– Népes vendégsereg köszöntötte nemrég a hatvanadik születésnapja alkalmából, noha hivatalosan már tavaly márciusban betöltötte ezt az életkort. Ez utóbbi tény azonban gondolom, semmit sem vont le az élmény értékéből…
– Sőt! Az elmúlt kerek évfordulók a magányosan töltött születésnapokról szóltak, holott ilyenkor mindenki igyekszik együtt lenni a családdal és a barátaival. Nekem ez az ötvenediken sem sikerült: kinn voltam Nottingham-ban, egy szál magam. Akkor volt ez, amikor kitelepültem; egyedül, egy nagyon egyszerű hotelszobában laktam, nem volt túl lélekemelő helyzet. Tavaly márciusban is csak nagyon szűk körben tudtunk ünnepelni. Akkor zajlott a visszaköltözés, a nejem félúton volt Magyarország és Anglia közt. Most az év elején többször is beszélgettünk erről és ennek nyomán – ha némi csúszással is – végre alkalmam volt egy nagy, tényleg emlékezetes ünneplésre. A feleségem teljesen titokban szervezte ezt a meglepetést, több hetes munkával. Óriási öröm volt.
– Az efféle kerek évfordulók táján gyakran készít az ember egyfajta számvetést az életéről. Önnek voltak ilyen gondolatai?
– Megmondom őszintén, nem. Egyfelől, mert pont akkor nagyon mozgalmas volt az életem és nagyon lekötöttek a változások, másrészt nem is vagyok az a típus, aki visszatekintget. Talán azért is, mert amúgy lelohasztana egy ilyen nosztalgikus visszanézés. Persze, ha számot kéne vetnem, akkor azt gondolom, nagyon pozitívban van minden. Ha volt is néhány dolog, ami negatív, egy idő után arról is kiderült, hogy végső soron előnyömre vált. Minden történik valamiért és utólag érti meg az ember hogy a negatív történés sem volt rossz, csak eltolt egy irányba. Ennek azért is van jelentősége, mert én alapjában véve nem voltam egy változásokra törekvő ember. Szeretem a stabilitást. Egy azonban egészen biztos: ha a feleségem nem állt volna mindenben mögöttem, támogatva a döntéseimet, sokszor alárendelve a saját, egyéni érdekeit, akkor nem az lennék, aki ma vagyok. Rengeteget köszönhetek neki.
– Csak hogy tovább növeljük a pozitívumok számát: még a kollégái is alig hiszik, hogy elmúlt hatvan…
– Azt hiszem, ez egy genetikai szerencse, konkrétan édesanyám révén. Azt hiszem, jó néhány negyvenéves megirigyelhetné azt az energiát, amivel ő rendelkezik és lehet, hogy csurrant-cseppent belőle nekem is. A másik ok: ez a közeg, ami fiatalon tartja az embert. Folyamatosan fiatalok közt lenni egy dolog, de ahhoz, hogy megfelelően fel tudjam készíteni őket, nagyon át kell élni és meg kell érteni az ő helyzetüket, a gondolkodásmódjukat. Olyan ez, mint a gyereknevelés. Akkor tudom jól nevelni őket, ha képes vagyok az ő szemükkel látni a világot.
– Bár korábban utánpótláskorú fiúkat is trenírozott, már jó ideje csak nőket edz. Mit gondol, mi az az edzői sajátosság, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki ebben a szakágban megállja a helyét?
– Egy mondatban összefoglalva: nagyon-nagy tisztelete a női nemnek. Ez fontos. Alapvetően egy romantikus lelkületű ember vagyok, annak idején imádtam a romantikus filmeket a moziban és mindig elképzeltem, hogy én az adott helyzetben mennyire tudnék udvarias vagy gentleman lenni azzal a hölggyel, aki együtt van velem.
Próbáltam mindig is úgy viszonyulni a női nemhez, hogy abban ott legyen a tisztelet. Már kislánykorukban is, hiszen kilenc-tíz éves korukban kezdtem el foglalkozni a versenyzőimmel. Azt gondolom, ezt ők megérzik és nagyon tudják értékelni.
Ez az emberi része a dolognak. Ami a szakmait illeti: az évek során megismertem, milyen optimális lehetőségei vannak a nők terhelhetőségének és milyen fajta edzésmódszerek működnek náluk. Meg kell találni a megfelelő arányt, hogyan lehet jó értelemben egy kicsit fiúsítani a lányokat. Természetesen voltak zsákutcák, de aztán fokozatosan letisztultak a dolgok.
– Kozák Danuta is tagja volt annak a hajdani „kislánycsapatnak”. Mennyire volt akkor érzékelhető, látható a benne rejlő potenciál?
– Alapvetően jellemző rám, hogy mindenkiben potenciális bajnokot láttam, akik szerettek edzésre járni és hajlandóak voltak dolgozni. Mindenkinek bizalmat adtam és hittem benne, hogy magyar bajnokot vagy akár olimpiai bajnokot csinálok belőle, illetve, hogy közösen eljutunk oda. Aztán természetesen lassan kiderült, hogy ki meddig képes elérni fizikailag, technikailag és aszerint alakultak a személyes célkitűzések. Senkinek sem szerettem volna törést, de még csak csalódást sem okozni azzal, hogy azt sugalltam volna, hogy belőle biztosan olimpiai bajnok lesz. Inkább közösen kitűztük azokat a célokat, ami reálisnak volt tekinthető. Egy kollégám mondta, hogy „olimpiai bajnoknak születni kell” és én ezt nagyon igaznak tartom. Persze, fel kell nőni ahhoz a szinthez, végig kell menni az úton és el is lehet rontani azt. Ami viszont talán ennél is fontosabb: nem lehet mindenkiből olimpiai bajnok, de mindenki lehet a maga bajnoka, a saját céljainak győztese.
– Sikeres edzőnek is születni kell?
– Valami sorsszerűségnek lennie kell, már csak a magam történetéből kiindulva is. Jó párszor megtörtént már, hogy én próbáltam erről az ösvényről elmenni és mindig visszapofozott az élet. Tehát úgy tűnik, létezik egy fő csapás – legalábbis én ebben hiszek – és ha az adott, akkor a legjobban kell csinálni. A sport erre amúgy is a legjobb terület: ha valamit csinál az ember, akkor azt száz százalékosan tegye.
– Annak idején egy sikeres, ígéretes edzői pozícióban bicsaklott meg a hazai pályafutása, amikor a világbajnoki címig kísért Benedek Dalma másik edzőnél folytatta tovább. Abban a szituációban is működött a száz százalék: a totális váltás formájában…
– Amikor szembesültem a helyzettel – mégpedig úgy, hogy Dalma nyilatkozott egy sportműsorban – az első gondolatom az volt, hogy Úristen, akkor mi lesz velem. A második az, hogy akkor együtt maradok a megmaradt csoporttal, amiben Szabó Gabi és Danuta is benne volt, de aztán napról-napra kiderült, hogy kőkeményen beindult egyfajta aknamunka, ami arra irányult, hogy szétzilálják a csapatot. Ez volt aztán a fő oka, hogy akkor én az adódó lehetőséget megragadtam. A londoni olimpiára való tekintettel épp meghirdettek egy edzői állást Angliában és így jött a következő lépés, hogy akkor én kitelepülök. Visszanézve azt mondom, jó döntés volt. De azt is hozzáteszem – főként a fiatal kollégák kedvéért – hogy azért nem kolbászból van ott a kerítés és nem sok hely van a világon, ahol a kajakedzők helyzete olyan jó lenne, mint nálunk. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ottani edzők alapszinten vannak, nem kvalifikáltak és nem is igazán hajlandóak arra, hogy tovább képezzék magukat.
– „…Aki felfutatta a brit kajaksportot” – ilyen és hasonló szalagcímekkel kommentálták a közelmúltban a személyét. Mit jelent ez Önnek?
– Amire nagyon büszke vagyok, hogy teljesen más rendszerben, más körülmények közt is tudtam adaptálni, amit itthon tanultam és amíg hagyták, addig jól is működött a dolog. Voltak részsikereink, például hogy odaértünk a négyes női mezőny krémjébe. Ott voltunk a magyarok és a németek utáni csapatok közt: a lengyeleket már lenyomtuk, a beloruszok meg akkor jöttek fel. Aztán sajnos ez az egész szétrobbant és Angliában már nem sikerült befejezni azt, ami kerekké tehette volna azt a történetet, de a mérleg még így is pozitív.
– Mit köszönhet elsősorban annak a kinn töltött tíz évnek?
– A legnagyobb nyereség az, hogy már merek váltani, merek nyitni. Magyarországon az én szocializmusban nevelődött korosztályom eléggé zárt maradt ezen a téren. Ilyen szempontból az önbizalmamat is növelte annak megélése, hogy bármilyen helyzetet meg lehet oldani. Mondjuk a hazatelepülés sem volt egyszerű, még ha a hazájába is jött vissza az ember, mert tíz év alatt nagyon sok minden változott. De szerencsére vannak dolgok, amik jó irányba.
– Nem példa nélküli ugyan, de sajátos helyzet, ha valaki a saját lányát is edzi. Hogyan élte meg ezt a feladatot?
– Számomra első a család, ez megkérdőjelezhetetlen. Így különösen sokat jelentett és jelent, hogy a saját lányomnak is tudok adni valami extrát abból, amire én képes vagyok a magam területén. Hozzá tudom segíteni sikerekhez, előrelépéshez. Ez nagyon nagy ajándék mindkettőnknek; éppen azért, mert nem megvehető dolog, nem egy tárgy, hanem olyan valami, amit közösen hoztunk létre. El tudott jutni a nemzetközi élvonalba ifi szinten, később pedig ki tudott jutni az első olimpiájára. Ez óriási dolog volt számomra, ugyanakkor hatalmas lelki teher is, főként, hogy ha ilyen jó kapcsolat van szülő és gyerek közt, mint köztünk. Azokat a pillanatokat ugyanis nagyon nehéz feldolgozni, amikor ő mélyponton van, mert nem megy neki annyira, holott tudom, hogy mindent megtett azért, hogy eredményes legyen. Ezt a többi versenyzőmnél is átérzem, de nem ennyire.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben még lesznek közös sikereik?
– Én nagyon akarom, hogy ez így legyen. Hogy mikor – egy éven belül vagy a tokiói olimpia után, azt még nem tudni. A választ majd megadja ez az év. Ha viszonylag jól sikerül, akkor ő szeretné az olimpiáig tartó időszakot még kint tölteni. De folyamatosan kontaktban vagyunk és így is segítek neki, amit tudok. Egy viszonylag elismert dán edzővel dolgozik együtt, aki már bizonyított. De ő is szeretne egyszer visszajönni és biztos, hogy helye lenne itt: nagyon jó a hangulat, nagyon jó kis csapatot alkotnának együtt.
– Tekintve a korábbi történéseket, dolgozik most Önben egyfajta bizonyítási szándék?
– Érdekes, de nincs bennem ilyen. Amikor kimentem, ezt az egészet el is engedtem, tiszta szívemből mondom.
Nem volt bennem harag. Nyilván nem bontottam pezsgőt, amikor a hűtlen versenyzőm nem jutott ki, de nem is ejtettem könnyet. Elengedtem az egészet és azt mondtam: nem élhetem le az egész életemet nehezteléssel.
Sokkal jobb, ha mindig az aktuális feladatra koncentrálok. Nem a bizonyítási vágy motivál, hanem az, hogy a versenyzőim most rám bízták az életüket és én maximálisan segítem abban őket, hogy elérjék a céljainkat. Ebben az értelemben csak nekik szeretnék bizonyítani és magamnak.
– Mit gondol, miért épp Önnek szavazott bizalmat Kárász Anna és Vad Ninetta?
– Ezt én is megkérdeztem, amikor elkezdtünk együtt dolgozni. Azt válaszolták, hogy figyelték, milyen sikereket értem el és kikkel. Ez alapján pedig úgy gondolták, nem lehetek rossz. Egyébként az is elmondták, hogy a választásnál nagyon sok szempontot figyelembe vettek és az edző személye csak egy volt a sok közül. Végül viszont én maradtam a kalapban és nagyon örülök, hogy ez a találkozás összejött.
– Mi jelentette a legfőbb kihívást az indulásnál?
– Először dolgozom ennyire kis csapattal, de ezen belül is a legnagyobb kihívás egyensúlyozni a két hihetetlenül erős egyéniség közt, akik ráadásul a kezdeteknél nem igazán voltak ugyanazon a hullámhosszon. Olykor talán vért izzadva, de sikerült hidat képezni köztük és most már valóban csapattá formálódtunk így hárman. Próbálok figyelni az apró jelekre, akár fizikai, akár lelki szinten, azok függvényében pedig rugalmasan megváltoztatni a napi feladatot és ha szükséges, egyéni motivációkat adni.
– Milyen teljesítménnyel lenne elégedett az idei szezonban?
– Mindkét versenyző világklasszis, mindketten bizonyítottak már, mielőtt hozzám kerültek volna. Abban bízom, hogy tudják hozni a maguk szintjét és ezáltal egyértelműen esélyesek a vb-csapatba kerülni. Hogy milyen versenyszámban, azt nehéz megjósolni, de az biztos, hogy elsősorban K-1 500-ra készülünk, illetve vannak kisebb célok is. Az is kérdés, hogy a többi lány mit fog alkotni. Azt hiszem, tavaly senki sem számított arra, hogy Medveczky Erika ennyit fog fejlődni és Takács Tamara is mutatta már az oroszlánkörmeit. Szóval azt gondolom, hogy minden idők egyik legizgalmasabb női kajakos szezonja előtt állunk. De hát épp ezért is ilyen erősek a magyar lányok, mert ilyen kemény darálóból kell kikerülniük.
– A hatvanegyedikre azért bont majd egy pezsgőt?
– Hát persze! A napján ugyan edzőtáborban leszek, de most már visszatérek a tradicionális ünneplésre: Kiss István kollégámmal, Vidivel évekig tartottuk azt a szokást, hogy Sevillában –ahol épp ő is edzőtáborozott ilyenkor a csapatával – szertartásszerűen elmentünk egy tapas bárba a jeles nap alkalmából. Az utóbbi két év kimaradt. De most bepótoljuk mindezt Dél-Afrikában!
