Mégse

Az olimpián dobogós, az életben győztes…

Sportágtörténeti mérföldkövet jelentő olimpiai siker, majd máig is tisztázatlan eredetű eltiltás a válogatott versenyzéstől és menekülés egy ismeretlen, új élet felé. A Zürichben élő Gurovits József mozivászonra illő története szerencsére azok közül való, amelyekben a sors a maga módján idővel ellentételezte a korábbi méltatlanságokat. Helsinki bronzérmese kilencvenesztendős és éppen a napokban lesz 62 éve annak, hogy elhagyta Magyarországot.

Hír

Ki tudná megmondani, mi lett volna, ha? Ha ötvenhárom májusában az ifjú kajakos és a maga sportágában szintén eredményes, de származása révén „rendszeridegen” gyorskorcsolyázó bajnoknő nem találkozik össze a Margitszigeten? Ha a magyarok első kajak-kenus olimpiai érmét párosban megszerző versenyző három évvel később odaállhatott volna a rajtvonalhoz a ballarat-i  pályán?  Egyértelmű, hogy minden feltételezés, minden efféle találgatás csupán fikció. Az viszont valóságos tény, hogy  Helsinki hőse ereje teljében kényszerült visszavonulásra és hogy  Földváry-Boér Máriával kötött házassága mindenképpen kulcsszerepet tölt be az életében. Immár 65 esztendeje…

– A legfontosabb dolog, amiért hálás lehetek, az a család. Ez a legnagyobb boldogság – mondja az ünnepelt. – Hálás vagyok a két fiunkért, akikben szintén ott van a sport szeretete, a négy unokánként és természetesen az egészségünkért is.

Amikor ez utóbbi titkáról  kérdezem, vagyis arról, hogy  minek köszönheti, hogy ennyi idősen is jó állapotban van,  határozott választ ad:

– Tudja, a mozgás a legjobb gyógyszer. Ezt én már fiatalon megtanultam. Mindennap kinn vagyunk a levegőn, mozgunk és ennek a következménye az, hogy az ember fizikailag és szellemileg is meg tud tartani egy bizonyos színvonalat. Közel van hozzánk az erdő, a tó és a természet már önmagában rengeteget jelent. Mindennap felsétálunk a közeli kis magaslatra is, ha csak nem zuhog az eső. Gyönyörű onnan a kilátás. De ezen kívül is igyekszem magam mindig elfoglalni valamivel. Amikor még versenyeztem illetve aktívan dolgoztam, hozzászoktam, hogy minden percem be volt osztva, hogy vannak terveim és azok az érdekében az ember szigorú kell, hogy legyen önmagával szemben. Főként, ha jó eredményt akar elérni. Ez még mindig bennem van.

A Dráva utcában felnövő Gurovits József 1945-ben szállt először hajóba az Elektromos szakosztály telepén, mégpedig egy Vöcsök típusú túrakajakba. Az Elektromos Művek elektrotechnikusaként három műszakban dolgozó fiatalember kezdetben csak afféle önbizalom-építő, szabadidős tevékenységként tekintett a kajakozásra, ám ez a szemlélet hamarosan megváltozott és néhány évvel később már az olimpiai keret tagjaként készülhetett a soron következő megmérettetésekre. Ezekből az időkből származik a ma már ikonikus emlék, miszerint  a korabeli extra kalória-juttatást húsz deka szalámi és 10 deka vaj formájában vehette át hetente egyszer az arra kijelölt hentesüzletben. Az egyre jobban teljesítő versenyző elsősorban egyesben szeretett volna rajthoz állni a nemzetközi versenyeken is. Eredményei alapján képes is lehetett volna erre, ám legnagyobb sikerét mégis párosban érte el. Amikor a legszebb pillanat felől kérdezem, amelyet sportpályafutása során átélt, a helsinki olimpiát említi, ahol Varga Ferenccel bronzérmet szereztek tízezer méteren.

– A legszebb emlék, hogy megszerezhettük a sportág első olimpiai érmét és hogy annak a hajdani eredményes csapatnak a tagja lehettem.

– Kik azok a hajdani pályatársak vagy edzők, akik közel álltak Önhöz?

