Mégse

Az olimpián dobogós, az életben győztes…

Sportágtörténeti mérföldkövet jelentő olimpiai siker, majd máig is tisztázatlan eredetű eltiltás a válogatott versenyzéstől és menekülés egy ismeretlen, új élet felé. A Zürichben élő Gurovits József mozivászonra illő története szerencsére azok közül való, amelyekben a sors a maga módján idővel ellentételezte a korábbi méltatlanságokat. Helsinki bronzérmese kilencvenesztendős és éppen a napokban lesz 62 éve annak, hogy elhagyta Magyarországot.

Hír

Ki tudná megmondani, mi lett volna, ha? Ha ötvenhárom májusában az ifjú kajakos és a maga sportágában szintén eredményes, de származása révén „rendszeridegen” gyorskorcsolyázó bajnoknő nem találkozik össze a Margitszigeten? Ha a magyarok első kajak-kenus olimpiai érmét párosban megszerző versenyző három évvel később odaállhatott volna a rajtvonalhoz a ballarat-i  pályán?  Egyértelmű, hogy minden feltételezés, minden efféle találgatás csupán fikció. Az viszont valóságos tény, hogy  Helsinki hőse ereje teljében kényszerült visszavonulásra és hogy  Földváry-Boér Máriával kötött házassága mindenképpen kulcsszerepet tölt be az életében. Immár 65 esztendeje…

– A legfontosabb dolog, amiért hálás lehetek, az a család. Ez a legnagyobb boldogság – mondja az ünnepelt. – Hálás vagyok a két fiunkért, akikben szintén ott van a sport szeretete, a négy unokánként és természetesen az egészségünkért is.

Amikor ez utóbbi titkáról  kérdezem, vagyis arról, hogy  minek köszönheti, hogy ennyi idősen is jó állapotban van,  határozott választ ad:

– Tudja, a mozgás a legjobb gyógyszer. Ezt én már fiatalon megtanultam. Mindennap kinn vagyunk a levegőn, mozgunk és ennek a következménye az, hogy az ember fizikailag és szellemileg is meg tud tartani egy bizonyos színvonalat. Közel van hozzánk az erdő, a tó és a természet már önmagában rengeteget jelent. Mindennap felsétálunk a közeli kis magaslatra is, ha csak nem zuhog az eső. Gyönyörű onnan a kilátás. De ezen kívül is igyekszem magam mindig elfoglalni valamivel. Amikor még versenyeztem illetve aktívan dolgoztam, hozzászoktam, hogy minden percem be volt osztva, hogy vannak terveim és azok az érdekében az ember szigorú kell, hogy legyen önmagával szemben. Főként, ha jó eredményt akar elérni. Ez még mindig bennem van.

A Dráva utcában felnövő Gurovits József 1945-ben szállt először hajóba az Elektromos szakosztály telepén, mégpedig egy Vöcsök típusú túrakajakba. Az Elektromos Művek elektrotechnikusaként három műszakban dolgozó fiatalember kezdetben csak afféle önbizalom-építő, szabadidős tevékenységként tekintett a kajakozásra, ám ez a szemlélet hamarosan megváltozott és néhány évvel később már az olimpiai keret tagjaként készülhetett a soron következő megmérettetésekre. Ezekből az időkből származik a ma már ikonikus emlék, miszerint  a korabeli extra kalória-juttatást húsz deka szalámi és 10 deka vaj formájában vehette át hetente egyszer az arra kijelölt hentesüzletben. Az egyre jobban teljesítő versenyző elsősorban egyesben szeretett volna rajthoz állni a nemzetközi versenyeken is. Eredményei alapján képes is lehetett volna erre, ám legnagyobb sikerét mégis párosban érte el. Amikor a legszebb pillanat felől kérdezem, amelyet sportpályafutása során átélt, a helsinki olimpiát említi, ahol Varga Ferenccel bronzérmet szereztek tízezer méteren.

– A legszebb emlék, hogy megszerezhettük a sportág első olimpiai érmét és hogy annak a hajdani eredményes csapatnak a tagja lehettem.

– Kik azok a hajdani pályatársak vagy edzők, akik közel álltak Önhöz?

