Mégse

„Lottóötössel is edző lettem volna”

Hosszantartó súlyos betegség után vasárnap hajnalban, 79 esztendős korában elhunyt Hajba Antal világbajnok kenusunk, a sportág mesteredzője. Az alábbiakban róla emlékezünk az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti kötetben megjelent interjúval. Az egész sportág nevében mély fájdalommal búcsúzunk tőle!

Hír

„Nem lehet eltéveszteni – mondja, amikor a találkozónk pontos helyszínéről érdeklődöm. – Kinn van a kapun a kenulapát!” És valóban. Az érkezőnek kétsége sem lehet afelől, melyik a „vízen járó” ember tanyája. Ha klasszikus névtábla is lenne a bejáraton, biztosra veszem, valami „tóniósat” írna a neve alá. Például azt, hogy „túravezető és gyémántcsiszoló”…

 Az egykori nyüzsgős pesti énjének mennyire egyhangú az itteni élet?

Ma sincs két egyforma napom, de amíg edző voltam, különösen így volt. Az edzősködésben éppen az a szép, hogy a program ugyanaz, de mindig másképp történik. Egyszer eljöttek hozzám a régi osztálytársaim, kivittem őket a Dunára, és egyikük azt mondta: „Haver, én úgy utálok mindennap bemenni a hivatalba, ahol mindennap ugyanannál az asztalnál ülök. Bezzeg, amit te csinálsz! Más száz dollárt fizet azért, hogy kivigyék Pesten egy sétacsónakázásra, neked meg ez a munkád…”

Gondolta, hogy egyszer ilyen tanyán őrzi majd a kenus emlékeket?

Reméltem. Amikor olyan ötven körüliek voltunk, az egyik barátom azt mondta: „Ha én egyszer nyugdíjas leszek, veszek egy tanyát, kimegyek és vakarózok a diófa alatt.” Akkor én azt mondtam magamban, hogy hát ez nem is olyan hülyeség. Mindig van mit csinálni, és amit csinálok, azt magamnak csinálom. Jól telnek a napjaim, nem tudok sokáig egy helyben ülni. Látta kinn a körtefáimat? Az egyik hétféle, a másik ötféle körtét terem. Nekem ez a játékom. A muskátli kicsit elszomorított, mert a nagy melegben tönkrement, de helyette nyílt olyan liliomom, amiről nem is tudtam, hogy ültettem.

Előfordult ilyen a pályája során is? Amikor „ajándékot” kapott a sorstól valami más helyett…

Tudja, az öreg sportolók kilencven százaléka panaszkodik. Én nem teszem. Inkább arra gondolok, amit az egyik barátom mondott, amikor arról beszélt, mi mindent kapott a sporttól. „Fogom a kenumat és átmegyek a túloldalra. Hány ember tudja ezt megcsinálni?” Én is így vagyok vele, és büszke is vagyok rá: tudom, hogy egy szál deszkán is átmegyek a Dunán. Mi, akik a vízen járunk, látjuk egymásról és becsüljük, hogy a másik ezen a téren nem analfabéta. Össze is tartunk, mert a haverság a kenusoknál fontos volt mindig. Cepánnak, akivel kenu kettesben mentünk, legutóbb én voltam a meglepetés a születésnapján. Mi voltunk az a kenu páros, amelyik sohasem veszekedett – mert amúgy egy kenu kettes mindig veszekszik.  Ő volt az én „testvérem”. Látja, ott lóg a lapát, amelyet a hetvenegyedik születésnapomra kaptam a régi kenusoktól.  Nem tudom, manapság a fiatalabbak között van-e ilyen, vagy lesz-e. Mi kedveltük egymást, összedugtuk a fejünket, aztán csináltunk egy kenus misét…

Hogyan zajlott egy ilyen ceremónia?

A kenus mise nagy dolog volt. Közben hülyeség, persze, egy játék. Kajakosokat nem engedünk oda, Hesz Mihályt kivéve, mert őt tiszteletbeli kenussá fogadtuk. Edzőtábor végén közösen lepisiltük a célbóját meg a rajtbóját, és énekeltünk. Rendszerint egy nagy pofájú vezényelt, szidtuk a kajakosokat, mint a bokrot. Fújtuk a kenus nótákat. Jólesett a danászás, mert hát az volt végül is. Összefogta a haverokat. Akkor is, később is. Ott van az aláírásuk a kenulapáton.

