Mégse

Elkezdődött a vébé a kajak-kenu bölcsőjében, Szegeden

A hivatalos megnyitóval kedden este elkezdődött az ICF olimpiai kvalifikációs kajak-kenu világbajnokság. Az első érmeket már szerdán kiosztják Szegeden.

Hír

A megnyitó előtt Schmidt Gábor köszöntette egy nyílt sajtóeseményen a válogatott tagjait. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke elmondott néhány hasznos információt a versenyzőknek és az edzőknek, majd így fejezte be rövid beszédét: „Mindannyian elkezdtétek írni a történeteteket, amely holnap reggel folytatódik, és reméljük, hogy mindegyik egy sikersztori lesz.”

Hüttner Csaba szövetségi kapitány vette át a szót, és elmondta, hogy egy-két versenyző kivételével, akiknek később rendezik csak a futamát, szinte mindenki itt van Szegeden.

„Csak jó hírekkel tudok szolgálni, a hangárunkban van egy konditerem, ami csak a miénk, a mórahalmi hotelben dietetikus segíti az étkezésünket, mindenki egészséges, a csapat erős, az edzők mindent megtettek, hogy a legjobban felkészítsék a versenyzőket.

Meggyőződésem, hogy ki fogjuk szolgálni a közönséget”

– mondta Hüttner Csaba.

Weisz Róbert, a paraválogatott szövetségi kapitánya is szólt néhány szót a megnyitó előtt: „Számunkra is minden tökéletes, jó a szállás, kiváló az étkezés, ugyanabban a bánásmódban részesülünk, mint az épek. A paraversenyek egyik legkritikusabb részén, a klasszifikáción túlvagyunk, a várakozásoknak megfelelő besorolást kapta mindenki. Szerdán akár már magyar döntősnek is szurkolhatunk, szóval várunk mindenkit a Maty-érre!”

A sajtóeseményt követően megtartották az ICF olimpiai kvalifikációs kajak-kenu világbajnokság megnyitóját. Szabó Tünde sportért felelős államtitkár azzal kezdte beszédét, hogy talán sokan emlékeznek arra, milyen izgalommal készült az ország, a város és a magyar szövetség két évtizede arra, hogy az egyik legsikeresebb magyar sportág világbajnokságát méltó körülmények között, a lehető legjobban sikerüljön megszervezni.

„Alighanem végképp meggyőzte a sportág képviselőit, vezetőit:

Szegeden minden feltétel garantált egy igazán sikeres csúcsesemény lebonyolításához.

Ennek jegyében tér vissza időről időre a világbajnokság ide, hogy a legrangosabbnak számító, olimpiai kvalifikációs verseny házigazdái legyünk. Magyarországon több mindent említhetünk, ami nem változik, ami világszínvonalú volt és marad: ezek közül természetesen a honi szurkolók sport iránti feltétlen szeretete a legfontosabb. Szintén állandónak mondható a magyar szervezők elkötelezettsége, hogy mindig, mindenben a lehető legmagasabb színvonalat kívánják nyújtani – és ebben a kormányzat is partnerük, hiszen úgy gondoljuk: a sikeresen megrendezett eseményekből számtalan területen profitálhat Magyarország, a rendező város és a magyar sport” – mondta Szabó Tünde.

Már negyedik alkalommal válik Szeged a kajak-kenu sport központjává a világon, Botka László polgármester így köszöntötte a résztvevőket: „Idén rekordot is döntöttünk, ez eddigi legnagyobb számban érkeztek versenyzők ide, akik a világ több mint 100 országát képviselik. A város élete összeforrt a Tiszával és a csónakokkal, itt talán mindenki tud bánni az evezőkkel is. A tehetség apáról fiúra száll, így nevelt Szeged kiemelkedő sportolókat a vízi sportok területén. Természetes tehát, hogy a kajak-kenu sport ennyire népszerű itt, szegedi gyermekek százai választják ezt a sportágat. Így vagyunk mi a Vizek Városa, a Bajnokok Városa,

a kajak-kenu sportnak pedig magyarországi fővárosa.