– Kiképzett edzőnk még nem volt akkoriban, ilyen értelemben magunkra voltunk hagyatva, és csak az idősebb versenyzőktől kérdezgettünk meg lestük el a dolgokat. Kezdetben Tálos Zoltán segített sokat, később pedig Blahó Kálmán, bár ő szintén versenyzett még. A sporttársak közül Nagy Lacival, Mohácsi Ferivel,  Boros Jóskával voltunk barátok. Szegény Juszuf már nem él, de a többiekkel még találkoztunk az utóbbi években.

– A legszebb élményeket elég gyorsan követték a legszomorúbbak…

– Igen, a legszomorúbb az, amikor 55-ben egy bécsi versenyt követően közölték, hogy nem indulhatok többé nemzetközi versenyen. 63 éve várom a választ, hogy miért történt ez, kinek álltam az útjában és hogy miért a Varga Ferenc közölte ezt velem. Akkoriban nagyon jó formában voltam, 1000 méteren megnyertem a magyar bajnokságot, Moszkvában pedig le tudtam győzni az akkor nagy esélyes Lev Nyikityint. Hivatalos helyeken is érdeklődtem, de csak annyit mondtak, hogy nincs mit tenni, az utasítás „föntről jött”.

A 27 éves versenyző akkor visszaadta a hajóját és letette a lapátot. Kilátástalan helyzetének súlyát tovább erősítette az a tény, hogy a feleségének családját érintő politikai zaklatásoknak szükségszerűen maga is részesévé vált.

– Képzelje csak el, mit jelentett akkor a számomra, hogy miattam a férjemet is bántják – veszi át a szót Gurovits József felesége, Mária. – Sokáig nem tudtam úgy végigmenni a Margit-hídon, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, ha kajakosokat láttam. Tudtam, hogy Józsi nem ártott senkinek, hogy  mennyire szerette azt, amit csinál és szörnyű érzés volt, hogy ettől megfosztották. Tisztában volt vele, hogy én a családommal min mentem keresztül, milyen iszonyú sok zaklatásban volt részünk, de ennek ellenére összeházasodtunk és még most is együtt vagyunk. Belém egyébként olyan mélyen belém ivódtak a hajdani tapasztalások, hogy ha valamelyik családtag félórát késik én még ma is automatikusan rémeket látok, hogy jaj, megint mi történhetett.

Az első olimpiai érem megszerzése mellett „Guró” mellesleg másik két – ma már legendás – sportágtörténeti epizódnak is részese lehetett. 1950 nyarán – többek közt Granek István és Kulcsár János társaságában jelen volt a Honvéd kajak-kenu szakosztályának megalapításánál, négy évvel később pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy a magyar válogatott kiutazhasson a Franciaországban rendezett világbajnokságra. A „maconi csoda” ugyanis mindenekelőtt az volt, hogy a Keleti-pályaudvaron összegyűlt csapat  – a váratlan letiltás ellenére –  végül mégiscsak vonatra szállhatott. Bánfalvi Klára mellett Gurovits József volt az, aki az első döbbenet után elrohant a sportminisztériumba, hogy a többiek nevében lehetőséget kérjen. Akkor persze még meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan eljön az idő, amikor engedély nélkül is útra kell kelnie. A Néphadsereg, majd Magyar Honvéd címmel megjelenő lap fotóriportereként dolgozó egykori olimpikon 1956 november 27-én hagyta el az országot, várandós feleségével és annak édesanyjával.

– Nagyon kevés holmit vihettünk magunkkal. De az olimpiai érem ott lapult abban a kis hátizsákban. Később, amint lehetett,  kihozták nekünk az olimpiai oklevelet is, ami a mai napig ott van bekeretezve a falon. Harminc év után Helsinkibe is visszalátogattunk, ami nem csak a mi számunkra volt élmény, hanem az ottani sportmúzeum vezetőjének is, aki lelkesen a nyakunkba ugrott, amikor megtudta, hogy egy hajdan ott versenyző olimpikon látogatott hozzájuk, aki ráadásul magyar.