Pedig kis híján birkózó lett…

Igen, birkóztam, ifiválogatott voltam, de egy nyáron lementem kenuzni, mert Ildikónak gyönyörű szép, kék szeme volt…

Ki volt Ildikó?

Mit tudom én már… A lényeg az, hogy egyszer lementünk a kövér barátommal, összetörtünk egy kajakot, és el lettünk zavarva. Később, amikor hallottam, hogy már egy másik edző van ott, visszamentem, de akkor már kenuzni, hiszen én indián vagyok, ugye. Az már jobban tetszett. Kezdetben csak nyáron kenuztam, mert ősszel indultak a birkózóedzések. Az állóképességemmel nem is volt soha gond, mindenkit lezavartam a szőnyegről. De aztán megsérült a kulcscsontom, utána pedig kitekerték a térdemet. Így maradt a kenu. Akkor voltam húszéves.

Kit tart a legmeghatározóbb edzőjének?

Ilyen nekem nem volt. Dávid Géza indított el, de őt éppen akkor távolították el. Edző híján a fiúkkal egymás javítgattuk. Edzőt akkor láttam, amikor bekerültem a válogatottba. Akkor mondta a Granek, hogy ez így nem mehet, válasszak magamnak mestert. Odamentem a Tömpéhez, aki rövidnadrágban járt télen is, és azt mondtam neki: „Feri bácsi, ha lehetne, vegyen engem a szárnyai alá.” Erre azt válaszolta sajátos hanghordozásával: „Ide figyelj, komám! Ha én téged edzeni foglak, akkor te valószínűleg megvered az én embereimet. Akkor az én főnökeim engem kirúgnak. Úgyhogy minek foglalkozzak én veled?” De egyszer azért kijött velem a vízre, amikor a többi kenus elment külföldre edzőtáborozni. Éppen ebédeltünk, és én általában rengeteget ettem. Odaszólt, hogy: „Na, ne sírjál nekem itt a fülembe, hogy én nem tartok neked edzést! Gyere, te önjáró emésztőgödör, hadd lássam, mit tudsz!” Aztán tartott nekem egy edzést. De amit abban az időben a kenuról tudtam, azt a velem egykorúaktól tanultam.

Aztán egyszer csak ön is ott volt a legjobbak között…

Hatvanegyben megnyertem az első válogatót ötszázon és ezren is, aztán pedig magyar bajnok lettem mindkét távon. Kaptam egy új hajót is, amelyet a Novotny meg a Gillemot tervezett. Az egyesületnek akkor nem volt pénze két hajóra, így aztán igazságosan eldöntötték, kié legyen az az egy. Mentünk egy kört a sziget körül, én voltam a legjobb, én kaptam a hajót. Amikor magyar bajnok lettem, odajött hozzám a Parti: „Gratulálok, tegnap megnyerted az ezer métert, ma az ötszázat, az azt jelenti, hogy te jó vagy!” Nagyon büszke voltam, hogy egy olimpiai bajnok nekem ilyet mond.

A világbajnoki győzelme még elevenebben élhet az emlékeiben…

A mai napig emlékszem rá a rajttól a célig. Sok esemény történt azon a versenyen. Készült akkor egy cikk, és az újságíró srác mindent leírt szinte szóról szóra, azt is, hogy közben verekedtünk – mert hát tízezer méteren van ilyen. Egyébként a legtöbb versenyemről el tudom mondani, hogy mi történt, ki hogyan ment.

Trénerként mit tartott leginkább szem előtt?

A fegyelmet. Meg a szorgalmat. Ha valamit csináltunk, azt rendszeresen vagy sehogy. Jó apám mondta mindig: teszetosza módon nem érdemes. Többször is éreztem úgy, hogy találtam egy csiszolatlan gyémántot. Még fiatal edző koromban például. Aztán egy nap elém állt, hogy holnap nyitja a kocsmáját, és elköszönt. Később is került hozzám olyan, aki rendkívül tehetséges volt, és hozzá még dolgos, erős is. Rá akartam ébreszteni, hogy mire képes, hogy ki ő, hogy az egész világot meg tudja verni. Részben sikerült, világbajnok lett. Az edzői lelkesedéshez visszatérve: annak is van némi kockázata, ha valakit ráébresztünk az erejére. Rákosi Viktornak volt egy humoreszkje: „Guttmann, a csörgőkígyó”, aki azt hiszi magáról, hogy gyík, és fél mindenkitől. Aztán amikor felvilágosítják, hogy ő valójában csörgőkígyó, megmarja az első embert, akit ér. Ettől függetlenül mindig azt tartottam, ha nyernék egy lottóötöst, másnap akkor is indulnék le a telepre, és edző lennék.

