Mégse

Sarokkőnek lenni önmagában is kihívás

A Magyar Edzők Társaságának döntése alapján újabb mesteredzői cím talált gazdára a Dunakanyar kajaksportjában. Csernák Károllyal, a váci utánpótlás-nevelés meghatározó alakjával az elismerést követően beszélgettünk múltról, jelenről, igazodási pontokról és arról a bizonyos ösztönös belső hangról.

Hír

– A Duna elvileg ugyanúgy folyik tovább, mint eddig, a motoros is ugyanúgy indul – megváltozik valami egy ilyen elismerés után?
– Igen, minden ugyanúgy folytatódik, sőt, szinte azonnal: amikor átvettem a díjat, rögtön mentünk is az Újpesti-öbölbe és fél órával később már klottgatyában álltam a parton és zajlott a verseny. Ugyanakkor érzéseket tekintve valami mégis más. Próbálgattam megfogalmazni, de nagyon nehéz. Az ember egyrészt büszke erre a dologra, még akkor is, ha nem életcélként tűzte ki maga elé és nem úgy indult el annak idején, hogy „én mesteredző akarok lenni”. Másrészt annyit tudtam összegezni magamban, hogy most már sokkal többször csöndben maradhatok és nem kezdek semmiféle magyarázkodásba.

– Kikkel szemben?
– Bárhol, szakmai környezetben. Tényleg ad egy jóleső visszafogottságot ez az érzés, hogy már nem szorulok semmilyen vitára, nyugodtan befoghatom a számat.

– Egy kicsit azért el is érzékenyül az ember?
– Picit igen. De inkább végiggondolja az élete történetét, ahogy zajlik a fényes ünnepség és végig ott a kettősség, mert az öröm mellett jelen van az idő múlásának tudata is, hogy nagyon hosszú életszakaszra lehet már visszatekinteni. Huszonöt évesen nehéz lenne megszerezni egy ilyen elismerést; legalább harminc évnyi munkának kell eltelnie.

– Persze ez még korántsem egy aktív szakasz vége, sőt, sokkal inkább szól arról, hogy innentől hajrá, mesteredzőként…
– Nincs is bennem kapuzárási pánik, inkább egy belső megnyugvás. Kicsit hasonló ez, mint amikor egy versenyző érmes lesz egy olimpián és azt mondja magában, hogy ami ezután jön, az már egy plusz. Elérsz egy csúcseredményt, egy pozíciót, és elkönyveled, hogy rendben, én már ideértem. Valamivel nyugodtabban dolgozik az ember, még ha anyagi járadék nem is jár egy ilyen címmel, de szakmai szinten nagy elismerés.

– Gondolom, kezet ráztak veled azóta néhányan. Kinek a gratulációja esett a legjobban?
– Mindenkié jól esik, de ami a szakmából jön és őszintén, az a legjobb. Volt, aki azt írta: „gratulálok, igazán megérdemelted”. Azt azért érzed, hogy valaki azért gratulál, mert épp találkozol vele és udvarias, vagy azért, mert komolyan is gondolja.

– Az imént azt mondtad, nem készültél különösebben erre a címre. Mi volt az az impulzus, ami arra indított, hogy mégis lépéseket tegyél ebbe az irányba?
– A Magyar Edzők Társasága minden évben pályázatot hirdet; tavaly is jött a hírlevél és már akkor is elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha jelentkeznék. Már megfelelek bizonyos kritériumoknak és megvannak azok az eredmények, amelyek szükségesek a kérelem benyújtásához. De aztán hagytam az egészet, nem foglalkoztam vele. Idén megint megérkezett az értesítés és arra gondoltam, hogy végül is, senki sem fog odasétálni hozzám, hogy legyek szíves beadni egy kitöltött adatlapot. Természetesen fontos volt számomra, hogy Schmidt Gábortól szakmai szinten is megerősítést kaptam arra nézve, hogy a szövetség támogatja a pályázatomat. Vaskuti Istvánnak is sokat köszönhetek, aki delegált volt a sportág részéről és jól ismeri az egész kajakos menetelésünket itt Vácott.

