Mégse

„Lottóötössel is edző lettem volna”

Hosszantartó súlyos betegség után vasárnap hajnalban, 79 esztendős korában elhunyt Hajba Antal világbajnok kenusunk, a sportág mesteredzője. Az alábbiakban róla emlékezünk az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti kötetben megjelent interjúval. Az egész sportág nevében mély fájdalommal búcsúzunk tőle!

Hír

„Nem lehet eltéveszteni – mondja, amikor a találkozónk pontos helyszínéről érdeklődöm. – Kinn van a kapun a kenulapát!” És valóban. Az érkezőnek kétsége sem lehet afelől, melyik a „vízen járó” ember tanyája. Ha klasszikus névtábla is lenne a bejáraton, biztosra veszem, valami „tóniósat” írna a neve alá. Például azt, hogy „túravezető és gyémántcsiszoló”…

 Az egykori nyüzsgős pesti énjének mennyire egyhangú az itteni élet?

Ma sincs két egyforma napom, de amíg edző voltam, különösen így volt. Az edzősködésben éppen az a szép, hogy a program ugyanaz, de mindig másképp történik. Egyszer eljöttek hozzám a régi osztálytársaim, kivittem őket a Dunára, és egyikük azt mondta: „Haver, én úgy utálok mindennap bemenni a hivatalba, ahol mindennap ugyanannál az asztalnál ülök. Bezzeg, amit te csinálsz! Más száz dollárt fizet azért, hogy kivigyék Pesten egy sétacsónakázásra, neked meg ez a munkád…”

Gondolta, hogy egyszer ilyen tanyán őrzi majd a kenus emlékeket?

Reméltem. Amikor olyan ötven körüliek voltunk, az egyik barátom azt mondta: „Ha én egyszer nyugdíjas leszek, veszek egy tanyát, kimegyek és vakarózok a diófa alatt.” Akkor én azt mondtam magamban, hogy hát ez nem is olyan hülyeség. Mindig van mit csinálni, és amit csinálok, azt magamnak csinálom. Jól telnek a napjaim, nem tudok sokáig egy helyben ülni. Látta kinn a körtefáimat? Az egyik hétféle, a másik ötféle körtét terem. Nekem ez a játékom. A muskátli kicsit elszomorított, mert a nagy melegben tönkrement, de helyette nyílt olyan liliomom, amiről nem is tudtam, hogy ültettem.

Előfordult ilyen a pályája során is? Amikor „ajándékot” kapott a sorstól valami más helyett…

Tudja, az öreg sportolók kilencven százaléka panaszkodik. Én nem teszem. Inkább arra gondolok, amit az egyik barátom mondott, amikor arról beszélt, mi mindent kapott a sporttól. „Fogom a kenumat és átmegyek a túloldalra. Hány ember tudja ezt megcsinálni?” Én is így vagyok vele, és büszke is vagyok rá: tudom, hogy egy szál deszkán is átmegyek a Dunán. Mi, akik a vízen járunk, látjuk egymásról és becsüljük, hogy a másik ezen a téren nem analfabéta. Össze is tartunk, mert a haverság a kenusoknál fontos volt mindig. Cepánnak, akivel kenu kettesben mentünk, legutóbb én voltam a meglepetés a születésnapján. Mi voltunk az a kenu páros, amelyik sohasem veszekedett – mert amúgy egy kenu kettes mindig veszekszik.  Ő volt az én „testvérem”. Látja, ott lóg a lapát, amelyet a hetvenegyedik születésnapomra kaptam a régi kenusoktól.  Nem tudom, manapság a fiatalabbak között van-e ilyen, vagy lesz-e. Mi kedveltük egymást, összedugtuk a fejünket, aztán csináltunk egy kenus misét…

Hogyan zajlott egy ilyen ceremónia?

A kenus mise nagy dolog volt. Közben hülyeség, persze, egy játék. Kajakosokat nem engedünk oda, Hesz Mihályt kivéve, mert őt tiszteletbeli kenussá fogadtuk. Edzőtábor végén közösen lepisiltük a célbóját meg a rajtbóját, és énekeltünk. Rendszerint egy nagy pofájú vezényelt, szidtuk a kajakosokat, mint a bokrot. Fújtuk a kenus nótákat. Jólesett a danászás, mert hát az volt végül is. Összefogta a haverokat. Akkor is, később is. Ott van az aláírásuk a kenulapáton.

