Mégse

Sarokkőnek lenni önmagában is kihívás

A Magyar Edzők Társaságának döntése alapján újabb mesteredzői cím talált gazdára a Dunakanyar kajaksportjában. Csernák Károllyal, a váci utánpótlás-nevelés meghatározó alakjával az elismerést követően beszélgettünk múltról, jelenről, igazodási pontokról és arról a bizonyos ösztönös belső hangról.

Hír

– A Duna elvileg ugyanúgy folyik tovább, mint eddig, a motoros is ugyanúgy indul – megváltozik valami egy ilyen elismerés után?
– Igen, minden ugyanúgy folytatódik, sőt, szinte azonnal: amikor átvettem a díjat, rögtön mentünk is az Újpesti-öbölbe és fél órával később már klottgatyában álltam a parton és zajlott a verseny. Ugyanakkor érzéseket tekintve valami mégis más. Próbálgattam megfogalmazni, de nagyon nehéz. Az ember egyrészt büszke erre a dologra, még akkor is, ha nem életcélként tűzte ki maga elé és nem úgy indult el annak idején, hogy „én mesteredző akarok lenni”. Másrészt annyit tudtam összegezni magamban, hogy most már sokkal többször csöndben maradhatok és nem kezdek semmiféle magyarázkodásba.

– Kikkel szemben?
– Bárhol, szakmai környezetben. Tényleg ad egy jóleső visszafogottságot ez az érzés, hogy már nem szorulok semmilyen vitára, nyugodtan befoghatom a számat.

– Egy kicsit azért el is érzékenyül az ember?
– Picit igen. De inkább végiggondolja az élete történetét, ahogy zajlik a fényes ünnepség és végig ott a kettősség, mert az öröm mellett jelen van az idő múlásának tudata is, hogy nagyon hosszú életszakaszra lehet már visszatekinteni. Huszonöt évesen nehéz lenne megszerezni egy ilyen elismerést; legalább harminc évnyi munkának kell eltelnie.

– Persze ez még korántsem egy aktív szakasz vége, sőt, sokkal inkább szól arról, hogy innentől hajrá, mesteredzőként…
– Nincs is bennem kapuzárási pánik, inkább egy belső megnyugvás. Kicsit hasonló ez, mint amikor egy versenyző érmes lesz egy olimpián és azt mondja magában, hogy ami ezután jön, az már egy plusz. Elérsz egy csúcseredményt, egy pozíciót, és elkönyveled, hogy rendben, én már ideértem. Valamivel nyugodtabban dolgozik az ember, még ha anyagi járadék nem is jár egy ilyen címmel, de szakmai szinten nagy elismerés.

– Gondolom, kezet ráztak veled azóta néhányan. Kinek a gratulációja esett a legjobban?
– Mindenkié jól esik, de ami a szakmából jön és őszintén, az a legjobb. Volt, aki azt írta: „gratulálok, igazán megérdemelted”. Azt azért érzed, hogy valaki azért gratulál, mert épp találkozol vele és udvarias, vagy azért, mert komolyan is gondolja.

– Az imént azt mondtad, nem készültél különösebben erre a címre. Mi volt az az impulzus, ami arra indított, hogy mégis lépéseket tegyél ebbe az irányba?
– A Magyar Edzők Társasága minden évben pályázatot hirdet; tavaly is jött a hírlevél és már akkor is elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha jelentkeznék. Már megfelelek bizonyos kritériumoknak és megvannak azok az eredmények, amelyek szükségesek a kérelem benyújtásához. De aztán hagytam az egészet, nem foglalkoztam vele. Idén megint megérkezett az értesítés és arra gondoltam, hogy végül is, senki sem fog odasétálni hozzám, hogy legyek szíves beadni egy kitöltött adatlapot. Természetesen fontos volt számomra, hogy Schmidt Gábortól szakmai szinten is megerősítést kaptam arra nézve, hogy a szövetség támogatja a pályázatomat. Vaskuti Istvánnak is sokat köszönhetek, aki delegált volt a sportág részéről és jól ismeri az egész kajakos menetelésünket itt Vácott.

