Mégse

Sokkoló magyar győzelem Duisburgban

Két érmet nyert a Balla Virág, Devecseriné Takács Kincső páros a duisburgi Világkupa zárónapján.

Hír

A rendkívül fontos olimpiai számban, 500 kenu párosban a magyar kettős fantasztikus versenyzéssel nyert aranyérmet úgy, hogy megelőzte nagy riválisát, a verhetetlennek hitt Laurence Vincent-Lapointe, Katie Vincent kanadai párost is. Ez a két egység kiemelkedett a mezőnyből, a végén pedig 0,3 másodperc döntött a Balla, Devecseriné egység javára.

“Sokkoló vereséget szenvedett a két éve veretlen kanadai páros.

Balla Virág és Takács Kincső győzelme is mutatja, hogy milyen gyorsan fejlődik a női kenu” – írta hírlevelében a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség.

„Mi is azt gondoltuk, hogy a kanadai lányok fogják nyerni a számot, de nagyon boldogok voltunk, amikor felpillantottunk a nagy kivetítőre, és láttuk, hogy mi győztünk. Csak nyomtuk, és arra figyeltünk, hogy tökéletes legyen a technikánk” – mondta Balla Virág.

A magyar kettős a szenzációs győzelem után 200-on is rajthoz állt, és egy bronzérmet ott is begyűjtött, Balla Virág így két arannyal és egy bronzéremmel térhet haza. A férfi kajak párosok 200 méteres versenyében is született magyar érem, az Apagyi Levente, Csizmadia Kolos duó végzett a második helyen, míg a nőknél ugyanebben a számban a Kiss Blanka, Malcsiner Eszter kettős ötödikként zárt.

FRISSÍTÉS!

Bár nem tervezte, de a nap végén Adolf Balázs egy kölcsönhajóval elindult 5000 méteren, és a fiatal kenus remek versenyzéssel ezüstérmes lett.

A mieink kisebb csapattal utaztak az idei második Világkupára, de így is nyertek két arany-, három ezüst- és három bronzérmet Duisburgban.

85 éves a „halászok halásza”: Vajda Vilmos

Nem ismerünk olyan embert, aki nála meggyőzőbben tudott volna beszélni a sportág dolgairól – emlékeznek vissza az egykori versenyzők „mindenki Vili bácsijá”-ra. A szakma minden lépcsőjét végigjáró szakember azonban nem csupán ezzel gyakorolt maradandó hatást a magyar kajak-kenusok életére, hanem például azzal a fohásszal is, aminek nyomán a sportág rőt szakállú, halhatatlan szentjének mítosza született.

Hír

Sok egyéb tisztsége mellett kenus keresztapaként írta bele a nevét a sportág történetébe…

Ez egy nagyon régi történet. 1950-ben, amikor még kétkerekes hajók jártak a Dunán, Tahiból jöttünk haza egy túráról. Összekapaszkodva csurogtunk lefelé és megjelent a rettegett Kőrös nevezetű hajó, ami borzalmas nagy hullámokat tudott keverni. Mondtam, hogy engedjük el egymást, mert hatalmas toló hullámok jönnek. Akkor fohászkodtam úgy önkéntelenül, hogy „Szent Jupát, segíts!”. Ez egy karikírozott név volt, amit az édesanyámtól hallottam, aki még a szülőhelyéről hozta ezt a szót. Ebből aztán később az unokabátyám, Vajda József – aki válogatott kenus volt – megformálta azt az alakot, aki gyakorlatilag úgy néz ki , mint egy börtöntöltelék, de ennél mégis sokkal több. Egy értelmes lény, aki a sok kenuzás miatt elvesztette a fél lábát. Innen indult el a kultusza Szent Jupátnak, aki máig a kenusok védőszentje.

„Lelkesedésből versenyeztem” – említette egyszer. Mit jelentett ez a hétköznapok szintjén?

