Mégse

Kovács Katalin: Nem az a tehetség voltam, aki nulla munkával ott tudott lenni

Minden idők egyik legeredményesebb kajakosától hitelesen hangzik, milyen elszántnak kell lenni ahhoz, hogy valaki nagy bajnok legyen. Például az, hogy párosban egy hajóban evezzen legnagyobb ellenfelével. A HVG készített interjút Kovács Katalinnal.

Hír

HVG: Hezitált, hogy elfogadja, hogy az ön nevét viseli majd a Nemzeti Kajak-kenu Akadémia?

Kovács Katalin: Nem volt min hezitálni. Megtisztelőnek tartom, és nagyon büszke vagyok rá. Annyi mindent kaptam ettől a sporttól, szeretnék én is valamit visszaadni.

HVG: Nincs benne kockázat? Mégiscsak egy tervezési szakaszban lévő intézményhez adja a nevét.

K. K.: Ha úgy álltam volna hozzá az élsporthoz, hogy bármelyik versenyen ki is kaphatok, és az mennyire kellemetlen, nem értem volna el ezeket az eredményeket. Rengeteget kell tenni azért, hogy ez a történet méltó legyen hozzám. De én ezzel tisztában vagyok!

HVG: Voltak félelmei az élsport utáni életével kapcsolatban?

K. K.: Luca születését követően sokan megkérdezték – sokan pedig csak tapintatból nem –, hogy miért vágtam bele a riói felkészülésbe? Iszonyú nehéz volt az a másfél év a családom nélkül, állandó lelkiismeret-furdalásom volt, hogy miért nem vagyok velük, de ha nem csináltam volna végig, most is itt lenne bennem a kétely: mi lett volna, ha?

Kételyek persze addig is voltak: a húszas éveim közepétől sokszor megfordult a fejemben, mi lesz, ha egyszer csak vége szakad a pályafutásomnak. Imádtam kajakozni, szerettem a közeget, és sikeres is voltam – azt gondoltam, nagyon nehezen fogom tudni elengedni, nagyon nagy űrt hagy majd maga után, és

sokáig magamnak sem tudtam megfogalmazni, mikor lesz vége.

Hogy ez 2016-ban, 40 évesen végül ilyen gyorsan ment, annak köszönhető, hogy volt már családom. Jó, azért a második válogatóról hazafele autózni még úgy is nagyon rossz volt, hogy Luca érkezése óta tudtam, vagy azon a versenyen, vagy a riói olimpián ér majd véget ez a közel 30 év. Aztán eltelt 1-2 hét, és nagyon jól éreztem magam a bőrömben: örültem, hogy a családommal lehetek, Lucával elkezdtük fölfedezni Budapest játszótereit.

HVG: Mi ennek a 30 évnek az eleje?

K. K.: A szüleimmel nagyon sokat jártunk vízitúrázni, aztán a 4 évvel idősebb nővérem elkezdett kajakozni, és az edzője, Schmidtné Pavlovics Angyal nagyon sokat nyüstölte anyut, hogy menjek én is. Örökmozgó, energiával teli gyerek voltam – ugyanolyan, mint most a Luca: megy, mint a gép, és sose fárad el. Aztán 11 évesen már elég idős voltam ahhoz, hogy lemehessek a vízitelepre a tesóimmal, mert akkor már a középső nővérem is kajakozott

Megfogott a közeg, valahogy nagyon jó helyre kerültem.

Sokat számított, hogy idősebbek között kezdtem – a legfiatalabb is 15-16 éves volt –, ahol én voltam a pici, halálra ajnároztak, mindenki segítőkész volt.

HVG: Tehetséges volt?

K. K.: Valamilyen szinten biztos, elsősorban az alkatomból adódóan. De nem az a tehetség voltam, aki nulla munkával ott tudott lenni – akár a korosztályában, akár később, a felnőtt mezőnyben – az élen. Inkább szorgalmas voltam. Pontosabban: amikor elkezdtek jönni az eredmények, azzá váltam.

