Mégse

„Nekem egész évben karácsony van”

Ünnep előtti hangulat a zúzmarás Kolonics-telepen. Az MTK-s csapat versenyzői még javában nyomják a napi penzumot, de a küszöbön álló szusszanásnyi pihenő varázsa már benne van a levegőben. Kőbán Rita számára immár négy évtizede ismerős ez a sajátos „feeling”. Az utánpótláskorú női kajakosok trénere szerint a lényeg nem változott, de minden mást érdemes újragondolni. Nem csak karácsony idején…

Hír

Egy picivel kevesebben vagyunk most a szokásosnál, de aki itt van, az lelkesen teszi a dolgát; tegnap mínusz hat fokban is elmentek futni. A kajakosok és a kenusok ma épp együtt tanulják Zala Gyuritól a Kettlebell helyes használatát. Jó ez a békés egymás mellett élés; dolgozni ugyanúgy kell, hajtás van, de tíz perc után már nevetgélünk a buszban. Talán az egyik legjobb évünk volt ez az idei: sok változás történt, több edzőnk lett és ezzel valahogy színesebb is az egész. Megoszlanak az élmények és segíteni is tudjuk egymást. Rendeződött az anyagi helyzetünk, lehetőségünk nyílt kisebb fejlesztésekre is, szóval én nagyon pozitívnak élem meg most ezt az MTK-s periódust.

Honnan kezdődik az elcsendesülés?

Szombaton van az utolsó edzés, onnantól már mindenki csak egyénileg dolgozik. Ha összejön a karácsonyi foci, akkor az lesz még 24-én, de ha nem, akkor sincs gond. Az én csapatom egy hosszú menetelésen van túl, ezért négy-öt nap pihenőt adok nekik. Tudom, hogy hosszú, de hadd legyenek a családdal, úgyis kevés időt töltenek együtt.

Gondolom, nagy a kontraszt számodra azokhoz a hajdani  karácsonyokhoz képest, amelyeket felnőtt versenyzőként éltél meg…

Az olimpia évében nem is volt karácsony… Feszesen telt az ünnep, 25-én már edzettünk, nem állt meg az élet. Amikor gyerek voltam, Ádám-Éva napján még jönni kellett, aztán pedig 27-én folytattuk és az iskolai szünetben amolyan edzőtábor jelleggel napi két edzésen vettünk részt,  ami nekünk teljesen természetes volt. Most azonban minden egészen más, mint akkor: a mai gyerekek számára nagyobb terhet jelent az iskola és az egész életük is sokkal komplikáltabb. Ilyenkor egy kicsit engedni kell a gyeplőn.

Előfordul, hogy  edzőként azon kapod magad: amit annak idején versenyzőként szerettél volna, most megadod a tanítványaidnak?

Igen, van ilyen érzésem. Nem biztos, hogy ugyanabban a formában, de igen, megadom. Emlékszem például, milyen pokol volt úszás után erősíteni, így aztán én nem fogom erőltetni. A mi egyesületünk nem a versenyzők vásárlására rendezkedett be, hanem a kinevelésükre. Mi pedig elsősorban normális, gondolkodó felnőtt embereket szeretnénk nevelni és nem olyanokat, akik ha meghallják azt a szót, hogy edzés, máris összerezzenek. Fontos, hogy élvezzék azt, amit csinálnak, mert akkor hosszú ideig fogják csinálni. Sokszor hallják tőlem azt a mondatot is , hogy „ ha nekem ezt az edzőm annak idején elmondta volna, sokkal könnyebb lett volna az életem”…

Például mit ? Mondj egy ilyet!

Például hogy hogyan kell lélegezni. Sokakat megtanítok rá. Közben én magam is képzem magam tovább. Többek közt abban is, hogy kell az edzéseket adagolni.

Nem értek egyet azzal, hogy „ha kettő jobb, akkor a négy még jobb”.

Annak a híve vagyok, hogy először a jó technika fontos, az legyen meg, aztán jöhet a sok edzés.

