Mégse

Kerti partival ünnepelt a Körös Kajak

A Körös Kajak Sportegyesület 1998 márciusában alakult meg 12 alapító taggal, melyet a bíróság 1998 június 16-án jegyzett be, éppen 20 évvel ezelőtt.

Körös Kajak 20!
Hír

Gyakorlatilag ekkor még semmije sem volt az egyesületnek, csak a Scherk-család lelkesedése, akik ezt az egyesületet megálmodták. Ők az önkormányzat anyagi hozzájárulásával megvásároltak egy régi, rossz állapotú házat, majd eszközöket kértek más egyesületektől és megkezdődött a munka közel 30 gyermekkel, akik akkor még semmit sem tudtak a kajakozásról, de nagy lelkesedéssel jártak a Scherk László, vagyis Laci bácsi és felesége, Éva néni által tartott edzésekre.

Versenyzőik már az első évben edzőtáboroztak, kisebb versenyeken vettek részt nagyon szép eredményekkel, majd novemberben kajakos-bállal zárták az első évet, melynek a tombolabevételéből megvásárolhatták az első amerikai K-1-es hajót. Következő nyáron került megrendezésre az első Viharsarok Kupa a Körös Kajak szervezésében, amiből idén augusztusban az egyesület már a huszadikat rendezi.

Alig pár év telt el, és kinőtte az egyesület a kis házat és megvásárolták a mostani telephelyet, melyen kizárólag szülői összefogásból elkezdődött a csónaktároló építése. A létesítményt 2003 novemberében adták át, melynek sarkaiban függönnyel elválasztva voltak az öltözők. Majd az évek során tovább épülgetett,  ugyancsak felajánlásokból a konditerem és az öltözők, ezeket jelenlegi formájukban 2013-ra sikerült átadni a 20 millió forintos infrastrukturális fejlesztési támogatásnak köszönhetően.

2005-2013-ig Kovács Gábor szakedző kezei közül sorra kerültek ki a válogatott kerettagok és magyar bajnokok. Itt nevelkedett Tótka Sándor olimpikon, ifjúsági olimpiai bajnok, világbajnok kajakos.

„Büszkék vagyunk, hogy a kezdetek óta itt levő kajakosunkból, Csőke Zsoltból edző lett, aki 2013 óta tartja az edzéseket és egyre szebb eredményeket ér el versenyzőivel. Nagy Dominik maraton magyar bajnok és kölyök válogatott kerettag lett a tavalyi évben – mondta köszöntő beszédében Tímárné Tandi Gyöngyi, az egyesület elnöke. – Eleinte nagyon kevés pályázati lehetőség volt, de mindent megragadtunk, hogy a szülőkre minél kevesebb teher háruljon.  Nagyon sok ember dolgozott és dolgozik ma is ingyen azért, hogy gyerekeinknek minél jobb legyen, mindezt pedig azért tesszük, mert szeretjük a gyerekeket, a környezetet, a sportágat és egy jó közösségben szeretnék jól érezni magukat. Köszönjük mindenkinek az áldozatkész munkát!.

Nemcsak a versenysportban értünk el eredményeket, hanem a szabadidősport területén is. A Hármas-Körös híd lábánál levő romos épületet a várostól megkaptuk, 7 millió Ft-os Leader pályázatból felújítottunk, majd rá két évre tovább bővítettük. A 36 millió Ft-os DAOP támogatásból elkészült a sólyapálya, és sárkányhajókat, eszközöket vásároltunk. Köszönjük mindazoknak, akik ebben a nagy volumenű pályázatban a segítségünkre voltak.

Büszkék vagyunk arra, hogy szabadidős, sárkányhajós szolgáltatásunk egyre népszerűbb, és keresetté vált a város lakossága és az idelátogató turisták körében is.

Öt éve szervezzük nyári táborunkat, ahol az általános iskolás kisgyermekek hasznosan tölthetik szabadidejüket, így évente 80-100 gyermek ismerkedik meg nálunk a vízisport szépségeivel.

