Mégse

Az olimpián dobogós, az életben győztes…

Sportágtörténeti mérföldkövet jelentő olimpiai siker, majd máig is tisztázatlan eredetű eltiltás a válogatott versenyzéstől és menekülés egy ismeretlen, új élet felé. A Zürichben élő Gurovits József mozivászonra illő története szerencsére azok közül való, amelyekben a sors a maga módján idővel ellentételezte a korábbi méltatlanságokat. Helsinki bronzérmese kilencvenesztendős és éppen a napokban lesz 62 éve annak, hogy elhagyta Magyarországot.

Hír

Ki tudná megmondani, mi lett volna, ha? Ha ötvenhárom májusában az ifjú kajakos és a maga sportágában szintén eredményes, de származása révén „rendszeridegen” gyorskorcsolyázó bajnoknő nem találkozik össze a Margitszigeten? Ha a magyarok első kajak-kenus olimpiai érmét párosban megszerző versenyző három évvel később odaállhatott volna a rajtvonalhoz a ballarat-i  pályán?  Egyértelmű, hogy minden feltételezés, minden efféle találgatás csupán fikció. Az viszont valóságos tény, hogy  Helsinki hőse ereje teljében kényszerült visszavonulásra és hogy  Földváry-Boér Máriával kötött házassága mindenképpen kulcsszerepet tölt be az életében. Immár 65 esztendeje…

– A legfontosabb dolog, amiért hálás lehetek, az a család. Ez a legnagyobb boldogság – mondja az ünnepelt. – Hálás vagyok a két fiunkért, akikben szintén ott van a sport szeretete, a négy unokánként és természetesen az egészségünkért is.

Amikor ez utóbbi titkáról  kérdezem, vagyis arról, hogy  minek köszönheti, hogy ennyi idősen is jó állapotban van,  határozott választ ad:

– Tudja, a mozgás a legjobb gyógyszer. Ezt én már fiatalon megtanultam. Mindennap kinn vagyunk a levegőn, mozgunk és ennek a következménye az, hogy az ember fizikailag és szellemileg is meg tud tartani egy bizonyos színvonalat. Közel van hozzánk az erdő, a tó és a természet már önmagában rengeteget jelent. Mindennap felsétálunk a közeli kis magaslatra is, ha csak nem zuhog az eső. Gyönyörű onnan a kilátás. De ezen kívül is igyekszem magam mindig elfoglalni valamivel. Amikor még versenyeztem illetve aktívan dolgoztam, hozzászoktam, hogy minden percem be volt osztva, hogy vannak terveim és azok az érdekében az ember szigorú kell, hogy legyen önmagával szemben. Főként, ha jó eredményt akar elérni. Ez még mindig bennem van.

A Dráva utcában felnövő Gurovits József 1945-ben szállt először hajóba az Elektromos szakosztály telepén, mégpedig egy Vöcsök típusú túrakajakba. Az Elektromos Művek elektrotechnikusaként három műszakban dolgozó fiatalember kezdetben csak afféle önbizalom-építő, szabadidős tevékenységként tekintett a kajakozásra, ám ez a szemlélet hamarosan megváltozott és néhány évvel később már az olimpiai keret tagjaként készülhetett a soron következő megmérettetésekre. Ezekből az időkből származik a ma már ikonikus emlék, miszerint  a korabeli extra kalória-juttatást húsz deka szalámi és 10 deka vaj formájában vehette át hetente egyszer az arra kijelölt hentesüzletben. Az egyre jobban teljesítő versenyző elsősorban egyesben szeretett volna rajthoz állni a nemzetközi versenyeken is. Eredményei alapján képes is lehetett volna erre, ám legnagyobb sikerét mégis párosban érte el. Amikor a legszebb pillanat felől kérdezem, amelyet sportpályafutása során átélt, a helsinki olimpiát említi, ahol Varga Ferenccel bronzérmet szereztek tízezer méteren.

– A legszebb emlék, hogy megszerezhettük a sportág első olimpiai érmét és hogy annak a hajdani eredményes csapatnak a tagja lehettem.

– Kik azok a hajdani pályatársak vagy edzők, akik közel álltak Önhöz?

– Kiképzett edzőnk még nem volt akkoriban, ilyen értelemben magunkra voltunk hagyatva, és csak az idősebb versenyzőktől kérdezgettünk meg lestük el a dolgokat. Kezdetben Tálos Zoltán segített sokat, később pedig Blahó Kálmán, bár ő szintén versenyzett még. A sporttársak közül Nagy Lacival, Mohácsi Ferivel,  Boros Jóskával voltunk barátok. Szegény Juszuf már nem él, de a többiekkel még találkoztunk az utóbbi években.