– Maradjunk még egy picit a visszatekintésnél: kik voltak azok, akik szakmailag olyan segítséget nyújtottak számodra az évek, évtizedek során, amely révén valahol maguk is benne vannak ebben az elismerésben?
– Kezdem ott, hogy a legnagyobb segítséget a családom adta. Andi, a feleségem mindig ott volt a munkámban, úgymond’ a háttérben. Ha nem támogat, talán már tíz évvel ezelőtt térdre estem volna. A lányaimnak, Edinának és Petrának – akik a mai napig is a sportban maradtak-, szintén sokat köszönhetek. Rengeteget tanultam tőlük és életem egyik legszebb időszaka volt, amikor az edzőjük lehettem. A tágabb környezetet illetően, én egy olyan sportolói közegben nőttem fel, ahol sok mindent elsajátíthattam abból, ami iskolában nem tanulható. Völgyi Pétertől kaptam az alapokat, neki az elsők közt kell köszönetet mondanom, hiszen ő tanított meg kajakozni és hajlandó volt velem foglalkozni. Később pedig Kovács Ottó volt ebben partner, akivel még versenyezhettem is párosban. Amikor az Öreg (Babella László) azt kérte tőlem, hogy segítsek a gyerekeknél, akkor azt mondtam, rendben, de úgy, hogy pár évig hadd edzhessek és versenyezhessek a többiekkel. Így belekerültem egy olyan csoportba, ahonnan később majd’ mindenki edzőként folytatta tovább. Stuci (Nieberl László), Vackor (Tóth László), Matya( Matyus Zsolt), Sinkó Laci, Makrai Csaba, László Csaba… Sokan lettünk edzők és elmondhatjuk, hogy nem is eredménytelenül. Ha végignézed, mindenki megállta a helyét és jobbnál jobb versenyzőket neveltek. Szóval ez egy ilyen közeg volt és én igyekeztem megfelelni a környezetemnek.

– Van viszont az egészben egy olyan csavar, hogy a felsoroltak közül Babella az egyetlen, aki mesteredzői címmel rendelkezik. Felmerülhet akár az is, hogy „de hát Csókát – már felnőttként – mi tanítottuk meg kajakozni”…
– Ez így is van. Ezt én nem szégyellem, sőt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy előtte én más sportágakban is versenyeztem, úsztam, eveztem. De az is tény, hogy a mesteredzői cím megszerzésének feltételei közt nem csupán az elért eredmények szerepelnek.

– Ha már az eredményeket említed: köztudott, hogy megfeszülhet az ember edzőként, ha nem találkozik egy megfelelő versenyzővel. Bártfai Krisztián személyében számodra gyorsan megadatott ez a találkozás…
– Igen, Balaska Márk mellett ő volt az „extra”, ami egyébként szükséges is egy mesteredzői címhez és valóban, rögtön a pályám elején került hozzám. Szerencsém volt, már csak azért is, mert mindez egy lehetetlen helyzetben történt, abban az időben, amikor a Honvéd teljesen lefedte a történetet és nagyon nehéz volt kívülről labdára rúgni. Krisztiánban viszont ott volt a rendkívüli tehetség és amikor rendeztek egy öt fős döntőt és bekerült oda egyesben, akkor megnyílt előtte az út.

– Kimondható tehát, hogy a sok munka és a rátermettség mellett szerencsésnek is tartod magad?
– Abszolút, anélkül nincs semmilyen nagy eredmény. Adott esetben, még a legjobb felkészültség mellett is mindig van A meg B verzió, hogy merre billenhet egy ügy, döntened is kell, az is kérdés, hogy támogatnak- e vagy sem, ahogy szerencse kellett ahhoz is, hogy az ezer páros versenyszám szabaddá váljon a „nagyhatalmakkal” szemben. A lányaim illetve Juditka (Bánkúti Judit) esetében később sokszor billent a dolog ellenkező irányba is. Vidéki versenyzőként nagyon nehéz volt akkor áttörniük a budapesti egyesületek frontvonalán. Volt egy pont, ahol ösztönösen meg is éreztem, hogy Judit pályáját – minden tehetsége és szorgalma ellenére – ez a kíméletlen ellenállás fogja megtörni; nehezen tudták elfogadni, hogy egy váci kislány megveri őket minden távon.

– Ösztönös megérzésről beszélsz. Edzőként mennyire adsz az efféle „belső hangra”?
– Ez nekem egy alapvető hozzáállást jelent. Sokkal inkább erre hagyatkozom, mint észérvekre. Vannak edzők, akik mindenféle kütyükkel, eszközökkel, táblázatokkal, szerekkel meg egyéb külső pótlékokkal dolgoznak, nekem meg – minden nagyképűség nélkül – van egy ilyen képességem, amire támaszkodhatok. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogyan működik, de elkezdek ráhangolódni az adott emberre és onnanól kezdve érzem az ő dolgait. Vagy akár elég csak megmozdulnia, megszólalnia. Például legutóbb lementem Márk (Balaska Márk) válogatójára és ahogy felvette a hajót, már mondtam magamban, hogy ennek a versenynek semmi értelme – és úgy is volt. De ha már ilyen témánál tartunk, azon is sokat gondolkodtam, hogy a sors keze milyen kivételes emberekkel hozott össze. Egész fiatalon a sportkórházban sokat beszélgethettem Papp Lacival, Adler Zsiga bácsival, Dr. Balogh János bácsival, akit inkább gyógyítónak neveznék, mint orvosnak, aztán folytathatnám a sort a TF-es tanáraimmal vagy Széchy Tamással. Tőle kaptam egyszer könyvet, aminek aztán borzasztó nagy hatása volt az életemre.