A húsz év alatt több száz gyermek tanult meg nálunk kajakozni, közülük sokan még felnőtt korukban is visszajárnak,  mastersként versenyeznek,  vagy éppen besegítenek az edzésekbe, a nyári táborba.

Mára az anyagi és technikai hátterünk is egyre stabilabb,

hajóparkunk kielégítő, melyet köszönhetünk a támogatóinknak, többek között Gyomaendrőd önkormányzatának, a Magyar Kajak-Kenu Szövetségnek, a lelkes szülőknek, edzőinknek, valamint a kitartó munkát végző versenyzőinknek.”

Az eseményen jelen volt Toldi Balázs, Gyomaendrőd polgármestere, Kovács Tamás, az MKKSZ sportszakmai referense, Kálmán Tibor, a Magyar Kajak-Kenu szövetség Alsó-Tisza és Körösök régió képviselője, az alapító tagok közül sokan, Kondor István és Gellai Imre az egyesület volt elnökei, volt és jelenlegi versenyzők és szüleik, valamint támogatók.

A jó hangulatú délutánon a gyerekek együtt sárkányhajóztak, kenuztak a szüleikkel, miközben folyamatosan készültek a finom grill ételek. Egy szülő jóvoltából a tűzoltó autóból folyó sör és üdítő oltotta a jelenlévők  szomjúságát.

A rekordokat nem hajszolja, de húsz vb-cím után is bírja a tempót

Októberben huszadik világbajnoki aranyát nyerte meg Csay Renáta, minden idők legeredményesebb maratoni kajakosa, aki győri otthonában mesélt pályafutása legszebb pillanatairól, értékrendről, érzésekről a Nemzeti Sportnak.

Hír

A fején kapucni, gyorsan szedi a lábait. Nemcsak a kitartóan szemerkélő novemberi eső miatt, hanem azért is, mert valahogy elbeszéltünk egymás mellett – amíg ő Pinnyéden lévő otthonában várt ránk, mi fotóriporter kolléganőmmel a győri vízitelepen „vertünk tanyát”. Ott, ahol Csay Renáta elképesztő pályafutása kezdődött, ahol kibontakozott karrierje, ahol egy darabig otthonra is lelt, s ahol végtelen szeretetben és megbecsülésben van része a mai napig.

A vízitelep most szomorú arcát mutatja. Nemcsak az eső miatt. A néhány évvel ezelőtt átadott céltorony faláról a hosszas betegség után szeptemberben elhunyt Kadler Gusztáv fényképe néz le ránk. Virágok, mécsesek jelzik, friss és élő a gyász, a sportág, a klub csak néhány hete búcsúzott el elnökétől, s mily szomorú, hogy „Guszti bá” már nem emelhette fel a telefont, hogy a huszadik arany kapcsán – ahogyan annyi éven át tette, tehette – gratuláljon versenyzőjének.

Reni ékköve lett a Graboplast Győri VSE-nek, bár ő ezt a mondatot úgy hárítaná el, mint Kovács Katalin annak idején a kajakkirálynői titulust – elragadó, mosolygós, végtelenül kedves személyiségétől idegen az efféle ragyogás.

Két lábbal áll a földön. A sors eleve így rendelte el, hiszen édesanyja, aki szövőnőként három műszakban dolgozott, egyedül nevelte fel.

„Már egészen kicsi lányként megéltem, hogy az esti műszakba menet kénytelen volt rám zárni az ajtót, egyedül ültem és töltöttem az éjszakát a lakásban, de nem neheztelek rá, hiszen nem volt más választása, meg kellett élnünk valahogy. Nem volt autónk, édesanyám vezetni sem tudott, s egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam vele gyerekként kettesben nyaralni” – emlékezik vissza Csay Renáta, aki visszatekintve az elmúlt több mint négy évtizedre úgy hiszi, a sport kitörési lehetőséget is adott neki.

