magyarok a hagyományoknak megfelelően eddig kiválón szerepelnek. A rendezés is magas színvonalú, nagyon élvezem a világbajnokság hangulatát” – kezdte Sárfalvi Péter.

A politikus szerint van átjárhatóság az egyetemi sport és a profizmus között, hiszen számtalan olyan olimpikon van, akinek nagy lökést adott az egyetemi szinten elért jó sporteredmény. Saját példája alapján a helyettes-államtitkár azt mondta, hogy érdemes az élsport mellett felsőfokú tanulmányokat folytatni.

“Hazudik, aki azt mondja, hogy nem lehet összeegyeztetni a tanulást és az élsportot.

Öttusázóként napi négy edzésen vettem részt, mégis sikerült mellette diplomát szereznem.

Ráadásul én azt tapasztaltam, amikor tanultam is az edzések mellett, akkor jobban jöttek az eredmények, mint amikor csak a sportra koncentráltam.”

Aki esélyt adott mindenkinek

Spang Ottó nevét jobbára onnantól jegyzi a sportági szakirodalom, hogy a nyolcvanas évek elején Kőbán Rita trénere lett. A nyolcvanadik születésnapját ünneplő mesteredző szakmai pályafutása azonban jóval korábban indult. „ Ottó bácsi lányai” pedig a kilencvenes években szerezték legmeghatározóbb kajakos emlékeiket…

80 éves Spang Ottó
Hír

– Mindig víz mellett laktam. Először a Tisza mellett aztán Budafokon. Miután az árvíz kiöntött minket, Pesterzsébeten kaptunk lakást az ötvenes évek közepén. Ott szintén a Duna mellé kerültünk, így a víz közelsége miatt hamar kikötöttem a Pesterzsébeti Vasas Testedző Körnél,  bár akkor még nem fogott meg különösebben a kajakozás. Pár évvel később viszont, amikor az öcsém kezdett lejárni, elkísérgettem és én is evezgettem. Segítettem az akkori edzőmnek, ellestem tőle dolgokat és közben versenyeztem is. A hatvanas évek végén aztán elment a trénerünk és mivel én voltam a legidősebb, nekem kellett a lelket tartani a többiekben. Három évig még fenntartottuk a csapatot, de ehhez el kellett végeznem egy segédedzői tanfolyamot. ’71-ben szűnt meg a szakosztály, akkor a csapattal együtt átkerültem Csepelre.

– Edzői minőségben?

– Akkor ott ez egy kérdés volt, hogy hogyan szeretnék átigazolni. Versenyzőnek már elég idős voltam, ezért edzősködést vállaltam inkább. Persze, ennek érdekében újabb tanulmányokra volt szükség, így először elvégeztem egy két éves képzést, aztán pedig a Testnevelési Főiskola edzői szakát.

– Kikre tekintett fel példaként akkoriban? Kinek az evezési stílusát találta követésre, tanításra méltónak?

– Abban az időben sok jó versenyző volt; Hesz Mihály, Szöllősi Imre… de többekre is követendő példaként néztünk fel.

– Miben hoztak igazán nagy váltást a csepeli évek?

– Mindenekelőtt abban, hogy már nem csak kajakosokkal kellett foglalkoznom, hanem kenusokkal is. Amikor az akkori szakfelügyelő, Kulcsár János odakerült hozzánk vezetőedzőnek, készített egy felosztást, ki kikkel dolgozik majd. Énrám az utánpótlás-nevelést bízta, egy az egyben. Úgyhogy a csoportomban együtt voltak a kajakosok, kenusok, fiúk, lányok, mindenki. Elég szerteágazó feladat volt, de meg kellett csinálni. Sok mindent tanultam akkor a főnökömtől és a gyerekektől is.

– Mondana egy olyan dolgot, amit ez utóbbiaktól tanult, bármi is legyen az!

