Mégse

„Az út is fontos, ami az éremhez vezet”

Elképesztően aktív, pozitív szemléletű, problémamegoldásban pedig abszolút csúcstartó. Mos-főz, ha szükséges, vagy konditermet kreál az éléskamrából. Amikor pedig a sors úgy hozta, újraszervezte az életét – a sport jegyében. Az idei első, fontos megmérettetés előtt a paraválogatott egyik rangidősével, Juhász Tamással beszélgettünk.

Hír

– Mióta tart az edzőtábor?

-Ez már a második hónap. Igazából egy egyhetes meleg vizes edzőtáborral kezdtünk volna, de én épp megégettem a lábamat tusolás közben… Ráfolyt a forró víz és mivel nem érzem, sérülést okozott. Így aztán azt a bizonyos egy hetet ki kellett hagynom, és nagyon vártam már, hogy végre hajóba szállhassak.

-Sosem érzed megterhelőnek vagy akár monotonnak a táborban töltött időt?

-Nem is tudom, hány éve csináljuk, de most már nem érzem az egyhangúságot. Igaz, Dunavarsányban nem nagyon lehet kimozdulni; két edzés közt pihenő, este tévét nézünk, alszunk – nagy kikapcsolódásra nincs lehetőség, ez tény. Kárpótlásként a környezet viszont nagyon szép. Hétvégenként általában haza is tudok jönni; ilyenkor el tudom intézni a dolgaim.

-Úgy hallottam, a folyamatos edzés számodra nem feltétlen riasztó, sőt: kondizni például éjjel-nappal szívesen kondiznál. Igaz ez, vagy csak afféle „városi legenda”?

-Igaz… hétvégén itthon is ezt csinálom. A közelmúltban Püspökszilágyra költöztünk, egy kis parasztházba, aminek a kiválasztásakor fő szempont volt az akadálymentesség. Ezt az ingatlant egy idős házaspártól vásároltuk, akik itt gazdálkodtak, és az egyik helyiségben a szalonnák voltak felaggatva. Én abból csináltam egy kis konditermet és most itt élem ki magam az itthoni körülmények közt. A mostani szabadnapjaim is erről szólnak.

-Többen számban fogalmaztál az imént…

-Párommal és a 12 éves kisfiával költöztünk ide. Most a hosszú hétvége miatt úgy esett, hogy nekem hétfő és kedd a pihenőnapom, ezért egyedül vagyok itthon és épp rakom befelé a gépbe a mosnivalót, hogy időben megszáradjon. Megcsinálom az ilyen munkákat is, nem gond. Ettől függetlenül a családi háttér természetesen nagyon fontos.

-Egy halom szennyes ruhánál azért jóval nagyobb kihívásokat is legyőztél már; legutóbb például tíz kilót adtál le a sportbeli céljaid érdekében…

-Már régóta próbálkoztam vele, hogy megszabaduljak a feleslegtől. Végül a közelmúltban rátaláltam a ketogén diétára, ami nekem nagyon bejött. Amint az is, hogy a délelőtti edzéseket éhgyomorra csinálom. Nincs semmi gond, működik.

-Úgy hiszem, te rendkívül célorientált vagy: ha ott lebeg előtted valami, amit szeretnél elérni, akkor hihetetlen energiákkal tudsz rá fókuszálni. Jól gondolom?

-Persze… főleg, ha valami olyan lényeges, mint például ez a testsúly-téma, hiszen ha plusz kilókat cipelünk evezés közben, az nagyon rossz. Most, hogy nagyrészt Varsányban vagyunk, kötött az étkezés és nem nagyon lehet azt mondani, hogy márpedig csirkemellet eszem madársalátával, ha éppen krumplifőzelék a menü. Szóval elég nehéz megoldani, de úgy érzem, nekem többé-kevésbé sikerült. Viszek magammal kajákat, és amikor szükséges, készítek magamnak a szobámban salátát, ezt-azt.

-A célokon kívül mi tud még inspirálni?

-Például egy jó edzőtárs, akivel lehet együtt hajtani.

-Kajakban, kenuban is indulsz. Melyik áll közelebb hozzád?

-Igazság szerint a kajak az, ami mindig vonzott, és ami jobban is tetszik. Meg aztán elég sok fém van a hátamban, ezért az orvosok is mondták, hogy nem igazán tesz jót nekem az egyoldalú csavaró mozgás. A riói olimpián le is vették a műsorról a parakenut, most viszont visszakerült, így próbálkozom abban is. Nagyon kemény, hosszabb edzéseket viszont inkább kajakban csinálok.

-A rövidesen kezdődő Eb egyfajta vízválasztó lesz számodra is. Mennyire visel meg az ilyen és hasonló versenyek tétje?