19-20 éves koromig elsősorban a jó csapat és közösség miatt jártam le a telepre, aztán megkaptam a lehetőséget, hogy Kati néninél (Fábiánné Rozsnyói Katalin, versenyzőként olimpiai ezüstöt nyert párosban, edzőként olimpiai bajnokok és érmesek sora került ki a kezei alól, nemcsak nőkkel, hanem férfiakkal is sikereket ért el – a szerk.) készülhetek Kőbán Ritával (kétszeres olimpiai bajnok) és láttam, hogy ha ott akarok maradni, mást kell hoznom. Más szabályok voltak, előjött az otthonról amúgy már jól ismert szigor, leérettségiztem, ráadásul édesanyámnak is – aki nem szerette volna, hogy élsportoló legyek – be akartam bizonyítani, hogy márpedig nekem van itt helyem, van oka annak, hogy én ezt akarom csinálni.

HVG: A szülői szigor miben manifesztálódott?

K. K.: Nem mehettem le a játszótérre, amikor minden osztálytársam ott lógott, az itthon elvégzendő feladatainkról külön órarendünk volt, mint az iskolában, és ezekből sosem engedtek, nem az édesanyám tett rendet utánunk. Ha pedig véletlenül elengedtek valahova, és később értem haza, visszaállítottam az órát.

HVG: A gyerekeinél ugyanezt a módszert követi?

K. K.: Annyira szigorú biztos nem vagyok, mint a szüleim. Gyerekként nehezen éltem meg, ma már viszont örülök annak, hogy így neveltek. Kellenek a határok. De igyekszem nem csak tiltani, inkább elmagyarázom, ha valamit másképp szeretnék.

HVG: Kati néni mit tudott?

K. K.: Mindenki mondja, hogy milyen szigorú volt, de szerintem kellett az a szigor ahhoz, hogy mi oda tudjunk jutni. Össze kellett fognia egy 10-15 fős női gárdát, és tudjuk, hogy a nők – szerintem amúgy a férfiak is – bizonyos helyzetekben milyen elviselhetetlenek tudnak lenni… De nem úgy emlékszem vissza erre az időszakra, hogy bármelyikünkre bármit rákényszerítettek volna. Mindenki eldönthette, hogy beáll-e a sorba, és végigcsinálja úgy, hogy nincs apelláta, vagy vált. Volt, aki váltott, és nem jött be neki, és olyan is, akinek meg igen. De mi ezt akartuk.

És Kati néni úgy tudott motiválni, hogy abszolút el tudta velünk hitetni, hogy lányom, ha te ezt végigcsinálod, bajnok lesz belőled. Mindent megcsináltunk, legalábbis a legtöbbünk törekedett arra, hogy meg tudjuk csinálni azt, amit ő kér. Hittünk benne. Ez nagyon fontos, mert ha az megrendül, akkor nem tud sikeres és eredményes lenni semmi sem. Akkor ott van a kisördög, hogy elbizonytalanítson, kételyeket és rosszat gerjesszen. Ami egyébként az élet minden területére igaz. Párkapcsolatra, vagy hogy a gyerekeimet is aszerint próbálom nevelni, amiben én hiszek.

HVG: Milyen volt aztán Csipes Ferenccel együtt dolgozni?

K. K.: Eleve más egy férfi és egy női edző, de Ferivel annyira más volt, hogy az első évben nem is értettem, hogy ez most mi. Sokkal lazább volt, és teljesen más irányból közelítette meg az egészet, nagyon nagy hangsúlyt fektetett a technikai részre, a hajók beállítására például, amit addig nekünk kellett csinálni. Igaz, korábban elvárható sem lett volna, hogy az edzőnk 13 ember hajóját állítgassa. Bár volt rá példa, hogy Öcsi bácsi (Fábián László, a sportág első olimpiai aranyérmese, Kati néni férje – a szerk.) szerelt…

De minden edzőmtől sokat kaptam, valahogy mindegyikük jól tudott velem bánni. Volt, hogy ifiben úgy tettek helyre csendben, nyugodtan, hogy

a fájdalom a csontomig hatolt,

de tudtam, hogy húha, ez most komoly, valamin változtatnom kell. De a kulcsfigurák közül nem hagynám ki a csapattársaimat sem, sem azokat, akikkel oda tudtunk érni a világ elé, sem azokat, akik nap mint nap ott voltak edzésen, és arra sarkalltak, hogy mi még jobbak legyünk.