Amikor ifjúsági versenyző voltam, még nem volt infrastruktúra, sem itthon, sem külföldön. Nem voltak ifi versenyek és serülő korcsoport sem volt. Együtt versenyzett három évfolyam, de ettől függetlenül ezek csodálatos versenyek voltak. Amikor elkezdtem a vízi edzéseket, olyan versenyzők eveztek már ott, mint Novák Gábor, aki pontosan annyi idős volt, mint én és Helsinkiben ezüstérmet szerzett. Én a legjobb eredményemet ’53-ban egy magyar bajnokságon értem el, amikor Hernek István mögött lettem második. Ez a Hernek aztán ’56-ban ezüstérmet nyert az olimpián. Mondhatnám úgy is, hogy a legjobbak közt voltam az utolsó. Mindenesetre, ha őket nem is tudtam megverni, felnőtt versenyzőként, a katonaság után is nagyon szorgalmasan edzettem – versenyeztem, magamat finanszírozva, szeretetből, megszállottságból.

– Ebben talán része volt a legendás mesterének is…

Szabó Ferenc rendkívüli ember volt, aki soha nem játszotta meg magát. Naturalisztikus, mint egy festmény, amit durván rákennek a vászonra és aztán nem simítanak rajta semmit. Kemény volt, mindenkitől elvárta, hogy a képességei fölött teljesítsen és ez az elvárás kemény fickókat faragott a csapatának tagjaiból. Nem gondoltam volna, hogy én is edző leszek, mert nekem nagyon jó munkahelyem volt egy elektronikai gyárban, de aztán hatvankettőben kerestek egy segítőt a Feri bácsi mellé és én elvállaltam ezt a feladatot társadalmi munkában. A gyárban, ahol dolgoztam, lehetővé tették, hogy kicsit korábban elmenjek és edzéseket tudjak tartani. Kicsit furcsa volt, hogy nem magamat tréningezem, hanem másokat, de a mesterem nagyon sokat segített ebben is. 1966-tól Feri bácsi már az Újpesti Dózsában edzősködött, így a helyére lépve én lettem a kenus szakág vezetője az Építőkben. Innen már kicsit komolyabbra fordult a dolog, hiszen ott volt 35-40 kenus, akinek az edzéseit már nekem kellett önállóan irányítani.

Milyen kihívásokkal találkozott akkor?

Amikor Feri bácsi elment, a kenus eredmények is visszaestek, mert a jó versenyzők eligazoltak más szakosztályokhoz, ahol nagyobb lehetőségeket kaptak; jobb fizetést, teljes sportállást. Ezek után abból kellett kiindulni, hogy nagyon komolyan vegyük az alaputánpótlást. Ehhez ragyogó hely volt a Sirály csónakház a Margitszigeten, ahol a tárgyi feltételeink kiválóak voltak. A gyerekek nagyon szívesen jöttek oda . 1969-ben vettem át a szakedzői oklevelemet és ekkor hivatalosan is pályamódosításra kényszerültem, mert nagyon nehéz volt egyszerre helyt állni a gyárban és egy olyan utánpótlás-nevelésben, aminek már jelentkeztek az eredményei. Főállású edzőként én is egy volt versenyzőmet kértem fel segítőnek: Koléder Vilmost, akire nagyon büszke vagyok, mert  kiváló edző lett, aki később világbajnokok sorát nevelte. Három év alatt olyan szintre jutottunk, hogy a svédországi Eb-n szereplő három kenusból egy már az én versenyzőm volt. Abban az időben kezdtük meg az alaputánpótlás szélesítését is, ami azt jelentette, hogy már tíz éves kortól foglalkozni kezdtünk a gyerekekkel. A legfontosabb mindenekelőtt az volt, hogy megszerettessük velük ezt a sportot.

