Mintha megállt volna a Duna, a két part között egyetlen fodor nem töri meg a víz tükrét. Évtizedek óta nem volt ilyen sokáig ennyire alacsony a folyó Dunakeszinél. Decemberben ugyanolyan sokat kell begyalogolni a mederbe a vízig, mint augusztusban, csak most sárosabb a talaj. A víz azonban áttetsző, tiszta. Ahogy megszűnt a hajóforgalom keltette hullámzás, lassan leülepedett a folyót sötétre színező homokos iszap, és láthatóvá váltak a kavicsok az alján. A partszakaszon, ahol a Dunakeszi Diák és Szabadidő Kajak Club edzéseire járó gyerekek leviszik a hajóikat, találtak egy pisztolyt a vízben. Bejelentették a rendőrségen, a vizsgálat idejére megállt az élet a sporttelepen.
Néhány száz méterrel feljebb egy másik, régtől rejtegetett titkát is felfedte a visszahúzódó folyó, az egyik jacht tulajdonosa autóroncsot látott a vízben, éppen a hajója mellett. A feje tetején álló, iszappal vastagon borított járművet budapesti tűzoltók húzták ki, a helyszínelés egész nap tartott, mert megválaszolatlan kérdés volt bőven, mindjárt az elején például az, hogy belehajthat-e valaki véletlenül a Dunába egy olyan szakaszon, ahol egyetlen utca sem érkezik ki a partra.
A víz pedig hol kijjebb jött, hol visszább húzódott, de inkább csak fogyott a mederből. Aznap, amikor a gyerekek a Mikulást várták, délután váratlanul kisütött a nap. Az edzésre érkező srácok a csónakház fölött kijelölt pályán kiskapura játszottak, Rasztotzky Eszter kajakedző pedig úgy döntött, kihasználja az időjárástól ajándékba kapott alkalmat, és kimegy a Dunára. Ki tudja, lehet, hogy tavaszig kell várnia, míg legközelebb vízre szállhat. Percekkel később már átöltözve, vállán a Magyarországon is hódító új sportág, a deszkán álló evezősök szörfre emlékeztető SUP (stand up paddle) járművével és hosszú evezővel a kezében sétált a folyó felé. Gizella asszony szólt a többieknek, hogy lekíséri Esztert.
– Anyu, ez komoly?
– Csak egy fotót csinálok rólad, ahogy a naplemente előtt evezel – húzta elő a telefonját a zsebéből magyarázatképpen. Azt már nem tette hozzá, hogy a telepen kőbe vésett szabály: gyerek nem mehet egyedül a folyóra. Ezt még akkor is komolyan veszik, ha a szóban forgó gyerek már régóta felnőtt, maga is anyuka, korábbi kajakvilágbajnok, mintegy mellékesen pedig edzőtárs. Mert a Duna tényleg nem játék.
Gizella asszony tehát telefonjával a kezében kísérte Esztert a folyóhoz vezető keskeny úton, nézte, ahogy nagyobbik lánya habozás nélkül belegázol a négyfokos vízbe, majd óvatosan fellép a deszkára, és evezni kezd Vác felé. A túlparton, a Szentendrei-sziget fái fölött már lefelé tartott a nap, a fénnyel szemben hunyorgó szemmel exponált néhányat az okostelefonjával.
– Nagyon jó képek lettek – kiabálta a másik után.
Úgy számolta, Eszter egészen szürkületig kint lesz a vízen, addig evez, amíg csak látni lehet, szokás szerint elmegy majd a határig. Fülére húzta a sapkát, feljebb húzta a cipzárt a kabátján. Azután csak állt a víz szélén, és nézte a lassan távolodó alakot.
A Dunakeszi Diák és Szabadidő Kajak Club 1998 óta létezik, a Rasztotzky házaspár alapította, és működteti azóta is. Annak idején mindketten élsportolók voltak, majd edzők lettek, az utóbbi években pedig két lányuk is edzősködni kezdett. A családi keretek között működő sportegyesület a magyar kajaksport egyik komoly utánpótlásbázisa, a 2018-as felnőtt és ifi kajakválogatott nyolc tagja Dunakeszin nevelődött, világbajnok, Európa-bajnok sportolók nőttek fel a Rasztotzky házaspár keze alatt.