– A legszebb élményeket elég gyorsan követték a legszomorúbbak…

– Igen, a legszomorúbb az, amikor 55-ben egy bécsi versenyt követően közölték, hogy nem indulhatok többé nemzetközi versenyen. 63 éve várom a választ, hogy miért történt ez, kinek álltam az útjában és hogy miért a Varga Ferenc közölte ezt velem. Akkoriban nagyon jó formában voltam, 1000 méteren megnyertem a magyar bajnokságot, Moszkvában pedig le tudtam győzni az akkor nagy esélyes Lev Nyikityint. Hivatalos helyeken is érdeklődtem, de csak annyit mondtak, hogy nincs mit tenni, az utasítás „föntről jött”.

A 27 éves versenyző akkor visszaadta a hajóját és letette a lapátot. Kilátástalan helyzetének súlyát tovább erősítette az a tény, hogy a feleségének családját érintő politikai zaklatásoknak szükségszerűen maga is részesévé vált.

– Képzelje csak el, mit jelentett akkor a számomra, hogy miattam a férjemet is bántják – veszi át a szót Gurovits József felesége, Mária. – Sokáig nem tudtam úgy végigmenni a Margit-hídon, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, ha kajakosokat láttam. Tudtam, hogy Józsi nem ártott senkinek, hogy  mennyire szerette azt, amit csinál és szörnyű érzés volt, hogy ettől megfosztották. Tisztában volt vele, hogy én a családommal min mentem keresztül, milyen iszonyú sok zaklatásban volt részünk, de ennek ellenére összeházasodtunk és még most is együtt vagyunk. Belém egyébként olyan mélyen belém ivódtak a hajdani tapasztalások, hogy ha valamelyik családtag félórát késik én még ma is automatikusan rémeket látok, hogy jaj, megint mi történhetett.

Az első olimpiai érem megszerzése mellett „Guró” mellesleg másik két – ma már legendás – sportágtörténeti epizódnak is részese lehetett. 1950 nyarán – többek közt Granek István és Kulcsár János társaságában jelen volt a Honvéd kajak-kenu szakosztályának megalapításánál, négy évvel később pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy a magyar válogatott kiutazhasson a Franciaországban rendezett világbajnokságra. A „maconi csoda” ugyanis mindenekelőtt az volt, hogy a Keleti-pályaudvaron összegyűlt csapat  – a váratlan letiltás ellenére –  végül mégiscsak vonatra szállhatott. Bánfalvi Klára mellett Gurovits József volt az, aki az első döbbenet után elrohant a sportminisztériumba, hogy a többiek nevében lehetőséget kérjen. Akkor persze még meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan eljön az idő, amikor engedély nélkül is útra kell kelnie. A Néphadsereg, majd Magyar Honvéd címmel megjelenő lap fotóriportereként dolgozó egykori olimpikon 1956 november 27-én hagyta el az országot, várandós feleségével és annak édesanyjával.

– Nagyon kevés holmit vihettünk magunkkal. De az olimpiai érem ott lapult abban a kis hátizsákban. Később, amint lehetett,  kihozták nekünk az olimpiai oklevelet is, ami a mai napig ott van bekeretezve a falon. Harminc év után Helsinkibe is visszalátogattunk, ami nem csak a mi számunkra volt élmény, hanem az ottani sportmúzeum vezetőjének is, aki lelkesen a nyakunkba ugrott, amikor megtudta, hogy egy hajdan ott versenyző olimpikon látogatott hozzájuk, aki ráadásul magyar.

– Úgy tudom, nem tartotta be a korábbi fogadalmát és Svájcban is kézbe vette még a kajaklapátot…

– A helyi szakosztály egyik versenyzője megkérdezte, hogy elindulnék-e vele a bajnokságon. Mivel hontalan volt a státuszom, hivatalosan nem versenyezhettem, de az illető azt mondta, ő azt se bánja, ha az eredményünk nem lesz hivatalos, csak egyszer az életében megtapasztalhassa, hogy bajnokságot nyer. Bele is mentem, együtt tréningeztünk és végül hatalmas fölénnyel értünk elsőként a célba.

– Az felmerült esetleg Önben, hogy edzőként tevékenykedjen tovább?

– Mivel a svájci kajakszövetség elnöke személyes ismeretség nélkül is kezességet vállalt értünk és közbenjárt azért, hogy beférhessünk a Vöröskereszt utolsó transzportjába, úgy éreztem, tartozom annyival, hogy Zürichben egy darabig önkéntes munkával segítsem az ottani kajak klub versenyzőit. De az új életünk felépítéséhez az is hozzátartozott, hogy én tovább képeztem magam, géptervezést tanultam illetve később elsajátítottam annak számítógépes változatát. Az esti tanulás és a napi, olykor 16 órás munka mellett már szóba sem jöhetett a sporttevékenység.