Pakson szinte a semmiből nőtt ki az irányítása alatt egy máig sikeres szakosztály…

Amikor odakerültem, alig voltak hajók, azok is selejtesek. Behívattak az akkori városi tanácshoz, és ott mondták, hogy néhány éven belül szeretnének négy-öt aranyjelvényest látni.  Öt év múlva ifivilágbajnokunk volt. De azt is meg kellett mutatni, hogy nem minden a hajtás, hogy el lehet menni fürödni a homokpartra, hogy a munka mellett is lehet jó hangulat. Többször rám szóltak például, lehet, hogy nálunk a gyerekek tegeződnek az edzőkkel, ebben meg abban a sportágban nem így van. Mondtam nekik, hogy a kajak-kenu az más. A toborzást például azzal kezdtem, hogy elvittem a gyerekek szüleit kenutúrázni a Rábára. A gyerekek ma már negyven fölött vannak, de a szüleik még ma is lejárnak, és önállóan szerveznek túrákat. Ez nagyon nagy dolog.

Eltűnődött már rajta, vajon hány embert térített élete során a vízpartokra?

Nem számoltam, de az is érdekes lenne, hányat tanítottam meg úszni, sízni! Hányat tanítottam meg a túrázás fogásaira, tábort verni, tüzet rakni… Tudom, ez nem sportteljesítmény – mert Magyarországon többnyire csak a világversenyen szerzett aranyérmet tekintik annak –, de én annak veszem.

A világ keleti felén is letette a kenus névjegyét…

Az nagyon szórakoztató elfoglaltság volt. Nyelvvizsgám egy sincs, de négy nyelven beszélek, meg néhányon még elgagyogok. Kínában nem nagyon értették, miért jó nekünk, ha több nemzet kenuzik. Volt egy kövérkés manusz, az minden előadás után odajött hozzám beszélgetni. Kérdezte, mi lesz akkor, ha ők ezek után megverik az európaiakat. Mondtam neki, ne aggódj, mi addigra kitalálunk újabb dolgokat. Koreában egy apuka, aki kicsit tudott angolul, azt kérte, mutassak egy-két dolgot a fiának. A tizenhat éves srácnak már volt egy magyar lapátja, és két éven át, amíg ott voltam, végig jött hozzám „tanácsért”. Hat évvel később, amikor hongkongi edzőként voltam kinn, ez a srác nyerte meg az Ázsia-bajnokságot. Odajött hozzám, átölelt és megköszönte. Nekem ez nagyobb siker volt, mintha kaptam volna egy plecsnit.

Azóta azt is kapott…

Kaptam, igen… Nagyon nehéz volt, amikor abba kellett hagyni, de idézőjelben „segített” a betegség. Aztán valahogy összeszedtem magam. Az én koromban mindenki végiggondolja, mit tett, mit tehetett volna. Én azt mondom, rohadt szerencsés fickó vagyok… Mindig szerettem társaságban lenni, most is sok haver van körülöttem. Múlt vasárnap itt volt két régi kenusom. Amikor bejelentkeztek, mondták, hogy nem fogom őket megismerni. „Miért, szakállt növesztettetek?” – kérdeztem. Mire azt válaszolták, hogy nem, csak időközben hatvanévesek lettek, és én serdülőkorukban foglalkoztam velük a Margitszigeten. Amikor eljöttek, fejtegetni kezdték, mi mindent kellett volna másképp csinálniuk. Azt mondtam nekik: „Hagyjátok, fiúk, mindent jól csináltatok!…”

Megnyílt az MKKSZ sportegészségügyi központja

Prof. Dr. Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere adta át a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) sportegészségügyi és diagnosztikai központját, amely a néhány hetes tesztüzem után hivatalosan is megnyitotta kapuit.

