Mégse

Szeged tényleg sikersztori lett

Minden szempontból sikeres rendezvénynek tartja Schmidt Gábor az augusztusi szegedi világbajnokságot. A szervezőbizottság vezetőjeként annak örül a legjobban, hogy a Maty-éren tízezrek tapasztalták meg, mennyire különleges és egyedülálló élményt tud nyújtani a sportág, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) elnökeként pedig annak, hogy hatalmas egyéniségek tűntek fel a válogatottban, és a sikeres vb rendezés jót tett a magyar kajak-kenu nemzetközi megítélésének.

Hír

– Melyek voltak a hazai rendezésű világbajnokság legnagyobb vívmányai?

– Nagyon szerettük volna, ha a világbajnokság nemcsak a sportág szűk belső közösségét szólítja meg, hanem igenis társadalmi eseménnyé válik. Sokaknak meg akartuk mutatni, hogy a kajak-kenu mennyire különleges és egyedülálló élményt tud nyújtani, és ez idén Szegeden sikerült! Óriási öröm volt látni, hogy mennyien fogadták el a meghívásunkat a versenyre, így mind a kormányzat és az önkormányzatok, mind a vállalkozói és egyéb civil szektorok képviselői velünk, illetve korábbi legendás versenyzőinkkel együtt szurkoltak a magyar csapatnak. Jó érzés, hogy

mindenki láthatta: ez a sportág képes tömegeket megmozgatni,

hiszen a szombati versenynapra több mint tízezren váltottak jegyet, az élő közvetítést pedig a hétvége során ennél is sokkal többen kísérték figyelemmel az MTVA-nak köszönhetően.

– Mit gondol, mitől marad ez a vb emlékezetes a versenyre kilátogató nézők, illetve vendégek számára?

– Fontos célnak tekintettük, hogy maximalizáljuk az élményt mindazok számára, akik jegyet váltottak az eseményre. Arra törekedünk, hogy a nézőkkel a Maty-éren minden pillanatban történjen olyan, amely a versenyszámokon kívül is tartogat meglepetéseket. Ezért gondosan megtervezett sportprezentációt álmodtunk meg, amelyben speakerek, dj-k, szakkommentátorok, valamint a helyszínen élőben-, illetve a kivetítőn bemutatott produkciók tették teljessé az élményt. Ráadásul nemcsak a lelátón, a versenyek alatt tudtuk megmozgatni a szurkolókat, hanem a pálya melletti sétálóutcán is komoly élet zajlott. A számos színvonalas bemutató, a szurkolói programok, vagy például a Kolonics-emléksátor lehetőséget adott az egész napos kikapcsolódásra. Nagyon fontos, hogy az esemény azért lehetetett ennyire összetett, azért tudott kiteljesedni, mert talán először a pálya történetében, Szegeden egy igazán átgondolt és nagyszabású létesítményfejlesztés történt, a Maty-ér most lett alkalmas az ennyire nagyszabású rendezvények lebonyolítására. Így lehetőségünk volt a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF), a csapatok, a nézők, a sajtó és a VIP professzionális kiszolgálására is.

– Miről marad emlékezetes ez a vb Önnek, mint az MKKSZ elnökének, illetve az esemény főszervezőjének?

– Elsősorban a magyar csapat jó szereplése miatt marad az.

Fantasztikus egyéni teljesítményeket láttam.

Kopasz Bálint, Csipes Tamara és Kiss Péter a világbajnokságon bizonyították, hogy mindhárman óriási alakjai a sportágnak. Nekem külön nagy élmény volt a női négyes parádés győzelme. Nem titok, hogy Gazsó Dorkát szinte csecsemőkora óta ismerem. Jó volt látni, hogy vált érett versenyzővé néhány hét alatt, hogy kapott segítő kezet és támogatást a hajó többi tagjától, és Csipes Ferenctől, aki újra bebizonyította, hogy kiválóan ért a négyesek felkészítéséhez, és a női lelkekhez. A sportszakmán túl annak örülök a legjobban, hogy kollégáimmal egyedülálló látványvilágot tudtunk teremteni a versenynek, ami egységes és professzionális megjelenést adott az egész világbajnokságnak, és a kajak-kenu sportágnak.

 

– Milyen visszhangja van a világbajnokságnak? Ezek közül melyik visszajelzésre lehetnek a szervezők a legbüszkébbek?