– Kiképzett edzőnk még nem volt akkoriban, ilyen értelemben magunkra voltunk hagyatva, és csak az idősebb versenyzőktől kérdezgettünk meg lestük el a dolgokat. Kezdetben Tálos Zoltán segített sokat, később pedig Blahó Kálmán, bár ő szintén versenyzett még. A sporttársak közül Nagy Lacival, Mohácsi Ferivel,  Boros Jóskával voltunk barátok. Szegény Juszuf már nem él, de a többiekkel még találkoztunk az utóbbi években.

– A legszebb élményeket elég gyorsan követték a legszomorúbbak…

– Igen, a legszomorúbb az, amikor 55-ben egy bécsi versenyt követően közölték, hogy nem indulhatok többé nemzetközi versenyen. 63 éve várom a választ, hogy miért történt ez, kinek álltam az útjában és hogy miért a Varga Ferenc közölte ezt velem. Akkoriban nagyon jó formában voltam, 1000 méteren megnyertem a magyar bajnokságot, Moszkvában pedig le tudtam győzni az akkor nagy esélyes Lev Nyikityint. Hivatalos helyeken is érdeklődtem, de csak annyit mondtak, hogy nincs mit tenni, az utasítás „föntről jött”.

A 27 éves versenyző akkor visszaadta a hajóját és letette a lapátot. Kilátástalan helyzetének súlyát tovább erősítette az a tény, hogy a feleségének családját érintő politikai zaklatásoknak szükségszerűen maga is részesévé vált.

– Képzelje csak el, mit jelentett akkor a számomra, hogy miattam a férjemet is bántják – veszi át a szót Gurovits József felesége, Mária. – Sokáig nem tudtam úgy végigmenni a Margit-hídon, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, ha kajakosokat láttam. Tudtam, hogy Józsi nem ártott senkinek, hogy  mennyire szerette azt, amit csinál és szörnyű érzés volt, hogy ettől megfosztották. Tisztában volt vele, hogy én a családommal min mentem keresztül, milyen iszonyú sok zaklatásban volt részünk, de ennek ellenére összeházasodtunk és még most is együtt vagyunk. Belém egyébként olyan mélyen belém ivódtak a hajdani tapasztalások, hogy ha valamelyik családtag félórát késik én még ma is automatikusan rémeket látok, hogy jaj, megint mi történhetett.

Az első olimpiai érem megszerzése mellett „Guró” mellesleg másik két – ma már legendás – sportágtörténeti epizódnak is részese lehetett. 1950 nyarán – többek közt Granek István és Kulcsár János társaságában jelen volt a Honvéd kajak-kenu szakosztályának megalapításánál, négy évvel később pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy a magyar válogatott kiutazhasson a Franciaországban rendezett világbajnokságra. A „maconi csoda” ugyanis mindenekelőtt az volt, hogy a Keleti-pályaudvaron összegyűlt csapat  – a váratlan letiltás ellenére –  végül mégiscsak vonatra szállhatott. Bánfalvi Klára mellett Gurovits József volt az, aki az első döbbenet után elrohant a sportminisztériumba, hogy a többiek nevében lehetőséget kérjen. Akkor persze még meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan eljön az idő, amikor engedély nélkül is útra kell kelnie. A Néphadsereg, majd Magyar Honvéd címmel megjelenő lap fotóriportereként dolgozó egykori olimpikon 1956 november 27-én hagyta el az országot, várandós feleségével és annak édesanyjával.

– Nagyon kevés holmit vihettünk magunkkal. De az olimpiai érem ott lapult abban a kis hátizsákban. Később, amint lehetett,  kihozták nekünk az olimpiai oklevelet is, ami a mai napig ott van bekeretezve a falon. Harminc év után Helsinkibe is visszalátogattunk, ami nem csak a mi számunkra volt élmény, hanem az ottani sportmúzeum vezetőjének is, aki lelkesen a nyakunkba ugrott, amikor megtudta, hogy egy hajdan ott versenyző olimpikon látogatott hozzájuk, aki ráadásul magyar.