A világbajnokság nem csak egy komoly, magasrangú sportesemény, hanem egyúttal egy igazi fesztivál is. Az egész város izgalomban és lázban ég, és ez nagyszerű dolog.”

Botka László ebből a különleges alkalomból átadta a város kulcsát a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség elnökének, Jose Perurenának.

„Nagy örömmel tölt el bennünket, hogy visszatérhettünk Magyarországra és ismét itt lehetünk Szegeden a 2019-es esztendő legfontosabb gyorsasági versenyén – kezdte beszédét Jose Perurena. – Szeged tökéletes helyszíne ennek a fontos eseménynek.

Sokan a gyorsasági szakág bölcsőjének tartják ezt a csodálatos pályát,

és semmi kétségem afelől, hogy a magyar szurkolók ezúttal is megmutatják, hogy miért van ez így. Legutóbbi látogatásunk óta a Magyar Kajak-Kenu Szövetség és Szeged városa nem kevés időt és pénzt fektetett abba, hogy ezt az eddig is világszínvonalú versenyhelyszínt tovább fejlessze a versenyzők, a nézők és a világbajnokság minden hivatalos résztvevőjének örömére egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy világszerte fantasztikus élmény lesz akár a televízión keresztül, akár online követni, ahogy a legjobb kajakosok és kenusok küzdenek álmaik eléréséért.”

A világbajnokság honlapján már szerda reggel 9 órától élő streamen lehet követni az eseményeket.

(Friss képekkel még frissítjük cikkünket.)

Akinek duplán kellett megfelelni

Gazdag edzői pályafutása alatt dolgozott az Elektromosban, a Fradinál, a Csepelben és az MTK-nál is, de karrierjének talán a legfontosabb állomása a KSI, ahol 10 éven át volt vezetőedző. A legnagyobbaktól tanulta a szakmát, rendkívül sikeres versenyzők, és edzők kerültek ki a kezei közül. Nagy László február 11-én 70 éves lett.

Hír

– Gondolom Ön sem vezetőedzőként kezdte a kajakozást, hogy ismerkedett meg a sportággal?

– Érdekes módon a kapcsolatom a kajakozással egybeesik a KSI 1963-as megalakulásával, a tesnevelő tanárom a gimnáziumban elkezdte gyűjteni a kajakosokat a szakosztálynak, de én mégsem oda mentem, hanem a Ferencvárosba kezdtem, mert Fradi-szurkolóként ez tűnt logikusnak. 1964-ben a későbbi szövetségi kapitány, Péhl József vett fel az FTC-be. Azért akartam kajakozni, mert 1956-ban paralizist kaptam, ami miatt sosem tudtam rendesen használni a lábam, gondoltam nekem való lesz, mert a hajóban csak ülni kell. Persze hamar kiderült, hogy rosszul gondoltam, hiszen nem nem tudtam a többiekkel futni menni, és a hajóban is labilisabb voltam.

– Nem kicsit kellett ahhoz eltökéltnek lenni, hogy mégis ottragadt a Fradinál….

– Ezt egy ott dolgozó utánpótlásedzőnek, Endreffy Lórántnak köszönhetem, aki sokszor megkért, hogy segítsek neki. Tanítgattuk, illetve együtt vittük túrázni a kicsiket, így elkezdtem az edzői pálya felé irányulni. Első állásomat mégsem a Fradinak köszönhetem, 1971 nyarán az Elektromosból a szezon közepén távozott az edző, odavettek egy hónapra, mert addigra már volt segédedzői papírom. Az egy hónapból végül majdnem három év lett, szép eredményeket értem el, például magyar bajnoki címet nyert nálam Pallovits Angyal – aki később Kovács Katalain nevelőedzője lett – ami azért volt nagy dolog, mert az Elektromos előtte évekig nem nyert aranyérmet a bajnokságon.

