Mégse

Az olimpián dobogós, az életben győztes…

Sportágtörténeti mérföldkövet jelentő olimpiai siker, majd máig is tisztázatlan eredetű eltiltás a válogatott versenyzéstől és menekülés egy ismeretlen, új élet felé. A Zürichben élő Gurovits József mozivászonra illő története szerencsére azok közül való, amelyekben a sors a maga módján idővel ellentételezte a korábbi méltatlanságokat. Helsinki bronzérmese kilencvenesztendős és éppen a napokban lesz 62 éve annak, hogy elhagyta Magyarországot.

Hír

Ki tudná megmondani, mi lett volna, ha? Ha ötvenhárom májusában az ifjú kajakos és a maga sportágában szintén eredményes, de származása révén „rendszeridegen” gyorskorcsolyázó bajnoknő nem találkozik össze a Margitszigeten? Ha a magyarok első kajak-kenus olimpiai érmét párosban megszerző versenyző három évvel később odaállhatott volna a rajtvonalhoz a ballarat-i  pályán?  Egyértelmű, hogy minden feltételezés, minden efféle találgatás csupán fikció. Az viszont valóságos tény, hogy  Helsinki hőse ereje teljében kényszerült visszavonulásra és hogy  Földváry-Boér Máriával kötött házassága mindenképpen kulcsszerepet tölt be az életében. Immár 65 esztendeje…

– A legfontosabb dolog, amiért hálás lehetek, az a család. Ez a legnagyobb boldogság – mondja az ünnepelt. – Hálás vagyok a két fiunkért, akikben szintén ott van a sport szeretete, a négy unokánként és természetesen az egészségünkért is.

Amikor ez utóbbi titkáról  kérdezem, vagyis arról, hogy  minek köszönheti, hogy ennyi idősen is jó állapotban van,  határozott választ ad:

– Tudja, a mozgás a legjobb gyógyszer. Ezt én már fiatalon megtanultam. Mindennap kinn vagyunk a levegőn, mozgunk és ennek a következménye az, hogy az ember fizikailag és szellemileg is meg tud tartani egy bizonyos színvonalat. Közel van hozzánk az erdő, a tó és a természet már önmagában rengeteget jelent. Mindennap felsétálunk a közeli kis magaslatra is, ha csak nem zuhog az eső. Gyönyörű onnan a kilátás. De ezen kívül is igyekszem magam mindig elfoglalni valamivel. Amikor még versenyeztem illetve aktívan dolgoztam, hozzászoktam, hogy minden percem be volt osztva, hogy vannak terveim és azok az érdekében az ember szigorú kell, hogy legyen önmagával szemben. Főként, ha jó eredményt akar elérni. Ez még mindig bennem van.

A Dráva utcában felnövő Gurovits József 1945-ben szállt először hajóba az Elektromos szakosztály telepén, mégpedig egy Vöcsök típusú túrakajakba. Az Elektromos Művek elektrotechnikusaként három műszakban dolgozó fiatalember kezdetben csak afféle önbizalom-építő, szabadidős tevékenységként tekintett a kajakozásra, ám ez a szemlélet hamarosan megváltozott és néhány évvel később már az olimpiai keret tagjaként készülhetett a soron következő megmérettetésekre. Ezekből az időkből származik a ma már ikonikus emlék, miszerint  a korabeli extra kalória-juttatást húsz deka szalámi és 10 deka vaj formájában vehette át hetente egyszer az arra kijelölt hentesüzletben. Az egyre jobban teljesítő versenyző elsősorban egyesben szeretett volna rajthoz állni a nemzetközi versenyeken is. Eredményei alapján képes is lehetett volna erre, ám legnagyobb sikerét mégis párosban érte el. Amikor a legszebb pillanat felől kérdezem, amelyet sportpályafutása során átélt, a helsinki olimpiát említi, ahol Varga Ferenccel bronzérmet szereztek tízezer méteren.

– A legszebb emlék, hogy megszerezhettük a sportág első olimpiai érmét és hogy annak a hajdani eredményes csapatnak a tagja lehettem.

– Kik azok a hajdani pályatársak vagy edzők, akik közel álltak Önhöz?

– Kiképzett edzőnk még nem volt akkoriban, ilyen értelemben magunkra voltunk hagyatva, és csak az idősebb versenyzőktől kérdezgettünk meg lestük el a dolgokat. Kezdetben Tálos Zoltán segített sokat, később pedig Blahó Kálmán, bár ő szintén versenyzett még. A sporttársak közül Nagy Lacival, Mohácsi Ferivel,  Boros Jóskával voltunk barátok. Szegény Juszuf már nem él, de a többiekkel még találkoztunk az utóbbi években.