– Eleve hatalmas dolognak tartom, hogy sok más olimpiai sportág legjobbjai is ott szurkoltak a lelátón. Egyébként nem tartom szerencsésnek, hogy a szervezőbizottság elnöke maga dicsérje a rendezvényt, de nagyon jól estek azok a gratulációk, amelyek a nemzetközi és a hazai sportéletből érkeztek. Ki kell emelnem José Perurénanak, az ICF elnökének a véleményét. Ő a kötelező udvariasságon is messze túlment, amikor azt mondta, hogy ez volt a kajak-kenu sportág elmúlt 80 évének legjobb világbajnoksága, és úgy gondolja, hogy a közeljövőben ezt az eseményt nem is lehet felülmúlni. Talán még ennél is fontosabb, hogy rengeteg visszajelzést kaptunk a szurkolóktól, amelyek mind-mind kiemelték az eseményre való beközlekedés, a parkolás, a helyszíni kiszolgálás, és a sétálóutca magas színvonalát, valamint azt a fantasztikus hangulatot, amelyet a sportprezentációs csapat a helyszínen teremtett.

– Mennyire nyereséges vállalkozás a magyar kajak-kenu számára egy ilyen esemény megszervezése sportdiplomáciai szempontból?

– Sportdiplomáciailag sok pozitív hozadéka van egy ilyen eseménynek. A magyar szövetség eddig is magas nemzetközi elismertsége tovább erősödött. Sikerült jó személyes együttműködéseket kialakítanunk az ICF-el. A sportágfejlesztési programban történő magyar részvételt eddig is elismertség övezte, ezeknek folytatására további felkérést kaptunk. Továbbá az MKKSZ nagyon szeretné, ha a nemzetközi szövetség elnökségének újra lenne magyar tagja, szerintem ebben a kérdésben is sikerült előrelépnünk. A világbajnokságon hivatalosan bejelentettük, hogy gazdasági alelnökünket, Kárai Pétert jelöljük az ICF kincstárnoki pozíciójába. Rajta kívül az olimpia utáni tisztújító közgyűlésen Storcz Botond is kandidálni fog, hogy tagja lehessen az ICF sprintbizottságának.

– Mennyire elégedett az idén elért magyar eredményekkel, egy évvel az olimpia előtt?

– Elégedett vagyok, mert

Magyarország őrzi vezető pozícióit.

Különösen igaz ez az utánpótlásra, ahol évek óta döntjük meg saját rekordjainkat, a világversenyeken nyerjük az éremtáblázatot és a pontversenyt, ami azt jelzi, hogy a következő évekre is biztos pozíciói vannak a magyar kajak-kenunak. A mostani felnőtt válogatottnak pedig óriási értéke, hogy végre újra vannak nagy egyéniségeink, akik egyes hajóban képesek a legmagasabb szintű eredmények elérésére, ráadásul négyből három szakágban erősek a csapathajóink is. Mégis van bennünk hiányérzet, pedig az olimpiai számokban a mi csapatunk volt a legerősebb Szegeden. Férfi kenuban sajnos nem tudtunk kvótát szerezni, de egy sikeres tavaszi pótkvalifikáció után lehet képviselője a szakágnak a tokiói olimpián. Az eredményeket értékelve látnunk kell, hogy az elmúlt 20 évben rengeteg, korábban erre a sportágra kevesebb energiákat mozgósító ország, került be a világ élvonalába. A gyorsasági kajak-kenuban hagyományosan erős országok mellé felzárkózott Új-Zéland, Ausztrália, az USA, Kanada, Kína, az orosz utódállamok, és Franciaország is. Őszintén remélem, hogy a következő hetekben a szövetségi kapitány, és az érdekelt edzők egy olyan programot tesznek le az asztalra, amely biztosítja az eredményes felkészülését ennek a rendkívüli tehetséges versenyzőkből álló keretnek 2020-ba is. A Magyar Olimpia Bizottsággal közösen megfogalmazott elvárásunk, hogy a kajak-kenu válogatott

négy-öt érmet, és közte két aranyérmet szerezzen Tokióban.

Azt hiszem, ez mindenképpen benne van ebben a csapatban.

– Van mit kipihenni az idei szezon után, mégis mikor lehet újra rangos világverseny Magyarországon?