Pedig kis híján birkózó lett…

Igen, birkóztam, ifiválogatott voltam, de egy nyáron lementem kenuzni, mert Ildikónak gyönyörű szép, kék szeme volt…

Ki volt Ildikó?

Mit tudom én már… A lényeg az, hogy egyszer lementünk a kövér barátommal, összetörtünk egy kajakot, és el lettünk zavarva. Később, amikor hallottam, hogy már egy másik edző van ott, visszamentem, de akkor már kenuzni, hiszen én indián vagyok, ugye. Az már jobban tetszett. Kezdetben csak nyáron kenuztam, mert ősszel indultak a birkózóedzések. Az állóképességemmel nem is volt soha gond, mindenkit lezavartam a szőnyegről. De aztán megsérült a kulcscsontom, utána pedig kitekerték a térdemet. Így maradt a kenu. Akkor voltam húszéves.

Kit tart a legmeghatározóbb edzőjének?

Ilyen nekem nem volt. Dávid Géza indított el, de őt éppen akkor távolították el. Edző híján a fiúkkal egymás javítgattuk. Edzőt akkor láttam, amikor bekerültem a válogatottba. Akkor mondta a Granek, hogy ez így nem mehet, válasszak magamnak mestert. Odamentem a Tömpéhez, aki rövidnadrágban járt télen is, és azt mondtam neki: „Feri bácsi, ha lehetne, vegyen engem a szárnyai alá.” Erre azt válaszolta sajátos hanghordozásával: „Ide figyelj, komám! Ha én téged edzeni foglak, akkor te valószínűleg megvered az én embereimet. Akkor az én főnökeim engem kirúgnak. Úgyhogy minek foglalkozzak én veled?” De egyszer azért kijött velem a vízre, amikor a többi kenus elment külföldre edzőtáborozni. Éppen ebédeltünk, és én általában rengeteget ettem. Odaszólt, hogy: „Na, ne sírjál nekem itt a fülembe, hogy én nem tartok neked edzést! Gyere, te önjáró emésztőgödör, hadd lássam, mit tudsz!” Aztán tartott nekem egy edzést. De amit abban az időben a kenuról tudtam, azt a velem egykorúaktól tanultam.

Aztán egyszer csak ön is ott volt a legjobbak között…

Hatvanegyben megnyertem az első válogatót ötszázon és ezren is, aztán pedig magyar bajnok lettem mindkét távon. Kaptam egy új hajót is, amelyet a Novotny meg a Gillemot tervezett. Az egyesületnek akkor nem volt pénze két hajóra, így aztán igazságosan eldöntötték, kié legyen az az egy. Mentünk egy kört a sziget körül, én voltam a legjobb, én kaptam a hajót. Amikor magyar bajnok lettem, odajött hozzám a Parti: „Gratulálok, tegnap megnyerted az ezer métert, ma az ötszázat, az azt jelenti, hogy te jó vagy!” Nagyon büszke voltam, hogy egy olimpiai bajnok nekem ilyet mond.

A világbajnoki győzelme még elevenebben élhet az emlékeiben…

A mai napig emlékszem rá a rajttól a célig. Sok esemény történt azon a versenyen. Készült akkor egy cikk, és az újságíró srác mindent leírt szinte szóról szóra, azt is, hogy közben verekedtünk – mert hát tízezer méteren van ilyen. Egyébként a legtöbb versenyemről el tudom mondani, hogy mi történt, ki hogyan ment.

Trénerként mit tartott leginkább szem előtt?

A fegyelmet. Meg a szorgalmat. Ha valamit csináltunk, azt rendszeresen vagy sehogy. Jó apám mondta mindig: teszetosza módon nem érdemes. Többször is éreztem úgy, hogy találtam egy csiszolatlan gyémántot. Még fiatal edző koromban például. Aztán egy nap elém állt, hogy holnap nyitja a kocsmáját, és elköszönt. Később is került hozzám olyan, aki rendkívül tehetséges volt, és hozzá még dolgos, erős is. Rá akartam ébreszteni, hogy mire képes, hogy ki ő, hogy az egész világot meg tudja verni. Részben sikerült, világbajnok lett. Az edzői lelkesedéshez visszatérve: annak is van némi kockázata, ha valakit ráébresztünk az erejére. Rákosi Viktornak volt egy humoreszkje: „Guttmann, a csörgőkígyó”, aki azt hiszi magáról, hogy gyík, és fél mindenkitől. Aztán amikor felvilágosítják, hogy ő valójában csörgőkígyó, megmarja az első embert, akit ér. Ettől függetlenül mindig azt tartottam, ha nyernék egy lottóötöst, másnap akkor is indulnék le a telepre, és edző lennék.