A mennyiség aztán idővel átcsapott minőségbe…

Olyan versenyzők indultak el ebből a műhelyből, mint Vaskuti István, aki már az Építőkben is háromszoros világbajnok volt, aztán később a Honvédba igazolt, ahol szerzett még legalább hatot, aztán pedig Moszkvában olimpiai bajnok lett párosban. De említhetném Pétervári Pált is, aki tízezer méteren lett világbajnok, majd az egyik legnevesebb maratoni kenus vált belőle. Vagy a tragikus hirtelenséggel elhunyt Szegedi Károlyt. Ez a vidékről Pestre került fiú eredetileg kajakozott, de a túrákon önszorgalomból kenuzni is megtanult, mégpedig olyan csodálatosan, ahogy senki más nem tudott a többiek közt, pedig sokat adtunk az esztétikus mozgásra. Miután hozzám került, egy év alatt három minősítési kategóriát ugrott át. Három évvel később világbajnoki ezüstérmes lett, aztán Wichmann elől vitte el az ötszáz méteres versenyszám indulási jogát a montreáli olimpián. A döntőben hatodik lett, de úgy, hogy hat hajó futott be fél méteren belül. Akkor már látható volt rajta a betegség, egy év múlva pedig eltemettük. Nagyon tehetséges volt, biztos vagyok benne, hogy a következő olimpián dobogóra állhatott volna. A versenyzők sok örömet okoztak nekem, akkor is, ha végül más szakosztályban érték el a legnagyobb sikereiket. Felemelő érzés volt már az is, hogy tőlünk indultak el.

Szakfelügyelői megbízatása idején minden korábbinál nagyobb hangsúly került a vidéki bázisokra…

Cseh Lajos, az akkori főtitkár azt mondta, hogy most ugyanazt fogjuk csinálni országos szinten, mint amit te csináltál a szakosztályodban. Az alapgondolat az volt, hogy az lesz eredményes halász, aki több helyre rakja ki a varsáját, hiszen nagyobb az esélye annak, hogy több nagy hal kerüljön bele. Voltak már vidéki szakosztályok, de akkoriban indultak a különböző nagy állami beruházások a Duna mellett és mi ezt a lehetőséget használtuk ki, hogy ott is új bázisokat hozzunk létre. Így alakult ki a paksi, a százhalombattai, vagy a bajai szakosztály is, amelyek azóta nagyon sok eredményt hoztak és bajnokok sorát nevelték ki. A szakfelügyelői munkámhoz tartozott az edzőképzés szervezése is. Arra törekedtünk, hogy valami újat is tudjunk adni a leendő szakembereknek  és ebbe a tevékenységbe olyan kiváló segítőket sikerült bevonni, mint Dr. Török Attila matematikus, fizikus. A kajaksport szerelmeseként létrehozott egy olyan szimulátort, amely révén 1974-ben laboratóriumi körülmények közt, evezés közben mérhették a kajakosok-kenusok élettani mutatóit. Akkoriban ez egyedülálló dolog volt az országban, hiszen léteztek még hasonló műszerek.  Szakfelügyelőként a szakújság írása is állandó feladatot jelentett. A havonta megjelenő, közel húsz éven át működő lapban rengeteg cikket közöltünk. Nagyon hiányzott, amikor megszűnt.

– A nyolcvanas évek végén Parti János helyét vette át a kapitányi székben. Milyen érzésekkel?

Nehéz helyzet volt. Harminc éve ismertem akkor már Jánost, akit kiváló versenyzőnek és kivételesen nagy formátumú egyéniségnek tartottam, még akkor is, ha a tizenkét éves kapitányi megbízatása alatt sok dologban volt vitánk. A szöuli olimpiáról két arannyal, egy ezüsttel és egy bronzzal tért haza a csapat, de novemberben már voltak olyan hangok, amik kifogásolták ezt az eredményt és János ebben a légkörben lemondott. Az elnökség akkor engem javasolt és ezt a javaslatot ellenvetés nélkül el is fogadták. Két olimpiai ciklust kapitánykodtam végig, az atlantai és barcelonai ötkarikás játékok időszakát. Nagyok voltak az elvárások a sportág felé, hiszen mindig azt a lovat ütik, amelyik a legjobban húz. Barcelonában a női négyes lett a legjobb, ami azért is volt nagy szó, mert élt még az NDK-s sportmozgalom, azon belül pedig egy nagyon erős női csapat és a mi lányainknak sikerült megverni őket. Kőbán Rita már nagyon régóta tagja volt a válogatottnak, amikor edzőcsere történt és Fábián Lászlóné, Kati néni vette át a felkészítését. Sok munkát, sok egyeztetést kívánt ez a történet, de végül kikerekedett belőle a legjobb, az arany. Új kenusok kerültek a színre, köztük Kolonics Gyuri, aki rá négy évre lett olimpiai bajnok.