Ma már több mint száz gyerek jár hozzájuk, túl sokan vannak ahhoz, hogy csak úgy, fejből tartsák az edzéseket. A négy edző munkáját össze kell hangolni, így a család a téli holtidényben is minden hétfőn szakmai értekezletet tart, hogy egyeztessék a legfontosabbakat. Azután kezdődik a nagyüzem: úszóedzés, futás, kondi, erősítés és focizás, hajnali edzések a versenyzőknek, délutáni erősítés a kisebbeknek, húzódzkodás a rúdon és hevederes gyakorlatok, külön edzések korosztályonként, csoportonként, szabadidős klubtagoknak és versenyzőknek. Olykor egész héten csak ezen a hétfői megbeszélésen találkoznak valamennyien. Az egyik ilyen értekezletre mi is beültünk, és azt kértük, ezúttal ne az aktuális edzésprogramról szóljon a beszélgetés, hanem saját magukról.
Rasztotzky János: Honnan kezdjük? Mondjuk a megismerkedésünktől? Simon Miklóssal, akivel párosban versenyeztünk, megettük a Gizella pogácsáját az edzőtáborban, és ő nagyon megharagudott ezért.
László Gizella: Snagovban voltunk edzőtáborban. Nem ismertük egymást, csak azt tudtam, ők a Simon–Rasztotzky-páros, de fogalmam sem volt, melyik melyik.
Rasztotzky János: Szóval az első találkozásunkkor Gizella megharagudott rám. Legközelebb versenyen találkoztunk, a repülőtéri buszhoz mentünk a metrón, kiszúrtam a szerelvény elején egy hosszú kajaklapátot. Láttam, a szőke lány az, aki utál engem, és az anyukája kíséri. Próbáltam lemaradni, nehogy utolérjem őket, de az anyukája észrevett, mert nálam is volt egy hosszú lapát.
Azt mondta, itt egy kajakostársad, menjetek együtt a repülőtérre.
László Gizella: Mire leszálltunk a repülőről, már nem volt harag. Tizenkilenc évesek voltunk. Egy évvel és három hónappal később, 1977. augusztus 30-án összeházasodtunk. Megszületett Balázs fiunk, aki nem lett kajakos.
Rasztotzky János: Neki más irányt vett az élete.
László Gizella: Azután érkezett Eszter, majd öt évvel később Anna.
Rasztotzky János: Az aktív sportolói pályafutásunk után én a BSE-ben voltam edző, Gizella a Dózsában. Olyan komoly emberekkel foglalkozott, mint Storcz Botond vagy Beé István. De volt egy időszak, amikor megpróbáltunk elszakadni a kajakozástól. Én fuvarozó lettem, négy teherautóm is volt, de valahogy soha nem vált jövedelmezővé az üzlet.
László Gizella: Eleinte óvónőként dolgoztam, de a három gyerek mellett nem lehetett. Volt egy nagy szőrű bobtail kutyánk, megtanultam nyírni, és amikor már jól csináltam, Raszi nyitott nekem egy üzlethelyiséget a házban, ahol tíz évig kutyakozmetikát működtettem.
A kutyák révén ismertük meg a Szlávik Miklóst, aki Dunakeszin a kajakozást elkezdte,
és a hozzá járó baráti társaság kezdett túl nagyra nőni. Éppen keresett valakit, akire rábízhatja az akkori vízi telepet. Megbeszéltük, hogy Raszi otthagyja a BSE-t, én befejezem a kozmetikát, és létrehozunk egy kajakklubot.
Rasztotzky Eszter: Amióta az eszemet tudom, kajakozom. Amikor kicsi voltam, anyu a Dózsában volt edző, vitt magával a Kékestetőre edzőtáborba, a nagyobbak vigyáztak rám, míg ő edzést tartott.
Rasztotzky Anna: Szerintem amikor megtanultunk járni, azzal egyszerre kezdtük a kajakozást. Még a balatoni nyaralóban is volt egy eszkimó kajak, nehogy kimaradjon egy-két nap.
Rasztotzky Eszter: Általános iskolába még rendesen jártam, de középiskolában már felmentésem volt az állandó edzőtáborok és versenyek miatt. Nem voltam osztálykiránduláson, se szalagavatón, se ballagáson. Kajakoztam a KSI-ben, a BSE-ben, ott ismertem meg a férjemet, utána kerültem az MTK-ba. Amikor Fábiánné Rozsnyói Katalin csapatot szervezett, sokakkal együtt én is átmentem az UTE-ba. Ott készültek akkor a legnagyobbak: Kőbán Rita, Kovács Katalin, Janics Natasa, Viski Erzsébet, Bóta Kinga. Meg kellett küzdeni azért, hogy valaki csapatba kerülhessen. 2003-ban benne voltam az ezerméteres távon indított négyes hajóban, és Amerikában világbajnokságot nyertünk.
Rasztotzky Anna: Engem nyomasztott, hogy ahová megyünk, mindenhol úgy azonosítanak: a Raszi lánya, vagy a László Gizi lánya. Később ehhez hozzájött, hogy „te vagy az Eszter húga”.