Pakson szinte a semmiből nőtt ki az irányítása alatt egy máig sikeres szakosztály…

Amikor odakerültem, alig voltak hajók, azok is selejtesek. Behívattak az akkori városi tanácshoz, és ott mondták, hogy néhány éven belül szeretnének négy-öt aranyjelvényest látni.  Öt év múlva ifivilágbajnokunk volt. De azt is meg kellett mutatni, hogy nem minden a hajtás, hogy el lehet menni fürödni a homokpartra, hogy a munka mellett is lehet jó hangulat. Többször rám szóltak például, lehet, hogy nálunk a gyerekek tegeződnek az edzőkkel, ebben meg abban a sportágban nem így van. Mondtam nekik, hogy a kajak-kenu az más. A toborzást például azzal kezdtem, hogy elvittem a gyerekek szüleit kenutúrázni a Rábára. A gyerekek ma már negyven fölött vannak, de a szüleik még ma is lejárnak, és önállóan szerveznek túrákat. Ez nagyon nagy dolog.

Eltűnődött már rajta, vajon hány embert térített élete során a vízpartokra?

Nem számoltam, de az is érdekes lenne, hányat tanítottam meg úszni, sízni! Hányat tanítottam meg a túrázás fogásaira, tábort verni, tüzet rakni… Tudom, ez nem sportteljesítmény – mert Magyarországon többnyire csak a világversenyen szerzett aranyérmet tekintik annak –, de én annak veszem.

A világ keleti felén is letette a kenus névjegyét…

Az nagyon szórakoztató elfoglaltság volt. Nyelvvizsgám egy sincs, de négy nyelven beszélek, meg néhányon még elgagyogok. Kínában nem nagyon értették, miért jó nekünk, ha több nemzet kenuzik. Volt egy kövérkés manusz, az minden előadás után odajött hozzám beszélgetni. Kérdezte, mi lesz akkor, ha ők ezek után megverik az európaiakat. Mondtam neki, ne aggódj, mi addigra kitalálunk újabb dolgokat. Koreában egy apuka, aki kicsit tudott angolul, azt kérte, mutassak egy-két dolgot a fiának. A tizenhat éves srácnak már volt egy magyar lapátja, és két éven át, amíg ott voltam, végig jött hozzám „tanácsért”. Hat évvel később, amikor hongkongi edzőként voltam kinn, ez a srác nyerte meg az Ázsia-bajnokságot. Odajött hozzám, átölelt és megköszönte. Nekem ez nagyobb siker volt, mintha kaptam volna egy plecsnit.

Azóta azt is kapott…

Kaptam, igen… Nagyon nehéz volt, amikor abba kellett hagyni, de idézőjelben „segített” a betegség. Aztán valahogy összeszedtem magam. Az én koromban mindenki végiggondolja, mit tett, mit tehetett volna. Én azt mondom, rohadt szerencsés fickó vagyok… Mindig szerettem társaságban lenni, most is sok haver van körülöttem. Múlt vasárnap itt volt két régi kenusom. Amikor bejelentkeztek, mondták, hogy nem fogom őket megismerni. „Miért, szakállt növesztettetek?” – kérdeztem. Mire azt válaszolták, hogy nem, csak időközben hatvanévesek lettek, és én serdülőkorukban foglalkoztam velük a Margitszigeten. Amikor eljöttek, fejtegetni kezdték, mi mindent kellett volna másképp csinálniuk. Azt mondtam nekik: „Hagyjátok, fiúk, mindent jól csináltatok!…”

Elhunyt Bonn Ottó

Elhunyt sportágunk nagy tanúja, a valaha élt egyik legsikeresebb magyar sportdiplomata, mindenki Ottó bácsija. Versenyzői pályafutásának lezárása után 1949-től dolgozott a kajak-kenu sportért, vezetőként tizenhárom nyári és egy téli olimpián vett részt. Az utóbbi években is jelen volt minden jelentős eseményünkön, mint a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) tiszteletbeli elnöke, és mint a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) tiszteletbeli főtitkára.