– Mi volt ez a könyv?
– Az 50 méteres dzsungel. Mark Spitz életéről szólt, azon belül pedig többek közt a csoporton belüli kitaszítottságról, arról, hogy az egyénnek meg kell harcolni a helyéért.

– Neked volt részed valaha ilyen élményben?
– Mindenkinek át kell élnie ilyesmit, de az én esetemben azért nem volt ez olyan vészes.

– A váci kajakos műhelyek életében most éppen hatalmas átalakulás zajlik, ami egészen új fejezetet nyit számodra is, kezdve azzal, hogy immár a Váci Karakán Kajak-Kenu Sportegyesület színeiben trenírozod tovább a versenyzőket…
– Nem ez az első ilyen eset az életemben, hiszen annak idején a Váci Hajó-ból kiválva hoztam létre a Váci Vasutas SE kajak-kenu szakosztályát. Az új csónakház ügye évek óta stagnált és én kerestem a lehetőségeket annak előmozdítására. Egy egyesületet működtetni, fenntartani már egy másik téma, de alapvetően lehetőségeket teremteni a sportolók számára – talán a legfontosabb.

– Mi az a legfőbb tanulság, amit – immár mesteredzőként – továbbadnál?
– A hosszan tartó munka szükségessége. Nem lehet másképp. Menni kell, mindig ott lenni, mert te vagy a sarokkő, az igazodási pont a csapaton belül, ahol élsz, ahol dolgozol és persze borzasztó türelmesnek kell lenni. Az egyébként önmagában is nagy kihívás, hogy nem mozdulhatsz el. Időnként töltődni is kéne, amit ez a sportág nem nagyon tesz lehetővé.

– Akár egy balatoni nyaralást is bevállalnál két hétre? Tűző napon, víz mellett?
– Simán. De valójában tudod, mire vágyom? Hogy szeptemberben- amikor egyébként olyan szép és nyugodt minden – egyszer az életemben ne csináljak semmit. Hiszen folyamatosan munkában vagyunk, megy a nyári szezon, a maratoni versenyek még javában belelógnak a szeptemberbe, de közben testnevelőként már menni kell az iskolába…

– Ha rajtam múlik, elintézem…
– Az nagy ajándék lenne! Aztán meg folytatódhat minden tovább…

Túl a tapasztalatszerzésen

A gyorsasági csapat 3 arany, és 2 bronzérmet szerzett a tokiói előolimpián, ezzel a legeredményesebb nemzet lett a tesztversenyen. Hüttner Csaba az eredményeket elégedetten értékelte, de hozzátette, hogy ennél sokkal fontosabbnak tartja a Japánban begyűjtött tapasztalatokat.

Hír

– Rég szerveztek olyan nemzetközi versenyt, ahol mindkét K-1-es olimpiai számot Magyarország nyerte meg, ezt kivitelezhető lehet jövőre is Tokióban?

– Nagyon remélem, hogy kivitelezhető, de nem szeretnék még ennyire előre szaladni. Kopasz Bálint esete persze egyértelmű, ő idén bebizonyította, hogy a világ egyik legjobb versenyzője K-1 1000 méteren, neki egészen biztosan erre a számra kell koncentrálnia. Arra is számítottam, hogy Tótka Sándor és Birkás Balázs gyors lesz 200 méteren, többször elmondtam a világbajnokság előtt is, hogy az egyes teljesítmények alapján a mi négyesünk a legerősebb, kár, hogy ez idén nem jött ki K-4-ben Szegeden.

– A négyes ugyanakkor teljesítette a küldetését, és megszerezte a kvótát a hazai rendezésű vb-n, ezek után érdemes nagyobb hangsúlyt fektetni a 200 egyesre?

– Ezt most még nem lehet megmondani. A válogatókon, a Világkupákon, valamint az Európa-bajnokságon elért eredmények alapján majd eldöntjük, hogy milyen számokra érdemes fókuszálni a K-1 1000 méteren kívül az olimpián. 500 négyesben biztos, hogy el kell indulnunk, mert abban a számban kvótát szereztünk, nem kizárt, hogy a négyes egyik tagja mehet majd 200 egyest. Ez a kérdés attól is függ, hogy összejön-e tavasszal a hatodik férfi kajakos kvóta.

– Két hetet töltött a csapat Japánban, milyen tapasztalatokat gyűjtöttek?