Ha már az „annak idején”-t említetted: az internetes portálok előszeretettel sütik el az „ilyen volt, ilyen ma” fotósorozatokat. A filmsztárokat, illetve popikonokat felvonultató cikkek   mellett legutóbb azzal találkoztam, hogy „így néz ki most a kilencvenes években olimpiát nyert Kőbán Rita”…

Tényleg? Ilyen van? Mondd, hogy nem változtam sokat! (nevet)

Engem leginkább az érdekel, hogy belül mennyire érzed magad másnak…

Ami érintetlenül maradt: az a világra való rácsodálkozás, a tisztelet, az alázat, a másikra való odafigyelés, a szorgalom, a munkabírás. Ezek kardinális dolgok egy sportoló életében, amik akkor is megvoltak és most is megvannak. Ami változott, legalábbis remélem: hogy némi bölcsesség is társult a fentiekhez és egy nagy fokú tudatosság, ami persze korábban is jelent volt valamilyen szinten. Például nem véletlenül ettem azt, amit; sok mindent kipróbáltam és ez most még inkább jellemző rám. Szeretem a fejlődést, keresem az új dolgokat, használom az új orvosi eredményeket. Azt gondolom, ha ezeket nálunk sokkal okosabb emberek kitalálták, akkor éljünk ezekkel a felfedezésekkel! Nagyon jó, nagyon szép a hatvanas meg a nyolcvanas évekbeli edzésmódszer, én is sokat megtartottam belőle, elvégre Kati néni is megelőzte a korát, de azért a világ fejlődik. Vannak dolgok, amikről azt hittük, mekkora királyság – és az is volt – , de már kiderült, hogy lehet azt még tovább fejleszteni.

Úgy hiszem, benned alapvetően is erős az „úttörő” szellem…

Ez így van. Alig van két egyforma edzésünk, a köredzéseket kivéve, mert a változatossággal ki tudom zökkenteni őket és úgy terhelni, hogy észre sem veszik. Folyamatosan kutatom az újdonságokat, de nem csak fizikai, hanem lelki, szellemi szinten is. Csak ebből a hármasból állhat össze egy egész ember.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az igazán eredményes, nagy bajnokok közül csak kevesen lesznek edzők. Talán te vagy az egyik szabályt erősítő kivétel. Mit gondolsz, nálad miért működik?

Azért működik, mert én eldöntöttem, hogy szeretném átadni azt, amit tudok. Egy bizonyos életkor után ugyanis már vissza kell adni valamit abból, amit az ember kapott. Ráadásul  nagyon sokat kaptam a sportágtól, az emberektől. Egy időre kicsit eltávolodtam ugyan, de az élet visszahozott ide. Nekem az a szerencsém, hogy már elértem azt, amit akartam és most nem az a legfontosabb célom, hogy mekkora edző legyek, hanem elsősorban azt szeretném, hogy a tudásom által a tanítványaimnak egy kicsit könnyebb és jobb legyen. Feltéve, ha ezt ők is akarják. Azt ugyanis meg kellett tanulnom, hogy nem mindenki olyan, mint én. Nem mindenki akarja annyira nyomni, nem feltétlen akarnak élsportolók lenni. A példát át kell adnom és fontos, hogy büszkék legyenek rám, de már nem rólam szól a történet. Persze erős személyiség vagyok, tehát ezután is rányomom a bélyegemet a történetre és lehet, hogy ez  sem felel meg mindenkinek. De akinek megfelel, annak szívem-lelkem odaadom. Megtanítom és ösztönzöm őket, hogy nálam jobbak legyenek, ami nem lehetetlen. Ennek érdekében mindenre nyitott vagyok, ami segítheti a korrekt, becsületes teljesítménynövelést –  pszichológiai eszközöktől kezdve a meditációig.

Az a gondolati háttér, az a filozófia, amit képviselsz, erősen befolyásolja a sportban való működésedet. Mit gondolsz, mennyire fogadja ezt el a szakmai környezet?

Hát még annyira nem, – és akkor enyhén fogalmaztam. De úgy hiszem, hogy a példa a legfontosabb. Erőltetni semmit sem lehet és nem is kell; ha valaki akarja, rátalál bizonyos dolgokra. Az mindenki számára egyértelmű, hogy a „ jó, rajt, indulj, kész, oszt’menj haza” típusú edzés már régen túlhaladott. Sokféle elképzelés, sokféle szemszög létezik, és azokat is jó megismerni. Én azt tudom megmutatni, ami az én életemet tette könnyebbé, ami számomra segített, aztán vagy van rá affinitás, vagy nem. Nem ez az egyetlen út létezik, sokféle módon el lehet jutni addig az emberig, aki majd teljesítményt tud nyújtani.