– A legszebb élményeket elég gyorsan követték a legszomorúbbak…

– Igen, a legszomorúbb az, amikor 55-ben egy bécsi versenyt követően közölték, hogy nem indulhatok többé nemzetközi versenyen. 63 éve várom a választ, hogy miért történt ez, kinek álltam az útjában és hogy miért a Varga Ferenc közölte ezt velem. Akkoriban nagyon jó formában voltam, 1000 méteren megnyertem a magyar bajnokságot, Moszkvában pedig le tudtam győzni az akkor nagy esélyes Lev Nyikityint. Hivatalos helyeken is érdeklődtem, de csak annyit mondtak, hogy nincs mit tenni, az utasítás „föntről jött”.

A 27 éves versenyző akkor visszaadta a hajóját és letette a lapátot. Kilátástalan helyzetének súlyát tovább erősítette az a tény, hogy a feleségének családját érintő politikai zaklatásoknak szükségszerűen maga is részesévé vált.

– Képzelje csak el, mit jelentett akkor a számomra, hogy miattam a férjemet is bántják – veszi át a szót Gurovits József felesége, Mária. – Sokáig nem tudtam úgy végigmenni a Margit-hídon, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, ha kajakosokat láttam. Tudtam, hogy Józsi nem ártott senkinek, hogy  mennyire szerette azt, amit csinál és szörnyű érzés volt, hogy ettől megfosztották. Tisztában volt vele, hogy én a családommal min mentem keresztül, milyen iszonyú sok zaklatásban volt részünk, de ennek ellenére összeházasodtunk és még most is együtt vagyunk. Belém egyébként olyan mélyen belém ivódtak a hajdani tapasztalások, hogy ha valamelyik családtag félórát késik én még ma is automatikusan rémeket látok, hogy jaj, megint mi történhetett.

Az első olimpiai érem megszerzése mellett „Guró” mellesleg másik két – ma már legendás – sportágtörténeti epizódnak is részese lehetett. 1950 nyarán – többek közt Granek István és Kulcsár János társaságában jelen volt a Honvéd kajak-kenu szakosztályának megalapításánál, négy évvel később pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy a magyar válogatott kiutazhasson a Franciaországban rendezett világbajnokságra. A „maconi csoda” ugyanis mindenekelőtt az volt, hogy a Keleti-pályaudvaron összegyűlt csapat  – a váratlan letiltás ellenére –  végül mégiscsak vonatra szállhatott. Bánfalvi Klára mellett Gurovits József volt az, aki az első döbbenet után elrohant a sportminisztériumba, hogy a többiek nevében lehetőséget kérjen. Akkor persze még meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan eljön az idő, amikor engedély nélkül is útra kell kelnie. A Néphadsereg, majd Magyar Honvéd címmel megjelenő lap fotóriportereként dolgozó egykori olimpikon 1956 november 27-én hagyta el az országot, várandós feleségével és annak édesanyjával.

– Nagyon kevés holmit vihettünk magunkkal. De az olimpiai érem ott lapult abban a kis hátizsákban. Később, amint lehetett,  kihozták nekünk az olimpiai oklevelet is, ami a mai napig ott van bekeretezve a falon. Harminc év után Helsinkibe is visszalátogattunk, ami nem csak a mi számunkra volt élmény, hanem az ottani sportmúzeum vezetőjének is, aki lelkesen a nyakunkba ugrott, amikor megtudta, hogy egy hajdan ott versenyző olimpikon látogatott hozzájuk, aki ráadásul magyar.

– Úgy tudom, nem tartotta be a korábbi fogadalmát és Svájcban is kézbe vette még a kajaklapátot…

– A helyi szakosztály egyik versenyzője megkérdezte, hogy elindulnék-e vele a bajnokságon. Mivel hontalan volt a státuszom, hivatalosan nem versenyezhettem, de az illető azt mondta, ő azt se bánja, ha az eredményünk nem lesz hivatalos, csak egyszer az életében megtapasztalhassa, hogy bajnokságot nyer. Bele is mentem, együtt tréningeztünk és végül hatalmas fölénnyel értünk elsőként a célba.

– Az felmerült esetleg Önben, hogy edzőként tevékenykedjen tovább?