– Maradjunk még egy picit a visszatekintésnél: kik voltak azok, akik szakmailag olyan segítséget nyújtottak számodra az évek, évtizedek során, amely révén valahol maguk is benne vannak ebben az elismerésben?
– Kezdem ott, hogy a legnagyobb segítséget a családom adta. Andi, a feleségem mindig ott volt a munkámban, úgymond’ a háttérben. Ha nem támogat, talán már tíz évvel ezelőtt térdre estem volna. A lányaimnak, Edinának és Petrának – akik a mai napig is a sportban maradtak-, szintén sokat köszönhetek. Rengeteget tanultam tőlük és életem egyik legszebb időszaka volt, amikor az edzőjük lehettem. A tágabb környezetet illetően, én egy olyan sportolói közegben nőttem fel, ahol sok mindent elsajátíthattam abból, ami iskolában nem tanulható. Völgyi Pétertől kaptam az alapokat, neki az elsők közt kell köszönetet mondanom, hiszen ő tanított meg kajakozni és hajlandó volt velem foglalkozni. Később pedig Kovács Ottó volt ebben partner, akivel még versenyezhettem is párosban. Amikor az Öreg (Babella László) azt kérte tőlem, hogy segítsek a gyerekeknél, akkor azt mondtam, rendben, de úgy, hogy pár évig hadd edzhessek és versenyezhessek a többiekkel. Így belekerültem egy olyan csoportba, ahonnan később majd’ mindenki edzőként folytatta tovább. Stuci (Nieberl László), Vackor (Tóth László), Matya( Matyus Zsolt), Sinkó Laci, Makrai Csaba, László Csaba… Sokan lettünk edzők és elmondhatjuk, hogy nem is eredménytelenül. Ha végignézed, mindenki megállta a helyét és jobbnál jobb versenyzőket neveltek. Szóval ez egy ilyen közeg volt és én igyekeztem megfelelni a környezetemnek.

– Van viszont az egészben egy olyan csavar, hogy a felsoroltak közül Babella az egyetlen, aki mesteredzői címmel rendelkezik. Felmerülhet akár az is, hogy „de hát Csókát – már felnőttként – mi tanítottuk meg kajakozni”…
– Ez így is van. Ezt én nem szégyellem, sőt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy előtte én más sportágakban is versenyeztem, úsztam, eveztem. De az is tény, hogy a mesteredzői cím megszerzésének feltételei közt nem csupán az elért eredmények szerepelnek.

– Ha már az eredményeket említed: köztudott, hogy megfeszülhet az ember edzőként, ha nem találkozik egy megfelelő versenyzővel. Bártfai Krisztián személyében számodra gyorsan megadatott ez a találkozás…
– Igen, Balaska Márk mellett ő volt az „extra”, ami egyébként szükséges is egy mesteredzői címhez és valóban, rögtön a pályám elején került hozzám. Szerencsém volt, már csak azért is, mert mindez egy lehetetlen helyzetben történt, abban az időben, amikor a Honvéd teljesen lefedte a történetet és nagyon nehéz volt kívülről labdára rúgni. Krisztiánban viszont ott volt a rendkívüli tehetség és amikor rendeztek egy öt fős döntőt és bekerült oda egyesben, akkor megnyílt előtte az út.

– Kimondható tehát, hogy a sok munka és a rátermettség mellett szerencsésnek is tartod magad?
– Abszolút, anélkül nincs semmilyen nagy eredmény. Adott esetben, még a legjobb felkészültség mellett is mindig van A meg B verzió, hogy merre billenhet egy ügy, döntened is kell, az is kérdés, hogy támogatnak- e vagy sem, ahogy szerencse kellett ahhoz is, hogy az ezer páros versenyszám szabaddá váljon a „nagyhatalmakkal” szemben. A lányaim illetve Juditka (Bánkúti Judit) esetében később sokszor billent a dolog ellenkező irányba is. Vidéki versenyzőként nagyon nehéz volt akkor áttörniük a budapesti egyesületek frontvonalán. Volt egy pont, ahol ösztönösen meg is éreztem, hogy Judit pályáját – minden tehetsége és szorgalma ellenére – ez a kíméletlen ellenállás fogja megtörni; nehezen tudták elfogadni, hogy egy váci kislány megveri őket minden távon.