– Úgy tudom, nem tartotta be a korábbi fogadalmát és Svájcban is kézbe vette még a kajaklapátot…

– A helyi szakosztály egyik versenyzője megkérdezte, hogy elindulnék-e vele a bajnokságon. Mivel hontalan volt a státuszom, hivatalosan nem versenyezhettem, de az illető azt mondta, ő azt se bánja, ha az eredményünk nem lesz hivatalos, csak egyszer az életében megtapasztalhassa, hogy bajnokságot nyer. Bele is mentem, együtt tréningeztünk és végül hatalmas fölénnyel értünk elsőként a célba.

– Az felmerült esetleg Önben, hogy edzőként tevékenykedjen tovább?

– Mivel a svájci kajakszövetség elnöke személyes ismeretség nélkül is kezességet vállalt értünk és közbenjárt azért, hogy beférhessünk a Vöröskereszt utolsó transzportjába, úgy éreztem, tartozom annyival, hogy Zürichben egy darabig önkéntes munkával segítsem az ottani kajak klub versenyzőit. De az új életünk felépítéséhez az is hozzátartozott, hogy én tovább képeztem magam, géptervezést tanultam illetve később elsajátítottam annak számítógépes változatát. Az esti tanulás és a napi, olykor 16 órás munka mellett már szóba sem jöhetett a sporttevékenység.

A fájó méltatlanságok ellenére a hajdani bajnok nem morfondírozik sokat a múlton. Örömét leli a mindennapoknak és abban, hogy aki számára a legfontosabb volt, azt ma is maga mellett tudhatja. A humorát sem vesztette el. Amikor megkérdezem, ki volt a példaképe, nevetve rávágja: – hát a tükör! Aztán gyorsan hozzáteszi: no de ezt nehogy leírja! Vagy ha mégis, akkor tegye hozzá, hogy csak vicceltem!

fotó: jochapress.hu

Kiváló magyar kezdés – Kozák három számban is döntős

Több magyar hajó is a legjobb idővel került a fináléba az Európa Játékok kajak-kenu versenyeinek nyitónapján.

Hír

Kozák Danuta kedden három számban állt rajthoz, és mind K-1 500-on, mind K-2 500-on Kárász Annával, valamint K-4 500-on Kárásszal, Csipes Tamarával és Medveczky Erikával egy hajóban futamgyőztesként egyből a fináléba került az előfutamból. Ebből a páros a legjobb idővel döntős.

Ugyancsak futamgyőztesként, és szintén a legjobb idővel finalista Kopasz Bálint K-1 1000 méteren és a Balla Virág, Devecseriné Takács Kincső páros C-2 500-on.

Szintén egyből a döntőbe jutott a Nádas Bence, Tótka Sándor, Birkás Balázs, Kuli István kajak négyes 500 méteren.

Kiss Tamás C-1 1000 méteren előbb a középdöntőbe, onnan pedig a fináléba kvalifikálta magát.

Ugyanezt az utat járta be a másik kenus olimpiai számban, C2 1000 méteren a Kiss Balázs, Dóri Bence páros, amely élete első felnőtt világversenyén két pályát menve jutott a döntőbe.

Nem sikerült viszont ugyanez K-2 1000 méteren a frissen összeült Kammerer Zoltán, Gál Péter István egységnek, amely az előfutamból még továbbjutott, ott viszont – egyetlen magyar egységként – kiesett.

A szerdai döntők (magyar idő szerint):
9.10 K-1 1000 m (Kopasz Bálint)
9.20 C-1 1000 m (Kiss Tamás)
9.35 NK-2 500 m (Kárász, Kozák)
10.15 K-2 1000 m (nincs magyar)
10.22 C-2 1000 m (Kiss, Dóri)

Kopasz Bálint szintet lépett – aranyérmes az Európa Játékokon!

Kopasz Bálint a portugál Fernando Pimentát megelőzve aranyérmet nyert a rendkívül fontos K-1 1000 méteres olimpiai számban a minszki Európa Játékokon. A nehézségek ellenére a Kárász Anna, Kozák Danuta páros is nyert egy ezüstérmet.