– Mivel a svájci kajakszövetség elnöke személyes ismeretség nélkül is kezességet vállalt értünk és közbenjárt azért, hogy beférhessünk a Vöröskereszt utolsó transzportjába, úgy éreztem, tartozom annyival, hogy Zürichben egy darabig önkéntes munkával segítsem az ottani kajak klub versenyzőit. De az új életünk felépítéséhez az is hozzátartozott, hogy én tovább képeztem magam, géptervezést tanultam illetve később elsajátítottam annak számítógépes változatát. Az esti tanulás és a napi, olykor 16 órás munka mellett már szóba sem jöhetett a sporttevékenység.

A fájó méltatlanságok ellenére a hajdani bajnok nem morfondírozik sokat a múlton. Örömét leli a mindennapoknak és abban, hogy aki számára a legfontosabb volt, azt ma is maga mellett tudhatja. A humorát sem vesztette el. Amikor megkérdezem, ki volt a példaképe, nevetve rávágja: – hát a tükör! Aztán gyorsan hozzáteszi: no de ezt nehogy leírja! Vagy ha mégis, akkor tegye hozzá, hogy csak vicceltem!

fotó: jochapress.hu

Kangyal alig várja, hogy visszavágjon a kajak-kenusoknak

A sapporói Divíziós I-es világbajnokságon aranyérmet nyert több korábbi kiváló jégkorongozó is jégre lép vasárnap a II. Séra Miklós Emléktornán, amelyen a legendás egykori edzőre emlékeznek. Séra Miklós edzőként számos jégkorongozót és kajak-kenust indított el a sportágban, többek között a magyar válogatottsági csúcstartó Kangyal Balázsnak is ő volt a nevelőedzője. Kangyal beszélt Miki bácsiról és arról is, hogy miért akar visszavágni a kajak-kenusoknak.

Hír

„Én nála kezdtem el jégkorongozni nyolcévesen, és egészen 18 éves koromig, amíg a felnőttekhez fel nem kerültem, ő volt az edzőm – mesélte a 237-szeres magyar válogatott jégkorongozó, Kangyal Balázs. – Azt elárulhatom, hogy nem én voltam a kedvenc játékosa, de az sokat elárult, hogy amikor már felnőttként Székesfehérváron játszottam, akkor nagyon sok meccsemre kijött, és az melegséggel töltött el. Azóta én is dolgozom edzőként, és tudom, hogy sokszor pedagógiailag közvetítenek ilyeneket az edzők az egykori játékosaik felé, hogy ezzel is minél jobb teljesítményre sarkallják őket. Persze szakmailag is nagyra tartottam őt, de inkább az emberi tulajdonságaival fogott meg engem. Apám ismerte őt, és amikor panaszkodtam neki az edzések után, akkor mindig azt mondta, hogy

nem érdeklik a kifogásaim, mert Miki bácsi egy nagyon jó ember.”

A jelenleg a MAC utánpótlás szakmai igazgatójaként, az U18-as csapat vezetőedzőjeként és a felnőtt csapat ügyvezető igazgatójaként dolgozó Kangyal Balázs elárulta, hogy nagyon várja már a vasárnapi tornát – amelynek gálamérkőzésen az egykori kiváló hokisokból és az olimpikon kajak-kenusokból összeállított csapatok fognak egymás ellen játszani – hiszen így visszavághat a kajak-kenusoknak.

„Ütöm-vágom majd őket, az biztos.

Visszavágok azért a rengeteg húzódzkodásért, amiért állandóan szivattak bennünket a közös népszigeti edzések során, ugyanis mi kis túlzással három-négy húzódzkodás után meghaltunk, ők meg 3×70-eket csináltak” – viccelődött az egykori kiváló jégkorongozó.

Az mindenesetre biztos, hogy a hokikedvelőknek komoly élményben lesz részük, hiszen a sapporói hősök nincsenek kiesve a játékból. „Nem csak a sapporóiakkal, de korábbi legendás játékosokkal, mint a 60 fölött lévő id. Kovács Csabával és a jelenleg aktív 30 körüliekkel is heti háromszor játszunk, ezért a hétfő, szerda, péntek sérthetetlen!”

Az emléktorna február 10-én, vasárnap 15.30-kor kezdődik a Megyeri úti jégcsarnokban, a kétszer 20 perces gálameccsen pedig 19.00-kor indul útjára a korong. Pályára lép a korábbi hokisok közül Vass Márton, Tokaji Viktor, Peterdi Imre, Szélig Viktor, Hoffmann Attila, Jánosi Csaba, Gebei Péter, Svansznek Bence és Palkovics Krisztián is, míg a kajak-kenus olimpikonok csapatában ott lesz többek között Horváth Gábor, Fidel László, Bozsik Gábor, Beé István és Boros Gergely is. A belépés ingyenes, sőt, a szervezők az első száz érkező szurkolónak ingyen italkupont adnak, de a büfében egyébként is lehet majd vásárolni meleg teát, forralt bort vagy épp zsíros kenyeret, a hamisítatlan téli jeges programok elmaradhatatlan kellékeit.