Sokáig nem akartam kajakozni, lázadtam ellene,
tánccal próbálkoztam, de a nyarak kiestek, mert a nagy tesó versenyeire jártunk szurkolni. Apa a BSE-ben edzősködött, én meg ültem a motorcsónakban, fülemen a walkman fejhallgatójával, és vártam, hogy vége legyen az edzésnek. Ennél már az is jobb volt, ha én is beülök egy kajakba. Az UTE-ban kezdtem, de 13 évesen volt egy rossz élményünk, és apáék kivettek.
Rasztotzky János: Csepelről eveztek fel a gyerekek a pesti hajóforgalomban. Azt láttam, az edző a parton társalog a többi szülővel, az én lányom meg a Dunán vergődik valahol még a Margit-sziget mellett.
László Gizella:
Nálunk nem fordulhat elő, hogy a gyerekek eveznek, és a Raszi nincs kint velük.
Elképzelhetetlen. Mi meg azt láttuk, hogy az edző ott mosolyog a parton. Kérdeztem: hol a lányom? Még kint a vízen. Igen? Akkor itt befejeztük a kajakozást. Épp akkor indult el az egyesület, áthoztuk Annát Dunakeszire.
– Szia, Raszi, szia, Gizi! – köszönnek a délutáni edzésre érkező derékig érő gyerekek. A sporttelepen általános a tegeződés, az edzők szerint, ha ezen múlik a tekintélyük, akkor nem szabad vízre szállniuk a gyerekekkel. Azt szokták mondani, a Dunán edzeni olyan, mintha a focicsapat az autópálya mellett készülne, ha elgurul a labda, az autók közül kell visszahozni. A hajók között evezni csak akkor szabad, ha mindenki tudja: az edzőnek szót kell fogadni. Így is adódhatnak furcsa helyzetek.
Rasztotzky János három tanítványával
Volt példa arra, hogy a túlpart mellett visszaérkezve fél órát kellett várni, hogy átevezhessenek a Dunán, mert mindig olyan tempóban érkezett valamelyik oldalról egy hajó, hogy nem értek volna át előtte. Máskor olyan szélvihar támadt, hogy ernyőként sodorta a kajakokat. Akkor a csapat megállt a horányi révnél, és megkérték a komposokat, vigyék vissza Dunakeszire a gyerekeket. A kajakokat a padlóra tették, a gyerekek rájuk hasaltak, nehogy elvigye a szél a hajókat, míg átérnek a folyón, a túloldalon pedig a többiek szaladtak segíteni, mert egyedül vállon sem lehetett vinni a kajakot.
Máskor a hullámzás teremt furcsa helyzetet, volt, amikor egy nagy tengerjáró hajó által vert hullámok egyszerre négy gyermeket borítottak be a vízbe, úgy kellett a motorcsónakkal előbb őket, majd a sodródó kajakokat összeszedni. Az idén a szokatlanul alacsony vízállás miatt a partot is másként mossák a hullámok. A vízisport-telep sárga Lada Nivája speciális utánfutóval, sólyakocsival tolat bele a Dunába, ha vízre kell tenni vagy kiemelni a motorcsónakot. A közeledő uszály üresnek tűnt, Rasztotzky János úgy találta, nem kell megvárni, amíg elmegy, az autó küszöbéig beletolatott a folyóba, majd az ajtót nyitva hagyva átsétált a kocsi másik oldalára, hogy rögzítse a csónakot.
Közben odaért az uszály által keltett méteres hullám, becsapott az autóba (utóbb úgy mesélte, a víz elborította a kormányt), felkapta az autót az utánfutóval együtt, és méterekkel odább vitte az egészet, miközben Rasztotzky János a kavicságyon csúszva próbálta megállítani a szerelvényt. Az egész nem tartott egy percig. A víz utána órákig folyt az autóból, de a motor beindult, mintha mi sem történt volna.
Rasztotzky Anna: A társaság nagyon jó volt, de apa, anya dirigált, nehezen viseltem, sokszor visszaszóltam.
Rasztotzky János: Életem legnehezebb időszaka volt, hogy én edzettem az Annát. Mindig feszültség volt.
Rasztotzky Anna:
Én voltam az első és az egyetlen, akit hazaküldött a Dunáról.
Rasztotzky János: Benne volt a lehetőség, hogy a legjobbak egyike legyen. Egy év után kijutott az Eb-re, a vb-re. Tarolhatott volna. Én akartam, ő nem.