– Úgy tudom, nem tartotta be a korábbi fogadalmát és Svájcban is kézbe vette még a kajaklapátot…

– A helyi szakosztály egyik versenyzője megkérdezte, hogy elindulnék-e vele a bajnokságon. Mivel hontalan volt a státuszom, hivatalosan nem versenyezhettem, de az illető azt mondta, ő azt se bánja, ha az eredményünk nem lesz hivatalos, csak egyszer az életében megtapasztalhassa, hogy bajnokságot nyer. Bele is mentem, együtt tréningeztünk és végül hatalmas fölénnyel értünk elsőként a célba.

– Az felmerült esetleg Önben, hogy edzőként tevékenykedjen tovább?

– Mivel a svájci kajakszövetség elnöke személyes ismeretség nélkül is kezességet vállalt értünk és közbenjárt azért, hogy beférhessünk a Vöröskereszt utolsó transzportjába, úgy éreztem, tartozom annyival, hogy Zürichben egy darabig önkéntes munkával segítsem az ottani kajak klub versenyzőit. De az új életünk felépítéséhez az is hozzátartozott, hogy én tovább képeztem magam, géptervezést tanultam illetve később elsajátítottam annak számítógépes változatát. Az esti tanulás és a napi, olykor 16 órás munka mellett már szóba sem jöhetett a sporttevékenység.

A fájó méltatlanságok ellenére a hajdani bajnok nem morfondírozik sokat a múlton. Örömét leli a mindennapoknak és abban, hogy aki számára a legfontosabb volt, azt ma is maga mellett tudhatja. A humorát sem vesztette el. Amikor megkérdezem, ki volt a példaképe, nevetve rávágja: – hát a tükör! Aztán gyorsan hozzáteszi: no de ezt nehogy leírja! Vagy ha mégis, akkor tegye hozzá, hogy csak vicceltem!

fotó: jochapress.hu

Elrajtolt a felkészülés Tokióra

Elindult a felkészülés a jövő évi tokiói olimpiára és paralimpiára, ebből az alkalomból tartott sajtóreggelit csütörtökön a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ). Schmidt Gábor elnök az eseményen azt mondta: öt éremmel, közte legalább két arannyal elégedett lenne a japán fővárosban. A szakvezetés abban bízik, hogy a parásoknak is összejön legalább egy érem, és két pontszerző helyezés a paralimpián.

start!
Hír

A csütörtöki sajtóeseményen az MKKSZ vezetője azzal kezdte, hogy felidézte az augusztusi, szegedi, kvalifikációs világbajnokságot, amelyen rendezőként szerinte az volt a legnagyobb siker, hogy meg tudták tölteni a lelátókat. A viadalon a magyar válogatott a megszerezhető 18-ból 13 kvótát begyűjtött, így, ahogy az elnök fogalmazott, nyugodtan fordulhatnak rá a 2020-as, olimpiai évre, és szeretnék ezúttal is sikerrel venni az akadályokat.

“Már megvannak a felkészülési tervek, a szokásosnál kicsit korábban, ezért köszönet Boros Gergely szakmai igazgatónak és a két szövetségi kapitánynak, s a terveket az elnökség egyhangúlag elfogadta – mondta az elnök. – Nagy menetelés áll előttünk, de

úgy érzem, felkészültünk.”

Schmidt Gábor beszélt arról is, hogy Szeged jövőre valószínűleg ismét gyorsasági világbajnokság házigazdája lesz a nem olimpiai számokban – még várnak a kormánygaranciára -, s a magyar szövetség egy balatoni helyszínnel pályázik a 2021-es SUP-vb rendezési jogára is. Ez utóbbi, dinamikusan fejlődő szakágban az előző hétvégén 1 arany-, 1 ezüst-, és 1 bronzérmet szereztek a magyar csapat tagjai az ICF első ilyen világbajnokságán. A Maty-ér mellett Budapest is világverseny házigazdája lesz 2020-ban, miután – ugyancsak júliusban – Csepelen rendezik majd a maratoni Európa-bajnokságot.