Hír

1926-ban született Olaszországban, és tizenkét éves koráig ott is élt a családjával. Közel laktak a tengerhez, így szinte minden nap vízre szállt szandolinnal (kajak formájú, lapos fenekű hajó). Aztán az 1940-es évek elején már a budapesti Lágymányosi-öbölben lévő Levente Sport Egyesület tagja volt, kajak egyesben és négyesben, valamint kenu tízesben szerepelt. A második világháború után a Közalkalmazottak SE színeiben versenyzett, sportpályafutását 1947-ben zárta le.

Az MKKSZ-be 1949-ben lépett be, mint titkár, majd 1951-től az akkor újjászervezett Országos Testnevelési és Sportbizottságnál, a későbbi OTSH elődjénél dolgozott, mint az evezős, kajak-kenu és vitorlás szövetség előadója. Ebben a minőségében részt vett 1952-ben a helsinki játékokon, így szemtanúja volt az első magyar kajak-kenus olimpiai érmek megszületésének, négy évvel később pedig szintén a helyszínen, Melbourne-ben szurkolt a sportág első magyar olimpiai bajnokainak, Urányi Jánosnak és Fábián Lászlónak.

1954-ben a legendás maconi világbajnokságon került be az ICF igazgatótanácsába, amikor a sportág egyik európai képviselőjévé választották, majd 1960-ban a szervezet második, 1970-től 1990-ig első alelnökeként dolgozott. Közben 1988-tól 12 éven át az ICF főtitkára volt, ebben a tisztségében sokat tett az egyetemes kajak-kenu fejlesztéséért, valamint a nemzetközi szövetség taglétszámának emeléséért.

Hosszú és rendkívül sikeres sportvezetői pályafutása alatt nemcsak a kajak-kenu sportágban ért el jelentős eredményeket, 1965-ben a budapesti Universaide, míg 1966-ban a budapesti atlétikai Európa-bajnokság szervezőbizottságának lett a főtitkára, 1971-től pedig tíz éven át a Központi Sportiskola (KSI) igazgatója volt.

Visszavonulása után lett az ICF tiszteletbeli főtitkára, az MKKSZ tiszteletbeli elnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tiszteletbeli tagja.

Az MKKSZ megalakulásának 75. évfordulójára megjelent az “Ahogy tőlünk telt” című interjúkötetben Bonn Ottótól, mint nagy idők tanújától azt kérdeztük, hogy mitől ennyire eredményes a magyar kajak-kenu.

“Attól, hogy mindig van kiről példát venni, mindig van kitől tanulni, hiszen a siker generációkról generációkra öröklődik” – nyilatkozta akkor 90 évesen.

A 94 éves korában, február 8-án otthonában békességben elhunyt Bonn Ottót a Magyar Kajak-Kenu Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Akinek duplán kellett megfelelni

Gazdag edzői pályafutása alatt dolgozott az Elektromosban, a Fradinál, a Csepelben és az MTK-nál is, de karrierjének talán a legfontosabb állomása a KSI, ahol 10 éven át volt vezetőedző. A legnagyobbaktól tanulta a szakmát, rendkívül sikeres versenyzők, és edzők kerültek ki a kezei közül. Nagy László február 11-én 70 éves lett.

Hír

– Gondolom Ön sem vezetőedzőként kezdte a kajakozást, hogy ismerkedett meg a sportággal?

– Érdekes módon a kapcsolatom a kajakozással egybeesik a KSI 1963-as megalakulásával, a tesnevelő tanárom a gimnáziumban elkezdte gyűjteni a kajakosokat a szakosztálynak, de én mégsem oda mentem, hanem a Ferencvárosba kezdtem, mert Fradi-szurkolóként ez tűnt logikusnak. 1964-ben a későbbi szövetségi kapitány, Péhl József vett fel az FTC-be. Azért akartam kajakozni, mert 1956-ban paralizist kaptam, ami miatt sosem tudtam rendesen használni a lábam, gondoltam nekem való lesz, mert a hajóban csak ülni kell. Persze hamar kiderült, hogy rosszul gondoltam, hiszen nem nem tudtam a többiekkel futni menni, és a hajóban is labilisabb voltam.

– Nem kicsit kellett ahhoz eltökéltnek lenni, hogy mégis ottragadt a Fradinál….

