Mégse

Elhunyt Bonn Ottó

Elhunyt sportágunk nagy tanúja, a valaha élt egyik legsikeresebb magyar sportdiplomata, mindenki Ottó bácsija. Versenyzői pályafutásának lezárása után 1949-től dolgozott a kajak-kenu sportért, vezetőként tizenhárom nyári és egy téli olimpián vett részt. Az utóbbi években is jelen volt minden jelentős eseményünkön, mint a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) tiszteletbeli elnöke, és mint a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) tiszteletbeli főtitkára.

Hír

1926-ban született Olaszországban, és tizenkét éves koráig ott is élt a családjával. Közel laktak a tengerhez, így szinte minden nap vízre szállt szandolinnal (kajak formájú, lapos fenekű hajó). Aztán az 1940-es évek elején már a budapesti Lágymányosi-öbölben lévő Levente Sport Egyesület tagja volt, kajak egyesben és négyesben, valamint kenu tízesben szerepelt. A második világháború után a Közalkalmazottak SE színeiben versenyzett, sportpályafutását 1947-ben zárta le.

Az MKKSZ-be 1949-ben lépett be, mint titkár, majd 1951-től az akkor újjászervezett Országos Testnevelési és Sportbizottságnál, a későbbi OTSH elődjénél dolgozott, mint az evezős, kajak-kenu és vitorlás szövetség előadója. Ebben a minőségében részt vett 1952-ben a helsinki játékokon, így szemtanúja volt az első magyar kajak-kenus olimpiai érmek megszületésének, négy évvel később pedig szintén a helyszínen, Melbourne-ben szurkolt a sportág első magyar olimpiai bajnokainak, Urányi Jánosnak és Fábián Lászlónak.

1954-ben a legendás maconi világbajnokságon került be az ICF igazgatótanácsába, amikor a sportág egyik európai képviselőjévé választották, majd 1960-ban a szervezet második, 1970-től 1990-ig első alelnökeként dolgozott. Közben 1988-tól 12 éven át az ICF főtitkára volt, ebben a tisztségében sokat tett az egyetemes kajak-kenu fejlesztéséért, valamint a nemzetközi szövetség taglétszámának emeléséért.

Hosszú és rendkívül sikeres sportvezetői pályafutása alatt nemcsak a kajak-kenu sportágban ért el jelentős eredményeket, 1965-ben a budapesti Universaide, míg 1966-ban a budapesti atlétikai Európa-bajnokság szervezőbizottságának lett a főtitkára, 1971-től pedig tíz éven át a Központi Sportiskola (KSI) igazgatója volt.

Visszavonulása után lett az ICF tiszteletbeli főtitkára, az MKKSZ tiszteletbeli elnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tiszteletbeli tagja.

Az MKKSZ megalakulásának 75. évfordulójára megjelent az “Ahogy tőlünk telt” című interjúkötetben Bonn Ottótól, mint nagy idők tanújától azt kérdeztük, hogy mitől ennyire eredményes a magyar kajak-kenu.

“Attól, hogy mindig van kiről példát venni, mindig van kitől tanulni, hiszen a siker generációkról generációkra öröklődik” – nyilatkozta akkor 90 évesen.

A 94 éves korában, február 8-án otthonában békességben elhunyt Bonn Ottót a Magyar Kajak-Kenu Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Fejben még nem vagyok öreg

Annak idején a magassága miatt csalták le a váci csónakházba. Rövidesen kiderült: a tehetsége révén még inkább ott a helye. Az indiánregényeken nevelkedett „Vadas” – alias Völgyi Péter - ezúttal duplán kerek évfordulót ünnepel: ötven évvel ezelőtt kezdte azt a szezont, amelyben a hazai mezőny legjobbja volt, s nem mellesleg, éppen hetvenéves.

Hír

– A becenevedről már beszélgettünk korábban, így tudom, hogy áttételesen azt is a sportnak köszönheted, mint annyian mások…

– Így van. Válogatottként az edzőtáborokban faltam az indiánkönyveket, azokból merítettem erőt, motivációt. Akik ott voltak velem, sokat ugrattak emiatt, stílszerűen kikötöztek, „megkínoztak”. Ezzel ragadt rám a név. Voltam Bőrös, Bőrharisnya, Vadölő, és végül ebből maradt a Vadas.

– Mennyire volt akkor számodra egyértelmű, hogy egy nemzedékváltó generációhoz tartozol?

– Igazából később, már visszatekintve fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szerencsés évjáratban születtünk. Persze, kiemelkedően tehetséges is volt az a csapat; olyan nevekkel, mint Bakó, Szabó, Svidró, Csapó… De adott esetben hiába tehetséges valaki, ha az életkora miatt egy nemzedékváltás félidejében jut oda, talán esélye sincs bekerülni a válogatottba. Mi azonban épp jókor nőttünk föl, és ifiből felnőttbe lépve egyből le tudtuk váltani a korábbi menők – Kemecsey, Szöllősi, Fábián és a többiek – már kiöregedő csapatát.

– Tartod a kapcsolatot az egykori sporttársakkal?

– Ha máskor nem, az év végi, régi sikerekre visszatekintő, szövetségi kajak-kenus rendezvényen mindenképp találkozunk. Az eredményeim szerint idén ott leszek és elvileg az elkövetkezendő négy évben is…

– Mit gondolsz, a termeteden és az eredményeiden túl mi az, amiben még kitűntél a váci kajakosok közül?

– A nemzetközi szinten is eredményesen versenyzők közt én voltam az egyetlen, aki itt kezdte és itt is fejezte be a pályafutását. Persze nekem is volt lehetőségem, hogy elmenjek, például, amikor katona voltam, vagy amikor húszévesen elcsábítottak Szegedre. Csapót akkor hívták oda Szolnokról, Svidrót Miskolcról. Ők maradtak, engem viszont hazahozott a honvágy. Ott nekem a Dunakanyarhoz képest minden túl lapos volt, a víz meg „büdös”.

Ismered a Duna szagát, tudod, miről beszélek.

Van egy jellegzetes illata, mint minden természetes víznek. A Tiszáé más.

– Megbántad valaha is, hogy így döntöttél?

– Hat vébén indulhattam, ahol összesen két második és két harmadik helyezéssel lettem gazdagabb. Ha Szegeden maradok, vagy eligazolok máshová, talán többre vihettem volna. De ez is csak feltételezés. Ami a „ha” mögött van, az mindig ismeretlen. Így utólag azt gondolom, minden így volt jól. Eléggé röghöz kötött vagyok.

– A kortársaid közül többen is említették, hogy olykor álmodnak a kajakozással. Veled is előfordul?

– Mostanában nekem is jönnek vissza sorban az életemben megélt korszakok: a gyerekkorral indult, most pedig épp gépész vagyok az uszodában… Versennyel még nem álmodtam, de kajakozással igen.

– Említenél néhány valóságos, de álomszerűen szép epizódot a pályafutásodból?

– Amikor 17 évesen EORV-t nyertem egyesben Szófiában. Vagy ott vannak például a hajdani „melegvizes” edzőtáborok. Mexikó… Óriási élmények voltak. Az az év, amikor hosszú távon a legjobb voltam és 1000 egyesben is második a Csapó mögött, sőt, előfordult, hogy meg is vertem. Én indultam ’71-ben a vébén is, csak az edzőtáborban kaptunk egy szalmonellafertőzést és teljesen leroggyantunk. Nekem ott tört meg a pályám.

Aztán a következő évben jött az olimpia, és hiába voltam egyesben második—harmadik, nem kerültem be egy négyesbe se. Akkor még mások voltak a válogatási elvek. A pesti egyesületek voltak a dominánsak, a Honvéd, a Dózsa, a vidékiek még nem voltak úgy menedzselve. Amikor az élmezőnybe kerültem, még előnyt is lehetett kovácsolni a vidéki, kis egyesület adta feltételekből, például abból, hogy az ember nehezebb hajókon edződött. Később, más vonatkozásban viszont nem feltétlen volt ezt ideális.

– 15 éven át edzősködtél is Vácott. Milyen stílusban? Milyen szempontok szerint?

– Nagyon sok mindent a Babellától vettem át. A jó dolgait. Rajta kívül edzőm volt a Fábián László, a Kemecsey, az Ürögi is, vagyis több edzőnek a tudását ötvöztem. Mondhatni, eredményesen, hiszen négy ifi világbajnoki címet szereztek a tanítványaim, közülük Pauman Dani pedig később olimpiai ezüstérmes lett. De én nem csak a hajtásra mentem rá; csináltunk közös programokat, moziztunk, elmentünk Gödöllőre biciklivel a Grassalkovich-kastélyt megnézni, Visegrádra bobozni. Az mindegy, hogy szakadó esőben mentünk, meg jöttünk, a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk.

Mindent megragadtam, hogy élményeket adjak a versenyzőimnek,

akik a mai napig emlegetik ezeket a kirándulásokat. Úgy emlékeznek vissza, hogy szerettek velem edzeni. Ez még akkor is jó érzés, ha idővel elköszöntek tőlem.

– Ha nem is feltétlen Gödöllőre, de a hosszabb távú biciklizés megmaradt. Aki járatos a Duna menti kerékpárúton, az egészen biztosan sűrűn találkozik veled…

– Igen, a kerékpározás megmaradt, majdnem minden nap, télen is. Igaz , az utóbbi két évben már csak elektromos kerékpárral. Megkoptam… Nyögöm az élsport mellékhatásait. Aki érintett, tudja, miről beszélek. De a baj igazából az, hogy fejben még nem vagyok öreg.