Mind az edzőtáborban, mind itt Tokióban megszereztük azokat a tapasztalatokat, amikre szükségünk lesz jövőre. Kipróbáltuk a szállodát, a helyi közlekedést és természetesen a pályát is, valamint azt, hogy mennyire gyorsan tudnak a versenyzők alkalmazkodni az időeltolódáshoz és a körülményekhez. Egyedül az zavar, hogy az elmúlt napokban a szokásosnál hűvösebb volt az idő Tokióban, jó lett volna közel olyan klímában versenyezni, mint amilyen várható az olimpián.

Milyen következtetéseket lehet levonni a tapasztaltak alapján?

Jövőre Budapestről egyenesen a jól bevált takamacui helyszínre érkezik majd a csapat, ott nyugodt körülmények között lehet akklimatizálódni, és elvégezni a verseny előtti finomhangolást. Miután senkinek sem volt komoly gondja az átállással, így nem kell olyan hamar kiutaznunk Japánba, mint korábban terveztük. Elég, ha a versenyzők lépcsőzetesen, 5 nappal a saját számuk előtt jönnek majd Japánba. Nem szeretném, ha az olimpiai előtt túl sok időt töltetnének az itteni augusztusi forróságban.

Kopasz Bálint megállíthatatlan

A 22 éves versenyző a világbajnoksághoz hasonlóan Tokióban, az előolimpián is oktatta a mezőnyt, nem tudták megzavarni a körülmények, simán nyert K-1 1000 méteren. Rajta kívül pénteken érmet szerzett a Medveczky Erika, Gazsó Dorka összeállítású alkalmi kajakpáros, valamint Suba Róbert is a KL1-es kategóriában.

Hír

“Újra meg akartam mutatni az ellenfeleknek, hogy

engem nem könnyű megverni”

– mondta a 1000 egyes döntő után Kopasz Bálint, akivel csak a szegedi vb-n bronzérmet szerző Fernando Pimenta tudta tartani a lépést, de ő is csak 900 méterig. A hajrában a magyar versenyző húzott “három nagyobbat”, és ezúttal is simán nyert a portugál előtt, a harmadik pedig a német Jacob Schopf lett.

“A körülményeken azért még lesz mit javítaniuk a szervezőknek itt Tokióban. Hullámos a pálya, főleg a felevező sávon, ahol hatalmas a motorcsónak-forgalom is, megfeszített izmokkal kell bemelegíteni, hogy ne boruljunk be, ez pedig sérülésveszélyes. Sok a hal, medúzákat is láttam a vízben, és itt a pályán nem jutottunk jó minőségi ételhez. A szálloda ugyanakkor csúcsszuper, szerencsére jövőre is ott fog lakni a csapat. Három napja érkeztem Japánba, nem volt gondom az akklimatizációval, de ha jövőre sikerül csapatba kerülnöm, akkor érdemes lesz hamarabb kiutaznom – értékelte a helyi körülményeket Kopasz Bálint.

A világbajnokság után két hét alatt mindössze háromszor szállt  hajóba Medveczky Erika, aki ráadásul kedden evezett először párost Gazsó Dorkával. A lányokon látszott, hogy futamról-futamra jobban csúszik alattuk a hajó, a döntőben közel voltak a világbajnok fehérorosz pároshoz, de végül egy apró baki miatt lecsúsztak a harmadik helyre, a lengyel duó mögé.

“A végén csak arra tudtunk koncentrálni, hogy

nehogy beboruljuk a cél előtt

– mondta a nyolcszoros világbajnok Medveczky Erika. – Nem vagyunk összeszokott páros, és jelenleg edzettek sem, rettenetesen elfáradtunk a táv végére, ráadásul nagyobb méretű hajóban is eveztünk, így a cél előtt elkezdtünk billegni. Reggel még csak reménykedtem abban, hogy be tudunk jutni a döntőbe, így most nagyon örülünk ennek a bronzéremnek.”

A pénteki versenynap utolsó érmét Suba Róbert szerezte, aki harmadik lett a KL1-es kategóriában. A számot – a friss világbajnok Kiss Péter távollétében – a korábbi vb-győztes brazil Cardoso Da Silva nyerte. A másik magyar, Juhász Tamás megbillent a döntőben, így nem jutott közel az éremszerzéshez.

C-2 1000 méteren a Kiss Balázs, Dóri Bence duónak sem sikerült a dobogóra lépnie, pár tizeddel elmaradva a bronzéremtől az ötödik helyen végeztek. A hölgyeknél K-1 200 méteren az alig 20 éves Lucz Anna hetedik lett a rendkívül erős mezőnyben.

Női C-1 200 méteren is derekasan helyt álltak a mieink, annak ellenére, hogy Devecseriné Takács Kincső és Balla Virág csak a B-döntőbe tudott bekerülni. Előbbi olyan idővel nyerte meg a futamot, hogy az A-döntőben azzal dobogóra állhatott volna, mögötte pedig párja, Balla Virág másodikként futott be.