A tornáról további információ az esemény Facebook-oldalán található:

II. Séra Miklós Kajak-Kenus Jégkorong Bajnokság

null

Komoly fejlesztés a Tímár utcában

Jelentősen bővítéssel folytatódik a sportág első olimpiai bajnokairól elnevezett UTE-létesítmény felújítása Óbudán. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) vagyonkezelésében működő Urányi-Fábián vízitelep új épületrésszel gazdagodik, így a szakosztály versenyzői ősszel már lényegesen jobb körülmények között kezdhetik meg az alapozást. A beruházás forrásait az anyaegyesület és az MKKSZ közösen teremtette elő.

Vízitelep bővítés
Hír

2013 nyarán a nagy dunai árvíz jelentős pusztítást végzett az UTE vízitelepén. A károk helyreállításához komoly összefogás kellett. A szakosztály előbb a létesítmény árvízvédelmét oldotta meg, majd elsősorban az MKKSZ-től kapott sportágfejlesztési támogatásokból 2014-ben felújították a telep főépületét is, a lila-fehérek kajak-kenu bázisa abban az évben kapta meg az Urányi-Fábián nevet. A munkálatok most folytatódnak a Tímár utcában.

“A Kormánytól kapott kiemelt sportágfejleszetési támogatások jelentős részét arra fordítjuk, hogy a hosszú évtizedek alatt leromlott csónakházak megújuljanak – mondta Schmidt Gábor, a MKKSZ elnöke. – Eddig szerte az országban több mint 50 helyen történtek felújítások és bővítések. Nagyon örülök, hogy a sportág első olimpiai bajnokairól elnevezett, Urányi-Fábián vízitelep – az UTE és a szövetség összefogásának eredményeként – fejlesztésre kerül. A klubbal közösen kiírtuk a közbeszerzést, majd megkötöttük a szerződést a nyertes ajánlattevővel, így a munkálatok rendben elkezdődtek.”

A vízitelepen az elmúlt 50 év legjelentősebb fejlesztése zajlik. A kivitelezők vadonatúj emeletet építenek a tanmedence és az konditerem épületének tetejére, ahol egy komplett női szárny öltözőkkel és szociális helységekkel, valamint egy tornaterem kerül kialakításra.

„A fejlesztésnek köszönhetően komfortosabban fognak elférni sportolóink a telepen és az új tornateremben olyan saját súlyos gyakorlatoknak végezhetnek majd, ami hozzájárul a még minőségibb munkához – mondta a beruházásról Doma Gergő, az UTE kajak-kenu szakosztály-igazgatója. – Az UTE 2018-ban megnyerte az egyesületek közti olimpiai pontversenyt, ebben pedig hatalmas szerepe van két versenyzőnknek, Kozák Danutának és Tótka Sándornak. Az ilyen kiváló sportolóknak is

méltó lehetőséget kívánunk nyújtani a felkészüléshez,

és az utánpótlásnak is.”

Az anyaegyesület az építkezésre szánt összeget abból a pénzből fedezi, amit a hat nagy fővárosi egyesület kapott a Kormánytól létesítményfejlesztésre. Az UTE hozzájárulása fedezi a vízitelepen zajló beruházás 70 százalékát, a dráguló építőanyagárak miatti többletköltségeket pedig az MKKSZ állta.

„Egy réges-régi szerződés alapján az vízitelep üzemeltetője mi vagyunk, a vagyonkezelő pedig a kajak-kenu szövetség – mondta Őze István, az UTE klubigazgatója. – Szerencsére az MKKSZ-el hosszú évek óta kiváló a kapcsolatunk, így bele tudtunk vágni ebbe a nagyszabású fejlesztésbe közösen. Szükség van a bővítésre, mert emelni szeretnénk a létszámot, hiszen a sikeres olimpiai szereplés miatt

hatalmas az érdeklődés a kajak-kenu szakosztályunk iránt.

Az UTE egyébként is nagy hangsúlyt fektet a fejlesztésekre, kormányzati és önkormányzati programok segítségével több sportlétesítményünk épül illetve áll felújítás alatt.”

A munkálatok a Tímár utcában néhány héttel ezelőtt kezdődtek és várhatóan a nyár végéig tartanak, a létesítményben a sportolók felkészülése addig is biztosított. A kibővített épületrészt a tervek szerint szeptembertől használhatja majd a szakosztály.