A fájó méltatlanságok ellenére a hajdani bajnok nem morfondírozik sokat a múlton. Örömét leli a mindennapoknak és abban, hogy aki számára a legfontosabb volt, azt ma is maga mellett tudhatja. A humorát sem vesztette el. Amikor megkérdezem, ki volt a példaképe, nevetve rávágja: – hát a tükör! Aztán gyorsan hozzáteszi: no de ezt nehogy leírja! Vagy ha mégis, akkor tegye hozzá, hogy csak vicceltem!

fotó: jochapress.hu

Köszönöm, Ági néni, hogy érmet nyerhettem!

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség hétvégi szakmai konferenciájának gálavacsoráján több évtizedes utánpótlás-nevelői munkájának elismeréseként Csathó Józsefné és Rasztotzky János kapta az első Aranylapát-díjat. Áldozatos munkájuknak köszönhetően rengeteg gyerek tanult meg kajak-kenuzni. A két kiváló szakember szerint az őszinteség, a hitelesség, a felelősségtudat és a sok játék a legfontosabb az utánpótlásnevelésben.

Hír

„Nem a díjért csináljuk, a gyerekkel való foglalkozás komoly önzetlenséget és odaadást igényel. Nem is értem, hogy miért jár nekem azért jutalom, amit szeretek csinálni, és amit szívből csinálok” – értetlenkedett Csathó Józsefné, Ági néni (fenti képen), akivel még a galyatetői átadón beszélgettünk.

„Egyébként én nem is akartam edző lenni. Élversenyzőként azt mondtam magamnak, hogy soha nem leszek edző, de beleragadtam a sportágba, mint légy a mézbe. Az első igazán megható eset az volt, amikor egy 10 éves tanítványom odajött hozzám egy diákolimpia után, és azt mondta nekem, hogy köszöni, hogy érmet nyerhetett.

Akkor, ott elsírtam magam,

ez volt az a pillanat, amikor megfogott ez a szakma” – mesélte Ági néni.

Rasztotzky János helyett viszont lánya vette át a díjat. „Ott voltam ugyan Galyatetőn, de egy polgármesteri fogadás miatt vissza kellett jönnöm Dunakeszire. Pont az ünnepi vacsorán ültem az asztalnál, amikor a lányom küldte a képet és a hírt. Nagyon meglepődtem, és rendkívül meghatódtam, nem tudtam, hogy díjat fogok kapni, de azonnal koccintottunk is rá egy pezsgővel” – mondta Rasztotzky.

Schmidt Gábor MKKSz-elnök adja át a díjat Rasztotzky János lányának

A Dunakeszin több mint 20 éve dolgozó kiváló szakember fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem egyedül érte el ezt a sikert. „Ugyan az én nevem szerepel a díjon, de feleségemmel, László Gizellával ketten dolgozunk, legalább annyira megérdemli ő is ezt a díjat, mint én. Az egyik első utánpótlásműhely voltunk az országban, nem sokkal Ági néniék után kezdtük el a munkát. Mi csak gyerekekkel foglalkozunk, ugyanis csak az MKKSZ-től és a várostól kapunk támogatást, így felnőtt versenyzőkre nincs sem keretünk, sem pedig erőforrásunk. Egy felnőtt versenyző lefoglal egy teljes edzőt, mi pedig

nem szeretnénk elfordulni, vagy akár egy kis időt is elvenni a gyerekektől.”

Amikor azt kérdeztük a két díjazottól, hogy kikre a legbüszkébbek az eddigi neveltjeikből, egyikük sem nevezett meg senkit.

„Nem mindig a legsikeresebbekre a legbüszkébb az ember – kezdte Ági néni. – Arra is büszke tudok lenni, amikor egy csetlő-botló fióka elkezd kajakozni, és eljut egy szintre. Mindegy, hogy az ifi vb, diákolimpia vagy magyar bajnokság. Az idén például az volt az egyik legnagyobb sikerem, hogy voltak olyan srácaim, akik körbe tudták evezni a Szentendrei szigetet. Sok apró sikerből áll össze ez a szakma, nem lehet egyet kiemelni.”

Csathó Józsefné , Ági néni az Aranylapát-díjjal

„Sok nevet mondhatnék, de nem tudok kiemelni egy vagy két gyereket, az összesre nagyon büszke vagyok – kezdte Rasztotzky János, akinek a kezei alatt többek között Hagymási Réka és Lucz Dóra is megfordult. – Nagyon sok részsikert érünk el, mindenkire más miatt vagyok büszke. Az akarat, a hozzáállás, a győzni akarás, mindenkinél más és más emelhető ki. Van olyan, akinek egy ifi vb-arany a nagy siker, van, akinek egy országos bajnokság bajnoki cím, de van, akinél már az is hatalmas eredmény, ha megnyeri a Dunakanyar-versenyt – ez az egyéni képességektől függ.”