„Persze nem indult könnyen a kajakos pályám. Tizenkét éves voltam, amikor lejöttem ide, a vízitelepre, s mivel október volt, nem a vízen, hanem a tanmedencében ismerkedtem a sportággal. Laci bá (Sztanity László – a szerző) hiába magyarázta, hogyan forgassam a lapátot, egyszerűen képtelen voltam rá,

mindig kiesett a kezemből.

Ő már talán le is mondott rólam, de Weisz Robi, aki akkor még utánpótlásedzőként dolgozott, nehezen és küzdelmesen rávezetett a technikájára.”

Májusban már javában ült a vízen Csay Renáta, akinek élete legszebb élményeit adták a nyári hónapok – a vízitelepen eltöltött hosszú napok, edzéssel, tengózással, bandázással, olyan élményekkel, amelyekre ma már, 42 esztendősen azt mondja: nosztalgia.

„Annak idején itt volt a szalon – tár ki egy ajtót, amely mögött a délelőtti edzés után a ruhák száradnak. – Máig sem tudom, mi volt a funkciója ennek a teremnek, de itt, középen állt egy zongora, a terem olyan fényesre volt suvickolva, hogy a légy hasra esett rajta. Olyan volt, mint valami szentély, amelyet csak ünnepeken nyitnak ki… Persze mi azért olykor-olykor belógtunk a lányokkal, és klimpíroztunk a zongorán. Ahogyan nyáron átszöktünk a strandra is, és ettünk fagyit úgy, hogy Laci bácsi ne tudjon róla, mert tilos volt a vízitelepről kimenni. A nyári táborokba otthonról hoztuk az ebédünket, és itt, a konyhában melegítettük meg.

Nem volt szokás naponta étterembe járni,

mi nem is engedhettük volna meg magunknak, a klasszikus buszmegállós hamburger is extrának számított.”

A KAPOSVÁRI KILENCES PÁLYA

Bivalyerős csapata volt akkoriban Győrnek, amely főként a maratoni szakágra alapozott. Állóvíz híján nemigen tudtak a sík vízi versenyekre készülni, a holtágra akkoriban még nem vitte át versenyzőit az egyesület. Ikonok közlekedtek a vízen és a parton, Salga István, Egedy Nóra és Suhaj Katalin a szakág elitjébe tartozott, mégsem ez határozta meg Csay Renáta jövőjét, nem emiatt tette le voksát a maratoni szakág mellé.

„Gyerekként sík vízi versenyeken indultunk még, emlékszem, olimpiai ezüstérmes kajakosunk, Sztanity Zoli bácsi lánya, Orsi volt a menő a korosztályomban, és roppant büszke voltam magamra, hogy az első MK-s versenyemen a második helyen értem be mögötte. Ifiként is megéltem életem nagy pillanatát egy kaposvári válogatón, amelyen valahogy a kilences pályáról sikerült megnyernem az ötszáz egyest. Ott volt a döntőben Bóta Kinga, Péter Bernadett, Szilágyi Fatime és talán Szabó Szilvi is, és bár

nem vagyok sírós típus, emlékszem, zokogva értem be a célba.

Ebben az évben mentünk még egy felejthető párost Bóta Kingával, majd egyesben elbuktam a második válogatót, a szétlövést, majd a négyesért zajló szétlövést is, így nem jutottam ki Japánba, arra az ifjúsági világbajnokságra, amelyen például Kammerer Zoli berobbant… Laci bácsi talán már ezekben az években is látta, hogy én maratonira születtem. Nem vagyok robusztus alkat, a versenysúlyom sohasem volt hatvan kiló felett, és alacsony is lettem volna a gyorsasági kajakozáshoz. A kárpótlásaim, vagyis a sík vízen elszenvedett vereségek után a maratonik egészen jól sikerültek, mondhatni, itt egyből jöttek az eredmények.”

És természetesen az első pofon is, úgy, ahogyan kell. Mindössze 19 éves volt 1996-ban, amikor a szegedi Terhes Tímeával megnyerték a Grand Prix-t. A sikernek köszönhetően ők is csatlakozhattak a felnőttek edzőtáborához, ahol összemérhették magukat a Suhaj, Egedy, valamint az Erdődy, Bíró kettőssel. Petrovics Kálmán szövetségi kapitányként a motorosból kísérte végig a válogatónak is beillő húsz kilométert.