 

 

– Ez nem feltétlen baj…

– Ahogy vesszük. Fejben pozitív vagyok és motivált. Úgy csinálnám még, futnék, versenyeznék… és kicsit irigykedem arra, aki képes rá. Ami pedig nagyon megérint, hogy sorra mennek el a kortársaim. Ez nagyon megráz. Nehéz tudomásul venni. De aztán kimegyek, kerékpározom egyet és minden jó lesz. A szél kimossa az agyamat.

– Mit kérnél ajándékként legszívesebben ezen a kerek születésnapon?

– Hát például azt, hogy a pici lányunokámat, az én kis szerelmemet még láthassam kajakozni. Meg két jó lábat. Két új térdprotézist. Az nagyon kéne…

Lélekmozgató események a Magyar Parasport Napján

Február 22-én ünneplik a Magyar Parasport Napját, amelyet a Magyar Országgyűlés döntése alapján 2018-ban tartottak meg először.

Hír

A Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB) és a Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny- és Szabadidősport Szövetsége (FODISZ) ebben az évben is a szakmai programok és protokolláris események mellett az ország összes köznevelési intézményét (óvodáját, iskoláját) megszólította Lélekmozgató névre keresztelt programjával, arra kérve az intézményvezetőket, pedagógusokat, hogy február 22-én érzékenyítő, interaktív osztályfőnöki órát, rendhagyó testnevelés órát, játékos sportfoglalkozást tartva emlékezzenek meg a magyar parasportolókról, a magyar parasportról.

A program keretében, eleget téve az iskolák, óvodák meghívásának, több válogatott paraversenyzőnk is részt vett Lélekmozgató eseményeken. Közülük Varga Katalin három iskolai intézményben is látogatást tett, a Szekszárdi Szakképzési Centrum I. István Szakképző Iskolájában, a Szegedi Szakképzési Centrum Móravárosi Szakgimnáziuma és Szakközépiskolájában és a Bálint Sándor Általános Iskola Szegedben beszélgetett a tanulókkal.

Juhász Tamás egy budapesti óvodában járt Pruzsina István edzővel, ahol nagyon jó hangulatú beszélgetés zajlott a gyerekek és Tamás között többek között arról, hogyan él egy mozgáskorlátozott, és milyen erőfeszítéseket kell tennie a mindennapi életben, illetve ezt hogyan lehet a versenysporttal összehangolni.

A Magyar Parasport Napja alkalmából a Magyar Paralimpiai Bizottság 2020. február 21-én ünnepi közgyűlést tartott a Magyar Sportok Házában. Az eseményen díjazták a 2019-ben világ- és Európa-bajnokságokon érmet szerzett parasportolókat, köztük Varga Katalin Eb-bronzérmest és Kiss Péter világ- és Európa-bajnokot. Az esemény fénypontja volt, amikor az olimpiai és paralimpiai mozgalom világszintű mobilitási partnere, egyben a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Paralimpiai Bizottság támogatója, a Toyota átadta azt a Toyota Proace Verso kisbuszt, amellyel Kiss Péter parakajak versenyző, valamint csoportja világversenyekre történő felkészülését támogatja, ehhez csatlakozott a Magyar Paralimpiai Bizottság és a Magyar Kajak-Kenu Szövetség is, amely ugyancsak beszállt a szponzorálásba.

„Hatalmas öröm számunkra, hogy a világszintű olimpiai és paralimpiai mozgalom támogatójaként ismert Toyota egy ilyen kiemelkedő magyar tehetség, Kiss Péter világversenyekre való felkészülését közvetlenül is támogathatja – kezdte László Richárd, a Toyota magyarországi országigazgatója. – Péter évekkel ezelőtt belevágott a lehetetlenbe, és már ilyen rövid idő alatt, ilyen fiatalon is olyan elképesztő eredményeket ért el, amely mindannyiunkban őszinte tiszteletet ébreszt, és

mindenki számára valódi inspirációul szolgálhat.

Bízunk benne, hogy támogatásunk hozzájárulhat ahhoz, hogy a lehetetlen valóra váljon, és akár az olimpiai álmok is elérhető közelségbe kerülhetnek számára.”

A Magyar Parasport Napjának másik eleme idén a szakmai program volt, amelynek keretében a társadalmi szemléletformálás mellett a hazai szakemberek is lehetőséget kaptak a fejlődésre, egy nemzetközi szakemberek bevonásával megrendezett egész napos szakmai konferencia keretében, amely módot adott az 50 évvel ezelőtt megalakult Halassy Olivér Sport Clubról való megemlékezésre is. A Magyar Parasport Napján került sor ezen felül a hagyományossá vált koszorúzásra is az Olimpia Parkban, méltó főhajtásként a már elhunyt magyar paralimpiai bajnokok és paralimpikonok előtt.