Hír

Fantasztikusan indult a nap, hiszen a férfiak király számában, K-1 1000 méteren az A döntőben Kopasz Bálintért szoríthattunk. A fiatal magyar kajakos hat napja ünnepelte 22. születésnapját, és kiváló formában érkezett Minszkbe. A fináléba is a legjobb idővel jutott be, és ennek megfelelően kiválóan is rajtolt.

Legnagyobb riválisával, Fernando Pimentával ellógtak a mezőnytől, és egyértelműen kettőjük különversenyét hozta az egyik legfontosabb olimpiai szám. Pimenta sokáig vezetett, ám a hajrában Kopasz indított, és szinte állva hagyta a portugált. Az utolsó métereken még közelített rá egy kicsit az aktuális világbajnok, de nem tudta befogni Kopasz Bálintot, aki nagy világversenyen először győzte le Fernando Pimentát. Kopasz nemcsak a magyar kajak-kenu válogatott, hanem az egész magyar küldöttség első aranyérmét szerezte a minszki játékokon.

„Hatalmas dolog ez számomra, hogy nyerni tudtam egy ilyen kemény mezőnyben – kezdte Kopasz. – Egy erős finist indítottam az utolsó 200 méteren. Egy rendkívül jó pályát mentem,

zseniálisan osztottam be az erőmet, ennél jobban nem is tudtam volna.

Az utolsó 50 méteren éreztem, hogy jön fel rá Pimenta, pedig nem szoktam figyelni az ellenfeleket. Nagyon elsavasodott a végére a kezem, alig tudtam már mozgatni, ennél többet nem tudtam volna többet beletenni ebbe a pályába, hihetetlenül elfáradtam. Jó alap ez a világbajnokság előtt, de folytatom tovább a munkát, még keményebben fogok edzeni, hogy minél jobban szerepeljek a vébén.”

Kopasz Bálint Facebook-oldalunknak is adott nyilatkozatot:

A következő számban, kenu egyes 1000 méteren Kiss Tamásnak szurkolhattunk, akiben keddről már benne volt egy előfutam és egy középdöntő. Az olimpiai bronzérmes magyar versenyző a rendkívül erős mezőnyben végül hatodik lett, a lengyel Tomasz Kaczor győzött.

A nap harmadik A döntőjében a Kárász Anna, Kozák Danuta páros állt rajthoz, amelynek nem volt egyszerű dolga, hiszen egyrészt Kozák Danuta felkészülését betegség hátráltatta, másrészt egy bivalyerős fehérorosz egység volt a legnagyobb ellenfél. A hazai pályán versenyző Volja Khudzenka, Marina Litvinchuk duó kiváló rajtot vett, és fikarcnyi esélyt sem adott a teljes mezőnynek. A Kárász, Kozák kettős bő másfél perces hátránnyal a második helyen végzett.

Kárász Anna bízott benne, hogy a fehéroroszok elfáradnak. „Pálya közben nem is érzékeltem, hogy ennyire elmentek a fehéroroszok, csak azt láttam, hogy nem mi vagyunk elől. Nem sikerült jól a rajtunk, nem tudom, miért. Készültünk a 200-as indításra, bíztam benne, hogy nem fogják bírni a végét, de

mi sem tudtunk úgy megindulni, ahogy terveztük.

Mindketten azt érezzük, hogy egyre fáradtabbak vagyunk, és napról napra nehezebb.”

Kárász Anna Facebook-oldalunkon is nyilatkozott:

Kozák Danuta sajnos már érzi, hogy a betegsége miatt nincs a legjobb formában. „Éreztem, hogy rossz volt a rajt, nagyon zavart az oldalszél is, pedig nem szoktam vele törődni. El kell ismerni, hogy szépen mentek a fehéroroszok. Sajnos érzem magamon a betegséget, nem vagyok abban a formában, amiben szerettem volna lenni.

Mentjük a menthetőt, de már nincs meg az az erőm, ami kellene.

Az Európa Játékok után lesz egy hosszabb alapozás, bízom benne, hogy a szegedi világbajnokságon jobb formában leszek.”

Az A döntőket a férfi C-2 1000 méteres verseny zárta, amelyben az élete első felnőtt világversenyén induló Kiss Balázs, Dóri Bence fiatal egység a kilencedik helyen végzett.