HVG: Mindenki ugyanazt a kőkemény munkát végzi el, a végén mégis csak egy indulhat az olimpián. Mitől függ, hogy ugyanannyi beletett melóból mi jön ki a végén?

K. K.: Szerintem nem mindenki ugyanazt a kőkemény munkát végzi el. Gondolok itt arra, hogy aki nem jutott ki is ott volt a csoportban, ahol a legjobbak és a győztes, de nem tudta olyan szinten végigcsinálni, mint az, aki aznap vagy azokon a napokon előrébb volt. Ugyanazt a munkát csinálta, csak a maga maximumán. Egyrészről mindenkinek vannak fizikai korlátai, másrészről ez egy nagyon sok összetevős dolog: kell, hogy

te akard a legjobban, te bírd a legjobban, és ne gyengülj el fejben,

ha tétje is van a dolognak. Csapathajóban pedig a fizikális felkészültségen túl nagyon fontos, hogy passzoljon a technikátok, egymásra legyetek hangolódva, higgyetek egymásban.

HVG: Az időhöz, ezredekhez, századokhoz való viszonya miről szól?

K. K.: Az athéni olimpia előtti válogatón 500 méter egyesben 11 századdal kaptam ki Natasától. Talán volt még egy világbajnokság, ahol 200-on ezredekkel nyertünk, de nyilván az a bizonyos szegedi válogató jut eszembe. Több szempontból fordulópont volt, nemcsak az a verseny, hanem az a pár hét az életemben. Borzasztó rossz volt megélni, hogy nem sikerült egyéniben kijutni az olimpiára, ugyanakkor adott az élet egy lehetőséget, hogy Natasával összeültünk, és könnyedén versenyezve legyőztünk mindenkit párosban. Fantasztikus volt az a pár év, amikor a világ előtt jártunk.

HVG: Kívülről olyan, mintha akkor vált volna igazi profivá, aki az érzelmeit, fájdalmát, mindent képes félretenni a szent cél érdekében.

K. K.: Sokan kérdezték akkoriban, hogy tudok Natasával azok után összeülni, hogy legyőzött? A kérdést sem értettem. Mind a ketten tudtuk már az első együttevezésünk után, hogy ez valami nagyon jó dolognak a kezdete lehet. Miért dobnám ezt el magamtól csak azért, mert a másik jobb volt és legyőzött?

Már gyerekkoromban sem értettem, aztán ifiben – amikor már volt súlya annak, hogy ki kivel megy csapathajót –, pláne nem, hogy miért akar valaki a barátnőjével menni.

A legjobbal akarok menni,

arra törekszem, hogy én mehessek vele, vagy hogy én legyek a legjobb! Tehát amikor Kati néni és Öcsi bácsi részéről felmerült, hogy menjünk párost, kérdés sem volt bennem, hogy megyek-e – rengeteget dolgoztam azért, hogy olimpiai és világbajnok legyek.

HVG: Hogy élte túl ép ésszel ezt az egészet? Hogy tudta kezelni a fizikai, és hogy a pszichés részét? A ki-kivel megy állandó feszültségét, az edzői sakkjátszmákat.

K. K.: Ami a pszichés részét illeti: volt, amikor lazábban kezeltem, és volt, amikor nehezen tudtam átlendülni bizonyos dolgokon. De mindig próbáltam arra törekedni, hogy én legyek a legjobb, kimaradjak bizonyos helyzetekből, senkinek se legyek kiszolgáltatva. És ma már az élsport és a kajak kapcsán nem ezek a nehezebb szituációk jutnak eszembe.