– Többek közt a megértést, a türelmet és azt, hogy ne ítélkezzek előre. Sokan vélekedtek úgy, hogy ha egy gyerek jelentkezik, mindjárt meg lehet állapítani, hogy válhat-e belőle „valaki” a sportágban, vagy nem. Én ezt tagadom, mert több olyan példával is találkoztam, ami megcáfolta ezt az elméletet. Például lejött egy 10 év körüli kislány, aki alig fért bele a kajakba, viszont nagyon igyekezett. Egy év múlva teljesen megváltozott az alkata, sudár lett és aztán ragyogó eredményeket ért el a korosztályában. Szóval

megtanultam, hogy ne higgyek a látszatnak,

adjak mindenkinek esélyt, aki sportolni szeretne.

– Ezen kívül mi jellemezte még az edzői stílusát, illetve szokásait?

– Például az, hogy mindent együtt csináltunk. Én is futottam, eveztem a tanítványaimmal.

– Ők hogyan élték ezt meg?

– Nagyon pozitív hatást gyakorolt rájuk, szerettek velem futni. Később már egy kicsit megterhelő volt nekem, hiszen a tanítványok túlszárnyaltak és koromnál fogva már nem ment annyira a mozgás. A másik dolog, ami edzőként jellemző volt rám: minden gyereket meghallgattam, megpróbáltam átérezni a gondjaikat, ha voltak. Komolyan vettem őket és ez tetszett nekik.

– Említene egy meghatározó élményt a hetvenes évekből?

– Nem egy konkrét esemény, de fontos és emlékezetes számomra: nekem akkor kialakult egy olyan csapatom, akik ifi szinten már válogatottak lettek, és bár teljes mértékben elfogadtak vezetőnek, mégis szinte baráti viszonyban voltunk. Minden problémájukat megosztották velem, még a magánjellegűeket is, nem volt olyan téma, amit ne tudtunk volna megbeszélni.

– Időközben azonban újabb vezetői utasítás érkezett…

– Igen, úgy alakult, hogy ismét vezetőedző-váltás történt: az előző szövetségi kapitány, Péhl József érkezett Kulcsár János helyére. Neki más felfogása volt az edzői munkavégzés terén, így új beosztást készített, amiben rám osztotta a női szakágat. Onnantól kezdve csak lányokkal foglalkoztam, egészen ’97-ig, amíg el nem jöttem Csepelről.

– Mit szólt akkor ehhez a döntéshez?

– Nem nagyon tetszett, bevallom őszintén. A csapatomban a fiúk voltak eredményesebbek; bár a lányok is igyekeztek, de ők valahogy nem találták meg annyira az érvényesülésüket a sportban. Így aztán keserű volt a szám íze, de nem volt mit tenni. Elfogadtam ezt a beosztást, ráálltam erre a vonalra és később bebizonyosodott, hogy nem is volt ez olyan rossz döntés.

– Bizony, az élet olykor nagy varázsló… hiszen nem sokkal később találkozott Kőbán Ritával…

– Igen, Rita ’81 végén került oda a Fradiból. De már előtte is volt olyan tanítványom, aki kiemelkedett a női mezőnyből: Huber Henriette. Rita átigazolása nem volt problémamentes, hiszen az érvényben lévő szabályok szerint egy évet ki kellett hagynia. Ez egy nagy próbatétel volt a számára, hiszen nehezebb úgy fenntartani a motivációt, hogy nincs bizonyítási lehetőség. De ő annyira céltudatos volt már fiatal korában is, amelyekkel áthidalta ezt az időszakot.

– Az imént azt mondta, nem szerencsés ítélkezni egy fiatal versenyző jövőjére vonatkozóan, legalábbis negatív irányban. Rita esetében mennyire volt előre sejthető, hogy mire lesz képes?

