Mégse

„Lottóötössel is edző lettem volna”

Hosszantartó súlyos betegség után vasárnap hajnalban, 79 esztendős korában elhunyt Hajba Antal világbajnok kenusunk, a sportág mesteredzője. Az alábbiakban róla emlékezünk az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti kötetben megjelent interjúval. Az egész sportág nevében mély fájdalommal búcsúzunk tőle!

Hír

„Nem lehet eltéveszteni – mondja, amikor a találkozónk pontos helyszínéről érdeklődöm. – Kinn van a kapun a kenulapát!” És valóban. Az érkezőnek kétsége sem lehet afelől, melyik a „vízen járó” ember tanyája. Ha klasszikus névtábla is lenne a bejáraton, biztosra veszem, valami „tóniósat” írna a neve alá. Például azt, hogy „túravezető és gyémántcsiszoló”…

 Az egykori nyüzsgős pesti énjének mennyire egyhangú az itteni élet?

Ma sincs két egyforma napom, de amíg edző voltam, különösen így volt. Az edzősködésben éppen az a szép, hogy a program ugyanaz, de mindig másképp történik. Egyszer eljöttek hozzám a régi osztálytársaim, kivittem őket a Dunára, és egyikük azt mondta: „Haver, én úgy utálok mindennap bemenni a hivatalba, ahol mindennap ugyanannál az asztalnál ülök. Bezzeg, amit te csinálsz! Más száz dollárt fizet azért, hogy kivigyék Pesten egy sétacsónakázásra, neked meg ez a munkád…”

Gondolta, hogy egyszer ilyen tanyán őrzi majd a kenus emlékeket?

Reméltem. Amikor olyan ötven körüliek voltunk, az egyik barátom azt mondta: „Ha én egyszer nyugdíjas leszek, veszek egy tanyát, kimegyek és vakarózok a diófa alatt.” Akkor én azt mondtam magamban, hogy hát ez nem is olyan hülyeség. Mindig van mit csinálni, és amit csinálok, azt magamnak csinálom. Jól telnek a napjaim, nem tudok sokáig egy helyben ülni. Látta kinn a körtefáimat? Az egyik hétféle, a másik ötféle körtét terem. Nekem ez a játékom. A muskátli kicsit elszomorított, mert a nagy melegben tönkrement, de helyette nyílt olyan liliomom, amiről nem is tudtam, hogy ültettem.

Előfordult ilyen a pályája során is? Amikor „ajándékot” kapott a sorstól valami más helyett…

Tudja, az öreg sportolók kilencven százaléka panaszkodik. Én nem teszem. Inkább arra gondolok, amit az egyik barátom mondott, amikor arról beszélt, mi mindent kapott a sporttól. „Fogom a kenumat és átmegyek a túloldalra. Hány ember tudja ezt megcsinálni?” Én is így vagyok vele, és büszke is vagyok rá: tudom, hogy egy szál deszkán is átmegyek a Dunán. Mi, akik a vízen járunk, látjuk egymásról és becsüljük, hogy a másik ezen a téren nem analfabéta. Össze is tartunk, mert a haverság a kenusoknál fontos volt mindig. Cepánnak, akivel kenu kettesben mentünk, legutóbb én voltam a meglepetés a születésnapján. Mi voltunk az a kenu páros, amelyik sohasem veszekedett – mert amúgy egy kenu kettes mindig veszekszik.  Ő volt az én „testvérem”. Látja, ott lóg a lapát, amelyet a hetvenegyedik születésnapomra kaptam a régi kenusoktól.  Nem tudom, manapság a fiatalabbak között van-e ilyen, vagy lesz-e. Mi kedveltük egymást, összedugtuk a fejünket, aztán csináltunk egy kenus misét…

Hogyan zajlott egy ilyen ceremónia?

A kenus mise nagy dolog volt. Közben hülyeség, persze, egy játék. Kajakosokat nem engedünk oda, Hesz Mihályt kivéve, mert őt tiszteletbeli kenussá fogadtuk. Edzőtábor végén közösen lepisiltük a célbóját meg a rajtbóját, és énekeltünk. Rendszerint egy nagy pofájú vezényelt, szidtuk a kajakosokat, mint a bokrot. Fújtuk a kenus nótákat. Jólesett a danászás, mert hát az volt végül is. Összefogta a haverokat. Akkor is, később is. Ott van az aláírásuk a kenulapáton.