A sportágban töltött évtizedek és számtalan elismerés után mit tart a legnagyobb fegyverténynek?

Egy halomban az egészet. Csodálatos volt, mert megvolt benne a fokozatosság: a versenyzés, tanulás a mester mellett, az önállóvá válás, aztán a motorosból kiszállva a szövetségi munka, az országos irányítás, a felsőfokú edzőképzés szakvezetése, az oktatás. Ez utóbbi keretén belül számos kiváló korábbi bajnokot tanítottam és adtam át jelképesen az a bizonyos varsát. Azt hiszem, hogy nekik, a mai edzőknek, a mai viszonyok közt sokkal nehezebb. Minden  egészen más. De egy dolog ma is érvényes: ha valaki bizonyítani akar, akkor nem létezik olyan hogy ”munkaidő”. Csak munka van.

„A válogatottságom első élményei összefonódnak az ő személyével. Nagy szeretettel gondolok vissza rá. De nem csak én vagyok ezzel így: szinte nincs is olyan baráti beszélgetés az egykori versenyzők közt, amikor ne kerülne szóba Vili bácsi és az ő legendás „aranyköpései”.

/ Dónusz Éva /

„Kiváló szervező és rendkívül empatikus ember, aki nagyon tudott lelkesíteni bennünket. Az első találkozásunk alkalmával éppen évadnyitó megbeszélést tartott a tanítványainak a Sirály csónakház udvarán és én bátortalan kisfiúként odamentem, hogy kenuzni szeretnék. – Akkor gyere ide, közénk tartozol – felelte. Az egykori kenus társakkal együtt a mai napig összejárunk vele.„

/ Vaskuti István/

Edzés előtt, nyolc évtized után…

Most már tényleg öreg vagyok… - mondta legutóbbi találkozásunkkor, valamikor a múlt év végén. Ettől függetlenül a szokásos őszi erőfelmérés alkalmával tavaly is meghódította a Hideghegyet, most pedig az embert próbáló kánikula sem tartja vissza attól, hogy holmi békés hűsölés helyett edzést tartson. No persze, hol is ünnepelhetne stílszerűbben, mint a Dunán? Babella László, a váci kajak-kenusok nagy „Öreg”- je nyolcvanéves.

Hír

A közvetlen hangnem korántsem véletlen: régóta tegeződünk és több legendás emlékét is megírtam már, a hajdani eperföldes kalandoktól kezdve a minimálköltséges „túlélőtúrákig”. A mester, aki sajátos filozófiájával iskolát teremtett a Dunakanyarban és elhivatottan bábáskodott a első kajakos egyéni olimpiai aranyérem megszületésénél, épp a délutáni edzésre indul…

– Sok minden megtörtént már veled, de ennyi esztendős még sosem voltál… Hogyan tekintesz most erre a kerek dátumra?

– Nem érdem ez, hanem állapot. Ritkaság, hogy valaki ennyi ideig aktívan edzősködjön, de ez is véletlen szerencse.

– Egyébként is szerencsés embernek tartod magad?

– Nagyon. Rengeteg olyan helyzet volt az életemben, amikor egy hajszál választott el attól, hogy valami igazán komoly baj történjen velem, de az utolsó pillanatban valahogy mégis mindig megmenekültem.

– Rendben, elfogadom, hogy az aktivitásod, a fizikai állapotod egyfelől szerencse dolga, de mi az, amit te tettél és teszel érte?

– Olyan edző voltam mindig, aki együtt hajtott, együtt dolgozott a versenyzőivel. Személyesen ott voltam a harcban…

– És nem fáradtál még el benne?