Most például, amikor 15 év után összejöttünk a csajokkal, nagyon jó volt, hogy ennek az egésznek az ironikus megközelítése felől kerültek elő olyan sztorik, hogy 20 percen keresztül folytak a könnyeim a nevetéstől. Azt pedig csak most, utólag látom, hogy mit meg nem tettünk, mennyi munkát elvégeztünk azért, hogy mi legyünk a legjobbak. Amikor benne voltam, egyáltalán nem éreztem, természetes volt. Nyilván elfáradtam edzés végén, és volt, hogy átfutott az agyamon, hogy inkább hűsölnék a Lupa-tó partján, de tudtam, hogy a céljaimért tenni kell, lesznek fárasztó pontjai, de a fájdalmak és a végterhelések eltörpültek amellett, amit a célban megkaphattál.

HVG: Sosem fáradt bele?

K. K.: Volt, hogy telítődtem, aztán felülkerekedett az érzés, hogy mennyire szeretem ezt csinálni, megvoltak a céljaim, a motivációm, és hogy ez az, ahol ki tudok teljesedni.

HVG: Van különbség a 3 olimpiai aranya között?

K. K.: Más volt 28 évesen megnyerni az első olimpiai aranyérmemet, mint 36 évesen az utolsót. Más volt 2008-ban megvédeni a címünket párosban, és más volt Londonban végre nyerni a négyessel! Már az előző három olimpián is esélyesek voltunk, de Sydneyben, Athénban és Pekingben is porszem került a gépezetbe. Nagyon sajnálom, hogy azokkal (Szabó Szilvia, Viski Erzsébet, Bóta Kinga), akikkel tizenvalahány éven át reggeltől estig együtt voltunk, nem jött össze a hőn áhított közös siker, tudom, mit jelent, ha az ember nyakába akasztanak egy olimpiai aranyérmet. Most is, ahogy beszélek erről, hihetetlen érzés, hogy a negyedik olimpián sikerült az, ami a korábbi hármon nem.

HVG: Peking volt a legnehezebb? Egyáltalán, hogy szívta föl magát az egyes után?

K. K.: Próbáltam kizárni mindent, hogy nem úgy mentem, ahogy szerettem volna, és amire képes voltam (4. lett K1 500 méteren – a szerk.). Amikor szálltam ki a stégre, éreztem, hogy síri csönd van, gondoltam, nem dőlt össze a világ, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy 40 perc múlva mindent meg kell tennem a párosban azért, hogy győzni tudjunk.

Furcsa volt az egész, összetörni nem volt időm.

Sokkal rosszabb lett volna, ha másnap lett volna a páros: akkor sokkal jobban magamba tudtam volna zuhanni. De még azon a furcsa érzésen is át tudtam lendülni, hogy az egyes előtt nem tudtam normálisan bemelegíteni, és Natasával aztán fantasztikusan mentünk.

HVG: Mitől ment úgy a hajójuk?

K. K.: Jól passzolt a technikánk, Natasa nagyon jól le tudott engem követni, egyszerre mozgott minden porcikánk. Ha olyan volt, azt meg tudtuk beszélni, megvolt a kölcsönös tisztelet, nem volt alá-fölérendeltségi viszony. S nem utolsósorban kiváló formában voltunk fizikálisan.

HVG: Sportban van barátság? Versenytársak között.

K. K.: Biztosan, de

a hit és a tisztelet sokkal fontosabb.

Ha Natasa fölhívna, hogy segítsek, rögtön segítenék, és ez fordítva is igaz. De elsőként nem egymást hívnánk föl. Havonta, kéthavonta csetelünk, tudjuk, mi van a másikkal.

HVG: Hiányzik az egyéni olimpiai arany?

K. K.: Persze! De nem dőlök a kardomba, és nem filozofálgatok már ezen. Nagyon büszke lettem volna, ha sikerül, de sajnos az én pályafutásom így alakult. Ugyanakkor annyi siker ért, annyiszor tudtam nyerni vébét, Eb-t, hogy 18-20 éves koromban simán aláírtam volna, hogy ilyen pályafutást tudjak magam mögött.