Rasztotzky Eszter: Anna nagyon szépen kajakozott, siklott vele a hajó. Kettőnk közül ő volt a tehetséges, én a szorgalmas.
Rasztotzky János: Nem mondhatjuk, hogy nem voltál tehetséges, akkor nem lettél volna világbajnok. Annában is ott volt a lehetőség, hogy maratonon, 18 kilométeren csúcsra érjen.
Rasztotzky Anna: Akkor még 21 kilométer volt. 2003-ban párosban bronzérmesek lettünk a lengyelországi Eb-n. Azután jött a spanyolországi vb, ott a mögöttem jövő ráment a lapátomra, kiborultam. Iszapos, nádas volt a part, mire kivergődtem, kiöntöttem a hajóból a vizet, és visszaszálltam, rengeteg időt veszítettem. Azt mondtam magamban, nem tehetem meg, hogy nem ülök vissza, mert anyuék azért jöttek el Spanyolországba, hogy megnézzék a versenyemet. Összeszorítottam a fogam, és nekiindultam, és a 10. helyen zártam a versenyt. Igazából akkor és ott hagytam abba a kajakozást. Szeptemberben még elkezdtem az edzéseket, de a mellhez húzó padnál egyszercsak letettem a súlyt, azt mondtam, nekem elég volt. Hazamentem. Egy év kihagyás után visszajöttem, de már nem értem utol a többieket, inkább csak játék volt.
Rasztotzky János: Tizennyolc évesen nem lehet egy egész évet kihagyni. Felnőttként vissza lehet térni, hosszabb kihagyás után is, 18 évesen nem.
Rasztotzky Anna: Azután megismerkedtem a volt férjemmel, kislányunk született, kajakedzői képesítést szereztem, és jöttem ide segíteni. Azután megérkezett Eszter is.
Rasztotzky János: Anna nagyszerűen megérti magát a gyerekekkel. Eszterrel voltak vitáink, a fitnesztermekből hozta magával az újkori, funkcionális edzéseket, amelyek tőlem idegenek, eleinte ragaszkodtam a százéves módszerekhez.
Rasztotzky Eszter: Még én is úgy edzettem, fogjuk a harminckilós súlyt, ezer fekvenyomás, ezer mellhez húzás.
Rasztotzky János: Ez rossz példa, nálunk ilyen nincs.
Rasztotzky Eszter: De a Dózsában így volt. Ma is visszatérő rémálmom. Szóval én a TRX-et preferálom, ez egy felfüggesztett heveder, és a saját súlyoddal dolgozol. Jobban átmozgatja a mélyizmokat. Voltak harcaink, mire apu ide ezt beengedte.
Rasztotzky János: Tényleg idegenkedtem tőle. Mondtam, nem merném összetépni, amit negyven évig csináltam. De meggyőzött, hogy jó.
Rasztotzky Eszter: Levittem a telepre, kiválasztottunk három gyereket, köztük volt a későbbi világbajnok, Lucz Dóra is. Apu megnézett egy-két edzést, látta az eredményeket.
Rasztotzky János: Hosszú távon gondolkodunk. Ha idejön egy tehetséges gyerek, egy év alatt bajnokot tudnánk csinálni belőle, de lehet, hogy a következő évben abbahagyná, mert túl sokat akarunk tőle. Én is tanultam abból az időből, amikor Annát edzettük, most már azt mondom, lassan építjük fel a gyerekeket, nem pumpáljuk túl az izmokat.
Nem kell mindent serdülőkorban megnyerni, lesz rá idő az ifiben is.
Amikor megérett, akkor kapja meg az intenzív terhelést. Így is nagyon jók az eredményeink. A tízévesek fél perc alatt 25-26 húzódzkodást csinálnak, a nagyobbak 34-36-ot. Lábemelés a függeszkedő kézhez a bordásfalon, egy perc alatt 34-36. Ezek önmagukért beszélnek. Eszter behozta ezeket a funkcionális edzéseket, időnként bombáz valamivel, hogy milyen eszközt vegyünk még neki, de egyre könnyebben hagyom magam rávenni. Ez olyan közösség, amely így működik.
Szürkületkor Rasztotzky Eszter visszatér az evezésből, vállára veszi a deszkát, cipőjéből, nadrágjából folyik a víz. A fák között a gyerekek futnak, köztük a fia, Nagy-Rasztotzky Vince. A fiú tízéves, itt készül a családi egyesületben. 2018-ban országos bajnokságot nyert a korosztályos maraton versenyen. Edzője a nagyapja. De ha megkérdeznék, kinek a tanítványa, Rasztotzky János azt mondaná: mindannyiuké. Mert az ő családjuk nemcsak a feladatokon osztozik.
