Mégse

Őszi színes kavalkád a Nagy Hideg-hegyen

Megdőlt az indulói rekord az idei Nagy Hideg-hegy futáson. A regisztráltak száma több mint ezer feletti volt, de több olyan induló is akadt, aki a helyszínen csatlakozott a mezőnyhöz. A leggyorsabb a férfiaknál Bucsi Bence, a hölgyeknél Süvegh Zsófia volt.

A HEGY
Hír

A kellemetlen hideg idő, az erős szél sem szegte kedvét az idei Nagy Hideg-hegy futás részvevőinek, rengetegen gyülekeztek a Cseresznyefai parkolónál, ahonnan elrajtolt a 7.5 kilométeres hegymenet. Az indulók között volt háromszoros olimpiai bajnokunk, Kammerer Zoltán is, aki beiktatta ezt a futást az őszi felkészülésébe, de ismét láthattuk a „verseny” alapítóját is, Babella Laci bácsit, aki frissen, üdén vágott neki a nagy szintkülönbségnek.

„Nekem ez már vagy a harmincadik Nagy Hideg-hegyem – mesélte Kammerer Zoltán. – Emlékszem kilencvenháromban négyen futottunk, én, Babella Laci bácsi, akkori tanítványa, Tóth Laci, vagyis Vackor és az én egyik gödi csapattársam. Akkor a teljesítményről szólt ez a futás, most sokkal inkább az élményről. Jó látni, hogy ennyi tíz-tizenkét éves gyerek fut és jó megtapasztalni azt is, hogy Nagykanizsáról, Szegedről, Dunaújvárosról gyakorlatilag az ország minden pontjából érkeznek a versenyzők, mert mindenki fontosnak tartja ezt a hagyományt.”

„Nagyon színes volt a paletta, hiszen a hat-hét évesektől az idősekig minden korosztály képviseltette magát. Nagyon sok egyesület indította versenyzőit, és ez a futás szimbolizálja a leginkább a sportág erejét, hiszen ez nem verseny, hanem egy alkalom arra, hogy együtt legyen, mozduljon a sportág, s valóban sokan élnek ezzel a lehetőséggel” – mondta Weisz Róbert, a verseny szervezője.

Az idén a leggyorsabban a rácalmási Bucsi Bence ért fel a csúcsra 34:04 alatt teljesítette a távot, míg a nőknél ismét a szentendrei Süvegh Zsófia futotta a legjobb időt: 39:34-et. Az idők az elmúlt évekhez képest rosszabbak lettek, de mindez azért van, mert rengetegen tolongtak a rajtnál, a riói induló Kopasz Bálint szerint percek teltek el mire el tudott kezdeni futni.

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség a nevezett egyesület között kisorsolt egy kajakot és egy kenut, előbbit a Tiszaújvárosi Kajak-Kenu és Sárkányhajó Egyesület, míg a kenut a Dunaföldvári STE vihette haza.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…

Szegedi segítség a Győrnek

Az NKM Szeged VE sietett először a legnagyobb rivális Graboplast Győri VSE segítségére. Így a kisalföldi klub fiatal hajójavító kollégája, Hajnal Jenő egész héten a szegedi hajóépítő mester, Ádám György mellett "inaskodhatott". A kezdeményezésből akár szövetségi program is lehet a későbbiekben.

Hír

A hajóépítés és javítás kérdése évek óta gond a legtöbb egyesületnél, mert a régi nagy hajóépítő-mesterek után a legtöbb vízitelepen kiürültek a műhelyek. Erre a helyzetre keresett egy nyári versenyen közösen megoldást Borsos Tamás, a KSI SE hajóépítője és Weisz Róbert, a para-válogatott szövetségi kapitánya.

“A nyári Fadd-Domboriban rendezett regionális versenyen találkoztam Tamással, aki éppen hajójavító-turnét tartott a Paks környéki egyesületeknél és mindenhol próbált segíteni szakértelmével – mesélte Weisz Róbert. – Így jött az ötlet, hogy szükség lenne egy olyan szövetségi programra, amellyel megszólítjuk azokat a fiatal kollégákat, akiket érdekel ez a szakma. Arra gondoltunk, hogy a rutintalanabb, illetve esetleg képzetlen kollégákat gyakorlott szakemberek mellé osztanánk be néhány napra vagy hétre azért, hogy ellessék a szakma trükkjeit.”

Győrben egy fiatal, de szakképzetlen korábbi kenus versenyző állt neki a munkának, miután az elmúlt években teljesen kiürült a klub hajójavító műhelye. A szegedi klub pedig felajánlotta, hogy segít a győri Hajnal Jenőnek, aki egy héten keresztül Ádám György mellett tanulhatott. A szegediek hajóépítő-mestere közel 40 éve javítja a helyi evezőshajókat, valamint kajakokat és kenukat és készséggel adta át tudását a fiatal kollégának, amiért külön köszönet illeti.

“Biztos vagyok benne, hogy Jenő

sok új fogást tanult

Ádám Györgytől, ezeket mostantól a győri műhelyben tudja hasznosítani. Köszönet a szegedieknek, miután a klub egyből támogatta az ötletet, és még ingyen szállást is biztosított a győri fiatalembernek. Bízom benne, hogy ez a kezdeményezés folytatódik és egyre több tehetséges fiatal hajóépítő vesz részt hasonló programokban”  – tette hozzá Weisz Róbert.