-Igazából majdnem minden verseny ilyen. Kategorizálás van és nem mindegy, hová rakják az embert. Aztán eltelik fél év, újabb verseny és megint újabb besorolás. Az Európa-bajnokságon Petyát (Kiss Péter) indítják kajakban, engem pedig csak kenuban, hogy ő tudjon kategorizálni. Ezekbe a döntésekbe nincs igazán beleszólásunk. Mellettünk pedig még ott a Suba Robi. Mivel pedig két ember indulhat egy számban, ezzel már ki is merültek a lehetőségek.

-Te világéletedben sportoltál, a baleseted előtt is. A teljesítmény-centrikus sportokat kimondottan kedvelted – vagy nevezhetjük őket akár extrémnek is?

-Gyöngyösön nőttem fel; ott volt a Mátra és én annak idején elindultam az összes teljesítménytúrán és kerékpároztam meg jégkorongoztam is. Aztán jött a motorbaleset. A bicikli szeretete megmaradt, épp most vettem egy országúti, teljesen fekvő változatot, egy handbike-ot. Amikor jó az idő és hétvégén szabad vagyok, azt használom, vagy a családdal megyünk túrázni. Illetve ha valahol rendeznek egy maratoni vagy félmaratoni versenyt, akkor többnyire azokon is elindulok. A balesetem után olyan mozgásformát kerestem, amit székből is tudtam csinálni: a vívással kezdtem, mellé jött az evezés és utána találkoztam a kajakkal, illetve Istvánnal (Pruzsina István).

-Konkrétan hogyan terelődött a figyelmed a kajak-kenura?

-Már végigmentem az összes rehabon, amikor egy alkalommal az intézményben rendeztek egy sportágválasztót. Eljöttek a paralimpikonok, és többek közt ki lehetett próbálni egy kajak ergométert. Mindig szerettem a vízi sportokat, imádok úszni, gyerekkoromban rengeteget sátraztunk bányatavaknál, ami szintén hozzájárult a választáshoz.

-Mit tartasz a legnagyobb fegyverténynek?

-Vívásban nagy dolog volt, hogy kijutottam a londoni paralimpiára. Kajakban akkor nem sikerült, de nekem igazából nem csak a cél elérése fontos, hanem az addig megtett út is. Úgy gondolom, hogy aki csak azért csinálja, hogy érmet vagy pénzt szerezzen, az hamar ki fog égni. Én azt is szeretem, amit „útközben” csinálok; élvezem.

-Ha nem is szándékosan, de eljutottunk egy sarkalatos tényezőhöz. Egy parasportoló számára általában az anyagi feltételek előteremtése is extrém kihívás…

-Hát igen, főleg az elején volt gond, hiszen minden nap be kellett járnom Pestre edzésre, ami oda-vissza 80 kilométer, és amit tömegközlekedéssel nem tudok megtenni, csak saját autóval. Az Európa-bajnoki bronzéremnek és a világbajnokságon elért negyedik helyezésemnek köszönhetően most már kapok ösztöndíjat, ami valamennyire segít.

-Az edző személye többnyire minden élsportoló számára kulcsfontossággal bír, de úgy tippelem, hogy egy parasportágban még inkább így van. Te ezt hogyan látod?

-István korábban épeket edzett és az elsők közt voltam, akikkel ebben a szakágban elkezdett foglalkozni, így ezt az egészet szinte együtt tanultuk meg a hétköznapokban, a legelemibb tapasztalások során. Azt, hogy meddig lehet úgy ülni egy hajóban, hogy ne legyen semmi baj, hogy ne sebesedjen ki a lábam a forró stégen és így tovább.

-A lelki oldalra, a mentális patronálásra is gondoltam az imént…

-Szerintem nekem abban nem volt hiányom. Különösebb ösztönzésre sincs szükségem, hogy „gyerünk, csináld már”. Nem tudom, másoknál hogy van ez, de én még szabadidőmben is elmegyek valami plusz munkát végezni, ha csak tehetem.

-Kimondhatjuk, hogy ebben a sportágban megtaláltad a helyedet – és talán a lelki békédet is?

-Annak idején, amikor a baleset történt, akkor ezt úgy fogtam fel, hogy egy felkészülés valamire. Ez járt a fejemben és mindent megtettem, hogy minél jobb legyen az adott helyzet. Azt mondták, hogy amíg csak élek, járnom kell majd a rehabra. Hát nekem ez a sport. Állandóan sportolnék…

-Felmerült benned annak idején, akár csak egy pillanatra is, hogy soha többé nem lesz módod ilyesmire?

-Már a kórházi ágyamon azon gondolkodtam, hogy milyen mozgásformát fogok majd választani magamnak. Rögtön azután, amikor bejött az orvos a műtétet követően és közölte, hogy át kell szervezni az életemet, mert soha nem fog már mozogni a lábam.