A versenyzőid viszont minden bizonnyal értik ezt a „nyelvet”…

Igen, megértik, amikor olyan példát mondok, hogy

„ülj le egy kicsit, várd meg amíg a lelked utolér,

mert a tested egy kicsit előreszaladt”. Vagy amikor elmagyarázom nekik, hogy miért is más egy olimpiai döntő, ahol egészen rendkívüli energiák vannak, mint például egy világbajnokságon, hiszen több millió ember van jelen a figyelmével, adott esetben egy egész ország gondol rád, mégpedig szeretettel és ezt tudni kell kezelni. Lehet csupán a testet edzeni, de ha valaki bunkó, ha nem tanul, nem változik, akkor bizony lemarad. Az életben is. Lehet, hogy nyer versenyeket, de az csak egy dolog. Az a fontos, hogy milyen emberré válik valaki.

Amit mondasz, az arról árulkodik, hogy sikerről alkotott fogalmad is kitágult…

Örülök, ha így látod, mert akkor biztosan átmegy valami abból, amit képviselni szeretnék.  Amikor versenyzőket nevelünk, hosszabb távra is neveljük őket: édesanyák és édesapák lesznek belőlük – és ha ezt tudatosítod magadban, akkor nem engeded ki őket rövidnadrágban futni a nagy mínuszok idején, mert ötven-valahány évesen majd nem tudnak leguggolni a saját unokájukhoz… Ezekre a dolgokra is kell gondolni, amikor a siker fogalmát meghatározzuk. Egyébként nekem mindig az volt a filozófiám: döntsd el, mit szeretnél és onnantól csönd a neved. Csináld végig és fogadd el, amire méltó vagy. Ez pedig néha nagyon nehéz. Példának okáért Caroline Brunet háromszor volt ezüstérmes az olimpián 500 egyesben és az élet nem adta meg neki, hogy olimpiát nyerhessen. Ezt nem könnyű feldolgozni, ugyanakkor hányan szeretnének legalább egyszer ezüstérmet szerezni egy olimpián… Szóval meg kell tanulni helyén kezelni a dolgokat és ez azzal indul, hogy egy gyerek ne nyomorodjon bele abba, hogy Úristen, nem sikerült megnyerni egy Budapest bajnokságot, vagy hogy egy edző ne hőzöngjön emiatt és ne akarja széthajtani a tanítványait mindenáron. A minőség a fontos, nem a mennyiség, én ebben hiszek.

A hajdani nagy bajnokok közül többen, különösebb spirituális beállítottság nélkül is azt  említették, hogy egyfajta sorsszerűséget látnak abban, ki milyen eredményt érhet el. Te mit gondolsz erről?

Ezt különösen fontosnak tartom, kérlek, mindenképp írd le:

tegyünk meg mindent a célunkért, ami becsülettel megtehető, de fogadjuk el, ami megadatik.

Egyébként megfelelő hozzáállással – úgy hiszem – még a sors is átírható. Idővel minden körbeér. Ez érvényes arra is, hogy ha valakivel jót teszel, biztosan vissza fogod kapni, ha nem is attól az embertől, akinek a jót te adtad. Az élet mindig egyensúlyra törekszik. A baj akkor van, amikor az ember többet akar, mint amire méltó. Na ezt hívják doppingnak.

Sokakban már fiatalon megszilárdul az a meggyőződés, hogy ma már másképp nem lehet…

De lehet! Nagyon oda kell figyelni, rettenetesen tudatosnak lenni, de lehet! Én már fiatal felnőttként is azt vallottam, hogy az életben nincs kifizetetlen számla, mindent visszakapsz, a jót is, a rosszat is. 18 éves voltam, amikor elolvastam egy volt kelet-német sportolónővel készült interjút és akkor döntöttem el, hogy én soha nem fogok doppingolni. Ebben a cikkben az egykori versenyző arról mesélt, hogy neki ugyan semmi baja nem lett, de a gyerekének egy genetikai rendellenesség miatt minden hónapban le kell cserélni a vérét. Hát hogy tudna az ember a gyereke szemébe nézni azzal a tudattal,  hogy te azért vagy  hülye vagy félkarú, mert anyád öt centivel előbb akart beérni a célba és minden áron? Persze, megkaphatja az ember, ami nem jár neki, de nem lesz benne köszönet.