Lifelike
Hír

Az ebből az alkalomból tartott hétfői ünnepségen Kásler Miklós úgy fogalmazott: az ép testben ép lélek megközelítés jelenleg is az emberi lét egyik alapját jelenti. Hangsúlyozta: a sport nemcsak a testet, hanem a lelket is erősíti, fegyelemre, a társak megbecsülésére, nemes versengésre nevel. Hozzátette: igazi öröm számára, hogy ebben a központban a versenyzők egészségileg biztonságban lehetnek, s űzhetik ezt, a magyar identitás részévé vált nagyon szép, nagyon izgalmas és nagyon nemes sportágat, a kajak-kenut.

Török Krisztina, Kásler Miklós, Schmidt Gábor

“Kívánom önöknek, hogy ennek a diagnosztikai központnak a birtokában duplázzák meg ezt a listát, amely itt van mögöttem” – utalt a miniszter örökös bajnokok falára, amelyen az olimpiai aranyérmes és a legalább öt világbajnoki címet szerzett kajakosok, illetve kenusok neve olvasható.

az ötletből nagyon rövid idő alatt valóság lett

Schmidt Gábor, az MKKSZ elnöke emlékeztetett: elődje, Baráth Etele, az MKKSZ közgyűlésének jelenlegi elnöke vetette fel a sportágspecifikus központ létesítésének gondolatát 2016-ban, s az ötletből nagyon rövid idő alatt valóság lett. A központ célja, hogy új, hosszú távú sportegészségügyi hátteret biztosítson a tehetségkiválasztás területén, valamint a profi és amatőr sportolóknak a magas szintű teljesítmény elérése érdekében.

Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere és Schmidt Gábor, az MKKSZ elnöke

“Itt vagyunk a tokiói felkészülés felénél, és a magyar kormány támogatásának köszönhetően, amit ezúton is köszönök, elkészült a sportegészségügyi és diagnosztikai központ. A próbaüzem során már sok versenyző igénybe vette a szolgáltatásokat, zajlanak a felmérések” – mondta Schmidt Gábor. Szerinte ezzel megvalósul, hogy még az eddigieknél is professzionálisabb háttér legyen a kajak-kenu sport mögött.

“Ez segítheti azt, hogy továbbra is ott tudjunk maradni a világ élvonalában” – jelentette ki az MKKSZ elnöke.

Schmidt Gábor arról is beszélt, hogy a beruházás kormányzati támogatásból, 1,9 milliárd forintból valósul meg, s a most átadott, 550 négyzetméteres sportegészségügyi és diagnosztikai központ után még a Kolonics György Vízisportközpontban is tervezik a hasonló fejlesztést, az várhatóan jövő év végén készül majd el.

Török Krisztina, a Lifelike sportegészségügyi központ igazgatója

Török Krisztina, a központ igazgatója úgy fogalmazott: a centrumnak két fő célja van, az egyik a teljesítménymaximalizálás, a másik pedig a tehetségek korai felfedezése és menedzselése.

A hétfői ünnepségen megjelent Kovács Katalin és Storcz Botond, valamint a még aktív, ötszörös olimpiai aranyérmes Kozák Danuta is. Utóbbi elárulta: még nem nagyon ismeri a központot, eddig csak egy vérvételen járt ott, de ahogy fogalmazott, nagyon profi, nagyszerű környezetben található, s biztos abban, hogy segíteni fogja az ő és társai felkészülését.

Schmidt Gábor, Kásler Miklós, Török Krisztina, Kovács Katalin, Storcz Botond, Kozák Danuta

A háromszoros olimpiai bajnok Kovács Katalin azt mondta, sajnálja, hogy az ő pályafutása alatt még nem állt ennyire komoly sportágspecifikus diagnosztikai háttér a versenyzők rendelkezésére, ugyanakkor biztos benne, hogy a most megnyilt központ segítségével hatékonyabbá vállhat a válogatott tagjainak felkészülése. Hüttner Csaba szövetségi kapitány pedig arról beszélt, hogy a központ elhelyezkedése kiváló, hiszen a közelben több nagy klub működik, a válogatott tagjai pedig azzal is rengeteg időt spórolhatnak meg, hogy a különböző vizsgálatok, rehabilitációs kezelések és felméréseket egy helyen állnak rendelkezésre az új központban.