– Nem, mert minél tevékenyebb valaki, annál jobban bírja. Így is kopik az ember, de csak szép lassan. Ha viszont elengedi magát, akkor zuhanórepülés van.

– Milyen érzésekkel gondolsz most vissza az eddig megtett utadra?

– Nagyon büszke vagyok a tanítványaimra, az elért eredményeikre. De nem csak a versenyzőként elért sikereikre gondolok, hanem arra is, hogy a sport által milyen emberré váltak. Elmentem egyszer egy szülőhöz látogatóba és mondtam neki, hogy világbajnokot nevelek a gyerekéből. Azt válaszolta: tudja mit, Babella úr, ne világbajnokot neveljen belőle, hanem rendes embert. Aztán hozzátette: ha emellett esetleg mégis világbajnok lenne belőle, az nem baj… Ezt soha nem felejtettem el és igyekeztem megfelelni ennek az elvárásnak.

– Van olyan dolog, amit esetleg megbántál, amit ma már másképp csinálnál?

– Hogyne volna. Nagyon sok ilyen van. Én se vagyok olyan ember, aki mindig csak jót csinál és sose téved. Sok jó sportolót és embert neveltem, de azért ez sem jött össze minden esetben. Olyan is előfordult, hogy kiálltam a gyerekek védelmében, aztán kidobtak.

– Azóta mennyire stabilak a pozícióid?

– Most sem egyszerű a helyzet…

– Az nem fordult meg a fejedben, hogy visszavonulj? Hogy egyszerűen azt mondd magadnak: én már bőven megtettem, ami megtehető, nyugodtan hátrébb léphetek a frontvonal mögé…

– Én mindig úgy gondoltam, hogy addig akarok működni, amíg használni tudok. Eddig sorozatban voltak, és most is vannak olyan versenyzőim, akik képesek arra, hogy nagy eredményt érjenek el. Számtalan világbajnokot került ki a kezeim alól, már nem a saját karrierem érdekel, hanem az, hogy őket – akik bíznak bennem – el tudjam vinni a legmagasabb szintig. Nem akarom úgy abbahagyni, hogy ne teljesítsem, ami bevállaltam.

– Mindenáron?

– Ha úgy érzem, hogy már nem vagyok képes ellátni ezt a feladatot, rögtön odaadom őket: nem ragaszkodom, sőt, küldöm őket máshoz.

– Hogyan látod a váci kajak-kenu  jövőjét?

– Nagyon sok tanítványomból lett edző és annak örülök, hogy a ők jó irányba tartanak. Van egy váci iskola, amiből táplálkozva  az én embereim nagy hatással vannak és lehetnek a jövőben is a sportágra.

– Vagyis bármi is lesz, bárhol is tevékenykednek, de valamilyen formában viszik tovább azt, amit annak idején itt magukba szívtak…

– Pontosan.

– Az mit jelent számodra, hogy a fiaid is a nyomdokaidban járnak?

– Az nagyon jó érzés. Gyakran előfordul, hogy most már én kérem ki az ő szakmai véleményüket. Hesz Misa is gyakran beül a motorosomba, mind a mai napig és tanácsokkal látja el a gyerekeket. Ma pedig épp egy másik kedves korábbi tanítványom, Petró Ádám lesz ott az edzésen. Nagy öröm ez nekem.

– Melyik volt  eddig a legemlékezetesebb kerek születésnapod?

– Hatvan éves voltam, amikor Gyulay Zsolt egy meglepetés köszöntést szervezett nekem egy szolnoki versenyen. Nagyon jól esett.  Akkor voltam talán a legboldogabb.

– A holnapi nap mennyire lesz számodra különleges? Ugyanúgy töltöd majd, mint bármelyik szombatot, bármilyen hőség lesz, ugyanúgy el fogsz menni edzésre?

– Ugyanúgy. Régebben nagyobb jelentőséget tulajdonítottam az ilyen ünnepeknek. Nem mondom, hogy nem esik jól, ha valaki felkeres és felköszönt, de az ünneplés már nem annyira fontos.