Hüttner Csaba szövetségi kapitány azt mondta, a tavaszi pótkvalifikációs versenyeken szeretnék megszerezni a még hiányzó tokiói kvótákat, erre férfi K-1 200, K-2 1000, C-1 1000 és C-2 1000, valamint női C-1 200 méteren lesz lehetőség. Az európaiak két helyszínen, a racicei kontinentális kvalifikációs regattán (május 6-7.), majd a duisburgi világkupán (május 21-24.), a végső világkvalifikációs viadalon gyűjthetnek még indulási jogokat. A magyarok női kajakban már megszerezték a maximális hat kvótát, férfi kajakban és női kenuban még egy-egy, férfi kenuban pedig három indulási jogot szerezhetnek. A pótkvalifikációs versenyeken csak olyanok gyűjthetnek kvótát, akik eddig még nem szereztek.

A kapitány elárulta, hogy egy héttel a racicei viadal előtt válogatót rendeznek majd, ott dől el, kik szállhatnak harcba Csehországban, majd esetleg Németországban.

A versenyszezon így korán, már áprilisban elkezdődik, a május a pótkvalifikációról szól majd, júniusban pedig következik a romániai Eb, amely jó esélyt kínál a nemzetközi mezőny, a riválisok feltérképezésére.

“Speciális év lesz, várhatóan

a kontinensviadal után kialakul az ötkarikás csapat,

persze elképzelhető, hogy még ezt követően is szükség lesz változtatásokra – mondta Hüttner Csaba. – Ami a kajaknégyeseket illeti, a férfiaknál Racice előtt tartunk egy válogatót K-1 200 és 400 méteren, valamint K-2 500-on, s a legjobban teljesítő nyolc versenyzőből próbáljuk meg kialakítani a legjobb egységet. A női kvartett összeállítása az egyes teljesítmények és a csapathajós alkalmasság alapján fog kialakulni.”

Az MTI kérdésére válaszolva a szakvezető elmondta: adott esetben engedélyezett a duplázás, vagy akár a triplázás is az olimpián – 2016-ban, Rio de Janeiróban Kozák Danuta három számban versenyzett, s mindháromban aranyérmet szerzett -, de feltétel, hogy ez ne menjen az eredményesség rovására. Tokióban újdonság lesz, hogy az egyes és páros számokban akár két egység is képviselhet egy nemzetet, Hüttner Csaba ezzel kapcsolatban is azt mondta, hogy B egységet csak abban az esetben indítanak, ha az nem veszélyezteti az eredményességet, és a lehetőség kihasználása függ majd a kvótaszámtól is.

Weisz Róbert, a paraválogatott kapitánya emlékeztetett, hogy eddig három kvótájuk van a tokiói paralimpiára, ehhez a pótkvalifikációs versenynek számító jövő évi, duisburgi világbajnokságon még szeretnének hozzátenni 1-2 indulási jogot. Szerinte a hazai válogatókon komoly küzdelem várható, főleg a férfi KL-1-es kategóriában, Tokióban pedig az a cél, hogy minden versenyzőjük jusson be a döntőbe, s ott lehetőleg pontszerző helyen végezzen. A paraválogatottal kapcsolatban egy dobogós és további két pontszerző helyben reménykedik a szakvezetés.

Boros Gergely szakmai igazgató kiemelte, hogy idei, helyszíni élményeik alapján jó körülmények várják majd a csapatot a japán fővárosban, bár a magas hőmérséklet és páratartalom valószínűleg mindenkit kihívás elé állít.

“A küldöttségünk hagyományosan nem az olimpiai faluban, hanem egy pályához közeli szállodában lakik majd a verseny ideje alatt, már szervezzük az utazást és a hajók kiszállítását. A csapat első turnusa július 27-én, a második 29-én utazik ki Japánba, az olimpiai versenyek augusztus 3-án kezdődnek” – sorolta a szakember.

Elhangzott még, hogy az MKKSZ továbbra is elkötelezett a doppingellenes harcban, jövőre is elkülönít egy összeget erre a célra, s az olimpiai csapattagoknak – a Magyar Olimpiai Bizottság iránymutatása alapján – legalább négy ellenőrzésen át kell esniük a játékok előtt.

“Az edzőnek lángolnia kell, hogy a tanítványai pislákoljanak!”