„Ami a mai napig fájó pont – idézi fel Csay Renáta. – A rutinos öreg rókák persze nem akartak menni, azt várták, talán elvárták, hogy mi vezessünk, de mi nem léptünk Timivel. Kálmán nem sokkal később odadörrent, hogy jó lenne most már elindulni, s mi követtük is az utasítást. Susuék végig megültek a vizünkön, és a dunavarsányi hídnál megindultak, persze le is finiseltek bennünket.

Így nem jutottam ki életem első világbajnokságára, de jó lecke volt.”

Ahogyan a Pitz Andreával eltöltött évek is annak bizonyultak. Csay Renáta és Terhes Tímea útjai 1997-ben elváltak, s Reni szerelme, ma már férje, a szintén maratonista Kolozsvári Gábor tett egy kósza kísérletet arra, hogy kedvese egy hajóba kerüljön a sportág akkori legjobbjával, Pitz Andreával.

„Andi volt a legjobb egyes menő, és volt olyan rendes, hogy kipróbálta velem a párost. Rögtön az első nemzetközi versenyünkön, a paviai Európa-bajnokságon ezüstérmesek lettünk, úgyhogy valójában innen indul az én igazi maratoni karrierem. Egy évvel később a dél-afrikai világbajnokságnak már nagy reményekkel vágtunk neki. A messzi útra vittük a hajóinkat is, volt, akinek már sérülten érkezett meg a kajakja a versenyre, kisebb javításokat kellett eszközölni rajta, a mi pároshajónkban pedig előttünk az ifik is versenyeztek. Hogy emiatt vagy sem, de tény, a 36.6 kilométeres verseny első harmadában eltört a kormányunk, s én letettem a lapátot, mert azt gondoltam, itt a vége a világbajnokságunknak. Pitz Andiról tudni kell, hogy nagyon gyakorlatias, határozott, nagyhangú nőszemély volt, aki azonnal kijelentette: olyan nincs, hogy ezt a versenyt ne evezzük le! Kiszállt a parton, kormányt cserélt, és a mezőny utolsó tagjának a hátát sem látva nekiindultunk, és elkezdtük a visszakapaszkodást a versenybe. Huszonegy évesen nem volt olyan »hú, de felemelő érzés«, mégis felküzdöttük magunkat a nyolcadik-kilencedik helyre.

Ez volt az a verseny, amelyen megtanultam, mi az igazi alázat.”

A LUDASI-CSOPORT ÉS A MEGTISZTELTETÉS

Forró fekete a kézben, kényelmes kanapé, fotelek. A polcon játékok sokasága, társas, kártya, ami napi szintű meghatározója a Kolozsvári-Csay család életének. Már a pinnyédi ház nappalijának melegét élvezzük, amikor a budapesti évekre terelődik a szó. Reni ugyanis kedvesével, Kolozsvári Gáborral együtt a fővárosban kezdett közös életet, együtt csatlakoztak Ludasi Róbert csoportjához, amely akkoriban a világ legerősebb kenuscsapata volt.

„Hogy mi jut eszembe ezekről az évekről? Az első szó a megtiszteltetés. Igen, élmény és megtiszteltetés volt mindennap Robi csoportjában edzeni. Amikor vízre szálltunk, rajtam kívül nem volt olyan versenyző, akinek ne lett volna világbajnoki aranyérme. Kolonics György, Horváth Csaba, Hüttner Csaba, Szuszkó László, Belicza Béla, Csabai Edvin, Györe Attila, Jakus Béla mellett töltöttem a napjaimat rendben, rendszerben, fegyelemben. Például mindenkinek megvolt a helye és a szerepe a vízen, Robi pedig óriási respektnek örvendett. Ha kedvezményt akartunk kicsikarni, mindig Kolónak szóltunk, mert ő volt a csapat szócsöve, ő tudott igazán hatással lenni rá. Természetesen ezekben az években is tartottuk a kapcsolatot Laci bácsival. Nemcsak a magánéletünk alakulásáról beszélgettünk, fontos volt neki, hogy beszámoljak arról is, miként mennek az edzések, milyen ütemben fejlődöm.