– Habitusát tekintve már akkor eléggé magabiztos volt, de főként az edzéseken nyújtott teljesítménye engedett arra következtetni, hogy nagy eredményekre képes. Amikor pályákat mentünk, már megmutatta az oroszlánkörmeit, hogy milyen fantasztikus energia van benne. ’83-ban már nyílt EB-t nyert Bydgoszcz-ban, ahová jöttek amerikaiak, kanadaiak is. Előtte, ugyanabban az évben lett első az IBV-n. Utolsó éves ifiként a szövetség már beválogatta a felnőtt keretbe. Akkor történt egy kis malőr, mert Rita nagyon szeretett motorozni és egy alkalommal, amikor elesett, Parti János, az akkori szövetségi kapitány kitiltotta őt a válogatott edzőtáborból és csak a központi időreevezésekre mehettünk le Dunavarsányba. Mivel nekünk kimért pályánk volt Csepelen, tudtam, hogy jobb bárkinél, aki az ellenfelei közül lenn van. Az első válogatón ezt meg is mutatta és ő lett az egyes menő.

– Los Angeles bojkottja bizonyos értelemben ismét próbára tette önöket…

– Igen, Rita jó esélyekkel indulhatott volna. Németországban, a pótolimpián Birgit Fischer mögött lett második, mégpedig úgy, hogy a győztessel ellenétben ő a legrosszabb pályát kapta. Aztán jöttek a világbajnokságok, Mechelen, Montreál, Duisburg… majd egy kisebb affér, ami miatt egy időre kicsit kikerültem a „pikszisből” azáltal, hogy nem egészen értettem egyet Parti válogatási elveivel. Később rendeződtek ezek a nézeteltérések és a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba. A kilencvenes évek elején viszont Rita úgy döntött, hogy egyesületet vált és elment Újpestre, ahol volt akkor egy feltörekvő lánycsapat.

– Hogyan élte meg akkor ezt a döntést?

– Egy kicsit fájt belül, de elgondolkodtam rajta és rájöttem, hogy a lánynak igaza van. Végül is, ő viszi vásárra a bőrét, ráadásul, nem kicsi a tét, hiszen benne van, hogy olimpiát nyerhet. Így aztán megértettem a döntését és áldásomat adtam rá.

– Ilyen helyzetben különösen fontos lehet, hogy az ember új célokat, új motivációkat találjon. Önnek mi segített ebben?

– Ismét egy vezetői döntés adott új irányt: Péhl József ezt követően az utánpótlás nevelésével bízott meg. Ebben az időben talán az ország egyik legjobb utánpótlás-korú lánycsapatát irányíthattam. Csepel után két évet töltöttem még el a Budapesti Spartacus-nál, aztán befejeztem a pályafutásomat.

– Vannak, akik ezáltal teljesen elszakadnak a sportágtól…

– Én is elszakadtam. De a kilencvenes évek közepén született unokáimmal sokat jártam vízre. Túrázni is elvittem őket a Felső-Tiszára, nagyon élvezték.

– Mit tart az edzőként töltött évtizedek legszebb emlékének?

– Mindig a legelső győzelem a legszebb, így számomra a montreáli VB ilyen, amikor Rita először lett világbajnok ’86-ban. De amikor Barcelonában illetve Atlantában olimpiát nyert, akkor is nagyon boldog voltam és arra gondoltam, hogy valahol nekem is van egy kis részem abban, hogy mindezt elérhette.

– Ha a sportélettel nem is, de az egykori tanítványokkal ma is aktív kapcsolatban áll…

– A már említett hajdani fiúcsapattal, akik a barátaim lettek, azóta is találkozunk. És a lányok közül is vannak néhányan, akik rendszeresen ellátogatnak hozzám. Ilyenkor jól kibeszélgetjük magunkat. Még Facebook-csoportot is kreáltak, „Ottó bácsi lányai” címszó alatt. Tudja, az az érdekes, hogy ők pont azok közül valók, akik nem is voltak annyira sikeresek. Mégis, mindig megköszönik, hogy foglalkoztam velük, mert úgy érzik, hogy sokat kaptak azoktól az időktől és a sporttól.

Kozák Danuta lett az Év sportolója 2018-ban

A sportújságírók szavazatai alapján az ötszörös olimpiai aranyérmes, tizennégyszeres világ- és tizenhatszoros Európa-bajnok lett az év legjobb női sportolója 2018-ban Magyarországon. Danuta szinte utánozhatatlan teljesítményt nyújtott, gyermeke születése után visszatérve tavaly három világbajnoki címet és két Európa-bajnoki aranyérmet szerzett.