– Ösztönös megérzésről beszélsz. Edzőként mennyire adsz az efféle „belső hangra”?
– Ez nekem egy alapvető hozzáállást jelent. Sokkal inkább erre hagyatkozom, mint észérvekre. Vannak edzők, akik mindenféle kütyükkel, eszközökkel, táblázatokkal, szerekkel meg egyéb külső pótlékokkal dolgoznak, nekem meg – minden nagyképűség nélkül – van egy ilyen képességem, amire támaszkodhatok. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogyan működik, de elkezdek ráhangolódni az adott emberre és onnanól kezdve érzem az ő dolgait. Vagy akár elég csak megmozdulnia, megszólalnia. Például legutóbb lementem Márk (Balaska Márk) válogatójára és ahogy felvette a hajót, már mondtam magamban, hogy ennek a versenynek semmi értelme – és úgy is volt. De ha már ilyen témánál tartunk, azon is sokat gondolkodtam, hogy a sors keze milyen kivételes emberekkel hozott össze. Egész fiatalon a sportkórházban sokat beszélgethettem Papp Lacival, Adler Zsiga bácsival, Dr. Balogh János bácsival, akit inkább gyógyítónak neveznék, mint orvosnak, aztán folytathatnám a sort a TF-es tanáraimmal vagy Széchy Tamással. Tőle kaptam egyszer könyvet, aminek aztán borzasztó nagy hatása volt az életemre.

– Mi volt ez a könyv?
– Az 50 méteres dzsungel. Mark Spitz életéről szólt, azon belül pedig többek közt a csoporton belüli kitaszítottságról, arról, hogy az egyénnek meg kell harcolni a helyéért.

– Neked volt részed valaha ilyen élményben?
– Mindenkinek át kell élnie ilyesmit, de az én esetemben azért nem volt ez olyan vészes.

– A váci kajakos műhelyek életében most éppen hatalmas átalakulás zajlik, ami egészen új fejezetet nyit számodra is, kezdve azzal, hogy immár a Váci Karakán Kajak-Kenu Sportegyesület színeiben trenírozod tovább a versenyzőket…
– Nem ez az első ilyen eset az életemben, hiszen annak idején a Váci Hajó-ból kiválva hoztam létre a Váci Vasutas SE kajak-kenu szakosztályát. Az új csónakház ügye évek óta stagnált és én kerestem a lehetőségeket annak előmozdítására. Egy egyesületet működtetni, fenntartani már egy másik téma, de alapvetően lehetőségeket teremteni a sportolók számára – talán a legfontosabb.

– Mi az a legfőbb tanulság, amit – immár mesteredzőként – továbbadnál?
– A hosszan tartó munka szükségessége. Nem lehet másképp. Menni kell, mindig ott lenni, mert te vagy a sarokkő, az igazodási pont a csapaton belül, ahol élsz, ahol dolgozol és persze borzasztó türelmesnek kell lenni. Az egyébként önmagában is nagy kihívás, hogy nem mozdulhatsz el. Időnként töltődni is kéne, amit ez a sportág nem nagyon tesz lehetővé.

– Akár egy balatoni nyaralást is bevállalnál két hétre? Tűző napon, víz mellett?
– Simán. De valójában tudod, mire vágyom? Hogy szeptemberben- amikor egyébként olyan szép és nyugodt minden – egyszer az életemben ne csináljak semmit. Hiszen folyamatosan munkában vagyunk, megy a nyári szezon, a maratoni versenyek még javában belelógnak a szeptemberbe, de közben testnevelőként már menni kell az iskolába…

– Ha rajtam múlik, elintézem…
– Az nagy ajándék lenne! Aztán meg folytatódhat minden tovább…

„A legjobb versenyzőmet ajándékba kaptam”