– Így hát visszahívták a Fradiba….

– Pontosan, és elkezdtem együtt dolgozni a szakma akkori krémjével. Abban az időben Péhl Jóka volt a szövetségi kapitány, mellette követhettem többek között Parti János, Granek István, Szabó Ferenc és Hajba Antal tevékenységét is, és rengeteget tanultam tőlük. A Fradiból hamar belekerültem a körforgásba, 1976-ban már előfordult, hogy amíg Jóka a válogatott mellett dolgozott, addig én vezettem Rajnai Klári edzéseit, aki a korszak legjobb női kajakosa volt. Aztán a 76-os olimpiai után Péhl József nem maradhatott kapitány, lekerült Csepelre, ahova mi is követtük Klárival, onnantól kezdve már hivatalosan is az edzője voltam. Fontos hozzátenni, hogy a váltással akkor is hatalmas szerencsém volt, mert ott is kiváló kollégák közé kerültem, mint például a Vass Pista, akit Séra Miklós mellett minden idők egyik legnagyobb edzőjének tartok.

– Éppen a napokban láttam egy korabeli fotót, a 70-es évek végén készült egy válogatott edzőtáborban, ahol fiatal trénerként már ön is ott áll. Milyen érzés volt még a harmincadik születésnapja előtt ilyen lehetőséghez jutni?

Hihetetlen élmény volt. Gondolja el, 6 éves korom óta tulajdonképpen mozgássérült vagyok, mégis volt olyan tornatermi edzése a válogatottnak, amit Parti János megbízásából én tarthattam meg. Tudtam, hogy ott lesz az egész felnőtt keret, előtte egész éjjel nem aludtam. Aztán másnap ott billegtem a rossz lábammal Csapó Géza, Bakó Zoltán, Wichmann Tamás, vagy éppen Foltán László és Vaskuti István mellett, de elfogadtak, pedig az összes gyakorlatot el sem tudtam volna végezni. Az élet más területein sokszor éreztem azt, hogy az állapotom miatt duplán kell megfelelnem, de a sportban szerencsére nem. Elfogadtak, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

– És közben persze egyre keresettebb edző lett. Hogyan került végül a Csepelből az akkor még kizárólag utánpótlásneveléssel foglalkozó KSI-be?

– Füzesséry Gyula hívott át 1984-ben, mert egy kolléga kilépett a szakosztálytól, és Simi (Simon Miklós) ott maradt legalább 60 gyerekkel egyedül. Egy évvel később vezetőedző lettem, nagyon jó csapatot építettünk, kenus edzőnek áthívtam a Csepelből Koletics Mikit, és alaptvetően akkor alakult ki a feladásos rendszer a klubnál, 13-14 éves korig Simi foglalkozott a kajakos gyerekkel, aztán átkerültek hozzám. Akkoriban vettem oda az ificsapat mellé segédedzőnek Schmidt Gábort, a szövetség mai elnökét, rajta már akkor látszott, hogy nagyon sokra hívatott, tele volt akarattal és elhivatottsággal.

– 10 éven át volt vezetőedző, gyorsan jöttek a jó eredmények?

– 1987-re már volt ifi válogatott versenyzőnk, később a Magyar Olimpiai Bizottság jelenlegi főtitkára, Vékássy Bálint révén világbajnokunk is. Volt több kiváló versenyzőnk akkoriban, például Ács Tamás, Bauer Márton, Kovács Ákos, és csatlakoztak hozzánk a Storcz-fivérek is az UTE-ból, szóval egy tényleg nagyon erős csapat jött össze. 1995-ig dolgoztam a KSI-ben, ahol akkoriban még csak utánpótlásképzés zajlott, ugyanakkor a tehetséges versenyzőim már kinőtték az ifit, ezért az egész csoporttal együtt átigazoltunk az MTK-ba.