Hír

61. alkalommal osztották ki a magyar sportújságírók (MSÚSZ) szavatai alapján az év legjobb sportolóinak járó díjakat.

A hölgyek között a legjobb háromba az UTE kajakosa mellett a négy rövidpályás világbajnoki-, valamint nagymedencés Eb-aranyérmet is nyerő háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka és a párosban WTA világbajnoki címet szerző és Australian Open győztes Babos Tímea került be az M4 Sport, az Év sportolója díjátadó gálán.

Örülök, hogy van ez a díj, nem mondhatja el mindenki magáról, hogy megelőzhette Hosszú Katinkát

– mondta a színpadon Kozák Danuta, miután átvette a díjat Szabó Tündétől, az EMMI sportért felelős államtitkárától és Csisztu Zsuzsától, a Magyar Sportújságíró Szövetség alelnökétől.

A díjátadó után Danuta arról beszélt az M4 Sportnak, hogy elsősorban a családjának kell megköszönnie az év sportolója díjat.

“Rendkívül hálás vagyok nekik, mert rengeteget segítenek a kislányunk körül. Zora mellett megtanultam, hogy az anyák is tudnak nagyot alkotni és nemcsak a sportban, csak jól meg kell tanulni beosztani az idejüket. A díjat nagyon köszönöm a férjemnek is, aki maximálisan támogat az edzőmként és a páromként is. A pályafutásom egy nagy utazás, amiben már nemcsak ketten, hanem hárman vagyunk” – mondta Kozák Danuta.

A bajnoknő arról is beszélt, hogy nagyon szeretne ott lenni az idei szegedi olimpiai kvalifikációs világbajnokságon, mert a rengeteg magyar szurkoló előtt mindig óriási élmény versenyeznie.

A világbajnoki címet szerző női kajak négyes is bekerült a legjobbak közé az év csapata egyéni sportágban kategóriában, őket csak az ország első téli olimpiai aranyérmét nyerő rövidpályás férfi gyorskorcsolyaváltó tudta megelőzni. A kategória három legjobbja közé bekerült az Európa-bajnoki aranyérmet szerző férfi kardcsapat is.

Az év legjobb férfi sportólja a rövidpályás gyorskorcsolya váltó tagja, Liu Shaolin Sándor lett. Ő a teniszező Fucsovics Mártont és a hazai pályán vb-aranyérmes bírkózót, Bácsi Pétert előzte meg. Az idősebb Liu testvér lett az első olyan sportoló, aki téli sportágat űzve lett az év legjobbja Magyarországon. A díjat a 20. század legjobb atlétájának megválasztott kilencszeres olimpiai bajnok Carl Lewistól, valamint Tarlós Istvántól, Budapest főpolgármesterétől vehette át.

Az év edzője pedig a rövidpályás gyorskorcsolya váltót felkészítő Csang Csing Lina és Bánhidi Ákos lett.

A további kategóriák győztesei:

  • Év gólja: Sigér Dávid (FTC)
  • Év labdarúgója: Gulácsi Péter (Leipzig)
  • Életműdíj (futball): Rákosi Gyula
  • Életműdíj (MOB-MSÚSZ): Jónyer István-Gergely Gábor-Klampár Tibor (asztalitenisz)
  • Év csapata: Győri Audi ETO KC, női kézilabda
  • Az év fogyatékos férfi sportolója: Gelencsér Róbert (szervátültetett atléta)
  • Az év fogyatékos női sportolója: Gyurkó Alexandra (szervátültetett úszó)
  • Az év fogyatékos csapata: női kerekesszékes vívóválogatott
  • Az év fogyatékos sportolókkal foglalkozó edzője: Beliczay Sándor (vívás) – a díjat a kétszeres olimpiai bajnok kajakos, Kőbán Rita adta át.

fotó: MTI/Illyés Tibor