Pedig kis híján birkózó lett…

Igen, birkóztam, ifiválogatott voltam, de egy nyáron lementem kenuzni, mert Ildikónak gyönyörű szép, kék szeme volt…

Ki volt Ildikó?

Mit tudom én már… A lényeg az, hogy egyszer lementünk a kövér barátommal, összetörtünk egy kajakot, és el lettünk zavarva. Később, amikor hallottam, hogy már egy másik edző van ott, visszamentem, de akkor már kenuzni, hiszen én indián vagyok, ugye. Az már jobban tetszett. Kezdetben csak nyáron kenuztam, mert ősszel indultak a birkózóedzések. Az állóképességemmel nem is volt soha gond, mindenkit lezavartam a szőnyegről. De aztán megsérült a kulcscsontom, utána pedig kitekerték a térdemet. Így maradt a kenu. Akkor voltam húszéves.

Kit tart a legmeghatározóbb edzőjének?

Ilyen nekem nem volt. Dávid Géza indított el, de őt éppen akkor távolították el. Edző híján a fiúkkal egymás javítgattuk. Edzőt akkor láttam, amikor bekerültem a válogatottba. Akkor mondta a Granek, hogy ez így nem mehet, válasszak magamnak mestert. Odamentem a Tömpéhez, aki rövidnadrágban járt télen is, és azt mondtam neki: „Feri bácsi, ha lehetne, vegyen engem a szárnyai alá.” Erre azt válaszolta sajátos hanghordozásával: „Ide figyelj, komám! Ha én téged edzeni foglak, akkor te valószínűleg megvered az én embereimet. Akkor az én főnökeim engem kirúgnak. Úgyhogy minek foglalkozzak én veled?” De egyszer azért kijött velem a vízre, amikor a többi kenus elment külföldre edzőtáborozni. Éppen ebédeltünk, és én általában rengeteget ettem. Odaszólt, hogy: „Na, ne sírjál nekem itt a fülembe, hogy én nem tartok neked edzést! Gyere, te önjáró emésztőgödör, hadd lássam, mit tudsz!” Aztán tartott nekem egy edzést. De amit abban az időben a kenuról tudtam, azt a velem egykorúaktól tanultam.

Aztán egyszer csak ön is ott volt a legjobbak között…

Hatvanegyben megnyertem az első válogatót ötszázon és ezren is, aztán pedig magyar bajnok lettem mindkét távon. Kaptam egy új hajót is, amelyet a Novotny meg a Gillemot tervezett. Az egyesületnek akkor nem volt pénze két hajóra, így aztán igazságosan eldöntötték, kié legyen az az egy. Mentünk egy kört a sziget körül, én voltam a legjobb, én kaptam a hajót. Amikor magyar bajnok lettem, odajött hozzám a Parti: „Gratulálok, tegnap megnyerted az ezer métert, ma az ötszázat, az azt jelenti, hogy te jó vagy!” Nagyon büszke voltam, hogy egy olimpiai bajnok nekem ilyet mond.

A világbajnoki győzelme még elevenebben élhet az emlékeiben…

A mai napig emlékszem rá a rajttól a célig. Sok esemény történt azon a versenyen. Készült akkor egy cikk, és az újságíró srác mindent leírt szinte szóról szóra, azt is, hogy közben verekedtünk – mert hát tízezer méteren van ilyen. Egyébként a legtöbb versenyemről el tudom mondani, hogy mi történt, ki hogyan ment.

Trénerként mit tartott leginkább szem előtt?

