Mégse

Megjelent Kamera könyve

Kamera címmel könyv jelent meg a háromszoros olimpiai bajnok, 41 évesen is még aktív Kammerer Zoltán eddigi pályafutásáról. A kötet szerzője, Pálfalvi Gábor a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) székházában megtartott bemutatót kiemelte: a könyvben nemcsak a kiváló vezérevezős szólal meg, hanem rajta kívül még hatvanan - csapattársak, edzők, sportvezetők, más sportágak olimpiai bajnokai és újságírók -, akik elmondják a véleményüket Kammerer Zoltán páratlan pályafutásról.

Hír

A csütörtöki eseményen Kulcsár Krisztián, a MOB elnöke egyedülállóan kiválónak nevezte a kötet főszereplőjét, valamint sportágát, a kajak-kenut. Kulcsár egyúttal ígéretet tett Kammerernek arra, hogy ha sikerül versenyzőként kijutnia a tokiói olimpiára, akkor a megnyitón újra ő viheti majd a magyar csapat zászlóját.

Storcz Botond, a szintén háromszoros ötkarikás aranyérmes csapattárs nemzetközi szinten is kiemelkedő sportolónak nevezte Kammerert, aki szerinte a teljesítménye alapján “mindannyiunk számára példakép”.

Schmitt Pál, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja, a MOB tiszteletbeli elnöke hangsúlyozta, hogy Pálfalvi Gábor könyve

elviszi az olvasót a kajakozás csodálatos mesevilágába,

bemutatja annak gyönyörűségét és szép emléket állít az egyik legsikeresebb magyar olimpiai sportágnak. Hozzátette: kiderül belőle, hogy Kammerer Zoli milyen óriási mennyiségű és minőségi munkát végzett el eddig pályafutása során, és – mint mondta – bízik abban, hogy a kötetből sok fiatal merít majd inspirációt a sportolásra.

A szerző, Pálfalvi Gábor elismerte, ő sem gondolta volna, hogy a kötet 430 oldalas lesz.

“Kammerer Zoltán olyan csodabogár tulajdonságokkal rendelkezik, hogy hozzá hasonló egyéniség nincs a sport világában. Rendkívül profi módon próbálja konzerválni magát annak érdekében, hogy jövőre ott lehessen Tokióban, a hatodik olimpiáján,

nála este tízkor ma is villanyoltás van”

– hangoztatta a szerző, aki szerint a háromszoros olimpiai és világ-, valamint ötszörös Európa-bajnok kajakos számára nemcsak az érmek jelentik a kajakozást, hanem egyszerűen jól érzi magát abban a közegben, amelyhez a nyolcvanas évek vége óta tartozik.

A kötet a Magyar Sportújságírók Szövetsége Nagy Béla Programjának keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Sportért felelős államtitkársága támogatásával jelent meg.

Az ICF támogatja az új tokiói időpontokat

A Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) támogatja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) döntését, amely szerint a 2020-as tokiói olimpiát és paralimpiát jövő év júliusában és augusztusában (2021) rendezik meg.

Hír

A NOB és a japán szervezők ma bejelentették, hogy az olimpiát jövő év július 23-tól augusztus 8-ig tartják meg, míg a paralimpiai játékokat augusztus 24. és szeptember 5. között rendezik meg.

Az ICF szerint ez a legigazságosabb döntés ami a sportolók és tisztviselők szempontjából születhetett, mert így mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy tisztességesen felkészülhessen a világ legnagyobb sporteseményére. 

“Folytatjuk a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal való együttműködést azért, hogy véglegesítsük azoknak a kvalifikációs eseményeknek az időpontjait, amelyeken meg lehet szerezni a még ki nem osztott kvótákat” – mondta az ICF főtitkára, Simon Toulson.

„A NOB azt is bejelentette, hogy a már kiosztott kvóták a következő évi játékokra is érvényesek, ez a döntést is teljes mértékben támogatjuk.”

“Nyilvánvaló, hogy az idei játékok kényszerű elhalasztása sok kellemetlenséget okozott a sportolóknak, és az egész kajak-kenus közösségnek, ám pontosan tudjuk, hogy világszerte emberek tömegei ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek.”

Simon Toulson főtitkár arról is beszélt, hogy az olimpiai és a paralimpiai játékok új időpontjai ütköznek néhány olyan eseménnyel, amelyek már szerepelnek az ICF 2021-es versenynaptárában, de a szövetség együttműködik a szervezőkkel, és igyekszik olyan új időpontok kijelölni, amelyek a lehető legkevesebb kellemetlenséget okoznak az érintettek számára. 

“Az olyan hatalmas multisport-események elhalasztása, mint az olimpia és a paralimpiai, sosem egyszerű feladat, és minden érintettnek sok fejtörést okoz” – mondta Toulson.

„Nagyon szerencsések vagyunk az ICF-nél, mert kiemelkedően lojális és professzionális helyi szervezőbizottságokkal működhetünk együtt. Keményen fogunk dolgozni azért, hogy a szükséges változtatások ne okozzanak túl sok kellemetlenséget ezeknek a fontos partnereknek.

„Számunkra továbbra is a nemzetközi kajak-kenu közösség tagjainak egészsége és biztonsága a legfontosabb. Köszönjük mindenkinek az eddig tanúsított türelmét!”

Az ICF hétfői közleményét azzal zárja, hogy ezekben a nehéz időkben is folyamatosan kapcsolatban állnak a NOB-al, és időben beszámol majd a legfrissebb információkról.