– Ezt egy ott dolgozó utánpótlásedzőnek, Endreffy Lórántnak köszönhetem, aki sokszor megkért, hogy segítsek neki. Tanítgattuk, illetve együtt vittük túrázni a kicsiket, így elkezdtem az edzői pálya felé irányulni. Első állásomat mégsem a Fradinak köszönhetem, 1971 nyarán az Elektromosból a szezon közepén távozott az edző, odavettek egy hónapra, mert addigra már volt segédedzői papírom. Az egy hónapból végül majdnem három év lett, szép eredményeket értem el, például magyar bajnoki címet nyert nálam Pallovits Angyal – aki később Kovács Katalain nevelőedzője lett – ami azért volt nagy dolog, mert az Elektromos előtte évekig nem nyert aranyérmet a bajnokságon.

– Így hát visszahívták a Fradiba….

– Pontosan, és elkezdtem együtt dolgozni a szakma akkori krémjével. Abban az időben Péhl Jóka volt a szövetségi kapitány, mellette követhettem többek között Parti János, Granek István, Szabó Ferenc és Hajba Antal tevékenységét is, és rengeteget tanultam tőlük. A Fradiból hamar belekerültem a körforgásba, 1976-ban már előfordult, hogy amíg Jóka a válogatott mellett dolgozott, addig én vezettem Rajnai Klári edzéseit, aki a korszak legjobb női kajakosa volt. Aztán a 76-os olimpiai után Péhl József nem maradhatott kapitány, lekerült Csepelre, ahova mi is követtük Klárival, onnantól kezdve már hivatalosan is az edzője voltam. Fontos hozzátenni, hogy a váltással akkor is hatalmas szerencsém volt, mert ott is kiváló kollégák közé kerültem, mint például a Vass Pista, akit Séra Miklós mellett minden idők egyik legnagyobb edzőjének tartok.

– Éppen a napokban láttam egy korabeli fotót, a 70-es évek végén készült egy válogatott edzőtáborban, ahol fiatal trénerként már ön is ott áll. Milyen érzés volt még a harmincadik születésnapja előtt ilyen lehetőséghez jutni?

Hihetetlen élmény volt. Gondolja el, 6 éves korom óta tulajdonképpen mozgássérült vagyok, mégis volt olyan tornatermi edzése a válogatottnak, amit Parti János megbízásából én tarthattam meg. Tudtam, hogy ott lesz az egész felnőtt keret, előtte egész éjjel nem aludtam. Aztán másnap ott billegtem a rossz lábammal Csapó Géza, Bakó Zoltán, Wichmann Tamás, vagy éppen Foltán László és Vaskuti István mellett, de elfogadtak, pedig az összes gyakorlatot el sem tudtam volna végezni. Az élet más területein sokszor éreztem azt, hogy az állapotom miatt duplán kell megfelelnem, de a sportban szerencsére nem. Elfogadtak, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

– És közben persze egyre keresettebb edző lett. Hogyan került végül a Csepelből az akkor még kizárólag utánpótlásneveléssel foglalkozó KSI-be?

– Füzesséry Gyula hívott át 1984-ben, mert egy kolléga kilépett a szakosztálytól, és Simi (Simon Miklós) ott maradt legalább 60 gyerekkel egyedül. Egy évvel később vezetőedző lettem, nagyon jó csapatot építettünk, kenus edzőnek áthívtam a Csepelből Koletics Mikit, és alaptvetően akkor alakult ki a feladásos rendszer a klubnál, 13-14 éves korig Simi foglalkozott a kajakos gyerekkel, aztán átkerültek hozzám. Akkoriban vettem oda az ificsapat mellé segédedzőnek Schmidt Gábort, a szövetség mai elnökét, rajta már akkor látszott, hogy nagyon sokra hívatott, tele volt akarattal és elhivatottsággal.

– 10 éven át volt vezetőedző, gyorsan jöttek a jó eredmények?

– 1987-re már volt ifi válogatott versenyzőnk, később a Magyar Olimpiai Bizottság jelenlegi főtitkára, Vékássy Bálint révén világbajnokunk is. Volt több kiváló versenyzőnk akkoriban, például Ács Tamás, Bauer Márton, Kovács Ákos, és csatlakoztak hozzánk a Storcz-fivérek is az UTE-ból, szóval egy tényleg nagyon erős csapat jött össze. 1995-ig dolgoztam a KSI-ben, ahol akkoriban még csak utánpótlásképzés zajlott, ugyanakkor a tehetséges versenyzőim már kinőtték az ifit, ezért az egész csoporttal együtt átigazoltunk az MTK-ba.