A fegyelmet. Meg a szorgalmat. Ha valamit csináltunk, azt rendszeresen vagy sehogy. Jó apám mondta mindig: teszetosza módon nem érdemes. Többször is éreztem úgy, hogy találtam egy csiszolatlan gyémántot. Még fiatal edző koromban például. Aztán egy nap elém állt, hogy holnap nyitja a kocsmáját, és elköszönt. Később is került hozzám olyan, aki rendkívül tehetséges volt, és hozzá még dolgos, erős is. Rá akartam ébreszteni, hogy mire képes, hogy ki ő, hogy az egész világot meg tudja verni. Részben sikerült, világbajnok lett. Az edzői lelkesedéshez visszatérve: annak is van némi kockázata, ha valakit ráébresztünk az erejére. Rákosi Viktornak volt egy humoreszkje: „Guttmann, a csörgőkígyó”, aki azt hiszi magáról, hogy gyík, és fél mindenkitől. Aztán amikor felvilágosítják, hogy ő valójában csörgőkígyó, megmarja az első embert, akit ér. Ettől függetlenül mindig azt tartottam, ha nyernék egy lottóötöst, másnap akkor is indulnék le a telepre, és edző lennék.

Pakson szinte a semmiből nőtt ki az irányítása alatt egy máig sikeres szakosztály…

Amikor odakerültem, alig voltak hajók, azok is selejtesek. Behívattak az akkori városi tanácshoz, és ott mondták, hogy néhány éven belül szeretnének négy-öt aranyjelvényest látni.  Öt év múlva ifivilágbajnokunk volt. De azt is meg kellett mutatni, hogy nem minden a hajtás, hogy el lehet menni fürödni a homokpartra, hogy a munka mellett is lehet jó hangulat. Többször rám szóltak például, lehet, hogy nálunk a gyerekek tegeződnek az edzőkkel, ebben meg abban a sportágban nem így van. Mondtam nekik, hogy a kajak-kenu az más. A toborzást például azzal kezdtem, hogy elvittem a gyerekek szüleit kenutúrázni a Rábára. A gyerekek ma már negyven fölött vannak, de a szüleik még ma is lejárnak, és önállóan szerveznek túrákat. Ez nagyon nagy dolog.

Eltűnődött már rajta, vajon hány embert térített élete során a vízpartokra?

Nem számoltam, de az is érdekes lenne, hányat tanítottam meg úszni, sízni! Hányat tanítottam meg a túrázás fogásaira, tábort verni, tüzet rakni… Tudom, ez nem sportteljesítmény – mert Magyarországon többnyire csak a világversenyen szerzett aranyérmet tekintik annak –, de én annak veszem.

A világ keleti felén is letette a kenus névjegyét…

Az nagyon szórakoztató elfoglaltság volt. Nyelvvizsgám egy sincs, de négy nyelven beszélek, meg néhányon még elgagyogok. Kínában nem nagyon értették, miért jó nekünk, ha több nemzet kenuzik. Volt egy kövérkés manusz, az minden előadás után odajött hozzám beszélgetni. Kérdezte, mi lesz akkor, ha ők ezek után megverik az európaiakat. Mondtam neki, ne aggódj, mi addigra kitalálunk újabb dolgokat. Koreában egy apuka, aki kicsit tudott angolul, azt kérte, mutassak egy-két dolgot a fiának. A tizenhat éves srácnak már volt egy magyar lapátja, és két éven át, amíg ott voltam, végig jött hozzám „tanácsért”. Hat évvel később, amikor hongkongi edzőként voltam kinn, ez a srác nyerte meg az Ázsia-bajnokságot. Odajött hozzám, átölelt és megköszönte. Nekem ez nagyobb siker volt, mintha kaptam volna egy plecsnit.

Azóta azt is kapott…

Kaptam, igen… Nagyon nehéz volt, amikor abba kellett hagyni, de idézőjelben „segített” a betegség. Aztán valahogy összeszedtem magam. Az én koromban mindenki végiggondolja, mit tett, mit tehetett volna. Én azt mondom, rohadt szerencsés fickó vagyok… Mindig szerettem társaságban lenni, most is sok haver van körülöttem. Múlt vasárnap itt volt két régi kenusom. Amikor bejelentkeztek, mondták, hogy nem fogom őket megismerni. „Miért, szakállt növesztettetek?” – kérdeztem. Mire azt válaszolták, hogy nem, csak időközben hatvanévesek lettek, és én serdülőkorukban foglalkoztam velük a Margitszigeten. Amikor eljöttek, fejtegetni kezdték, mi mindent kellett volna másképp csinálniuk. Azt mondtam nekik: „Hagyjátok, fiúk, mindent jól csináltatok!…”

Szlalomban is megcélozzuk az olimpiát

A szlalom szakág fejlesztése gőzerővel folyik Magyarországon, Storcz Botond szakágvezető honlapunk érdeklődésére beszámolt arról is, hogy honosított versenyzők segítségével, sok munkával és kis szerencsével akár már a tokiói olimpián is megmutathatjuk magunkat.