– Ahol minden idők egyik legerősebb csapata jött össze, hogy fértek meg egymás mellett a fiatal tehetségek, és a nagy nevek?

– Valóban, ott annyira erős csapatom lett, hogy az 1996-os atlantai olimpia előtt egy-két kivételtől eltekintve az egész felnőtt férfi kajakos válogatott nálam készült. Szerintem jól megvoltunk, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kaliberű versenyzőkkel dolgozhattam akkor, mint például Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila. Aztán az 1996-os olimpia nem úgy jött össze nekünk, ahogy terveztük, elképzelhető, hogy én is hibáztam, illetve akklimatizációs gondok adódtak, amikor megérkeztünk az USA-ba. Atlanta után a csoport feloszlott, én pedig a következő évben már újra Csepelen vezettem egy 30 fős fiatal lányokból álló csapatot. Nagyon jó szívvel emlékszem arra az időszakra is, mert rengeteget kaptam a társaságtól. Nem értünk el nagy eredményeket, de a lányok imádtak lejárni kajakozni, tőlük kaptam pályafutásom legszebb ajándékát, egy 30 fős versenykajak-makettet, amit a magyar válogatott egyik főszurkolója, Ladunga Károly gyártott le, a versenyzőim pedig gyurmából beleformázták saját magukat a hajóba. Ez a relikvia a mai napig kint van otthon az ebédlőben.

– Egész pályafutása alatt jellemző volt, hogy a felnőttekkel való munka után állandóan visszatért az utánpótlásneveléshez, ezt sosem érezte tehernek?

– Talán közhely, de mindkét területen ugyanolyan szívesen és lelkesen dolgoztam. Tényleg hatalmas élmény Gyulay Zsolttal kimenni a vízre, és neki vezetni edzést a motorcsónakból, de ugyanúgy imádtam a kicsikkel is foglalkozni. Az újabb csepeli kitérő után visszatértem az MTK-hoz, ahol többek között az akkor nagyon fiatal Vad Ninettával foglalkoztam, majd újra hívott a KSI a legkisebbekhez. Akkor megmondtam Ninának, hogy tartson velem, ha akar, a KSI-ben edzősködik az egykori tanítványom, Mórocz István, vele folytathatja a munkát, mert én csak a legkisebbekkel szeretnék foglalkozni. Aztán kettőjük kapcsolatának több felnőtt világbajnoki cím lett az eredménye. Közben mi – újra a KSI-ben – Szigeti Viktóriával elindítottunk egy programot a legkisebbeknek, ebből a hat éves munkából olyan nevek jöttek ki, mint Gazsó Dorka, Bakó Olga, Racskó Fruzsina, vagy éppen Varga Ádám. Nekem pedig legalább akkora öröm volt 20-30 kisgyereket három nap alatt a nulláról megtanítani kajakozni, mint korábban Gyuzsóval dolgozni. De hasonlóan szívesen foglalkoztam 2005 és 2008 között Angyal Zoltán kapitánysága idején az U23-as válogatottal vezetőedzőként, hiszen abba a csapatba tartozott akkoriban például Kozák Danuta, Dombi Rudolf, Sík Márton, és az MKKSZ mostani szakmai igazgatója, Boros Gergely is.

– Aztán 2013-ban, több mint 40 év után befejezte az edzősködést, miért?