– A világbajnokság fantasztikus megrendezése óta az ICF vezetői minden egyeztetésen feltesznek két kérdést. Az egyik, hogy mikor lesz kész a szlalom pálya Budapesten, a másik, hogy mikor rendezünk SUP-versenyt a Balatonon. Bízom benne, hogy a korábbi kormánydöntésnek megfelelően a Kemény Ferenc Program keretein belül rövidesen megépül a szlalom pálya Észak-Csepelen. A kiskörei rafting és szlalom pálya engedélyes tervei elkészültek, megvan a vízjogi létesítési engedély is, így a projekt folytatásának ügye rövidesen a kormány elé kerülhet. Az MKKSZ elnöksége nemsokára dönt arról, hogy megpályázzuk-e Balaton helyszínnel a 2021-es ICF SUP-világbajnokság megrendezését. Akik pedig már jövőre szeretnének itthon a mieinknek szurkolni, azokat jövő júniusban várjuk Budapesten, hiszen a Ráckevei (Soroksári)-Dunán rendezzük az maratoni Európa-bajnokságot, júliusban pedig ismét Szegedre kell figyelni, mert a Maty-éren megszervezzük a nem olimpiai versenyszámok világbajnokságát, amely mint ICF-es esemény, nálunk debütál.

Harcolt a kajakban, majd küzdött az emberi életekért – Tímár Istvánra emlékezünk

Kajakosként olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok volt, majd Budapest tűzoltóparancsokaként harcolt a lángokkal és küzdött az emberi életekért. Ma 25 éve hunyt el Tímár István.

Hír

„Egy tavaszi edzőtáborban voltunk 1967-ben, ott találták ki az edzőink, hogy üljünk össze, és próbáljuk meg együtt. Nekem előtte meg sem fordult a fejemben, hogy egy világ- és Európa-bajnokkal ülhetek egy hajóba, ő ugyanis

már egy befutott, menő versenyző volt”

– mesélte a Tímár Istvánnal való egymásra találásról Giczy Csaba.

Még abban az évben a duisburgi Európa-bajnokságon előbb 10 ezer párosban álltak rajthoz, majd 1000 méteren. Utóbbi, mint olimpiai szám, jóval fontosabb volt számukra. „Volt egy másik magyar páros, amely indult a hosszabb távon, őket kellett segítenünk, de mi nem akartunk 1000 méteren úgy odaállni, hogy benne van a karunkban egy komoly 10 ezer méter, ezért csak egy jó kört mentünk velük, aztán kiálltunk. Nagyon kishitűek voltunk, és másnap, 1000 méteren az volt a célunk, hogy kijussunk a mexikói előolimpiára, mi már attól is nagyon boldogok lettünk volna, ha ez sikerül. Ehhez képest bronzérmesek lettünk, és nemcsak az előolimpiára, de

bő egy évvel azután, hogy először összeültünk, az olimpián találtuk magunkat.”

Az előtte való olimpián, az 1964-es tokiói játékokon Mészáros György és Szöllősi Imre ötödik lett K-2 1000 méteren, Giczy Csaba azt mondja, Tímár Istvánnal azzal a céllal vágtak neki, hogy egy hellyel megjavítsák azt az eredményt. A Giczy, Tímár páros ezüstérmes lett, elérve a két versenyző pályafutása legnagyobb sikerét, négyesben pedig, szintén 1000 méteren a Giczy Csaba, Szöllősi Imre, Tímár István, Csizmadia István egység bronzérmet nyert.

„Nagyon egységes csapatunk volt – folytatta a visszaemlékezést Giczy Csaba. – Nekem főként hatalmas élmény volt, mert két ilyen fantasztikus hajót is kormányozhattam. Tímár István volt mindkettő hajóban a legérettebb versenyző, talán Szöllősi Imre volt vele hasonló szinten. De Tímár nagyon értett a kajakozáshoz, az első pillanattól kezdve, hogy beültem elé,

feltétel nélkül csak azt csináltam, amit ő mondott.

Nekem ő volt a példaképem, és nagyon adtam a véleményére, a kritikáját mindig elfogadtam. Fontos volt számomra, hogy mit gondol, és utólag kiderült, hogy mindig igaza volt, sosem okozott csalódást, hogy elfogadtam a tanácsait.”