“A Tokió A-keret tagjai, vagyis azok a sportolók, akik idén kvótaszerző helyen végeztek a világbajnokságon, ráadásul teljesen ingyen használhatják a központ összes szolgáltatását, ami komoly előnyt jelenthet és hatékonyabbá teheti a közvetlen olimpiai felkészülést” – tette hozzá a felnőtt kapitány.

forrás: MTI

Bemutatták a Sport 2018 évkönyvet

A budapesti Larus étteremben hétfőn bemutatták a Sport 2018 évkönyvet. A Magyar Olimpiai Bizottság kiadványát Vékássy Bálint főtitkár és Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke méltatta. A könyv szereplői közül részt vett az eseményen Knoch Viktor és Péni István is.

Hír

Vékássy Bálint azt mondta, a sportújságírók családja az olimpiai családhoz tartozik. Emlékeztetett, hogy éppen harminc éve, a szöuli olimpia után jelent meg az első hasonló kötet, akkor Dél-Korea került fókuszba, csakúgy, mint idén, a phjongcshangi téli olimpia kapcsán. „A magyar rövidpályás gyorskorcsolyázók sikere zseniális példája annak, hogy jó sportmenedzsmenttel hogyan lehet egy sportágat a nulláról indulva az olimpiai aranyig elvinni. Ez a sportág ezt 30 év alatt megcsinálta” – mondta a főtitkár. Hozzátette: a sportévkönyv megjelenése a karácsony közeledtét és egyben év végi számvetést is jelent.

Az ifjúsági olimpiáról a sportvezető azt mondta, Buenos Airesben hatványozottan jó volt magyarnak lenni, nagyon összetartó volt a csapat, a sportolók, az edzők szurkoltak egymásnak, remek volt a hangulat. Vékássy Bálint köszönetet mondott az újságíróknak, akik „hóban, fagyban, kánikulában” tudósítanak a sporteseményekről, közvetítve ezeket a szurkolóknak, s azt kívánta: 2019-ben is legyen elég muníció a kötet megalkotásához.

„Örülök, hogy a főtitkár úr családtagként köszöntött minket” – jelentette ki Szöllősi György. A Magyar Sportújságírók Szövetségének (MSÚSZ) elnöke kiemelte, hogy ezt a projektet mindenki a magáénak érzi, sportolóként és szerzőként is nagy megtiszteltetés a sportévkönyv szereplőjének lenni minden évben.

Nagy megtiszteltetés, hogy ebben az esztendőben is szerkesztő csapatunkat bízta meg a Magyar Olimpiai Bizottság a sportévkönyv elkészítésére. Szeretném kiemelni Báthori Zsófiát, aki ennek a kiadványnak a szíve-lelke, Dobos Sándor szerkesztő kollégámat, Keczeli Zoltán művészeti vezetőt, Szalmás Péter képszerkesztőt, Vasvári Ferencet, akik voltaképpen a munkafolyamatok nyári megkezdésétől a nyomdába adásig szinte minden nap hozzátettek valamit ahhoz, hogy megfelelő nívóban készülhessen el a könyv. És természetesen köszönöm minden szerzőnek, legyen szó cikkíróról vagy fotósról, hogy fantasztikus anyagokkal töltötték meg az oldalakat!” – fogalmazott Amler Zoltán, a Sport 2018 főszerkesztője, aki hozzátette: ezúttal is 512 oldalon taglalja a könyv az esztendő történéseit, 36 oldal mellékletben találhatóak meg az eredmények, egymillió karaktert és több mint hatszáz képet tartalmaz a kiadvány.

„Igyekeztünk ezúttal is többfajta műfajú írásokkal megtölteni a könyvet, szubjektív anyagok, glosszák, interjúk teszik teljessé, és természetesen külön kell említeni a sporttörténelmi phjongcshangi diadal feldolgozását. A gyorskoris fiúkkal és az őket felkészítő szakemberekkel kapcsolatos írásokhoz exkluzív fotózást rendeltünk – Baksa Norbert fotóművész szenzációs képeket készített, amelyek nagy örömünkre a főszereplőket is örömmel töltött el” – említetett még Amler Zoltán.

forrás: olimpia.hu