Igazi unikum volt a sportágban – mesélik róla a kollégák. Tény, hogy rajta kívül nem termett a hazai vizeken olyan edzőnő, aki hasonló sikereket ért volna el a kenus szakágban. Hajdú Gyula egykori trénere, Maros Éva nyolcvanéves.

születésnap
Hír

– Olyan, mintha csak tegnap hagytam volna abba a versenyzést… – mondja nevetve a jellegzetes, rekedtes hangján. Az aktuális korlátozások különösebben nem zavarják; korosztályának egyik legaktívabb Facebook-felhasználójaként ma is napi szintű kapcsolatot tart a sportággal…            

– A lábam miatt most nehezen járok, amit azért is sajnálok, mert még mindig szívesen részt vennék a szövetség munkájában. Annak idején Sarlós Éva vette át tőlem a minősítési rendszer feladatait – sajnos már ő sincs, ahogy sokan mások… De azért hetente még háromszor-négyszer rámtelefonál valaki, és érdeklődik, hogy vagyok. Sok ismerőst gyűjtöttem: ’57 óta vagyok a sportágban…

– Meddig versenyzett aktívan?

– ’61-ig. Korábban úsztam is, de attól egészségügyi okokból eltanácsolt az orvos. Így kerültem a Sirály csónakházba. Mohácsi Ferenc volt az első edzőm, illetve Gelle Sándor. Az ő halála után hívott Cseh Lajos, hogy dolgozzam a szövetségnek. Elsősorban persze edző voltam, a minősítést mindig csak társadalmi munkában csináltam. Pesten, ahol Sziklenka Laci volt a kollégám, csak másodállásban dolgoztam edzőként. 

– Az igazi kihívást és lehetőséget viszont a vidék hozta. Milyen apropóból került Miskolcra?

– Urbán Gyula, az akkori vezetőedző – akivel együtt végeztünk a TF-en –  hívott azzal, hogy a Diósgyőr két csoportnak is edzőt keres. 

– Legnagyobb sikerét Hajdú Gyula révén érte el, az MVSC színeiben. Gondolom, nem ő volt az első kenus, akinek edzést tartott…

– A két edző nélkül maradt csoportban többen is kenuztak. Hajdú Gyula viszont azért volt különleges eset, mert vele valahogy nem jöttek ki az edzők. Az elnök, Kállai József mondta is: „ha már Éva sem bír vele, akkor nem tudom, mit fogunk csinálni”. Gyula elsősorban rövid távon ment jól és már junior korában sorra nyerte a versenyeket. Úgy kaptam őt, mint egy ajándékot. Valahogy rögtön közös nevezőre jutottunk.

– Olyan időszakban szerepeltek az élmezőnyben, amit a magyar kenusport egyik csúcsidőszakának tekinthetünk: jó néhány klasszis közt sikerült bizonyítaniuk. Mi volt a titok?

– Hogy össze tudtunk csiszolódni.

Csak ránéztünk egymásra és már tudtuk is, mi újság van.

Tanítani már nem nagyon kellett őt; persze, ha valamit nem tudtam, akkor megkérdeztem a kollégáimtól. Nagyon sokat segítettek, főként az edzőtáborokban. Szabó Ferenc, Dávid Géza, Tóth Árpi és még sokan mások.

– Elfogadták Önt a kenus edzőnői minőségében?

– Mindig elfogadtak. Sosem volt ezzel probléma. A segítségre viszont más értelemben is szükség volt: három hétre nem lehetett csak úgy letenni Dunavarsányban a fenekemet, és addig ott pihengetni. A szakosztályt addig rá kellett bíznom másra. Nagyon szerettem Miskolcon lenni. Egy butaságot viszont elkövettem ott: férjhez mentem…

– Hajdú Gyula Sarusi Kis Jánossal ’82-ben, Belgrádban szerzett világbajnoki címet. Ez volt a legnagyobb siker – és egyben a legszebb „pillanat” is?

– Voltak azért emlékezetes, szép pillanatok ezen kívül is. Például, amikor ’78-ban Gyula     C-1  500-on indult, szintén Belgrádban. Ott szurkoltam a kis képernyős tévé előtt, megnyeri-e …  A párossal szerencsénk volt. Kár, hogy utána Parti János szétszedte azt a párost, de hát a múltat fölösleges bolygatni. Így alakult. 