„A legjobb versenyzőmet ajándékba kaptam”

Igazi unikum volt a sportágban – mesélik róla a kollégák. Tény, hogy rajta kívül nem termett a hazai vizeken olyan edzőnő, aki hasonló sikereket ért volna el a kenus szakágban. Hajdú Gyula egykori trénere, Maros Éva nyolcvanéves.

születésnap
Hír

– Olyan, mintha csak tegnap hagytam volna abba a versenyzést… – mondja nevetve a jellegzetes, rekedtes hangján. Az aktuális korlátozások különösebben nem zavarják; korosztályának egyik legaktívabb Facebook-felhasználójaként ma is napi szintű kapcsolatot tart a sportággal…            

– A lábam miatt most nehezen járok, amit azért is sajnálok, mert még mindig szívesen részt vennék a szövetség munkájában. Annak idején Sarlós Éva vette át tőlem a minősítési rendszer feladatait – sajnos már ő sincs, ahogy sokan mások… De azért hetente még háromszor-négyszer rámtelefonál valaki, és érdeklődik, hogy vagyok. Sok ismerőst gyűjtöttem: ’57 óta vagyok a sportágban…

– Meddig versenyzett aktívan?

– ’61-ig. Korábban úsztam is, de attól egészségügyi okokból eltanácsolt az orvos. Így kerültem a Sirály csónakházba. Mohácsi Ferenc volt az első edzőm, illetve Gelle Sándor. Az ő halála után hívott Cseh Lajos, hogy dolgozzam a szövetségnek. Elsősorban persze edző voltam, a minősítést mindig csak társadalmi munkában csináltam. Pesten, ahol Sziklenka Laci volt a kollégám, csak másodállásban dolgoztam edzőként. 

– Az igazi kihívást és lehetőséget viszont a vidék hozta. Milyen apropóból került Miskolcra?

– Urbán Gyula, az akkori vezetőedző – akivel együtt végeztünk a TF-en –  hívott azzal, hogy a Diósgyőr két csoportnak is edzőt keres. 

– Legnagyobb sikerét Hajdú Gyula révén érte el, az MVSC színeiben. Gondolom, nem ő volt az első kenus, akinek edzést tartott…

– A két edző nélkül maradt csoportban többen is kenuztak. Hajdú Gyula viszont azért volt különleges eset, mert vele valahogy nem jöttek ki az edzők. Az elnök, Kállai József mondta is: „ha már Éva sem bír vele, akkor nem tudom, mit fogunk csinálni”. Gyula elsősorban rövid távon ment jól és már junior korában sorra nyerte a versenyeket. Úgy kaptam őt, mint egy ajándékot. Valahogy rögtön közös nevezőre jutottunk.

– Olyan időszakban szerepeltek az élmezőnyben, amit a magyar kenusport egyik csúcsidőszakának tekinthetünk: jó néhány klasszis közt sikerült bizonyítaniuk. Mi volt a titok?

– Hogy össze tudtunk csiszolódni.

Csak ránéztünk egymásra és már tudtuk is, mi újság van.

Tanítani már nem nagyon kellett őt; persze, ha valamit nem tudtam, akkor megkérdeztem a kollégáimtól. Nagyon sokat segítettek, főként az edzőtáborokban. Szabó Ferenc, Dávid Géza, Tóth Árpi és még sokan mások.

– Elfogadták Önt a kenus edzőnői minőségében?

– Mindig elfogadtak. Sosem volt ezzel probléma. A segítségre viszont más értelemben is szükség volt: három hétre nem lehetett csak úgy letenni Dunavarsányban a fenekemet, és addig ott pihengetni. A szakosztályt addig rá kellett bíznom másra. Nagyon szerettem Miskolcon lenni. Egy butaságot viszont elkövettem ott: férjhez mentem…

– Hajdú Gyula Sarusi Kis Jánossal ’82-ben, Belgrádban szerzett világbajnoki címet. Ez volt a legnagyobb siker – és egyben a legszebb „pillanat” is?

– Voltak azért emlékezetes, szép pillanatok ezen kívül is. Például, amikor ’78-ban Gyula     C-1  500-on indult, szintén Belgrádban. Ott szurkoltam a kis képernyős tévé előtt, megnyeri-e …  A párossal szerencsénk volt. Kár, hogy utána Parti János szétszedte azt a párost, de hát a múltat fölösleges bolygatni. Így alakult. 

– Az edzői hivatás és a vele párhuzamosan végzett versenybírói-minősítési munka mellett jutott ideje, energiája a sporton kívül egyébre is?

– Semmi mással nem foglalkoztam,

az én életem csak a kajak-kenuról szólt.

Reggel korán kezdtem, este pedig előfordult, hogy kilenckor értem haza. A hétvégeken versenybíráskodtam, közben pedig, amikor tudtam, rohantam föl Pestre, meglátogatni az anyámat. 

– Születésnapi kívánságon gondolkodott már?

– Egyedül élek, rokonságom nincsen, de nagyon sok baráttal tartom a kapcsolatot. Ez jó érzés, ahogy például az is, hogy olyan edző követte a példámat Miskolcon, aki annak idején az én csapatomban kenuzott.  Elégedett vagyok az életemmel, kívánságom sincsen, legfeljebb annyi, hogy minél előbb le tudjak menni a harmadik emeletről anélkül, hogy meg kelljen állnom…

VASKUTI ISTVÁN

„Éva néni egy valóságos intézmény volt. Olyan szinten képviselte és tartotta fejben az egész minősítési rendszert, hogy az hihetetlen. Jobban tudta, ki hol, mikor indult és hogyan szerepelt, mint maguk a versenyzők. Ha próbálkozott is valaki csibészségből, esélye sem volt átverni őt. Nagy elismeréssel tekintek rá a minősítő-bírói és az edzői teljesítménye miatt is.”