Hír

„A szakág kétirányú fejlesztése zajlik itthon – kezdte a korábbi olimpiai bajnok kajakos. – Egyfelől a Magyar Kajak-Kenu Szövetség a magyar kormánnyal együttműködve pályaépítési fejlesztésbe fogott, amelynek rövidesen kézzel fogható eredményei lesznek, hiszen megépül Kiskörén az első szlalompálya, valamint Budapesten, a Csepel északi területére tervezett extrém szabadidőparkban is helyet kap majd egy szlalomra alkalmas pálya. Ezzel párhuzamosan fokozatosan kezdjük megismertetni a hazai versenyzőkkel és klubokkal is a szakágat, ezért voltunk például Szegeden és Körmenden is bemutatót tartani, hogy a fiatalok már abban a tudatban nőjenek fel, hogy létezik ez a sport Magyarországon is.”

Mivel hazánkban még gyerekcipőben jár a szlalom, így külföldről honosítottunk két versenyzőt, akik révén akár a tokiói olimpián is képviseltethetjük magunkat. A pozsonyi születésű Potocny Marcel a riói játékok előtt mindössze egy hellyel, és egy tizedmásodperccel maradt le az olimpiai kvalifikációról férfi kajakban, míg az osztrák-magyar kettős állampolgár Schmid Júlia női kenuban küzdhet meg a tokiói indulásért.

„Marcel tavalyi szereplése is bizonyítja, hogy reális esélye van egy olimpiai kvótára, míg Juliának osztrák színekben nem lenne esélye, hiszen országonként csak egy versenyző juthat ki Tokióba, Ausztriában pedig nagyon erős a szlalom szakág. Ő is letette a magyar állampolgárságot, és mivel szíve vágya, hogy olimpián és világbajnokságon szerepeljen, nekünk pedig a sportágfejlesztés miatt fontos, hogy lehetőségünk legyen olimpián versenyezni, így

ez az együttműködés mindenki számára előnyös lehet.

Mondom ezt úgy, hogy reálisan nézve nem kis meglepetés lenne, ha Magyarország indíthatna versenyzőt egy olimpián, de azon vagyunk, hogy elérjük ezt a célt” – nyilatkozta Storcz Botond.

Potocny Marcel négy éve hajszállal maradt le az olimpiáról

Tokióba a világ- és Európa-bajnokságon keresztül vezet az út, 2019-ben a spanyolországi La Seu d’Urgell-ben, a barcelonai olimpiai pályán rendezik a vébét, férfi és női kajakban 18-18, férfi és női kenuban pedig 17-17 kvótát osztanak ki. Akinek nem sikerül kvalifikálnia magát a vébéről az olimpiára, az – a gyorsasági kvótarendszerhez hasonlóan – az olimpia évében rendezendő kontinentális bajnokságon még kivívhatja az indulás jogát.

A két honosított versenyzőn kívül várhatóan másik két magyar versenyző is ott lesz a világbajnokságon kajakban (országonként három versenyző indulhat az egyes szakágakban). A 26 éves Seprenyi Sára a harmadik szezonját kezdi meg a szakágban, Storcz Botond szerint folyamatosan jár edzőtáborokba, decemberben például Kínában volt, képzi magát, és bár olimpiai kvótáról az ő esetében talán erős lenne beszélni, de a jövőben komoly szerepe lehet a magyar szlalomsport felvirágoztatásában.