Tímár István azon kevés élsportolók közé tartozott, aki rendkívül fontosnak tartotta, hogy a kajakozás mellett folytassa tanulmányait is. Tanulásban is a kitartás, a nehézségek vállalása jellemezte, míg mások a dolgok könnyebb végét fogták, addig ő képezte magát. 1964-ben elvégezte a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karát, 1977-ben pedig megszerezte második egyetemi diplomáját a Műszaki Egyetem Fűtés és Távfűtéstechnikai Karán. Hivatásos állományba történt felvételét követően pedig a BM Akadémia Tűzoltó Tagozatán (1969) szerzett tűzoltó tiszti végzettséget.

„Akkor csak oroszt volt kötelező tanulnunk, de ő önszorgalomból németet is tanult, ami nem egyszer jól jött nekünk. Mexikóban például csak álltunk egy buszmegállóban mindannyian, mert nem értettük, hogy a helyiek mit akarnak nekünk mondani, egyedül ő volt az, aki összerakta, hogy az angol szava milyen német szavakhoz hasonlítanak, így sikerült megfejtenie, hogy egy teljesen más buszra kellett felszállnunk, mint amire akartunk volna.

Sokszor húzott ki bennünket a csávából, amikor külföldön jártunk”

– mesélte Giczy Csaba.

Aktív pályafutása befejezése után Tímár István még lejárt evezni, de nem a sportágon belül helyezkedett el, köszönhetően fent említett végzettségeinek. Komoly civil foglalkozása lett: a tűzmegelőzés országos irányítója, majd Budapest tűzoltóparancsnoka lett, Tímár István tűzoltó dandártábornok a 17. volt a budapesti tűzoltó főparancsnokok sorában.

„Élsportolói előéletéből eredően eredmény- és sikerorientált ember volt, aki nem hátrált meg a nehézségektől, a tűz- és káresetek helyszínén is az elsők között jelent meg. Előtte és azt követően sem volt egyetlen parancsnok, aki annyit vonult volna káresetekhez, harcolt volna együtt beosztottjaival a tűzesetek felszámolásában. Nem számított, hogy éjjel, vagy nappal, hétköznap, vagy ünnepnap volt, ha riasztást hallott, kötelességének érezte, hogy ott legyen, ahova hivatástudata rendelte. Ha kellett irányított, de ha a helyzet úgy hozta,

az első vonalban vette fel a küzdelmet a lángokkal, harcolt az emberi életért.

Mint nagyszerű sportember világosan látta, hogy milyen fontos a szakmai tudás mellett a megfelelő fizikai állapot és milyen ösztönző erő rejlik az egészséges verseny szellemben. Jól példázzák ezt a fővárosi tűzoltók versenyeredményei, a konditermek kialakításának fellendülése, a különböző sportversenyek és egyéb rendezvények szervezése” – írta róla a szaksajtó.

Életének 55. évében, 1994. december 4-én, súlyos betegségben hunyt el.

Emlékét örökké őrizzük!

A rekordokat nem hajszolja, de húsz vb-cím után is bírja a tempót

Októberben huszadik világbajnoki aranyát nyerte meg Csay Renáta, minden idők legeredményesebb maratoni kajakosa, aki győri otthonában mesélt pályafutása legszebb pillanatairól, értékrendről, érzésekről a Nemzeti Sportnak.

Hír

A fején kapucni, gyorsan szedi a lábait. Nemcsak a kitartóan szemerkélő novemberi eső miatt, hanem azért is, mert valahogy elbeszéltünk egymás mellett – amíg ő Pinnyéden lévő otthonában várt ránk, mi fotóriporter kolléganőmmel a győri vízitelepen „vertünk tanyát”. Ott, ahol Csay Renáta elképesztő pályafutása kezdődött, ahol kibontakozott karrierje, ahol egy darabig otthonra is lelt, s ahol végtelen szeretetben és megbecsülésben van része a mai napig.

A vízitelep most szomorú arcát mutatja. Nemcsak az eső miatt. A néhány évvel ezelőtt átadott céltorony faláról a hosszas betegség után szeptemberben elhunyt Kadler Gusztáv fényképe néz le ránk. Virágok, mécsesek jelzik, friss és élő a gyász, a sportág, a klub csak néhány hete búcsúzott el elnökétől, s mily szomorú, hogy „Guszti bá” már nem emelhette fel a telefont, hogy a huszadik arany kapcsán – ahogyan annyi éven át tette, tehette – gratuláljon versenyzőjének.