Megfertőződtem a Duna jó vízillatától – ma 85 éves Nánássy András

Január 18-án ünnepli 85. születésnapját Nánássy András, aki a kilencszeres világbajnok Wichmann Tamás nevelőedzője is volt. Ő készítette fel az olimpiára Tatai Tibort is, aki 1968-ban, Mexikóvárosban egyesben olimpiai bajnok lett.

Hír

„A Berzsenyi Gimnáziumba jártam a Markó utcába, az egyik osztálytársam mondta, hogy menjünk le kajakozni – kezdte el mesélni Nánássy András, hogy miként ismerkedett meg a kajak-kenuval. – Lementünk, de csak a tanmedencébe, ahol nem kajakosok, hanem evezősök edzettek. Nem voltam egy díjbirkózó alkat, nem is tetszett az evezés, ügyetlenül mozogtam. Akkor átjöttek a honvédos kajakosok, hogy menjünk át hozzájuk, próbáljuk ki a négyszemélyes kajakot.

Beültettek, és ott már egész jól mozogtam,

erre mondták, hogy ha van kedvünk, akkor menjünk le a Margitszigetre, így kezdtem el a Honvédban kajakozni. Annyira jó vízillata volt a Dunának, megfertőződtem tőle. Akkor még nem volt minden hétvégén verseny, ez csak később alakult ki, ezért sokat jártunk túrázni.”

Komolyabb eredményei versenyzőként nem voltak, magyar bajnokságon indult, de a válogatottba nem került be, 1955-ben bevonult katonának, két évvel később leszerelt, de már akkor, 22 évesen elkezdett fiatalokkal foglalkozni, segédedző, edző, majd szakedző lett. Dolgozott az MHS-ben, majd később az MTK-ban, utóbbi klubnál 29 éven át volt edző, majd technikai igazgatóként vonult vissza 1992-ben.

Edzőként egyre másra jöttek a sikerek, ő volt a kilencszeres világbajnok Wichmann Tamás nevelőedzője, legnagyobb eredményének a Wichmann Tamás, Petrikovics Gyula kenupáros olimpiai ezüstérmét tartja.

Noha edzőjének nem őt jelölte meg, de elmondása szerint a mexikóvárosi olimpián 1000 egyesben aranyérmes Tatai Tibort is ő készítette fel.

„Nagyon sikeres voltam akkoriban, egyre másra jöttek az eredmények, ezért Tatai Tibor odajött hozzám, hogy szeretne velem dolgozni. Elküldtem a szövetségi kapitányhoz, hogy neki kell eldöntenie foglalkozhatok-e vele. Innentől én edzettem őt, cipeltem a hajóját, még a motorcsónakomat is átalakítottam, hogy tudjam szállítani a hajóját, és a rendőrség ne kössön bele. Én voltam az esküvői- és a válókereseti tanúja is, de megmondom őszintén, van egy kis tüske bennem, mert azóta nem igazán beszéltünk.

Az olimpiáért akkor én kaptam nyolc ezer forintot és egy budapesti, éves kombinált autóbusz-villamos bérletet.

Még azt is felvállaltam, hogy Wichmann Tamás megorrolt rám, hogy egy riválisát készítem fel, ráadásul a verseny előtt két nappal ők szétlövésben döntötték el Mexikóvárosban, hogy melyikük indul egyesben. De Tamással a 90-es évek elején leültem az MTK egyik elnökségi ülése után, és egy hosszú beszélgetéssel mindent tisztáztunk. Azóta is nagyon jóban vagyunk, kiváló a kapcsolatunk, sokat beszélünk, most is felhívtam, hogy gratuláljak neki az életműdíjhoz.”