Aztán 1999-ben Győrben megszületett pályafutásom első világbajnoki aranya is,

győriként óriási élmény volt a családom, a barátaim előtt nyerni. Az első végigkíséri az ember pályafutását, pedig gyerekként egészen másként gondolkoztam a világbajnoki győzelemről. Amikor Sári Nándor csoportjához eljött egy forgatócsoport, az interjú során ott sertepertéltem én is. Hirtelen odafordult hozzám a riporter és megkérdezte: ki a példaképem? Mondtam neki, Gyulay Zsolt. Aztán jött a kérdés: mit szeretnék elérni? Mondtam, világbajnok akarok lenni, és akkor az én gyermeki lelkem ezt olyan távolinak érezte, hogy úgy hittem, ha világbajnok leszek, vége is lesz mindennek, hiszen akkor már felértem a csúcsra. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a világbajnoki címet meg is lehet védeni…”

Pláne családanyaként, két gyereket nevelve. Csay Renáta 2004-ig volt tagja a Ludasi-csoportnak, aztán megszületett fia, Brúnó, s az immár háromtagú Kolozsvári családnak megoldást kellett találni a mindennapokra.

„Budapesten nem tudtam maradni, hiszen a Keleti pályaudvarnál laktunk, s három óra, vagyis a két szoptatási idő között nem fért volna bele az, hogy lemenjek Csepelre edzeni. Segítségünk sem volt, hiszen a férjem szülei korán meghaltak, így döntést kellett hoznunk… Visszatértem Győrbe, ahol a klub a vízitelepen adott nekünk egy kis lakást. A férjem ingázott Budapest és Győr között, péntek este jött, vasárnap este vagy hétfő reggel ment vissza a csoportjához, anyu besegített, amikor tudott, és sikerült találnunk egy idős hölgyet, aki naponta vigyázott Brúnóra. Valójában a kajakosok között én voltam az első, aki anyaként a sportpályafutása folytatását választotta. Bajban is voltunk, mert nem voltak kész válaszaink, hogy mikor mit edzhetek, hogyan dolgozhatok. Laci bácsinak sokat köszönhetek, mert úgy állította össze az edzésprogramot, hogy az éjszakai kelések mellett a gyerekeim nem egy kifacsart rongyot kaptak, hanem a szabadidőnket értelmesen, az ő javukat szolgálva tudtuk eltölteni.”

A család innentől együtt utazott a versenyekre, a kellemeset a hasznossal összekötve, a világversenyek után még kis nyaralást is beiktatva, Brúnó így jutott el 2005-ben Perthbe, a világbajnokságra vagy a tajvani első sárkányhajó-világbajnokságra.

„Később Lilivel ugyanez volt a helyzet. Emlékszem, Tynben csak négy hónapos volt, s jött a foga. Egész éjszaka sírtunk, Lili a fájdalomtól, én azért, mert sír és nem tudok rajta segíteni, a párom, Faldum Bereniké meg azért, hogy úristen, mi lesz velünk másnap a versenyen. A férjem vagy húsz kilométert vezetett, mire talált egy patikát és tudott orvosságot venni Lilinek.”

Aki egyébként már ott volt Csay Renáta pocakjában a 2007-es, legendás győri világbajnokságon, amelyet majdnem elmosott az árvíz.

„Több szempontból is furcsa volt az a világbajnokság, hiszen izgultunk azért, hogy egyáltalán meg tudják rendezni a versenyt, amelyen az ár miatt végül nem lettek futószakaszok. Futószakasz nélkül pedig mindkét számban ezüstérmes lettem, kicsit keserédes volt ez a verseny, sajnáltam az aranyat, főként Bereniké miatt, akivel emberileg is nagyon jól megtaláltam a hangot. Ma már ő is édesanya, nemrégiben jártunk náluk Budapesten babázni.”