Az a gyanúm, hogy a ”másképp is lehet” elvét a karácsony tekintetében is alkalmazod. Jól gondolom?

Legalább 15 éve nem veszünk ajándékot egymásnak, kivéve a legkisebbeket. Nincs nagy rohanás, inkább jókat beszélgetünk. A családunk nagy; öten vagyunk testvétek, öt lány. Ha mindenki összejön, huszonöten-harmincan is vagyunk. Ami engem illet, én rém egyszerűen étkezem, 28 éve nem eszem húst, így számomra a hagymás krumpli az egyik fő fogás valamilyen húspótlóval és franciasalátát is szoktam készíteni. Különösebb elvárásaim sincsenek ilyenkor, tényleg az a legfontosabb, hogy együtt legyünk. Mivel sokan voltunk, gyerekkorunkban sem voltak nagy ajándékok, de ettől függetlenül imádtuk a karácsonyt: az összes habcsókot lelegeltük a fáról és nagyon profik voltunk abban, hogy hogyan kell úgy visszacsomagolni az üres szaloncukorpapírt, hogy a hiány ne látszódjon.

Szoktál összegezni,  mérleget vonni az év vége közeledtével?

Nem igazán. Ilyen értelemben az ünnepek nem jelentenek számomra mérföldkövet. Amúgy is azt szoktam mondani, hogy nálam egész évben karácsony van. Összegzésre sincs szükségem ilyenkor, annál is inkább, mivel a kajakozás szempontjából úgyis szeptembertől szeptemberig gondolkodunk, így a tervezés már októberben megtörténik. Megint van egy csomó új elképzelésem, de a legfontosabb, hogy mindenki egészséges legyen; megtanítom, amit meg kell, aztán a többi már rajtuk múlik. Én meg csak ülök a parton vagy a motorosban. Az ünnepek idején jól esik egy kicsit megállni, de január másodikától már semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy mikor szállunk újra vízre…

Gazsó Dorka: Kezdek felnőni, de még ráérek

A szegedi világbajnokságon a négyessel felnőtt világbajnoki címet nyert Gazsó Dóra Alida nem feltétlenül az olimpiára készül az idén, mert mint mondja, tudja, hogy még fiatal. A mindössze 19 éves kajakos ezzel együtt azt gondolja, hogy még soha nem volt ilyen jó állapotban, mint amilyenben most, a téli felkészülés után érzi magát.

Hír

„Kezdünk belevágni a tavaszi felkészülésbe, már evezünk, amikor jobb idő van, és nem akkora a szél – kezdte a Kossuth Rádiónak adott interjút Gazsó Dorka. – Nagyon jól sikerült a téli felkészülés, végre se betegség, se sérülés nem hátráltatott, maximálisan tudtam teljesíteni. Annak is örülök, hogy fejlődtem úszásban, mert egyébként nagyon rosszul úszom, de most a tél végén rekordot tudtam úszni. De fejlődtem futásban is, akárcsak kondiban,

sokkal jobb erőben vagyok, mint ilyenkor szoktam.”

Gazsó Dorka nem érzi azt, hogy a felnőtt világbajnoki címével párhuzamosan megnőttek volna az elvárások vele szemben, saját magától azonban nagyon komolyan követel. „Mindig is nagy elvárásokat támasztottam magam felé. Ha például nem sikerül úgy egy edzés, ahogy azt elterveztem,

akkor teljesen kiakadok, sírok, és elmegyek még hat kört evezni.

De azt abszolút nem érzem, hogy bárki is terhet tenne a vállamra azután, hogy Szegeden a négyessel világbajnok lettem. Inkább mindenkitől azt hallom, hogy ne aggódjak, kicsi vagyok még, ráérek, és nekem dolgozik az idő.”