Októberben történelmet írt a kínai Saohszingben a maratoni kajakos Csay Renáta, aki huszadik világbajnoki címét szerezte. Edzőjével, Sztanity Lászlóval beszélgetett a Magyaredzo.hu tanítványáról, a sportág szeretetéről, mint fő hajtóerőről, kettejük kapcsolatáról, edzésmódszereiről és persze arról, belőle hogyan lett edző.

Hír

Mióta dolgoznak együtt Csay Renátával?

Még a nyolcvanas évek végén, tizenegy éves korába került le hozzánk, a Rába ETO-ba, és már akkor is olyan céltudatos volt, mint most. De edzőként tizenhét éves korában, azaz 1994-ben vettem át teljesen a felkészítését, és később ugyan volt néhány év, amikor Budapesten edzett Kolozsvári Gáborral vagy Ludasi Róberttel, da sosem szakadt meg köztünk a kapcsolat, mert időnként akkoriban is lejött Győrbe edzeni a maratoni versenyekre. 2004-től pedig újra együtt dolgozunk.

Milyen vele dolgozni?

Nagyon jó a munkakapcsolatunk, az edző-tanítvány viszonyon túl emberileg is jóban vagyunk egymással. Minden szeptemberben, mikor elkezdjük a felkészülést, megkérdem, hogy na, folytassuk a munkát? Mire ő mindig azt válaszolja, hogy „nem is értem, Laci bá miért kérdez ilyeneket”. Egyébként nem tegez engem, holott már sokszor felajánlottam neki, de azt mondja, egyszerűen nem áll rá a szája, megszokta a magázást, hiszen gyerekkora óta dolgozunk együtt.

Edzés előtt tíz-tizenöt percet mindig beszélgetünk egymással,

ez alatt igyekszem felmérni, milyen állapotban van, hogy az edzésmunka hatásfoka a lehető legnagyobb legyen. Renáta nagyon lelkiismeretes, és nemcsak mindent elvégez, de imád kajakozni, annyira, hogy akkor is lejön, ha nincs kötött edzésprogramja.

Miért lett belőle kajakosként maratonista?

Ennek leginkább alkati okai vannak, hiszen ahhoz, hogy valaki kiemelkedően jó legyen ötszáz méteren, magasság és testtömeg kell. Így van ez más állóképességi sportágakban is, atlétikában vagy úszásban a sprinterek robosztusak. Renáta tehetsége egyébként hamar kiderült, ötszáz méteren ifi válogatót nyert kajakban, a testi adottságai azonban a hosszabb távokra alkalmasak, és fokozatosan váltott a maratonira, miután a kilencvenes éve második felében végleg kiderült, hogy ez fekszik neki.

Ráadásul ilyen sokáig, hiszen még 42 évesen is világbajnoki formában van.

Előfordult már hasonló a sportágban, elég csak a háromszoros olimpiai bajnok Kammerer Zoltánra gondolni. Persze a gének is sokat számítanak, de azt hiszem, a sportág szeretete Renáta valódi titka,

edzéseken állandóan mosolyog, és folyamatosan keresi a kihívásokat.

Örömét leli abban, hogy kajakozik, és egy hosszabb felkészülésnél rengeteg számít, hogy nem szenvedésként éli meg a fájdalomküszöb újabb és újabb átlépését, hanem más oldalról fogja meg.

Azért lazítanak néha?

Persze, van olyan átvezető rész, amely megtöri az edzést, és nem időre kell csinálnia, csak élveznie. Ilyenkor mindig arra kérem, csak figyelje a madárcsicsergést. Edzőként nagyon fontos észrevenni azt is, mikor volt elég aznap, mert látni a sportolón, ha „lemegy a mozgás”. Át is szoktuk beszélni a munkát. Azt szoktam mondani, azért kell az edzésterv, hogy tudjuk, mennyivel tértünk el tőle, ami persze erősen le van sarkítva, de a lényeg az, hogy van egy váz, amihez az ember próbálja tartani magát, és amire a pillanatnyi szituációt, állapotot ráépíti.

Egyéni vagy a páros áll közelebb Önökhöz?