-Mit gondolsz, honnan kaptad ezt a hatalmas problémamegoldó-képességet? Valószínűleg, tapasztaltad már, hogy mások sokkal kisebb dolgok miatt is feladják az aktivitásukat…

-Valóban, sok ismerősöm van, akik a balesetük óta padlón vannak lelkileg, szinte ki sem lépnek a lakásból, és nem tudom kirángatni őket onnan. Pedig a sport a legjobb rehabilitáció, a legjobb kivezető út. Az, hogy másokkal – épekkel is – együtt tudsz kajakozni, biciklizni, akármit csinálni… Számomra ez magától értetődő. Ha úgy vesszük, ugyanaz minden, csak van egy kis változás…

-Ha éppen nem evezel, nem kondizol, mivel foglalod még el magad szívesen?

-Barkácsolással. A faterom annak idején különféle vasas munkákat csinált és mellette már gyerekként szerettem hegeszteni. Az egyik melléképületben lett egy jó kis műhelyem, ahol megcsinálom a kisebb javításokat, amik egy ház körül adódnak, sőt, a „konditermemhez” is készítettem már pár dolgot.

-Mi lenne az az életbölcsesség, amit legszívesebben látnál a neved alatt?

-Hogy tényleg nincs lehetetlen…

 

Budapestre látogatnak Európa legjobbjai

Az idén végre Budapest is komoly kajak-kenu világversenyt rendezhet 2020. július 20-26. között, hiszen Magyarországon kerül sor az ifjúsági, U23-as és felnőtt maraton Európa-bajnokságra, méghozzá egy teljesen új helyszínen. Erről kérdeztük a verseny egyik főszervezőjét, Weisz Róbertet.

Hír

„A Magyar Kajak-Kenu Szövetség szeretett volna Budapesten rendezni egy nemzetközi versenyt, és mivel gyorsasági kajak-kenu pálya még nincs a fővárosban, így esett a választás a maraton Európa-bajnokságra, amelyre soroksári Duna szakasz kiválóan alkalmas. Nagyon örülünk annak, hogy végre a főváros is otthont adhat egy ilyen jeles eseménynek” – mondta Weisz Róbert szövetségi kapitány, aki egyben az Eb technikai vezetője is.

A Daru-domb és az előtte fekvő terület lesz az Európa-bajnokság központja. A domb és Kolonics sétány közötti lépcsős partvonal akár lelátónak is megfelel, a szervezők úgy terveziuk, hogy a sétány magasságában lesz a rajt, a befutó és a futószakasz is.

„A maratonnál általában a rajt egy klasszikus stégről történik, de az elmúlt időszakban több versenyen a síkvízen is ismert rajtgépből indultak a kajak-kenusok. Mi is vizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy ezt tudjuk csinálni. A rajt után folyásiránnyal lefelé indul majd el a mezőny, 1700 méterrel lejjebb lesz a forduló, ez már belelóg a csepeli kajak-kenu pályába. A felső fordulót a Kolonics sétányhoz tesszük, hogy

minél közelebb vigyük a nézőkhöz ezt az izgalmas részt.

Egy kör 3,6 kilométer lesz, ebből 100 méter a futószakasz. A verseny befejező kiskörében egy kilométert kell megtennie a mezőnynek, a végén pedig folyásiránnyal szemben lesz a befutó” – vázolta fel a pályáról való tudnivalókat Weisz Róbert.

A szövetségi kapitány hozzátette, hogy a magyar versenyzőkön már érezni, hogy nagyon készülnek az Eb-re, amelyet második alkalommal rendez meg Magyarország (korábban Győr látta vendégül Európa legjobbjait).

„Valószínűleg az idén meg is fordul a prioritás a vb és az Eb között, mert versenyzőink nagyon szeretnének hazai közönség előtt bizonyítani. Mi ehhez minden segítséget meg is adunk, úgy tervezzük, hogy az Európa-bajnokság előtt

még egy edzőtábort tartunk majd a versenyhelyszínen.

A kontinenstorna előtti két nap, július 20-án és 21-én a masters Európa Kupát rendezzük meg ugyanezen a helyszínen, így addigra már teljesen kész lesz a pálya, akkor is lesz lehetőségük versenyzőinknek megszokniuk a környezetet. Az idén a világbajnokságra, amely egy hónappal később lesz, nem is rendezünk második válogatót, hanem az országos bajnokság alapján kerül kihirdetésre az Európa-bajnoki keret, amelyen csak egy gyengébb Eb-szereplés esetén változtatunk.”

A futamokról drónok segítségével élő közvetítés is lesz az interneten, de a helyszínre kilátogató nézők is láthatják majd a történéseket egy nagy kivetítőn.

Várunk mindenkit szeretettel a maraton Európa-bajnokságra júliusban!