Éppen ezért úgy vág neki a szezonnak, hogy lesz, ami lesz. „Az egyes rangsorolón majd eldől, hogy mire kell készülnöm az idén. Olyan helyzetben vagyok, hogy nem veszíthetek semmit, mindegy, hogy hova jutok ki, az U23-as világbajnokságra, a szegedi, nem olimpiai számok világbajnokságára vagy akár az olimpiára. Ha kihozom magamból a maximumot, akkor bármi megtörténhet, de

ha nem jön össze az olimpia, én akkor is ráérek még,

mert szinte csak olyanok vannak előttem, akik tíz évvel idősebbek nálam.”

Gazsó Dorka kiemelte, hogy szerinte a magyar élmezőnyt most Kozák Danuta, Csipes Tamara, Medveczky Erika és Bodonyi Dóra alkotja, de reméli, hogy egyszer ő is eljut erre a szintre „Dolgoztam velük, nagyon kemény munkát végeznek, emellett rendkívül rutinosak is, és ez a tapasztalat viszi őket előre.

Remélem, hogy egyszer én is beérek oda, ahol ők tartanak most.

Fejben és fizikailag is sokat fejlődtem, sokkal jobban odafigyelek magamra, a táplálkozásomra, a táplálékkiegészítőkre. Ez már a felnőtt mezőny, nem az ifjúsági, és kezdek én is felnőni.”

Fejben még nem vagyok öreg

Annak idején a magassága miatt csalták le a váci csónakházba. Rövidesen kiderült: a tehetsége révén még inkább ott a helye. Az indiánregényeken nevelkedett „Vadas” – alias Völgyi Péter - ezúttal duplán kerek évfordulót ünnepel: ötven évvel ezelőtt kezdte azt a szezont, amelyben a hazai mezőny legjobbja volt, s nem mellesleg, éppen hetvenéves.

Hír

– A becenevedről már beszélgettünk korábban, így tudom, hogy áttételesen azt is a sportnak köszönheted, mint annyian mások…

– Így van. Válogatottként az edzőtáborokban faltam az indiánkönyveket, azokból merítettem erőt, motivációt. Akik ott voltak velem, sokat ugrattak emiatt, stílszerűen kikötöztek, „megkínoztak”. Ezzel ragadt rám a név. Voltam Bőrös, Bőrharisnya, Vadölő, és végül ebből maradt a Vadas.

– Mennyire volt akkor számodra egyértelmű, hogy egy nemzedékváltó generációhoz tartozol?

– Igazából később, már visszatekintve fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szerencsés évjáratban születtünk. Persze, kiemelkedően tehetséges is volt az a csapat; olyan nevekkel, mint Bakó, Szabó, Svidró, Csapó… De adott esetben hiába tehetséges valaki, ha az életkora miatt egy nemzedékváltás félidejében jut oda, talán esélye sincs bekerülni a válogatottba. Mi azonban épp jókor nőttünk föl, és ifiből felnőttbe lépve egyből le tudtuk váltani a korábbi menők – Kemecsey, Szöllősi, Fábián és a többiek – már kiöregedő csapatát.

– Tartod a kapcsolatot az egykori sporttársakkal?

– Ha máskor nem, az év végi, régi sikerekre visszatekintő, szövetségi kajak-kenus rendezvényen mindenképp találkozunk. Az eredményeim szerint idén ott leszek és elvileg az elkövetkezendő négy évben is…

– Mit gondolsz, a termeteden és az eredményeiden túl mi az, amiben még kitűntél a váci kajakosok közül?

– A nemzetközi szinten is eredményesen versenyzők közt én voltam az egyetlen, aki itt kezdte és itt is fejezte be a pályafutását. Persze nekem is volt lehetőségem, hogy elmenjek, például, amikor katona voltam, vagy amikor húszévesen elcsábítottak Szegedre. Csapót akkor hívták oda Szolnokról, Svidrót Miskolcról. Ők maradtak, engem viszont hazahozott a honvágy. Ott nekem a Dunakanyarhoz képest minden túl lapos volt, a víz meg „büdös”.

Ismered a Duna szagát, tudod, miről beszélek.

Van egy jellegzetes illata, mint minden természetes víznek. A Tiszáé más.

– Megbántad valaha is, hogy így döntöttél?