– Az edzői hivatás és a vele párhuzamosan végzett versenybírói-minősítési munka mellett jutott ideje, energiája a sporton kívül egyébre is?

– Semmi mással nem foglalkoztam,

az én életem csak a kajak-kenuról szólt.

Reggel korán kezdtem, este pedig előfordult, hogy kilenckor értem haza. A hétvégeken versenybíráskodtam, közben pedig, amikor tudtam, rohantam föl Pestre, meglátogatni az anyámat. 

– Születésnapi kívánságon gondolkodott már?

– Egyedül élek, rokonságom nincsen, de nagyon sok baráttal tartom a kapcsolatot. Ez jó érzés, ahogy például az is, hogy olyan edző követte a példámat Miskolcon, aki annak idején az én csapatomban kenuzott.  Elégedett vagyok az életemmel, kívánságom sincsen, legfeljebb annyi, hogy minél előbb le tudjak menni a harmadik emeletről anélkül, hogy meg kelljen állnom…

VASKUTI ISTVÁN

„Éva néni egy valóságos intézmény volt. Olyan szinten képviselte és tartotta fejben az egész minősítési rendszert, hogy az hihetetlen. Jobban tudta, ki hol, mikor indult és hogyan szerepelt, mint maguk a versenyzők. Ha próbálkozott is valaki csibészségből, esélye sem volt átverni őt. Nagy elismeréssel tekintek rá a minősítő-bírói és az edzői teljesítménye miatt is.”

A jövő évre halasztották az olimpiát

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) bejelentette, hogy a tokiói olimpiát a jövő évre halasztják és legkésőbb 2021 nyarán kell megrendezni, miután Abe Sindzó japán miniszterelnök és Thomas Bach, a NOB elnöke egyetértett abban, hogy idén a világméretű koronavírus-járvány miatt nem lehet megrendezni a ötkarikás játékokat.

Hír

A japán kormányfő kedden telefonon egyeztetett a NOB első számú vezetőjével és utána arról tájékoztatta a sajtót, hogy azonos állásponton voltak a halasztás szükségességét illetően. Abe, a szervezők és a NOB arról is megállapodott, hogy a játékokat legkésőbb 2021 nyarán megrendezik.

“Arra kértük Bach elnököt, fontolja meg a nagyjából egyéves halasztást,

hogy ezzel lehetővé váljon a sportolók számára, hogy a legjobb feltételek között versenyezhessenek, és a nézők számára biztonságos legyen az esemény. Bach elnök azt mondta, százszázalékban egyetért ezzel” – fogalmazott Abe.

A NOB végrehajtó bizottsága még kedden, gyorsan összehívott rendkívüli ülésen – ugyancsak telefonkonferencia keretében – vitatta meg a halasztás lehetőségét.

Koike Juriko, Tokió kormányzója külön beszélt újságíróknak és jelezte, ha 2021-ben rendezik az olimpiát, akkor is Tokió 2020 lesz az elnevezése, márkaneve.

Az elmúlt hetekben – sportolók, sportszövetségek, politikusok mellett – egyre több olimpiai bizottság jelezte, hogy a halasztás lenne a legjobb megoldás a koronavírus-járvány miatt kialakult helyzetben. Kanada vasárnap elsőként jelentette be, hogy ha az eredeti időpontban tartanák meg a játékokat, bojkottálja az eseményt.

A NOB álláspontja a fokozódó nyomás ellenére sokáig az volt, hogy nem kell elhamarkodottan dönteni, májusban is elég lehet határozni az esetleges módosításról, és a japán szervezők is rendszeresen úgy foglaltak állást, hogy tartják magukat az eredeti időponthoz. Thomas Bach ugyanakkor vasárnap már azt mondta, hogy a döntés négy héten belül megszületik, Abe Sindzó pedig erre reagálva hétfőn először beszélt az esetleges halasztásról.

Az olimpiát idén július 24. és augusztus 9. között rendezték volna meg.