PÁLYÁN TARTANI KAMMERER ZOLIT

Keserédes ezüstök… Az ember azon tűnődik, hogy ilyen sikersorozatban, amilyent Csay Renáta átélt, ugyanazon a hőfokon lehet-e tartani az érzelmeket? Az öröm mindig ugyanaz az öröm, vagy az ünnepi pillanatokba bekúszhat-e a „letudva”, „kipipálva” érzése? Vajon több mint két évtized távlatában milyen ívet adhatnak a sikerek, mikor jön be az elvárás érzése, s szoronghat-e az ember attól, hogy egyszer nem ő lesz a világ legjobbja?

„Nem tudom megmondani, melyik aranynál volt, s tudom, hálátlanul vagy éppen furán hangzik, de volt egy pont, amikor elmaradt a kitörő öröm. Sohasem voltam olyan, mint Janics Natasa, aki Athénban olyan euforikusan, gyermekien ünnepelte az aranyát, de azon a versenyen a dobogón állva az futott át az agyamon: úristen, mi lesz a következő versenyen, mi van, ha a sorozat megszakad. De normális, ha a sorozat egyszer megszakad, hiszen meg kell szakadnia, az élet ezt diktálja. Volt időszak, amikor szorongtam emiatt, pedig

sohasem hajszoltam rekordokat, sohasem akartam túlszárnyalni például Csabai Edvint,

aki tizenhét elsőségével sokáig minden idők legjobbja volt a sportágban. Volt, amikor nem pusztán csak örömforrást jelentett egy-egy győzelem, de túl a negyvenen egészen másként tekintek már az aranyakra. Kínában nagyon elfáradtam, de nagyon tudtam örülni a győzelmünknek, s ahogy telnek a napok, még erősebb bennem ez az érzés.”

Ahogyan az is egyre világosabb, hogy egyesben már másoké, a fiataloké a színtér. Kiszli Vanda és Reni világbajnok párja, Czéllai-Vörös Zsófia a fiatalság erejével menetel a sportágban. Vannak pillanatok, amikor fel lehet venni velük a versenyt, de ezek száma egyre kevesebb.

„Nehezen engedtem el az egyest, de be kellett látnom, hogy már nem az én utam. Ha az edzéseimet nézem, hetente kétszer tudok megvillanni, míg korábban, ha két rossz edzésem volt, azzal már sokat mondtam. Tudom, hogy még mindig nem vagyok rossz egyéniben, és most, hogy a gyerekek nagyobbak, könnyebb is lenne több időt és energiát fordítani erre a számra. De sajnos már nem mindig tudom kihozni magamból, ami valójában a kezemben van. A lelkem kicsit fáj emiatt, de ésszel el kell fogadnom, hogy ez a világ rendje. Jönnek a fiatalok, és nekem hálásnak kell lennem, hogy idáig kihúztam. Sőt, nagyon hálás vagyok, hogy párosban még mindig eredményes tudok lenni. Laci bá mondta néhány éve, hogy

a sportolóknak azért is nehéz, mert kétszer kell megöregedniük.

Egyszer versenyzőként, amikor eljár felettük az idő, egyszer pedig civilként, életük utolsó szakaszában. Engem különösen megvisel a sportolói öregedés, mert valójában nem érzem őskövületnek magam, bírom a tempót a vízen, az edzőtáborokban. De amikor ránézek a papírra és látom, hogy oda van írva, negyvenkettő, bizony el kell fogadni, hogy az tényleg negyvenkettő. Hogy mikor fogom abbahagyni? Amikor Kammerer Zolinak felteszik ezt a kérdést, mindig azt mondja, majd ha a Csay Reni is abbahagyja… Nos, szeretném Zolit minél tovább a pályán tartani.”

(forrás és fotók: Nemzeti Sport)

Minden körülmények között ember legyél, fiam!

Több évtizedes utánpótlás-nevelői munkájának elismeréseként Czina László és Jancsár László kapta a Magyar Kajak-Kenu Szövetség Aranylapát-díját. Mindketten a kajak-kenunak és a gyerekeknek szentelték az életüket, így abszolút kiérdemelték az elismerést.

Hír

„Nagyon meglepett, hogy megkaptam a díjat, ugyanis a kajak-kenu edzők közül rengetegen megérdemelnék, sokan végzik kimagaslóan a munkájukat. Mindenesetre

ez nem egy egyéni díj, hanem egy komoly csapatmunka eredménye

amelyet Tatán végzünk, biztos vagyok benne, hogy ezzel a Magyar Kajak-Kenu Szövetség a tatai vízisportot is díjazta egyben” – mondta szerényen Czina László, aki lassan 25 éve dolgozik Tatán kajak-kenu edzőként, két éve lett főállású edző, előtte párhuzamosan egy helyi általános iskolában testnevelőként dolgozott.

„Boros Ferenc volt a nevelőedzőm, ő adott a kezembe lapátot, majd Hörömpöli Lászlónak is nagyon sokat köszönhettem. Amikor a főiskolán szakirányt kellett választani, akkor már tudtam, hogy a kajak-kenu lesz az a terület, ahol edzőként szeretnék majd dolgozni” – mondta az 58 éves szakember, aki arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb edzői pályafutásából, így felelt: „Hogy rengeteg gyerekkel és felnőttel megismertettem a sportágunkat, és sikerült folytatni azt a hagyományt, hogy a tatai gyerekek nemzetközi versenyeken tudjanak rajthoz állítani. Az is rendkívül büszkévé tesz, hogy több korábbi tanítványom is testnevelői tanári vagy edzői hivatást választott magának. Mi pedig

csak tesszük tovább a dolgunkat, folytatjuk a hagyományokat.

Az idei másik díjazott, Jancsár László nem tudta átvenni személyesen az Aranylapát-díjat, az indok talán jelzésértékű is, hogy jó helyre került az elismerés.

„Hatalmas megtiszteltetés, hogy nekem ítélték, nagyon szerettem volna Budapestre utazni, de a kollégám megbetegedett, így edzés nélkül maradt volna 35 gyerek, és én azt választottam, hogy inkább megtartom nekik az edzést” – mondta a 65 éves Jancsár László, aki 43 éve edzősködik.

A Tiszaújvárosi Vízisport Egyesületnek elnöke és edzője volt, a klub 57 év után beleolvadt a Tiszaújvárosi Kajak-Kenu és Sárkányhajó Egyesületben, most itt dolgozik edzőként, számtalan jelenlegi kollégája a tanítványa volt.

„Motorcsónak-versenyző szerettem volna lenni, de beindult Tiszaújvárosban a kajak-kenu, és ez megfogott. Hat-nyolc év versenyzés után éreztem, hogy nagyobb hasznára tudok lenni az egyesületnek azzal, ha elkezdek edzősködni. 1976-ban megépült a tanmedence, abban az évben, május 1-jén kezdtem el hivatalosan az edzői munkát. Azóta nagyon sok gyereket megtanítottam kajakozni és úszni, nem tudom megmondani, hogy mennyi tanítványom nyert magyar bajnoki címet” – mesélte Jancsár László, akinek versenyzőként nem voltak nagy eredményei.

„Szorgalmas és megbízható versenyző voltam, ugyanezt próbálom belenevelni most is a gyerekekbe. Nincs olyan hét, hogy ne mondjam el legalább egyszer, hogy az a legfontosabb, hogy

Minden körülmények között ember legyél, fiam!

Tisztességgel és becsülettel neveltem a gyerekeket, és készítettem fel a versenyekre, mindig is hittel, szívvel és alázattal tettem, amit tettem. Hogy meddig tudom még ezt csinálni? A szívemben örök fiatal vagyok, és nagyon remélem, hogy még sokáig tudok a gyerekekkel dolgozni, mert amikor közöttük vagyok, akkor az számomra a világ legszebb és legbékésebb pillanata.”

Köszönjük mindkettőjük áldozatos munkáját és további sok sikert, jó egészséget kívánunk nekik!