– Ha ideröppenne Kisvácra egy jótündér és azt mondaná: „ Öreg, kössünk üzletet, visszakapsz harminc esztendőt, újra ötvenéves leszel, élhetsz, mint Marci Hevesen, de nem foglalkozhatsz többé kajakozással… „ Mit szólnál hozzá, egyáltalán, elgondolkodnál rajta?

– Az én életem és a kajak egy. Tehát a válasz egyértelmű. Hadd csináljam újra, akármilyen nehéz volt. Nagyon boldog vagyok, amikor látom, hogy egy tanítványom értékesebbé válik, mint amilyen nélkülem lett volna.

– Persze van egy pont – legyen szó filozófusról, tudósról vagy éppen kajakedzőről – amikor a tanítvány szükségszerűen szembefordul a mesterével és megkérdőjelezi, vagy akár el is veti az elveit, hogy újabb dolgok felé tudjon lépni. Hogyan élted meg az ilyen helyzeteket?

– Az én hitvallásom az, hogy akkor vagyok nagy, ha magamnál nagyobbakat tudok nevelni. Vagyis örömmel fogadom, ha valaki túlfejlődik rajtam.

– Pedig adott esetben ez úgy tűnhet, hogy az illető az ellenségeddé válik… Akkor sem zavar?

– Csak akkor, ha az a valaki fondorlatos úton teszi, amit tesz. Egyébként soha nem éreztem féltékenységet, egy tanítványom sikerének néha jobban tudok örülni, mint a sajátomnak.

– A kabalaszokásaid megvannak még?

– Persze, mindegyik.

– Akkor ma is szertartásosan megnézed előbb a stéget, mielőtt belépnél a csónakházba…

– Ez így van. Sok minden állandó, például az is, ahogy rámkiabálnak az utcán, hogy „szia Öreg!”

– Ha jól saccolom, akkor ezt már ötven éve kiabálják…

– Igen, már harmincévesen Öreg voltam.

– Kitől kaptad ezt a nevet?

– Sokáig együtt eveztem a tanítványaimmal, és aki a legöregebb a hajóban, azt automatikusan elnevezik öregnek. Poénból. És én voltam a legidősebb.

– „Szorgalom, fájdalomtűrés, kötelességtudat” – egy korábbi interjúban ezeket a fogalmakat említetted nekem az edzői hitvallásod kulcsszavaiként. De mit csinálsz olyankor, amikor éppen pihensz?

– Imádok építkezni…

– De hát az is munka… Mi a helyzet az édes semmittevéssel?

– Nem szeretek tétlenkedni. Kérdezték is sokan, hogy mikor jutott időm mindarra, amit életemben megcsináltam. Házakat, lapátokat, erőgépeket, meg egy csomó más dolgot. Mondtam nekik, hogy nekem is csak huszonnégy órából álltak a napjaim, de annak minden másodpercét kihasználtam.

– Mit tartasz az eddig megtapasztalt életed legfontosabb tanulságának?

– Hogy legyen az ember tisztességes mindenekfelett.

– No erre könnyen megkaphatod azt a reakciót, hogy „de hát Öreg, te mindig a zsiványságra, a dörzsöltségre nevelted a versenyzőidet…

– Igen, de a vízen legyen dörzsölt az ember, meg futás közben. Ott tényleg nincs kegyelem, nincs irgalom. És mindig legyen egy mérték. A harc viszi előbbre az embert, viszont az aljasság nem megengedett. Rafináltan kell küzdeni, de emberségesen.

– Ha már a váci zsiványságot említettük, az jutott eszembe, hogy a nosztalgia kedvéért, születésnapi ajándék gyanánt kaphatnál egy kosár gyümölcsöt a tahi eperföldekről a hajdani nagy futások emlékére…

– Az a helyzet, hogy most már nekem is rengeteg eprem van. Én kapáltam, gondoztam; nagyon szép az idei termés.

– És ha azt látnád, hogy egy csapatnyi tikkadt sportoló csemegézik rajta?

– Nem zavarnám el őket…