Kajakos-kenus szülőként mindenki ismeri az érzést, és kisebb-nagyobb intenzitással meg is éli azt az időszakot, amikor aktív szurkolóvá lép elő; visítva, vagy legalábbis hangos szívdobbanásokkal áll, esetleg rohan végig a parton… Idővel azonban – amikor a személyes érintettségnek vége – ez a felfokozott lelkesedés elmúlik. Vagy mégse… De vajon mi szükséges ez utóbbihoz?
– A különbség talán ott kezdődik, hogy amikor én annak idején elmentem a fiamnak szurkolni, nem csak neki drukkoltam, hanem a többieknek is. Ezzel szemben még az olimpián is előfordul, hogy egy szülő csak a saját gyerekének a futamára jön ki, aztán elmegy haza. Ami ezen túl motivál, az egyszerűen az, hogy az ember jól érzi magát a versenyen, szereti a versenyzőket, jó levegőn van, jó társaságban.
– Gondolom, azért arra is szükség van, hogy némi szenvedélyesség legyen az emberben a sportág iránt…
Az bennem már korán kialakult: Csepelen annak idején nagy élet volt, szinte minden héten versenyekre jártam a fiammal, kísértem a minikajakos futamokat, szaladtam mellettük kétezer méteren föl-le. Űztem-hajtottam őket, krémeseket ajánlottam fel, ha nyernek…
– Önnek is van sportolói múltja?
– Tornáztam, bár csak országon szinten, a feleségem pedig a Honvédban kézilabdázott. Ezek után úgy gondoltuk, hogy a gyerekek is sportoljanak valamit. A lányunk is elég jól kajakozott, Rozsnyói Kati lányával mentek párost. A fiunk (ifj. Beé István) pedig a VB-címig és az olimpikonságig vitte.
– Melyik volt a legizgalmasabb, legemlékezetesebb nemzetközi verseny, amelyen szurkolóként jelen volt?
– Természetesen a legelső, a ’98-as szegedi VB. De ezt megelőzte egy olyan, amikor nem voltam ott személyesen: 1994-ben Varsóból tartottam hazafelé, és éjjel kettőkor a rádióközvetítésben hallgattam végig a mexikói döntőt, ahol a fiam Szíjjártó Istvánnal párosban harmadik lett. Eléggé lehúzták őket előtte, pedig ha egy kis szerencséjük van, még jobb helyen végezhettek volna. Ez az esemény nagyon emlékezetes maradt számomra. Menet közben sírtam… Ez volt az első olyan jelentős nemzetközi megmérettetés, ahol a fiam igen jól szerepelt.
– Egy vérbeli szurkoló idővel bizonyos értelemben maga is a csapat részévé válik. Ez mit jelentett az Ön számára?
– Többek közt azt, hogy nagyon jó viszonyban voltam mindenkivel, fiúkkal-lányokkal egyaránt. Kovács Katival még szomszédok is voltunk Budakalászon. Azt a korszakot, a 2000 körüli éveket mondhatom talán a legszebbnek. Elmentem velük Gainesville-be, Athénba, legutóbb pedig Rióba.
– A lelkesedését látva, gondolom, óhatatlanul akadtak követői is, ami lényeges, elvégre a szurkolás is „csapatsportág”…
– Van például egy nagyon jó barátom, aki annak idején Sevillában csatlakozott hozzánk, épp egy portugáliai kirándulásról hazafelé tartva. Azóta minden versenyen ott van, és sok pénzt költ arra, hogy a magyar szurkolók kinézete megfelelő legyen. Minden évben ő szponzorálja a pólókat, amiket hordunk. Ezt az urat Hábel Istvánnak hívják és le a kalappal előtte azért, amit ennek az ügynek az érdekében tesz.
– Sokan talán nem is gondolnak arra, hogy ez anyagi áldozatokat is kíván…
– …és természetesen nem a felszerelés a legnagyobb költség. Mindenekelőtt: utazni kell. Rengeteg ráfordítással jár. A ruházatunkhoz visszatérve: az aktuális versenyhelyszín felirata mindig megjelent a pólóinkon és most a közelgő szegedi VB tiszteletére egy igazi kuriózummal készülünk. A tervek szerint ugyanis ezúttal az összes olyan világverseny dátuma és helyszíne megjelenik majd az egyenfelsőinken, amelyen ’98 óta részt vettünk.
– Hogyan készülnek egy-egy ilyen ”fellépésre” ? Honnan származnak az aktuális ötletek?
– A csapat fő kreatív embere Ladunga Károly, aki senior világbajnok is volt Vaskuti Pistivel. Neki kiváló ötletei vannak. Rióra például jelvényeket tervezett, amiket mi magunk is hordtunk illetve osztogattunk.
– Más nemzetek is rendelkeznek a sportágban ilyen szinten szervezett szurkolócsapattal?
– A németeknél inkább csak a szülők drukkolnak, viszont a norvégok például egy picike, nemzeti színű szalagra fűzött kolompot akasztanak a nyakukba és azt rázzák, amíg a versenyzőjük célba ér. Tőlük láttam először ilyet, amikor épp Larsennek kolompoltak.
– A magyar dobszó ennél ütősebb…
– Igen… Gainsville-ben a kanadai rádiósokat nagyon zavarta, hogy mi ütöttük a dobokat, de mondtuk, hogy nem velünk van a baj, hanem a rádió van rossz helyen…
– Arról van visszajelzésük, hogy a versenyzőket mennyire befolyásolja az Önök jelenléte? Egyáltalán, érzékelik, hallják-e a döntő pillanatokban a nekik szóló hangos bíztatást?
– Igen, beszélgettünk erről több versenyzővel is, például Horváth Gáborral, Kamerával, Storcz Botonddal. Nagyon inspirálta őket a magyar szurkolótábor aktivitása, és a célhoz közeledve már a víz is jobban viszi a hangot… Ők sem tudnak a sportágban még egy olyan szurkolótáborról, ami ilyen egységesen, síppal – dobbal – nádi hegedűvel felszerelkezve ösztönözné a versenyzőket.
– Mi a helyzet az utánpótlással? Csatlakozik-e a fiatalabb generáció?
– Hát egyelőre nem nagyon vannak fiatalok. Családok járnak csak le a versenyekre, egyébként közösségbe tömörülve nem igazán mutatkozik utánpótlás. De mi meg egy darabig nem igazán szeretnénk még meghalni… A csapat átlagéletkora nyolcvan év, én most hetven vagyok, elvileg egy tíz évet bírok még. Sokat fogunk még ilyen helyekre járni.
– Az idei „formaruháról” már esett szó, de arról még nem, hogy lélekben hogyan készülnek az augusztusi szegedi világbajnokságra?
– Mi mindig ünnepelni megyünk, nem sírni. Tudjuk, hogy ha verjük a dobokat, ha Karesz fújja a trombitát, akkor inspirálni fogjuk a versenyzőinket.
– Hogy szól majd a Beé-közép legfőbb rigmusa?
– Hát így:
Ki a jobb?
Magyarok!
Mennyivel?
Sokkal!
Milyen sokkal?
Kajak-kenusokkal !
HAJRÁ MAGYAROK!