Arra a kérdésre, hogy mivel lehet megfogni, és a telepen tartani a gyerekeket, Rasztotzky így felelt:

„Játékkal, játékkal és játékkal.

Mi hosszú távon gondolkozunk, nincs nálunk eredménykényszer, de versenycentrikusak vagyunk, nem véletlen, hogy nagyon sok olyan gyerek van a válogatottban, aki Dunakesziről indult. Itt fokozatosan terheljük őket, először lejönnek, és végignézik az edzést, a következő alkalommal már edzenek is, és szépen folyamatosan csepegtetjük beléjük ezt a sportot. A legfontosabb pedig, hogy mindezt játékos módon tegyük!”

Rasztotzky János három tanítványával

Csathó Józsefné szerint a hitelesség, az őszinteség és a felelősségtudat a legfontosabb. „Akkor vagyunk hitelesek a gyerek szemében, ha érzi rajtunk, hogy szeretjük ezt a sportot. Az őszinteség pedig segít abban, hogy megtaláljuk a közös hangot.

A legfontosabb azonban a felelősségtudat kialakítása.

A víz egy veszélyes közeg, és a gyereknek meg kell tanulnia vigyáznia saját magára és a környezetére is. Ami a versenyzést illeti, nem kell feltétlenül mindenkinek jól teljesítenie, nekünk az a dolgunk, hogy megszerettessük velük ezt a sportot.”

„Sikersztori”

Ez lesz a szlogenje a 2019-es szegedi olimpiai kvalifikációs kajak-kenu világbajnokságnak, mondta Schmidt Gábor az M4 Sport csatorna stúdiójában megrendezett sajtóeseményen, amelyen mind a négy jövő évi hazai rendezésű világbajnokság szervezői, így a kajak-kenu mellett az asztalitenisz, a vívás és az öttusa képviselői, valamint Vékássy Bálint, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára is részt vett. Sikersportágaink jövő évi magyarországi versenyeiben az is közös, hogy mind a négy eseményt az MTVA sportadója közvetíti majd élőben.

Hír

“Szerény, de ambiciózus szlogent választottunk” – utalt a “Sikersztori”-ra Schmidt Gábor, az MKKSZ elnöke, magyarázatként pedig hozzáfűzte, az, hogy a magyar kajak-kenu ott tud lenni, ahol van, a korábbi sikerekből következik.

“Sportágunk tele van értékekkel,

ezeket megpróbáljuk majd megmutatni” – ígérte. Az elnök a sajtóeseményen arról is beszélt, hogy jelenleg kétmilliárdos beruházás zajlik a Maty-éren, ennek egyik eredményeként pedig a közvetítést át tudják jövőre vinni a túloldalra, így a versenyekre kilátogató, reményeik szerint sok ezer szurkolót és a pálya fantasztikus hangulatát a tévénézők is láthatják majd.

„A szurkolói támogatás fontosságát az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Kovács Katalint idézve érzékeltette: “amikor Szegeden az utolsó 200 méteren beérek a szurkolók elé, a csőbe, engem már bevisz a közönség”.

Az elnök emlékeztetett arra is, hogy a szegedi pályán 1998-ban szerveztek először vb-t, azóta a jövő augusztusi már a negyedik lesz, és már az siker volt, amikor Duisburgot megelőzve elnyerték a kvalifikációs világbajnokság megrendezésének lehetőségét.

Vékássy Bálint, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) főtitkára úgy vélekedett, a magyar sport erejét mutatja, hogy négy sportágban is Magyarországon lesz jövőre a világbajnokság, egyúttal örömét fejezte ki, hogy az MTVA és a sportági szövetségek így egymásra találnak, mert – mint hangsúlyozta – nagyon fontos, hogy jó képek kerüljenek a világ elé ezekről az eseményekről.

“Az, hogy itthon lesznek ezek az események, még jobban aláhúzza a számunkra, hogy beindult az olimpiai kvótaszerzés. A hazai pálya előnye ebben lényeges elem. A hangulatot a szurkolók biztosítani fogják, reméljük,

plusz kvótaesélyt jelent a hazai rendezés”

– fogalmazott a MOB főtitkára.

“Nálunk az olimpia már jövőre elkezdődik” – jelentette ki az eseményen Papp Dániel, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója.

“Az a missziónk, hogy minden olyan sporteseményt igyekszünk közvetíteni, melyen vannak magyar esélyek, nemcsak a hazaiakat, hanem a külföldieket is.” – fogalmazott.

Hozzátette: ha itthoni eseményekről van szó, a felelősség még nagyobb, mert fontos, hogy a versenyek mellett az azokat körülvevő miliőt is bemutassák. Papp Dániel azt ígérte, hogy XXI. századi technológiával, a legmagasabb színvonalon fognak beszámolni az eseményekről az M4 Sporton, illetve a közmédia minden platformján.

A sajtótájékoztató itt visszanézhető: