Fábián László ritka jubileumhoz érkezett: július 10-én ünnepli 75. születésnapját. Ám ez alkalomból sem volt könnyű őt megszólaltatni. Végül szolnoki rejtekhelyén, a Holt-Tisza melletti birodalmában fogadott, amíg felesége, Fábiánné Rozsnyói Katalin az egyik edzést a másik után vezényelte le. Öcsi bácsi a konyhában foglalatoskodott. Rendkívül aprólékos munkával készítette az aznapi ebédet, a gulyáslevest.
– Nehogy azt higgye, hogy olyan szívesen főzőcskézek, de nincs mit tenni. Az asszony a nap nagy részét a vízen, a motorcsónakban tölti. Valakinek viszont az ebédet is el kell készítenie. Ettől még nyugodtan beszélhetünk, csak kérdezzen!
– Alig töltötte be a huszadik évét, máris olimpiai bajnok lett. Hány évre volt ehhez szüksége?
– Az Árpád Gimnáziumba jártam, ott szereztem a sporttal kapcsolatos, első benyomásaimat is. Az ötvenes években atlétái – Iharos, Rózsavölgyi, Tábori – révén világhírnévre szert tett Iglói Náci bácsi volt a testnevelő tanárunk. Az Amfiteátrumnál kellett köröket futnunk, s az utolsó mindig kapott egyet a nála lévő bottal a fenekére. Mit ne mondjak, nem voltam elvarázsolva ettől a fajta sportolástól.
%REKLAM%
– A kajaknál viszont végleg kikötött.
– Varga Feró – ő szerezte az első érmet, egy bronzot a sportágnak 1952-ben – a házunkba udvarolt, ő hívogatott, menjek kajakozni. Az is vonzott, hogy az osztályunkból öten jártak a Margitszigetre, a Budapesti Honvédba edzésre. Nagy hatást tettek rám Blahó Kálmán és Tálos Zoltán a kajakozást népszerűsítő előadásai is.
– Az első nekibuzdulása mégsem tartott sokáig.
– Apám pék volt, aki egész éjszaka egyedül dolgozott. Amikor az izzó vaskosarakat ki kellett húzni a kemencéből, mindig felkeltett. Érthetően rendre fáradtan mentem az iskolába, s ehhez jöttek még a kajakos edzések. Egy kis szünetet követően ismét belevágtam. Többek között azért is, mert rettentően tetszett, ahogy kortársam, Petróczi János lapátolt. Az első versenyemen, PK-1 2000 méteren úgy lettem harmadik, hogy tőle legalább száz métert kaptam.
– Egy idő után leköltöztek a Tímár utcába, közben Varga Feróval is összeült.
– Ő borzasztóan erős volt, de mindent erőből akart megoldani. Márpedig a kajakban a technika a legfontosabb. Ezért azután hamar szétváltak útjaink, a felnőttek között Nagy Lászlóval (nem azonos a világbajnok, későbbi MTK-elnökkel!) tettem meg az első tízezer métert. Ma is emlékszem, amikor a bemondó közölte: az Urányi – Varga pár egy perc előnyt ad a mezőnynek. Ebből egyetlen másodpercet sem leadva, sikerült nyernünk.
– Innen már valóban csak egy ugrás az 1954-es, a franciaországi Macon-ban megrendezett világbajnokság, ahol a magyar válogatott első Vb-szereplése alkalmával hat aranyérmet szerzett.
– Tizennyolc évesen már tagja voltam a négyesnek, amely elmaradt a várakozástól. Többek között azért is, mert begipszelt lábbal utaztam és versenyeztem. A csapat egyébként másfél napig vesztegelt a Nyugati pályaudvar egyik mellékvágányán, egy hálókocsiban, mert az utolsó pillanatig „lebegtették” az elindulásunkat.
– Az olimpiára viszont már Urányi párjaként repülhetett Ausztráliába.
– Neki előzőleg szinte semmi nem sikerült, s bár tizenkét évvel idősebb volt nálam, mégis ő szólt, hogy üljünk össze. Jól „lekövettem”, így nagy összhangban lapátoltunk. Az olimpián, a Melbourne-től 120 kilométerre lévő Ballarat-i Wendouree tavon három kört kellett megtennünk és – ne hasson nagyképűségnek! – egészen sima győzelmet arattunk. Nagyon ment alattunk a kajak – ha egyesben indulok, akkor is nyertem volna. Már 1955-ben, a tatai tavon megrendezett magyar-svéd válogatott csapattalálkozón egyesben vertem az abszolút világsztárt, Gert Fredrikssont…
– 1956-ban még csak húsz éves volt. Kortársai közül rengetegen kinn maradtak, Ön viszont visszatért Magyarországra.
– A kinti magyarok nagyon rendesek voltak. Akinek bármily okból nem volt meg a hivatalos öltönye, napok alatt elkészítették. Ezernyi módon mutatták ki szeretetüket – nem csodálom, hogy sokan kinn maradtak. A szétválás érdekesen zajlott. Aki a repülőtérre ment, az beszállt a buszba, mások mondtak ezt-azt. Iglói mester például azt, hogy neki még van elintézni valója, a gyalogló Róka Antal pedig közölte: ő bizony gyalog megy hazáig.
%REKLAM2%
– Az olimpiai aranyérem szinte pályafutása elejére esett, hiszen további tizenhárom esztendőn át, 1969-ig versenyzett. Az 1956-os, nagy sikerét azonban nem tudta megismételni.
– Pedig lett volna rá lehetőségem, de attól az istenített kapitány, Granek István megfosztott. Akkor is bebizonyosodott, hogy nem szerencsés, ha valaki kapitány és klubedző egy személyben. 1960-ban, a római olimpiát megelőzően Szöllősi Imrével mentünk párosban és sorozatban nyertük a versenyeket. Mígnem egy alkalommal Granek közölte: mi nem mehetünk párost, mert Rómában a fradista Szente András – Mészáros György duó indul, Szöllősit pedig egyesben állítja rajthoz. A végső szót a MOB akkori főtitkára, Losonczi Tibor mondta ki: amennyiben mégis elindulnánk párosban, automatikusan ki vagyunk zárva a válogatott keretből. Granek számítása nem jött be, hiszen mindkét egységnek be kellett érnie az ezüstéremmel. Rólunk pedig csak annyit, hogy 1961-ben, a poznani Európa-bajnokságon, a Szöllősi – Fábián kettős előbb tízezren, majd ezren is fölényes győzelmet aratott. Mivel országonként két egység indulhatott, a tudósítás idején pedig elromlott a telefonvonal, így a Képes Sport a Szente – Mészáros duó győzelméről tudósított. Nem volt könnyű kiharcolni a következő lapszámbeli helyesbítést…
– A világ- és Európa-bajnokságokon végül tizenegy aranyérmet lapátolt össze az 1969-es visszavonulásáig, hogy azután máról holnapra edzőként folytassa.
– Már korábban is adtam tanácsokat későbbi feleségemnek, az 1968-ban Pfeffer Annával olimpiai ezüstéremig jutott Rozsnyói Katalinnak, akivel mind a mai napig átbeszéljük a szakmai kérdéseket. Azt hiszem, az edzőként elért eredményeimmel sem kell szégyenkeznem. Mindössze egy tanítványom elvesztését sajnálom mindmáig: a Storcz Botonddal egyidős Szádovszki Zsolt óriási tehetség volt, ám egyéves kényszerszünet után félbetört a karrierje. Az eltelt évtizedekről csak két dolgot említenék, amelyek máig is bántanak. Olimpiai bajnok és aktív edző létemre nem kaptam VIP-belépőt az 1998-as, szegedi világbajnokságon, ahol megszégyenítő módon el kellett válnom német barátaimtól. Az pedig krimibe illő mestermunka volt, ahogyan az általam összeállított és felkészített férfi kajak négyest a Sydney előtti utolsó időszakban „kihúzták” alólam…
– Lassan tíz éve ebben a vízparti birodalomban töltik az év jelentős részét.
– Sosem unatkozom, mivel a konyha vitele mellett állandóan füvet kell nyírnom. Éjjel is rendszeresen a fűnyírásról álmodok. Reggel hatkor pedig naponta Folláth János hangjára ébredek, aki Vivien lányának harsogja: csapás, csapás! Mivel az emberekben sokszorosan csalódtunk, senkinek nem keressük a társaságát. Ezért is van hat kutyánk, akiktől feltétlen szeretet kapunk, akik soha nem csapnak be bennünket. Közben felülről nézve figyeljük azt a sok emberi gyengeséget, fúrást-faragást, harácsolást, amely – sajnos – elborítja sportágunkat.
Szöveg: Jocha Károly
Fotó: JochaPress