Reni ékköve lett a Graboplast Győri VSE-nek, bár ő ezt a mondatot úgy hárítaná el, mint Kovács Katalin annak idején a kajakkirálynői titulust – elragadó, mosolygós, végtelenül kedves személyiségétől idegen az efféle ragyogás.

Két lábbal áll a földön. A sors eleve így rendelte el, hiszen édesanyja, aki szövőnőként három műszakban dolgozott, egyedül nevelte fel.

„Már egészen kicsi lányként megéltem, hogy az esti műszakba menet kénytelen volt rám zárni az ajtót, egyedül ültem és töltöttem az éjszakát a lakásban, de nem neheztelek rá, hiszen nem volt más választása, meg kellett élnünk valahogy. Nem volt autónk, édesanyám vezetni sem tudott, s egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam vele gyerekként kettesben nyaralni” – emlékezik vissza Csay Renáta, aki visszatekintve az elmúlt több mint négy évtizedre úgy hiszi, a sport kitörési lehetőséget is adott neki.

„Persze nem indult könnyen a kajakos pályám. Tizenkét éves voltam, amikor lejöttem ide, a vízitelepre, s mivel október volt, nem a vízen, hanem a tanmedencében ismerkedtem a sportággal. Laci bá (Sztanity László – a szerző) hiába magyarázta, hogyan forgassam a lapátot, egyszerűen képtelen voltam rá,

mindig kiesett a kezemből.

Ő már talán le is mondott rólam, de Weisz Robi, aki akkor még utánpótlásedzőként dolgozott, nehezen és küzdelmesen rávezetett a technikájára.”

Májusban már javában ült a vízen Csay Renáta, akinek élete legszebb élményeit adták a nyári hónapok – a vízitelepen eltöltött hosszú napok, edzéssel, tengózással, bandázással, olyan élményekkel, amelyekre ma már, 42 esztendősen azt mondja: nosztalgia.

„Annak idején itt volt a szalon – tár ki egy ajtót, amely mögött a délelőtti edzés után a ruhák száradnak. – Máig sem tudom, mi volt a funkciója ennek a teremnek, de itt, középen állt egy zongora, a terem olyan fényesre volt suvickolva, hogy a légy hasra esett rajta. Olyan volt, mint valami szentély, amelyet csak ünnepeken nyitnak ki… Persze mi azért olykor-olykor belógtunk a lányokkal, és klimpíroztunk a zongorán. Ahogyan nyáron átszöktünk a strandra is, és ettünk fagyit úgy, hogy Laci bácsi ne tudjon róla, mert tilos volt a vízitelepről kimenni. A nyári táborokba otthonról hoztuk az ebédünket, és itt, a konyhában melegítettük meg.

Nem volt szokás naponta étterembe járni,

mi nem is engedhettük volna meg magunknak, a klasszikus buszmegállós hamburger is extrának számított.”

A KAPOSVÁRI KILENCES PÁLYA

Bivalyerős csapata volt akkoriban Győrnek, amely főként a maratoni szakágra alapozott. Állóvíz híján nemigen tudtak a sík vízi versenyekre készülni, a holtágra akkoriban még nem vitte át versenyzőit az egyesület. Ikonok közlekedtek a vízen és a parton, Salga István, Egedy Nóra és Suhaj Katalin a szakág elitjébe tartozott, mégsem ez határozta meg Csay Renáta jövőjét, nem emiatt tette le voksát a maratoni szakág mellé.

„Gyerekként sík vízi versenyeken indultunk még, emlékszem, olimpiai ezüstérmes kajakosunk, Sztanity Zoli bácsi lánya, Orsi volt a menő a korosztályomban, és roppant büszke voltam magamra, hogy az első MK-s versenyemen a második helyen értem be mögötte. Ifiként is megéltem életem nagy pillanatát egy kaposvári válogatón, amelyen valahogy a kilences pályáról sikerült megnyernem az ötszáz egyest. Ott volt a döntőben Bóta Kinga, Péter Bernadett, Szilágyi Fatime és talán Szabó Szilvi is, és bár

nem vagyok sírós típus, emlékszem, zokogva értem be a célba.