– Mindig is azt gondoltam,  hogy edzőként addig tudok hiteles maradni, amíg egészséges vagyok, és megvan az energiám ahhoz, hogy átadjam a tapasztalataimat, ez az állapot nálam 63 éves koromig tartott. De azóta sem ülök állandóan otthon, van egy telkem Nagymaroson, szemben a fellegvárral, kora tavasztól késő őszig gyakorlatilag ott élek. A “birtokot” életem egyik fő művének tartom, főzőcskézek a kertben, és barátokkal csodálom a panorámát. Az edzői pályafutásomra pedig szívesen gondolok vissza, sokkal több jót kaptam a sportágtól, mint nehézséget. Volt szerencsém kiváló kollégákkal, és versenyzőkkel együtt dolgozni, és nagyon meg tudok attól hatódni, amikor meghallom, hogy a korábbi tanítványok milyen szép emlékeket őriznek az együtt töltött évekről. Természetesen nem lehetett minden versenyzőmből olimpiai-, vagy világbajnok, de rengetegen lettek sikeres emberek az élet más területein, és ha erre gondolok, akkor nagyon elégedettnek érzem magam.

Elhunyt Bonn Ottó

Elhunyt sportágunk nagy tanúja, a valaha élt egyik legsikeresebb magyar sportdiplomata, mindenki Ottó bácsija. Versenyzői pályafutásának lezárása után 1949-től dolgozott a kajak-kenu sportért, vezetőként tizenhárom nyári és egy téli olimpián vett részt. Az utóbbi években is jelen volt minden jelentős eseményünkön, mint a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) tiszteletbeli elnöke, és mint a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) tiszteletbeli főtitkára.

Hír

1926-ban született Olaszországban, és tizenkét éves koráig ott is élt a családjával. Közel laktak a tengerhez, így szinte minden nap vízre szállt szandolinnal (kajak formájú, lapos fenekű hajó). Aztán az 1940-es évek elején már a budapesti Lágymányosi-öbölben lévő Levente Sport Egyesület tagja volt, kajak egyesben és négyesben, valamint kenu tízesben szerepelt. A második világháború után a Közalkalmazottak SE színeiben versenyzett, sportpályafutását 1947-ben zárta le.

Az MKKSZ-be 1949-ben lépett be, mint titkár, majd 1951-től az akkor újjászervezett Országos Testnevelési és Sportbizottságnál, a későbbi OTSH elődjénél dolgozott, mint az evezős, kajak-kenu és vitorlás szövetség előadója. Ebben a minőségében részt vett 1952-ben a helsinki játékokon, így szemtanúja volt az első magyar kajak-kenus olimpiai érmek megszületésének, négy évvel később pedig szintén a helyszínen, Melbourne-ben szurkolt a sportág első magyar olimpiai bajnokainak, Urányi Jánosnak és Fábián Lászlónak.

1954-ben a legendás maconi világbajnokságon került be az ICF igazgatótanácsába, amikor a sportág egyik európai képviselőjévé választották, majd 1960-ban a szervezet második, 1970-től 1990-ig első alelnökeként dolgozott. Közben 1988-tól 12 éven át az ICF főtitkára volt, ebben a tisztségében sokat tett az egyetemes kajak-kenu fejlesztéséért, valamint a nemzetközi szövetség taglétszámának emeléséért.

Hosszú és rendkívül sikeres sportvezetői pályafutása alatt nemcsak a kajak-kenu sportágban ért el jelentős eredményeket, 1965-ben a budapesti Universaide, míg 1966-ban a budapesti atlétikai Európa-bajnokság szervezőbizottságának lett a főtitkára, 1971-től pedig tíz éven át a Központi Sportiskola (KSI) igazgatója volt.

Visszavonulása után lett az ICF tiszteletbeli főtitkára, az MKKSZ tiszteletbeli elnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tiszteletbeli tagja.

Az MKKSZ megalakulásának 75. évfordulójára megjelent az “Ahogy tőlünk telt” című interjúkötetben Bonn Ottótól, mint nagy idők tanújától azt kérdeztük, hogy mitől ennyire eredményes a magyar kajak-kenu.

“Attól, hogy mindig van kiről példát venni, mindig van kitől tanulni, hiszen a siker generációkról generációkra öröklődik” – nyilatkozta akkor 90 évesen.

A 94 éves korában, február 8-án otthonában békességben elhunyt Bonn Ottót a Magyar Kajak-Kenu Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.