Mégse

Dudás Miklós: “Komolyabb ember lettem”

Bár a „mosolygós óriás” státusz továbbra is helytálló, Dudás Miklós hangsúlyozza: más emberként veszi kézbe ismét a lapátot. A 26 esztendős kajakos két éves kényszerpihenő után tér vissza a versenyekre való felkészüléshez, tele lelkesedéssel és bizonyítási vággyal.

a visszatérő
Hír

– Egy tavaly tavasszal készült tévéfelvételen láttam utoljára. Akkor – kényszerszünet ide vagy oda –  nagyon ki volt „pattintva”. Most  is hasonló állapotban van?

– Most nem vagyok annyira kigyúrva. Akkor egyébként éppen az történt, hogy elkeseredésemben – illetve, hogy ne hagyjam abba a mozgást és legyen ezen a téren valami célom is – elkezdtem csak úgy hobbiból felkészülni egy fitness versenyre. Kicsit más műfaj, mint a kajak. Hogy más ne említsünk, nem kell annyi állóképesség.

– De gondolom abban mindenképp segítségére volt, hogy lelkileg könnyebben átvészelje az eltiltás idejét?

– Mindenképp. Durva bukás volt mögöttem és nem csak anyagilag. Egy álom összetört és hirtelen kikerültem abból a közegből, ami nyolc éves koromtól körbevett. Annak idején ugye április végén – május elején, az olimpiai válogatók kapujában derült ki a doppingvétség és akkor tényleg nagyon összetörtem. Nem mehettem le edzésre, a csapattól is hirtelen eltávolodtam. Nem titkolom, egy jó ideig  depressziós is voltam, de ez valahol érthető dolog. Itthon feküdtem, nem volt kedvem semmihez, amikor pedig a tárgyalások is lezajlottak, csak ültem és néztem ki a fejemből, hogy na, most mihez kezdjek. Volt, hogy elhatároztam, lemegyek edzeni, felöltöztem és az ágyban feküdtem nagykabátban délután négyig. Képtelen voltam bármit is tenni, teljesen elvesztettem az élethez való kedvem.

– Mi adta a legnagyobb erőt az elmúlt harmincnégy hónap során?

– Nyilvánvalóan a családom, a barátnőm és az ő családja segített a legtöbbet, ők voltak, akik fogták a kezemet. Bántja is a lelkemet, hogy annyi szomorúságot okoztam nekik, különösen édesanyámnak, és már csak miatta is szeretnék sok mindent jóvá tenni. Most még nem tudom talán hitelesen kijelenteni, hogy szükséges volt ez a pofon, de ha sikerül visszatérnem és egy jó eredményt elérnem, akkor idővel valószínűleg tényleg így fogok gondolni rá. Azt már most is érzem, hogy komolyabb ember lettem. Ez a két év kicsit helyrepofozta a felfogásom.

– Mi az, amiben konkrétan változott –változtatott azóta?

– Rájöttem, hogy az élet nem csak a kajak-kenuról szól. Én nagyon hamar odakerültem az élre, jöttek az eredmények, a szponzorok. Nem mondhatom, hogy ezt nem értékeltem, de amíg eközben mindenki tanult – én nem. Inkább csináltam még egy edzést és hiába mondták, hogy mi lesz, ha lesérülsz vagy közbejön bármi. Azt gondoltam, én leszek az egyetlen, akinek nem kell tanulnia, aki nem sérülhet meg, akinek mindig minden álomszerűen össze fog jönni. Hát nem így lett. Az élet felnyitja az ember szemét. Eltelt egy kis idő, elvégeztem egy képzést, mellette a családi vállalkozásban dolgoztam, most beiratkoztam a Testnevelési Egyetem sportmenedzseri szakára. Rájöttem, nem áll meg az élet. Korábban nem érdekelt semmi, csak a kajak, egyetlen szálon lógott az életem. Most sokat olvasok, nyelvet tanulok. Szóval szörnyű dolog volt ez az egész, de van benne sok pozitívum is: már nagyon sok mindent másképp látok, másképp értékelek, másképp csinálok és tényleg egy kicsit boldogabb embernek is érzem magam.

– Volt olyan pillanat, amikor arra gondolt, hogy végleg bedobja a törölközőt és egészen más területen lép tovább?