Ebben az évben mentünk még egy felejthető párost Bóta Kingával, majd egyesben elbuktam a második válogatót, a szétlövést, majd a négyesért zajló szétlövést is, így nem jutottam ki Japánba, arra az ifjúsági világbajnokságra, amelyen például Kammerer Zoli berobbant… Laci bácsi talán már ezekben az években is látta, hogy én maratonira születtem. Nem vagyok robusztus alkat, a versenysúlyom sohasem volt hatvan kiló felett, és alacsony is lettem volna a gyorsasági kajakozáshoz. A kárpótlásaim, vagyis a sík vízen elszenvedett vereségek után a maratonik egészen jól sikerültek, mondhatni, itt egyből jöttek az eredmények.”

És természetesen az első pofon is, úgy, ahogyan kell. Mindössze 19 éves volt 1996-ban, amikor a szegedi Terhes Tímeával megnyerték a Grand Prix-t. A sikernek köszönhetően ők is csatlakozhattak a felnőttek edzőtáborához, ahol összemérhették magukat a Suhaj, Egedy, valamint az Erdődy, Bíró kettőssel. Petrovics Kálmán szövetségi kapitányként a motorosból kísérte végig a válogatónak is beillő húsz kilométert.

„Ami a mai napig fájó pont – idézi fel Csay Renáta. – A rutinos öreg rókák persze nem akartak menni, azt várták, talán elvárták, hogy mi vezessünk, de mi nem léptünk Timivel. Kálmán nem sokkal később odadörrent, hogy jó lenne most már elindulni, s mi követtük is az utasítást. Susuék végig megültek a vizünkön, és a dunavarsányi hídnál megindultak, persze le is finiseltek bennünket.

Így nem jutottam ki életem első világbajnokságára, de jó lecke volt.”

Ahogyan a Pitz Andreával eltöltött évek is annak bizonyultak. Csay Renáta és Terhes Tímea útjai 1997-ben elváltak, s Reni szerelme, ma már férje, a szintén maratonista Kolozsvári Gábor tett egy kósza kísérletet arra, hogy kedvese egy hajóba kerüljön a sportág akkori legjobbjával, Pitz Andreával.

„Andi volt a legjobb egyes menő, és volt olyan rendes, hogy kipróbálta velem a párost. Rögtön az első nemzetközi versenyünkön, a paviai Európa-bajnokságon ezüstérmesek lettünk, úgyhogy valójában innen indul az én igazi maratoni karrierem. Egy évvel később a dél-afrikai világbajnokságnak már nagy reményekkel vágtunk neki. A messzi útra vittük a hajóinkat is, volt, akinek már sérülten érkezett meg a kajakja a versenyre, kisebb javításokat kellett eszközölni rajta, a mi pároshajónkban pedig előttünk az ifik is versenyeztek. Hogy emiatt vagy sem, de tény, a 36.6 kilométeres verseny első harmadában eltört a kormányunk, s én letettem a lapátot, mert azt gondoltam, itt a vége a világbajnokságunknak. Pitz Andiról tudni kell, hogy nagyon gyakorlatias, határozott, nagyhangú nőszemély volt, aki azonnal kijelentette: olyan nincs, hogy ezt a versenyt ne evezzük le! Kiszállt a parton, kormányt cserélt, és a mezőny utolsó tagjának a hátát sem látva nekiindultunk, és elkezdtük a visszakapaszkodást a versenybe. Huszonegy évesen nem volt olyan »hú, de felemelő érzés«, mégis felküzdöttük magunkat a nyolcadik-kilencedik helyre.

Ez volt az a verseny, amelyen megtanultam, mi az igazi alázat.”

A LUDASI-CSOPORT ÉS A MEGTISZTELTETÉS

Forró fekete a kézben, kényelmes kanapé, fotelek. A polcon játékok sokasága, társas, kártya, ami napi szintű meghatározója a Kolozsvári-Csay család életének. Már a pinnyédi ház nappalijának melegét élvezzük, amikor a budapesti évekre terelődik a szó. Reni ugyanis kedvesével, Kolozsvári Gáborral együtt a fővárosban kezdett közös életet, együtt csatlakoztak Ludasi Róbert csoportjához, amely akkoriban a világ legerősebb kenuscsapata volt.