– Ahol minden idők egyik legerősebb csapata jött össze, hogy fértek meg egymás mellett a fiatal tehetségek, és a nagy nevek?

– Valóban, ott annyira erős csapatom lett, hogy az 1996-os atlantai olimpia előtt egy-két kivételtől eltekintve az egész felnőtt férfi kajakos válogatott nálam készült. Szerintem jól megvoltunk, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kaliberű versenyzőkkel dolgozhattam akkor, mint például Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila. Aztán az 1996-os olimpia nem úgy jött össze nekünk, ahogy terveztük, elképzelhető, hogy én is hibáztam, illetve akklimatizációs gondok adódtak, amikor megérkeztünk az USA-ba. Atlanta után a csoport feloszlott, én pedig a következő évben már újra Csepelen vezettem egy 30 fős fiatal lányokból álló csapatot. Nagyon jó szívvel emlékszem arra az időszakra is, mert rengeteget kaptam a társaságtól. Nem értünk el nagy eredményeket, de a lányok imádtak lejárni kajakozni, tőlük kaptam pályafutásom legszebb ajándékát, egy 30 fős versenykajak-makettet, amit a magyar válogatott egyik főszurkolója, Ladunga Károly gyártott le, a versenyzőim pedig gyurmából beleformázták saját magukat a hajóba. Ez a relikvia a mai napig kint van otthon az ebédlőben.

– Egész pályafutása alatt jellemző volt, hogy a felnőttekkel való munka után állandóan visszatért az utánpótlásneveléshez, ezt sosem érezte tehernek?

– Talán közhely, de mindkét területen ugyanolyan szívesen és lelkesen dolgoztam. Tényleg hatalmas élmény Gyulay Zsolttal kimenni a vízre, és neki vezetni edzést a motorcsónakból, de ugyanúgy imádtam a kicsikkel is foglalkozni. Az újabb csepeli kitérő után visszatértem az MTK-hoz, ahol többek között az akkor nagyon fiatal Vad Ninettával foglalkoztam, majd újra hívott a KSI a legkisebbekhez. Akkor megmondtam Ninának, hogy tartson velem, ha akar, a KSI-ben edzősködik az egykori tanítványom, Mórocz István, vele folytathatja a munkát, mert én csak a legkisebbekkel szeretnék foglalkozni. Aztán kettőjük kapcsolatának több felnőtt világbajnoki cím lett az eredménye. Közben mi – újra a KSI-ben – Szigeti Viktóriával elindítottunk egy programot a legkisebbeknek, ebből a hat éves munkából olyan nevek jöttek ki, mint Gazsó Dorka, Bakó Olga, Racskó Fruzsina, vagy éppen Varga Ádám. Nekem pedig legalább akkora öröm volt 20-30 kisgyereket három nap alatt a nulláról megtanítani kajakozni, mint korábban Gyuzsóval dolgozni. De hasonlóan szívesen foglalkoztam 2005 és 2008 között Angyal Zoltán kapitánysága idején az U23-as válogatottal vezetőedzőként, hiszen abba a csapatba tartozott akkoriban például Kozák Danuta, Dombi Rudolf, Sík Márton, és az MKKSZ mostani szakmai igazgatója, Boros Gergely is.

– Aztán 2013-ban, több mint 40 év után befejezte az edzősködést, miért?

– Mindig is azt gondoltam,  hogy edzőként addig tudok hiteles maradni, amíg egészséges vagyok, és megvan az energiám ahhoz, hogy átadjam a tapasztalataimat, ez az állapot nálam 63 éves koromig tartott. De azóta sem ülök állandóan otthon, van egy telkem Nagymaroson, szemben a fellegvárral, kora tavasztól késő őszig gyakorlatilag ott élek. A “birtokot” életem egyik fő művének tartom, főzőcskézek a kertben, és barátokkal csodálom a panorámát. Az edzői pályafutásomra pedig szívesen gondolok vissza, sokkal több jót kaptam a sportágtól, mint nehézséget. Volt szerencsém kiváló kollégákkal, és versenyzőkkel együtt dolgozni, és nagyon meg tudok attól hatódni, amikor meghallom, hogy a korábbi tanítványok milyen szép emlékeket őriznek az együtt töltött évekről. Természetesen nem lehetett minden versenyzőmből olimpiai-, vagy világbajnok, de rengetegen lettek sikeres emberek az élet más területein, és ha erre gondolok, akkor nagyon elégedettnek érzem magam.