A páros felkészülés nehezebb, mert alkalmazkodni kell egy másik emberhez is, míg az egyesben csak önmagára kell koncentrálnia. A másik oldalról viszont a felelősség is megoszlik. Ha jól számolok, Czéllai-Vörös Zsófia, akivel most Renáta világbajnokságot nyert, már a hetedik párja. De egyébként is sokat edzőtáborozunk együtt más csoportokkal, és nincs benne semmilyen féltékenység a fiatalabbakkal szemben. Bárkivel jól megtalálja a hangnemet, és a tapasztalat persze sokat nyom a latban, de most sem viselkedik főnökként.

Erre a világbajnokságra határozott céllal mentek?

Igen, úgy mentünk oda, hogy meg szeretnénk szerezni a huszadik világbajnoki címet, a második hely nem lett volna elég. Versenyzőként mentálisan nem egyszerű kezelni azt a helyzetet, hogy csak az első hely számít.

Hogy tudják ennyi év és ennyi munka után újra és újra motiválni magukat?

A tizenhatodik világbajnoki cím után vetődött fel bennem először, hogy meddig folytassuk, aztán mikor meglett a tizennyolcadik, már megvolt az új cél: megszerezni a huszadikat! Ez motivált minket. A folytatásról most még nem beszéltünk, de ha egyszer majd úgy érzem és látom rajta, hogy inkább már nyűg neki a munka, mint élvezet, akkor szólni fogok neki, hogy hagyja abba. De amíg érzi magában az erőt és a lelkesedést, amíg képes magát mentálisan és fizikailag olyan állapotba hozni, hogy világbajnoki címet nyerjen, addig nincs szó ilyesmiről.

Szoktak színesíteni az edzéseken?

Renáta a felmérések alapján hat-nyolc éve ugyanazt a szintet képes produkálni, és ebben szerepe van annak is, hogy végez kiegészítő mozgást is, illetve minden évben mást helyezünk előtérbe, hol az ergométeres edzéseket, hol a hegyi futást, és sorolhatnám. Kell valami új inger minden évben.

Egy kicsit olyan érzésem van, Ön ugyanolyan szeretettel gondol az edzősködésre, mint Csay Renáta a versenyzésre…

Az elmúlt évtizedekben egyszer sem mondtam azt, hogy dolgozni megyek, hanem hogy a csónakházba. Én egyébként focizni kezdtem Győrben, és az öcsém, a K-1 ötszáz méteren montreali olimpiai ezüstérmes Sztanity Zoltán révén jöttem át ebbe a sportágba, és sokat számított, hogy nagyon jó csapatba kerültem. A hetvenes évek végén a klubnál felajánlottak egy edzői állást, amit eleinte nem akartam elfogadni, de a végén olyan helyzet elé állítottak, hogy nem volt más választásom. Így csöppentem bele, de hamar megéreztem, hogy van némi affinitásom az edzői hivatás iránt, 1986-ban már világbajnokom volt, Povázsán Katalin, aki Mészáros Erikával nyert K-2 ötszázon Kanadában. Egy sportolónak, aki edzőnek adja a fejét, el kell fogadnia, hogy eddig őt szolgálták és segítették, de ezentúl neki kell szolgálnia és segítenie másokat. Az én pillanatnyi hangulatom sosem befolyásolhatja a sportolómat, ha zuhog kint az eső, és a tanítványaim kint dolgoznak, én nem ülhetek be az irodámba. Azt szoktam mondani,

nekem lángolnom kell ahhoz, hogy a versenyzőim pislákoljanak.

Büszke vagyok arra, hogy minden régi tanítványommal jó a kapcsolatom.

És az edzőkollégákkal is?

Négy-öt éve Győrben minden hónapban szervezek egy szakmai beszélgetést a különböző sportágak edzői között. Például Petrov Iván képviseli az úszást, Alföldi Zoltán és Halmainé Mészáros Éva az evezést, Farkas Roland az atlétikát, Szűcs Róbert a tornát, Nagy Zoltán az ökölvívást, Boros László a lövészetet, Gyimes Nikolett a cselgáncsot és Kaiser János a súlyemelést. Fontosnak tartom, hogy a különböző sportágak edzői ismerjék egymást és tanuljanak egymástól. De másképp ezt nem is lehet csinálni, csak maximális alázattal.