Tanítványai közül kiemelte még Árva Gábort, aki C-2 1000 méteren nyert világbajnoki címet. „Napi kapcsolatban vagyunk azóta is, minden évben összejövünk a káposztásmegyeri éttermében egy társasággal. Ő azon sok jó ember egyike, akit a kajak-kenunak köszönhetek. Nagyon jó barátokat ismertem meg ebben a csodálatos sportágban, amelynek az egészségemet is köszönhetem. 85 éves vagyok, de még azért ketyegek, ennek a szép kornak minden örömével és bánatával.”

Isten éltesse még sokáig Nánássy Andrást!

Budapestre látogatnak Európa legjobbjai

Az idén végre Budapest is komoly kajak-kenu világversenyt rendezhet 2020. július 20-26. között, hiszen Magyarországon kerül sor az ifjúsági, U23-as és felnőtt maraton Európa-bajnokságra, méghozzá egy teljesen új helyszínen. Erről kérdeztük a verseny egyik főszervezőjét, Weisz Róbertet.

Hír

„A Magyar Kajak-Kenu Szövetség szeretett volna Budapesten rendezni egy nemzetközi versenyt, és mivel gyorsasági kajak-kenu pálya még nincs a fővárosban, így esett a választás a maraton Európa-bajnokságra, amelyre soroksári Duna szakasz kiválóan alkalmas. Nagyon örülünk annak, hogy végre a főváros is otthont adhat egy ilyen jeles eseménynek” – mondta Weisz Róbert szövetségi kapitány, aki egyben az Eb technikai vezetője is.

A Daru-domb és az előtte fekvő terület lesz az Európa-bajnokság központja. A domb és Kolonics sétány közötti lépcsős partvonal akár lelátónak is megfelel, a szervezők úgy terveziuk, hogy a sétány magasságában lesz a rajt, a befutó és a futószakasz is.

„A maratonnál általában a rajt egy klasszikus stégről történik, de az elmúlt időszakban több versenyen a síkvízen is ismert rajtgépből indultak a kajak-kenusok. Mi is vizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy ezt tudjuk csinálni. A rajt után folyásiránnyal lefelé indul majd el a mezőny, 1700 méterrel lejjebb lesz a forduló, ez már belelóg a csepeli kajak-kenu pályába. A felső fordulót a Kolonics sétányhoz tesszük, hogy

minél közelebb vigyük a nézőkhöz ezt az izgalmas részt.

Egy kör 3,6 kilométer lesz, ebből 100 méter a futószakasz. A verseny befejező kiskörében egy kilométert kell megtennie a mezőnynek, a végén pedig folyásiránnyal szemben lesz a befutó” – vázolta fel a pályáról való tudnivalókat Weisz Róbert.

A szövetségi kapitány hozzátette, hogy a magyar versenyzőkön már érezni, hogy nagyon készülnek az Eb-re, amelyet második alkalommal rendez meg Magyarország (korábban Győr látta vendégül Európa legjobbjait).

„Valószínűleg az idén meg is fordul a prioritás a vb és az Eb között, mert versenyzőink nagyon szeretnének hazai közönség előtt bizonyítani. Mi ehhez minden segítséget meg is adunk, úgy tervezzük, hogy az Európa-bajnokság előtt

még egy edzőtábort tartunk majd a versenyhelyszínen.

A kontinenstorna előtti két nap, július 20-án és 21-én a masters Európa Kupát rendezzük meg ugyanezen a helyszínen, így addigra már teljesen kész lesz a pálya, akkor is lesz lehetőségük versenyzőinknek megszokniuk a környezetet. Az idén a világbajnokságra, amely egy hónappal később lesz, nem is rendezünk második válogatót, hanem az országos bajnokság alapján kerül kihirdetésre az Európa-bajnoki keret, amelyen csak egy gyengébb Eb-szereplés esetén változtatunk.”

A futamokról drónok segítségével élő közvetítés is lesz az interneten, de a helyszínre kilátogató nézők is láthatják majd a történéseket egy nagy kivetítőn.

Várunk mindenkit szeretettel a maraton Európa-bajnokságra júliusban!