„Hogy mi jut eszembe ezekről az évekről? Az első szó a megtiszteltetés. Igen, élmény és megtiszteltetés volt mindennap Robi csoportjában edzeni. Amikor vízre szálltunk, rajtam kívül nem volt olyan versenyző, akinek ne lett volna világbajnoki aranyérme. Kolonics György, Horváth Csaba, Hüttner Csaba, Szuszkó László, Belicza Béla, Csabai Edvin, Györe Attila, Jakus Béla mellett töltöttem a napjaimat rendben, rendszerben, fegyelemben. Például mindenkinek megvolt a helye és a szerepe a vízen, Robi pedig óriási respektnek örvendett. Ha kedvezményt akartunk kicsikarni, mindig Kolónak szóltunk, mert ő volt a csapat szócsöve, ő tudott igazán hatással lenni rá. Természetesen ezekben az években is tartottuk a kapcsolatot Laci bácsival. Nemcsak a magánéletünk alakulásáról beszélgettünk, fontos volt neki, hogy beszámoljak arról is, miként mennek az edzések, milyen ütemben fejlődöm.

Aztán 1999-ben Győrben megszületett pályafutásom első világbajnoki aranya is,

győriként óriási élmény volt a családom, a barátaim előtt nyerni. Az első végigkíséri az ember pályafutását, pedig gyerekként egészen másként gondolkoztam a világbajnoki győzelemről. Amikor Sári Nándor csoportjához eljött egy forgatócsoport, az interjú során ott sertepertéltem én is. Hirtelen odafordult hozzám a riporter és megkérdezte: ki a példaképem? Mondtam neki, Gyulay Zsolt. Aztán jött a kérdés: mit szeretnék elérni? Mondtam, világbajnok akarok lenni, és akkor az én gyermeki lelkem ezt olyan távolinak érezte, hogy úgy hittem, ha világbajnok leszek, vége is lesz mindennek, hiszen akkor már felértem a csúcsra. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a világbajnoki címet meg is lehet védeni…”

Pláne családanyaként, két gyereket nevelve. Csay Renáta 2004-ig volt tagja a Ludasi-csoportnak, aztán megszületett fia, Brúnó, s az immár háromtagú Kolozsvári családnak megoldást kellett találni a mindennapokra.

„Budapesten nem tudtam maradni, hiszen a Keleti pályaudvarnál laktunk, s három óra, vagyis a két szoptatási idő között nem fért volna bele az, hogy lemenjek Csepelre edzeni. Segítségünk sem volt, hiszen a férjem szülei korán meghaltak, így döntést kellett hoznunk… Visszatértem Győrbe, ahol a klub a vízitelepen adott nekünk egy kis lakást. A férjem ingázott Budapest és Győr között, péntek este jött, vasárnap este vagy hétfő reggel ment vissza a csoportjához, anyu besegített, amikor tudott, és sikerült találnunk egy idős hölgyet, aki naponta vigyázott Brúnóra. Valójában a kajakosok között én voltam az első, aki anyaként a sportpályafutása folytatását választotta. Bajban is voltunk, mert nem voltak kész válaszaink, hogy mikor mit edzhetek, hogyan dolgozhatok. Laci bácsinak sokat köszönhetek, mert úgy állította össze az edzésprogramot, hogy az éjszakai kelések mellett a gyerekeim nem egy kifacsart rongyot kaptak, hanem a szabadidőnket értelmesen, az ő javukat szolgálva tudtuk eltölteni.”

A család innentől együtt utazott a versenyekre, a kellemeset a hasznossal összekötve, a világversenyek után még kis nyaralást is beiktatva, Brúnó így jutott el 2005-ben Perthbe, a világbajnokságra vagy a tajvani első sárkányhajó-világbajnokságra.

„Később Lilivel ugyanez volt a helyzet. Emlékszem, Tynben csak négy hónapos volt, s jött a foga. Egész éjszaka sírtunk, Lili a fájdalomtól, én azért, mert sír és nem tudok rajta segíteni, a párom, Faldum Bereniké meg azért, hogy úristen, mi lesz velünk másnap a versenyen. A férjem vagy húsz kilométert vezetett, mire talált egy patikát és tudott orvosságot venni Lilinek.”

Aki egyébként már ott volt Csay Renáta pocakjában a 2007-es, legendás győri világbajnokságon, amelyet majdnem elmosott az árvíz.