Molnár Péter: Felszabadító érzés, hogy nincs bennem blokk

Tavaly márciusban egy születési rendellenesség miatt szívműtéten esett át Molnár Péter. A 33 éves kajakos kihagyta az elmúlt szezont, októbertől azonban teljes erőbedobással készül Hüvös Viktor csapatával. Az operációnak köszönhetően megszűnt benne a mentális blokk, élvezi az edzéseket, és reméli, hogy ez hozzásegíti majd nagy álmához, amelyet a tokiói olimpián a négyessel szeretne valóra váltani.

Hír

Nem egyszerű elérni téged, ennyire felpörögtek az események körülötted?

Szerencsére igen. Maximálisan belevetettem magam a felkészülésbe, próbálom behozni a csapattársaimmal szemben összeszedett hátrányt, sőt, még csenni is egy kis előnyt velük szemben. Nagyon hosszú edzőtábor-sorozat következik, hiszen január 27-én utazunk Dél-Afrikába, majd hazajövünk egy hétre, és utána ismét utazunk, ezúttal Portugáliába három hétre. Ezért most megpróbálom elintézni előre azokat az itthoni ügyeket, amiket majd külföldről nem tudok, valamint próbálok a szeretteimmel és a barátaimmal is minél többet együtt lenni, hiszen a melegvízi edzőtáborok alatt ez nem lesz lehetséges.

Tavaly március 14-én volt a műtéted, tíz nappal később elhagyhattad a kórházat, öt hétre rá pedig elkezdhettél kocogni. Mi történt azóta?

A mellettem dolgozó egészségügyi szakembereknek, orvosoknak, masszőröknek, fizikoterapeutáknak köszönhetően nagyon gyorsan talpra álltam. Annyira jól sikerült a rehabilitáció, hogy a tervezett protokollt valamelyest megelőzve, augusztus végére, szeptember elejére teljesen gyógyult és 100 százszázalékosan terhelhető állapotba kerültem. Persze nekem nem egy átlagember szintjére kellett visszatérnem, de októberben már el tudtam kezdeni a csoportommal a felkészülést. Szerencsére tudtam velük tartani a tempót az első edzéstől kezdve. A csoportunkra egyébként is jellemző, hogy hol egyikünk van kiváló formában, hol másikunk, és ilyenkor húzzuk egymást,

minden edzésen megy az adok-kapok,

senki nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kicsit is kiengedjen. Én pedig az elmúlt szezon pihenése után pláne nem dőlhetek hátra egy percre sem.

Mennyiben változtatta meg az életedet a műtét?

A gyakorlatban szinte semennyire. Három havonta ultrahangos vizsgálatra kell járnom, valamint hosszabb időközönként ű MR-vizsgálatra, de ezen kívül semmilyen plusz odafigyelést nem igényel. A műtétnek és a jól sikerült rehabilitációnak köszönhetően

már nem tudok kárt tenni magamban.

Én is meglepődtem, mert úgy készültem fejben, hogy életem végéig pulzuskontroll alatt kell majd sportolnom, vagy bizonyos mozdulatokra oda kell figyelnem, ám tavaly szeptember végén kaptam egy zöld lámpát az orvosoktól, sőt, még meg is kértek, hogy terheljem a szervezetemet, „nézzük meg, mit kér a rendszer”!

A műtét előtt mentálisan hátráltatott a rendellenesség, hiszen bizonyos helyzetekben edzésen és versenyen is eszedbe jutott, hogy nehogy baj legyen, ha túlterheled magad. A sikeres operációval a múlté ez a mentális blokk?

Igen, elmúlt az az érzés. Sőt, inkább arra kell odafigyelnem, hogy ne essek át a ló túloldalára. Amikor jól sikerül egy-egy edzés, és közel kerülök a határterheléshez, akkor a korábbi blokk helyett már az van bennem, hogy egészséges vagyok, ezért még jobban ki szeretném tolni a határt. Nagyon fontos azonban ilyenkor megálljt parancsolni, mert fennállhat egyrészt a túledzettség, másrészt a sérülés veszélye is. Az elmúlt egy évem egy komoly hullámvasút volt,

de megtanultam rajta utazni, és élvezni ezt az utazást.

Mostanra nagyon felszabadító érzés lett, hogy mentálisan nincs bennem blokk.

Azt mondtad korábban, hogy szinte mindent elértél, egy dolog hiányzik még, egy olimpiai érem. Hogy érzed, mennyire vagy ettől?

Továbbra is megvan a nagy álmom, nem tettem le róla. Nap mint nap az olimpiai éremre gondolva kelek fel, és ennek megfelelően teszem a dolgomat. Előtte azonban mindig a következő feladatra koncentrálok, ami nem titkoltan a négyesbe való bekerülés, most ez a legfontosabba. Ha ez sikerül, akkor meg kell mutatnunk, hogy mire vagyunk képesek, és bízom benne, hogy ezzel megvalósul az álmom is.