Bár az olimpiai érmet kenusként vehette át Melbourne-ben, ’55-ig meg sem fordult a fejében, hogy egytollú evezővel szálljon vízre. Kajakosként kezdett a BKV Előrében és ennek a szakágnak a versenyzőjeként lett válogatott 1948-tól. A véletlen lehetőségek azonban valahogy mindig megtalálták, ő pedig rugalmasan állt ezek elébe. Kezdő kajakosként sem utasította vissza a felkérést, hogy időnként korábbi egyesületének színeiben a sashalmiak csapatát erősítse a focipályán, így aztán hétvégenként egy ideig a zöld gyepen is lelkesen teljesített. A lelkesedés persze alapból jellemző volt rá, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a korabeli közlekedési viszonyok közt napi két órát vitt el az életéből munka után a Sashalom-Pünkösdfürdő távolság. – „Kicsit macerás volt az ügy”- meséli, de ez nem vette el a kedvét attól, hogy kitartson a kajakozás mellett. Ahogyan az sem, hogy e téren nem feltétlen jósoltak neki nagy jövőt.
„ – A korszak egyik nagy bajnoknője, Déry Emmi egyszer azt mondta rólam, hogy: „úgyse lesz belőle kajakos, mert mindig focizni jár.” Hát ez engem nagyon szíven ütött. Még hogy nem lesz? Majd én megmutatom! Lemondtam a futballról és ráfeküdtem a kajakozásra.”
A folytatásban pedig sorra jöttek az eredmények. ’47-ben már második helyen végzett a magyar mezőnyben, ’48-tól pedig bekerült a válogatott keretbe. A téli felkészülések közepette a már emlegetett véletlen egy újabb sportággal hozta össze, mégpedig ismét sikerrel. Sífutásban, majd lesiklásban is olyan ügyesnek bizonyult, hogy hamarosan ezekben is az ország legjobbjai közt találta magát. A nyári szezon persze maradt a kajakozásé, immár a Honvéd kötelékében. A dupla kerettagság egészen 56-ig megfért egymás mellett, noha a nagyobb nemzetközi eredményeket természetesen a kajakozás révén szerezte. De hogy az egyhangúság még véletlenül se jellemezze a sporttal való viszonyát, „Mohi” mindeközben az atlétikába is belekóstolt és ha már megtette, háromtusában több magyar bajnoki címet is szerzett.
„ Azt mindig is tudtam, hogy kajakosként szeretnék olimpiát nyerni. A probléma az volt, hogy én 500 méteren voltam jó, de akkor még ez a táv nem szerepelt az ötkarikás játékokon. A hosszabbakon meg voltak nálam jobbak; a Hatlaczky tízezer méteren, a Kiss Lajos ezren. Második-harmadik helyen ott tudtam lenni a nyomukban, de ez az indulásra nem volt elegendő. Viszont akkor megint csak jött egy véletlen lehetőség… ’55-ben Bécsben rendeztek egy nemzetközi versenyt, ahol kinn voltam kajakosként és a 4×500-as váltót meg is nyertük. Hazafelé jövet az egy évvel korábban világbajnoki címet szerző Wieland-Halmai kenupáros egyik tagja lekéste a vonatot, aztán később se találta meg… Így aztán az egyedül maradt Wieland végigpróbálta a magyar mezőny összes balos kenusát, hogy párt találjon magának Halmai helyére. De miután ez nem jött össze, egy alkalommal az akkori kenus válogatott edzője, Szabó Ferenc – akivel korábban még együtt versenyeztünk – odajött hozzám azzal, hogy: ide figyelj, te annyi mindenben jó vagy…. próbáld meg a Karesszal! Én meg erre
azt feleltem, hogy: ne hülyéskedj, én még életemben nem térdeltem kenuba…”
Az ötletet azonban rövidesen mégiscsak próba követte, aminek eredményeképpen a Wieland-Mohácsi kenupáros gőzerővel készülni kezdett a melbourne-i olimpia 1000 méteres számára. Az így kialakult helyzetben viszont a két különböző sportágban való kerettagság már nem volt tovább fenntartható.
„Az OTSH akkori csúcsvezetője, aki élet-halál ura volt, magához hívott és azt mondta, döntsem el, melyik sportágban szeretnék kijutni az olimpiára. Arra gondoltam, hogy Melbourne mégiscsak messzebb van, mint Cortina d’Ampezzo… Persze, azzal is tisztában voltam, hogy ha kajak-kenuban a magyar mezőnyben jó tudok lenni, az jóval ígéretesebb nemzetközi szinten, mint a sísportban….
A legemlékezetesebb verseny mindazonáltal mégsem az ötvenhatos olimpia maradt Mohácsi Ferenc számára, hanem az az ’55-ös tatai váltó, amelyben befutó emberként küzdött a svédek egységével szemben. Korábban Macon-ban Hatlaczky evezett a váltóban utolsóként, mégpedig jelentős előnnyel a svédek előtt. Ám a már javában kajakkirályként emlegetett Fredricksson bravúrosan ledolgozta ezt a különbséget és győzelemre segítette a csapatát. Ilyen előzmények után különösen nagy kihívást jelentett a magyar egység utolsó embereként teljesíteni a távot…
„Ugyanúgy nekem is volt két hajó előnyöm és ugyanúgy Fredricksson volt a svédek befutója. Eljutottunk úgy háromszáz méterig, mire a parton már nagy volt a bíztatás; egyrészt a válogatott keret részéről, másrészt, turisták is jártak arra, és ők is átvették, amit a kajakosok kiabáltak. Mo-hi! Mo-hi! Zengett a part… Nyomtam, nyomtam, aztán egyszerre csak hatalmas csönd lett. Kinéztem oldalra, és láttam, hogy Fredricksson utolért. Magamban mondtam valamit…hogy azért se… és az utolsó százon sikerült visszaszereznem az elsőséget.”
A Testnevelési Főiskolán tanárként diplomázó Mohácsi Ferenc hihetetlen aktivitását, életkedvét és „sportpolihisztori” képességét ma már joggal legendásnak nevezhetjük. A sportos életmódnak a kajak-kenus pályafutása után sem mondott búcsút – kipróbálta magát sportlövészetben, a motorcsónak;- és a búvársportban is. Ez utóbbi területén sportvezetőként hazai és nemzetközi szintű tisztségeket is betöltött.
19 évesen én azt mondtam magamnak, hogy csak egyszer jussak ki az olimpiára és ott felállhassak a dobogóra. Talán rosszul mondtam, mert nem tettem hozzá, hogy a legfelső fokára… De én így is nagyon
elégedett és boldog vagyok
azzal, amit elértem. Sőt, sok interjúban hangot is adtam annak, hogy nem értem, amikor valaki úgy fogalmaz, hogy egy sportoló „csak” második, vagy „csak” harmadik lett az olimpián…”