– Igen, volt, még az elején, amikor így gondolkodtam, de valójában én ezt soha nem akartam. Egy dologra összpontosítottam: hogy még egy esélyt kapjak. Nagyon sokszor el is sírtam magam, amikor láttam a tévében a versenyeket. Eszembe jutott, hogy milyen szép, milyen jó életem volt és milyen hülyeséget csináltam. Addig tényleg minden olyan természetesnek tűnt; a repülőutak, hogy megyek autóval Szegedre, hogy jól élek, hogy itt a nyár és indulunk  a srácokkal meg a családdal a versenyekre. Amikor mindennek vége lett, nagyon elkezdett hiányozni. Azt gondoltam, hogy ha még egyszer lehetőséget kapok, akkor nem is az eredmény fog érdekelni – pedig mindig nagyon arra voltam kihegyezve – hanem hogy egyáltalán ott lehessek és újra megélhessem. Az ember sokszor csak utólag értékeli ezeket a dolgokat. Amikor benne van, fel sem fogja, mennyire jó, csak amikor elveszti. Éppen olyan ez, mint amikor egy szakítás miatt véget ér egy szerelem.

– Egy  kenus edzővel beszélgettem nemrég, és éppen arról beszélt, hogy a mai versenyzőknek több szempontból is nehezebb dolga van a korábbi generációkhoz képest, például  a celebség visszássága miatt. Mennyire érezte ennek a hátrányát?

– Köztudott, hogy engem is megkerestek, sokat nyilatkoztam, egyrészt mert eredményes voltam, másrészt, mindig olyan visszajelzéseket kaptam, hogy jól beszélek  és engem kedvelnek. Ez akkor nagyon jólesett és tetszett, hogy már a karrierem elején is gyakran felismertek. Mondták ugyan sokan, hogy figyeljek oda, ne menjen a sport rovására a médiában való szereplés, de én akkoriban okosabb voltam mindenkinél, akinél nem kellett volna. A legnagyobb baj az, hogy a fokozott figyelem ezen a téren visszaüt. Az igazi eredmény nem fogja érdekelni a bulvársajtót, de elég egyetlen hiba és máris hatalmas címlapsztori lesz belőle, méghozzá úgy tálalva, hogy annak alig van köze a valósághoz.

– Mindenesetre, minden botlásáról, minden botránygyanús ügyéről szorgalmasan beszámoltak az elmúlt bő két év során. Mit gondol, mit lesz nehezebb visszaszerezni: a bizalmat vagy a fizikai felkészültséget?

– Aki ismer, az tudja, milyen ember vagyok. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, de összességében nem tartom magam rossz embernek. Aki egy újság beszámolója alapján fog megítélni, az nem érdekel, annak nem fogok adni a véleményére. Szerencsére a sportágon belül és a szövetség részéről is azt tapasztalom, hogy szeretnek, nem utasítanak el és ez fontos. A bizalmat persze ettől függetlenül fel kell építeni és ezt úgy szeretném, hogy bizonyítom, tényleg vissza lehet térni egy ilyen doppingeset után és jó hozzáállással eredményeket is el lehet érni. Benne van a pakliban persze, hogy ezek után egy győzelemnél lesznek, akik azt mondják: „most biztos megúszta”. De ezekkel nem foglalkozom. Mindenkinek úgysem lehet megfelelni. Ami a fizikai állapotot illeti – úgy érzem, nem lesz gond. Jól vagyok.

Ez mit jelent? Mennyire állt módjában felmérni magát a visszatérés előtt?

– Edzésre ugyan nem lehetett lejárni, de azt tudtam, mennyi volt a súlyom, amikor csúcson voltam, mennyi volt a teljesítményem. Nem mondom, hogy ugyanolyan állapotban vagyok, mint az eltiltás előtt, de a mozgást nem hagytam abba és az étkezésre is figyeltem. A súlyomon azért még egy kicsit faragni kell, de a futást felhoztam arra a szintre, ahol volt, az úszásom meg még javult is. Szerencsére fiatal vagyok még annyira, hogy újra formába lendülhessek.

– Mi lesz az első  konkrét lépés ezen a téren?

– Február 20-án melegvizes edzőtáborba indulok Hüvös Viktor csapatával.

– Ez egyben edzőváltást is jelent?