„Több szempontból is furcsa volt az a világbajnokság, hiszen izgultunk azért, hogy egyáltalán meg tudják rendezni a versenyt, amelyen az ár miatt végül nem lettek futószakaszok. Futószakasz nélkül pedig mindkét számban ezüstérmes lettem, kicsit keserédes volt ez a verseny, sajnáltam az aranyat, főként Bereniké miatt, akivel emberileg is nagyon jól megtaláltam a hangot. Ma már ő is édesanya, nemrégiben jártunk náluk Budapesten babázni.”

PÁLYÁN TARTANI KAMMERER ZOLIT

Keserédes ezüstök… Az ember azon tűnődik, hogy ilyen sikersorozatban, amilyent Csay Renáta átélt, ugyanazon a hőfokon lehet-e tartani az érzelmeket? Az öröm mindig ugyanaz az öröm, vagy az ünnepi pillanatokba bekúszhat-e a „letudva”, „kipipálva” érzése? Vajon több mint két évtized távlatában milyen ívet adhatnak a sikerek, mikor jön be az elvárás érzése, s szoronghat-e az ember attól, hogy egyszer nem ő lesz a világ legjobbja?

„Nem tudom megmondani, melyik aranynál volt, s tudom, hálátlanul vagy éppen furán hangzik, de volt egy pont, amikor elmaradt a kitörő öröm. Sohasem voltam olyan, mint Janics Natasa, aki Athénban olyan euforikusan, gyermekien ünnepelte az aranyát, de azon a versenyen a dobogón állva az futott át az agyamon: úristen, mi lesz a következő versenyen, mi van, ha a sorozat megszakad. De normális, ha a sorozat egyszer megszakad, hiszen meg kell szakadnia, az élet ezt diktálja. Volt időszak, amikor szorongtam emiatt, pedig

sohasem hajszoltam rekordokat, sohasem akartam túlszárnyalni például Csabai Edvint,

aki tizenhét elsőségével sokáig minden idők legjobbja volt a sportágban. Volt, amikor nem pusztán csak örömforrást jelentett egy-egy győzelem, de túl a negyvenen egészen másként tekintek már az aranyakra. Kínában nagyon elfáradtam, de nagyon tudtam örülni a győzelmünknek, s ahogy telnek a napok, még erősebb bennem ez az érzés.”

Ahogyan az is egyre világosabb, hogy egyesben már másoké, a fiataloké a színtér. Kiszli Vanda és Reni világbajnok párja, Czéllai-Vörös Zsófia a fiatalság erejével menetel a sportágban. Vannak pillanatok, amikor fel lehet venni velük a versenyt, de ezek száma egyre kevesebb.

„Nehezen engedtem el az egyest, de be kellett látnom, hogy már nem az én utam. Ha az edzéseimet nézem, hetente kétszer tudok megvillanni, míg korábban, ha két rossz edzésem volt, azzal már sokat mondtam. Tudom, hogy még mindig nem vagyok rossz egyéniben, és most, hogy a gyerekek nagyobbak, könnyebb is lenne több időt és energiát fordítani erre a számra. De sajnos már nem mindig tudom kihozni magamból, ami valójában a kezemben van. A lelkem kicsit fáj emiatt, de ésszel el kell fogadnom, hogy ez a világ rendje. Jönnek a fiatalok, és nekem hálásnak kell lennem, hogy idáig kihúztam. Sőt, nagyon hálás vagyok, hogy párosban még mindig eredményes tudok lenni. Laci bá mondta néhány éve, hogy

a sportolóknak azért is nehéz, mert kétszer kell megöregedniük.

Egyszer versenyzőként, amikor eljár felettük az idő, egyszer pedig civilként, életük utolsó szakaszában. Engem különösen megvisel a sportolói öregedés, mert valójában nem érzem őskövületnek magam, bírom a tempót a vízen, az edzőtáborokban. De amikor ránézek a papírra és látom, hogy oda van írva, negyvenkettő, bizony el kell fogadni, hogy az tényleg negyvenkettő. Hogy mikor fogom abbahagyni? Amikor Kammerer Zolinak felteszik ezt a kérdést, mindig azt mondja, majd ha a Csay Reni is abbahagyja… Nos, szeretném Zolit minél tovább a pályán tartani.”

(forrás és fotók: Nemzeti Sport)