Storcz Botond gyakran maga is szalalomkajakba ül a bemutatókon

A mindössze 18 éves Rácz Koppány az utánpótlás világbajnokságon továbbjutott a középfutamba, az Európa-bajnokságon ezt a bravúrt nem sikerült ugyan megismételnie, de azóta kiváló körülmények között készül. „Kopi Szlovéniában él kint a szüleivel, egy ottani egyesületnél edz, amellyel a magyar szövetségnek sikerült együttműködési megállapodást kötnie, így próbáljuk az ő felkészülését is segíteni. Róla sem gondolnám, hogy most kvótaesélyes lenne, de minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy minél több versenyen rajthoz álljunk, és tapasztalatot szerezzünk” – mondta Storcz Botond.

Az Eb után beszélgettünk Rácz Koppánnyal:

A szlalom szakágban egyébként jóval több verseny van egy szezonon belül, mint a gyorsaságiaknál, a világ- és Európa-bajnokság, valamint az öt állomásból álló Világkupa-sorozat mellett ICF ranglistaversenyeket is rendeznek. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség igyekszik a kiemelt szlalomosok versenyeztetését segíteni, júniusra pedig a vébé helyszínére egy kéthetes edzőtábort kötött le a magyaroknak, hogy minél jobban fel tudjanak készülni az olimpiai kvalifikációs világbajnokságra.

Kiszolgálták a hokis vb-hősök a kajak-kenusokat

Ismét kiváló hangulatban zajlott a Séra Miklós Kajak-Kenus Jégkorong Bajnokság, amelyet második alkalommal rendeztek meg.

Hír

A korábbi kiváló kajak-kenus és hokiedző emlékére megrendezett tornát – akárcsak tavaly, az idén is – az Endreffy Zoltán Ügyvédi Iroda nyerte meg, ám ezúttal jóval nagyobb csatákat láthattak a nézők.

„Az idén nem volt olyan csapat, amely annyira kilógott volna felfelé a mezőnyből, sokkal szorosabb mérkőzéseket játszottak – kezdte Foltán László főszervező. – Elég csak a két elődöntőt említeni, amely egyaránt döntetlennel zárult, és büntetőkkel dőlt el, a döntőben pedig a győztes csapat 3-1-re győzött. Az látszódott, hogy a kajak-kenus társadalomban van egy réteg, amely ki van éhezve arra, hogy megmérettesse magát egy ilyen hokitornán.”

A tornagyőztes csapat a vándorserleggel

A Megyeri úti jégcsarnokban rendezett torna gálamérkőzésén a magyar jégkorong aranygenerációja, a sapporói Divízió I-es világbajnokságon aranyérmet nyert válogatott több játékosa egy-egy vegyes csapatot alkotott a kajak-kenus olimpikonokkal. Jégre lépett például – a teljesség igénye nélkül – Kangyal Balázs, Vas Márton, Tokaji Viktor, Peterdi Imre, Szélig Viktor, Hoffmann Attila, Jánosi Csaba, Gebei Péter és Svasznek Bence is, míg a kajak-kenusok közül többek között Horváth Gábor, Fidel László, Bozsik Gábor, Beé István és Boros Gergely is ott volt a csapatban. Megtisztelte továbbá jelenlétével az eseményt Pat Cortina, a sapporói vb-hősök szövetségi kapitánya, Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke és Kovács Zoltán, a Magyar Jégkorong Szövetség szakmai alelnöke is.

Pat Cortina is ellátogatott a gálára

„Egyedülálló volt a gálameccs,

a jégkorongozók nagyon szépen kiszolgálták a kajak-kenusokat,

sorra osztották nekik az asszisztokat, nagy élmény volt látni őket játszani. Gólt azonban így sem volt könnyű ütni, mert az egyik kapuban a MAC U16-os válogatott hokisa, Oláh Dávid, a másikban pedig az UTE U20-as válogatott kapusa, Márkus Levente állt. A rendes játékidőben 3-3 volt az állás, és hét másodperccel a hosszabbítás vége előtt szerzett góllal dőlt el a gálameccs. Összességében mindenki nagyon jól érezte magát, köszönjük a nézőknek is, hogy kijöttek. Jövőre folytatjuk” – mondta Foltán László.