– Nem, továbbra is Pál Zoltán és a Fémalk-Bomba AVSE versenyzője maradok. Nagyon sokat köszönhetek Tádénak, a szponzoroknak és az egyesületnek, nélkülük nem tudtam volna átvészelni ezt az időszakot. Viszont a felkészülést másik csapatnál folytatom.

– Miért döntött  Hüvös Viktor irányítása és csapata mellett?

– Nyilván ismerem az ott sportolókat. Amellett, hogy emberileg is kivételes srácok alkotják ezt a csapatot, a sportban való munkájuk és teljesítményük is kiemelkedő. Tótka Sanyi, Nádas Bence mindig is jó volt, de folyamatosan előre is tudott  lépni. Itt készül Molnár Peti, akivel évek alatt rivalizáltunk kétszázon, Birkás Balázs világbajnok sprinter és vannak a csapatban lelkes tehetséges fiatalok is, mint Kuli István és Szendy Márk. Bízom benne, hogy ha egyesben jó vagyok, akkor össze tudok ülni velük. Nekem tolóemberként nagyon jó hír, hogy bejött az ötszáz négyes. Ez egy relatívan gyors szám, ahol egy dinamikus izomzatú ember kell a negyedik lyukba, aki magas meg nagydarab. Egy „Schwarzenegger” kell hátra, amilyen én tudok lenni, így motivál ez is. A kétszáz egyes annyira lutri szám, annyira nehéz lelkileg, de a csapathajós lehetőség most plusz erőt adott. Másrészt, nekem nagyon tetszik, hogy ők mást csinálnak, mint a többiek. Én abban hittem a sok év alatt, hogy minél többet kell csinálni, minél jobban bele kell dögleni. De lehet, hogy kevesebb is elég lett volna, ha néhány dolgot más vonatkozásban hozzáteszek és akár még eredményesebb is lettem volna. Azt gondolom, hogy a „Kicsi-team”-nél nagyon komoly a szakmai munka, látom, hogy az ott készülő versenyzőknél milyen testalkat változások mennek végbe, hogy folyamatosak az előrelépések. Ezáltal is bizakodó vagyok.

– Milyen eredménnyel lenne elégedett az idény végén?

– Én már annak is örülök, hogy az edzésekhez visszatérhetek, de nyilván szeretnék eredményt is elérni. Nagyon jó lenne, ha kijuthatnék a világkupára, ha beülhetnék egy jó négyesbe, és nagy álom a vébén való indulás. Aztán az ottani sikeres szereplés, ami talán kicsit merész kijelentés.

– Dudás Miklós viszont egy merész kajakos…

– Igen, az vagyok.

A tudatosság vezérli az év ifi kenusát

A karácsonyi ünnepeket Angliában munkával, nyelvtanulással és persze edzéssel töltötte az év ifjúsági férfi kenusa, Kocsis Ádám. A 18 éves versenyző alapvetően izgulós típus, de mivel profi módon szeretné űzni a kenut, ezért sportpszichológust is fogadott, hogy minél jobban tudjon teljesíteni.

Hír

„Angliában vagyok, Cambridge-től nem messze – válaszolta Kocsis Ádám arra a kérdésre, hogy külföldön van-e, hiszen furcsán csengett ki a telefonja, amikor felhívtuk. – A családom egy része itt él kint, kijöttem hozzájuk, közben dolgozom, vendéglátózom, ezzel is tanulom a nyelvet. December 22-én jöttem ki, és január elején már megyek is vissza.”

Közben Angliában próbálta szinten tartani magát, kondizott, de január másodikán már itthon jelentkezett edzésre. A 18 éves versenyző azzal nyerte el 2018-ban az év ifjúsági férfi kenusa díjat, hogy az ifjúsági Európa-bajnokságon C1 1000 méteren bronzérmes lett, a vébén ugyanebben a számban negyedikként zárt, és volt az egyedüli ifi korú magyar férfi kenus, aki világversenyen dobogóra tudott állni.

Az év legjobbjai az MKKSZ karácsonyi gáláján (Kocsis Ádám középen fekete öltönyben)

„Nagyon nagy boldogsággal töltött el, amikor a szövetség gálavacsoráján bejelentették, hogy én lettem az év legjobbja. Korábban nem gondoltam rá, akkor kezdtem csak el sejteni, amikor külön asztalhoz ültettek bennünket.

Az a legnagyobb elismerés, amikor az ember a példaképei előtt kaphat egy ilyen díjat”

– mondta Kocsis Ádám.