– Hat vébén indulhattam, ahol összesen két második és két harmadik helyezéssel lettem gazdagabb. Ha Szegeden maradok, vagy eligazolok máshová, talán többre vihettem volna. De ez is csak feltételezés. Ami a „ha” mögött van, az mindig ismeretlen. Így utólag azt gondolom, minden így volt jól. Eléggé röghöz kötött vagyok.

– A kortársaid közül többen is említették, hogy olykor álmodnak a kajakozással. Veled is előfordul?

– Mostanában nekem is jönnek vissza sorban az életemben megélt korszakok: a gyerekkorral indult, most pedig épp gépész vagyok az uszodában… Versennyel még nem álmodtam, de kajakozással igen.

– Említenél néhány valóságos, de álomszerűen szép epizódot a pályafutásodból?

– Amikor 17 évesen EORV-t nyertem egyesben Szófiában. Vagy ott vannak például a hajdani „melegvizes” edzőtáborok. Mexikó… Óriási élmények voltak. Az az év, amikor hosszú távon a legjobb voltam és 1000 egyesben is második a Csapó mögött, sőt, előfordult, hogy meg is vertem. Én indultam ’71-ben a vébén is, csak az edzőtáborban kaptunk egy szalmonellafertőzést és teljesen leroggyantunk. Nekem ott tört meg a pályám.

Aztán a következő évben jött az olimpia, és hiába voltam egyesben második—harmadik, nem kerültem be egy négyesbe se. Akkor még mások voltak a válogatási elvek. A pesti egyesületek voltak a dominánsak, a Honvéd, a Dózsa, a vidékiek még nem voltak úgy menedzselve. Amikor az élmezőnybe kerültem, még előnyt is lehetett kovácsolni a vidéki, kis egyesület adta feltételekből, például abból, hogy az ember nehezebb hajókon edződött. Később, más vonatkozásban viszont nem feltétlen volt ezt ideális.

– 15 éven át edzősködtél is Vácott. Milyen stílusban? Milyen szempontok szerint?

– Nagyon sok mindent a Babellától vettem át. A jó dolgait. Rajta kívül edzőm volt a Fábián László, a Kemecsey, az Ürögi is, vagyis több edzőnek a tudását ötvöztem. Mondhatni, eredményesen, hiszen négy ifi világbajnoki címet szereztek a tanítványaim, közülük Pauman Dani pedig később olimpiai ezüstérmes lett. De én nem csak a hajtásra mentem rá; csináltunk közös programokat, moziztunk, elmentünk Gödöllőre biciklivel a Grassalkovich-kastélyt megnézni, Visegrádra bobozni. Az mindegy, hogy szakadó esőben mentünk, meg jöttünk, a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk.

Mindent megragadtam, hogy élményeket adjak a versenyzőimnek,

akik a mai napig emlegetik ezeket a kirándulásokat. Úgy emlékeznek vissza, hogy szerettek velem edzeni. Ez még akkor is jó érzés, ha idővel elköszöntek tőlem.

– Ha nem is feltétlen Gödöllőre, de a hosszabb távú biciklizés megmaradt. Aki járatos a Duna menti kerékpárúton, az egészen biztosan sűrűn találkozik veled…

– Igen, a kerékpározás megmaradt, majdnem minden nap, télen is. Igaz , az utóbbi két évben már csak elektromos kerékpárral. Megkoptam… Nyögöm az élsport mellékhatásait. Aki érintett, tudja, miről beszélek. De a baj igazából az, hogy fejben még nem vagyok öreg.

 

 

– Ez nem feltétlen baj…

– Ahogy vesszük. Fejben pozitív vagyok és motivált. Úgy csinálnám még, futnék, versenyeznék… és kicsit irigykedem arra, aki képes rá. Ami pedig nagyon megérint, hogy sorra mennek el a kortársaim. Ez nagyon megráz. Nehéz tudomásul venni. De aztán kimegyek, kerékpározom egyet és minden jó lesz. A szél kimossa az agyamat.

– Mit kérnél ajándékként legszívesebben ezen a kerek születésnapon?

– Hát például azt, hogy a pici lányunokámat, az én kis szerelmemet még láthassam kajakozni. Meg két jó lábat. Két új térdprotézist. Az nagyon kéne…