A fiatal versenyző a szezon előtt gondolkodás nélkül aláírta volna, ha felajánlják neki, hogy ilyen idénye lesz. „Ráadásul a tavaszom nem sikerült túl jól, nem éreztem, hogy ez most egy jó szezon lesz. Úgy álltunk neki a párommal, Zombori Dominikkal, hogy az 1000 párosra koncentrálunk, neki azonban mononukleózisa lett, így egy héttel a válogató előtt vált véglegessé, hogy 1000 egyest kell mennem. Meg is remegett a lábam a rajtnál, mert nem erre készültem, de szerencsére sikerült életem legjobb pályáját jönnöm. Én meglepődtem, de az edzőim nem, ők tudták, hogy képes vagyok rá.

Olyan eufóriát még soha nem éreztem, mint akkor.

Számomra az volt a szezon pillanata.”

Kocsis Ádám szerint az idén sokkal nehezebb dolga lesz, hiszen felkerült az U23-as korosztályba, viszont éppen ezért egyértelműen a párosra koncentrál. „Szeretnénk Dominikkal odaállni 1000 párosban, és megmutatni, hogy fiatalok vagyunk ugyan, de így is el tudunk érni jó eredményt. Ha belefér, akkor egyesben is versenyzem majd, de ebben a korosztályban ilyen fiatalon párosban lesznek nagyobb esélyeink.”

Kocsis Ádám és Zombori Dominik gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt edzenek és együtt versenyeznek

A 18 évesen is rendkívül tudatos kenus úgy gondolja, hogy fizikailag is nagyot kell lépnie előre, de a legnagyobb fejlődésnek fejben kell megtörténnie.

„Én alapvetően egy kicsit izgulósabb fajta vagyok. Meg kell tanulnom kezelni a versenyszituációt, azt, hogy a pályán a rajtban állok. Ezt meg lehet tanulni, és én ennek a tanulási folyamatnak a közepén járok, amelyben segítségemre van egy sportpszichológus is. Mivel profi módon szeretnék mindent csinálni, ami a kenuval kapcsolatos, ezért 2017-től járok sportszichológushoz, akinél nagyon jó kezekben vagyok. Remélem, sokat segít majd abban is, hogy jól sikerüljön a 2019-es szezonom.”

Kenusként példát kell mutatnunk

Szombaton és vasárnap Mátraházán rengeteg klub és versenyző részvételével összetartáson vett részt a magyar kenutársadalom.

Hír

„Azért Mátraházán tartottuk, mert itt volt edzőtáborban a férfi kenuválogatott – kezdte Csabai Edvin, a Kolonics György Alapítvány elnöke. – A reggeli gyülekezőnél kilenc egyesület legalább 80, főleg utánpótláskorú versenyzője jelent meg. Nagyon örültünk, hogy ilyen szép számban jöttek el a nagy havazás ellenére is.”

A klubok közül ott volt az összetartáson a Merkapt-Mekler, a Pacs-Pacs, a bajai, a sárospataki, a veresegyházi, a váci, a ráckevei, a tokaji és a törökbálinti egyesület is. A szombati program délelőtt egy 15 kilométeres futással indult, Kékestetőre, a Mátra és Magyarország csúcsára futottak fel, kétszer is.

Az ebédet követően délután Csáky László korábbi válogatott kenus egyfajta motivációs beszélgetésre hívta a versenyzőket. „Ezen az interaktív előadáson gyakorlatilag megfogalmaztuk, hogy

élsportolóként milyen kötelezettségeink vannak,

megfogalmaztuk, hogy kenusként példát kell mutatnunk mind az életvitel, mind pedig a sporthoz való hozzáállás terén” – mondta Csabai Edvin.

Az eseményt megtisztelte jelenlétével a kilencszeres világbajnok, háromszoros olimpiai érmes kenus, Wichmann Tamás is, aki amellett, hogy élménybeszámolót tartott pályafutásáról, kenus nótákat is énekelt a kiváló hangulatú összetartáson.

„Nagyon köszönjük az edzőknek, hogy elhozták a csapatukat, és annak is külön örülök, hogy a Kolonics György Alapítvány kuratóriumából nyolcan is itt voltak” – zárta a korábbi 17-szeres maraton világbajnok kenus, Csabai Edvin.

A Mátraházán készült fotók Facebook-oldalunkon megtekinthetőek: