Mégse

Az olimpián dobogós, az életben győztes…

Sportágtörténeti mérföldkövet jelentő olimpiai siker, majd máig is tisztázatlan eredetű eltiltás a válogatott versenyzéstől és menekülés egy ismeretlen, új élet felé. A Zürichben élő Gurovits József mozivászonra illő története szerencsére azok közül való, amelyekben a sors a maga módján idővel ellentételezte a korábbi méltatlanságokat. Helsinki bronzérmese kilencvenesztendős és éppen a napokban lesz 62 éve annak, hogy elhagyta Magyarországot.

Hír

Ki tudná megmondani, mi lett volna, ha? Ha ötvenhárom májusában az ifjú kajakos és a maga sportágában szintén eredményes, de származása révén „rendszeridegen” gyorskorcsolyázó bajnoknő nem találkozik össze a Margitszigeten? Ha a magyarok első kajak-kenus olimpiai érmét párosban megszerző versenyző három évvel később odaállhatott volna a rajtvonalhoz a ballarat-i  pályán?  Egyértelmű, hogy minden feltételezés, minden efféle találgatás csupán fikció. Az viszont valóságos tény, hogy  Helsinki hőse ereje teljében kényszerült visszavonulásra és hogy  Földváry-Boér Máriával kötött házassága mindenképpen kulcsszerepet tölt be az életében. Immár 65 esztendeje…

– A legfontosabb dolog, amiért hálás lehetek, az a család. Ez a legnagyobb boldogság – mondja az ünnepelt. – Hálás vagyok a két fiunkért, akikben szintén ott van a sport szeretete, a négy unokánként és természetesen az egészségünkért is.

Amikor ez utóbbi titkáról  kérdezem, vagyis arról, hogy  minek köszönheti, hogy ennyi idősen is jó állapotban van,  határozott választ ad:

– Tudja, a mozgás a legjobb gyógyszer. Ezt én már fiatalon megtanultam. Mindennap kinn vagyunk a levegőn, mozgunk és ennek a következménye az, hogy az ember fizikailag és szellemileg is meg tud tartani egy bizonyos színvonalat. Közel van hozzánk az erdő, a tó és a természet már önmagában rengeteget jelent. Mindennap felsétálunk a közeli kis magaslatra is, ha csak nem zuhog az eső. Gyönyörű onnan a kilátás. De ezen kívül is igyekszem magam mindig elfoglalni valamivel. Amikor még versenyeztem illetve aktívan dolgoztam, hozzászoktam, hogy minden percem be volt osztva, hogy vannak terveim és azok az érdekében az ember szigorú kell, hogy legyen önmagával szemben. Főként, ha jó eredményt akar elérni. Ez még mindig bennem van.

A Dráva utcában felnövő Gurovits József 1945-ben szállt először hajóba az Elektromos szakosztály telepén, mégpedig egy Vöcsök típusú túrakajakba. Az Elektromos Művek elektrotechnikusaként három műszakban dolgozó fiatalember kezdetben csak afféle önbizalom-építő, szabadidős tevékenységként tekintett a kajakozásra, ám ez a szemlélet hamarosan megváltozott és néhány évvel később már az olimpiai keret tagjaként készülhetett a soron következő megmérettetésekre. Ezekből az időkből származik a ma már ikonikus emlék, miszerint  a korabeli extra kalória-juttatást húsz deka szalámi és 10 deka vaj formájában vehette át hetente egyszer az arra kijelölt hentesüzletben. Az egyre jobban teljesítő versenyző elsősorban egyesben szeretett volna rajthoz állni a nemzetközi versenyeken is. Eredményei alapján képes is lehetett volna erre, ám legnagyobb sikerét mégis párosban érte el. Amikor a legszebb pillanat felől kérdezem, amelyet sportpályafutása során átélt, a helsinki olimpiát említi, ahol Varga Ferenccel bronzérmet szereztek tízezer méteren.

– A legszebb emlék, hogy megszerezhettük a sportág első olimpiai érmét és hogy annak a hajdani eredményes csapatnak a tagja lehettem.

– Kik azok a hajdani pályatársak vagy edzők, akik közel álltak Önhöz?

– Kiképzett edzőnk még nem volt akkoriban, ilyen értelemben magunkra voltunk hagyatva, és csak az idősebb versenyzőktől kérdezgettünk meg lestük el a dolgokat. Kezdetben Tálos Zoltán segített sokat, később pedig Blahó Kálmán, bár ő szintén versenyzett még. A sporttársak közül Nagy Lacival, Mohácsi Ferivel,  Boros Jóskával voltunk barátok. Szegény Juszuf már nem él, de a többiekkel még találkoztunk az utóbbi években.

– A legszebb élményeket elég gyorsan követték a legszomorúbbak…

– Igen, a legszomorúbb az, amikor 55-ben egy bécsi versenyt követően közölték, hogy nem indulhatok többé nemzetközi versenyen. 63 éve várom a választ, hogy miért történt ez, kinek álltam az útjában és hogy miért a Varga Ferenc közölte ezt velem. Akkoriban nagyon jó formában voltam, 1000 méteren megnyertem a magyar bajnokságot, Moszkvában pedig le tudtam győzni az akkor nagy esélyes Lev Nyikityint. Hivatalos helyeken is érdeklődtem, de csak annyit mondtak, hogy nincs mit tenni, az utasítás „föntről jött”.

A 27 éves versenyző akkor visszaadta a hajóját és letette a lapátot. Kilátástalan helyzetének súlyát tovább erősítette az a tény, hogy a feleségének családját érintő politikai zaklatásoknak szükségszerűen maga is részesévé vált.

– Képzelje csak el, mit jelentett akkor a számomra, hogy miattam a férjemet is bántják – veszi át a szót Gurovits József felesége, Mária. – Sokáig nem tudtam úgy végigmenni a Margit-hídon, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, ha kajakosokat láttam. Tudtam, hogy Józsi nem ártott senkinek, hogy  mennyire szerette azt, amit csinál és szörnyű érzés volt, hogy ettől megfosztották. Tisztában volt vele, hogy én a családommal min mentem keresztül, milyen iszonyú sok zaklatásban volt részünk, de ennek ellenére összeházasodtunk és még most is együtt vagyunk. Belém egyébként olyan mélyen belém ivódtak a hajdani tapasztalások, hogy ha valamelyik családtag félórát késik én még ma is automatikusan rémeket látok, hogy jaj, megint mi történhetett.

Az első olimpiai érem megszerzése mellett „Guró” mellesleg másik két – ma már legendás – sportágtörténeti epizódnak is részese lehetett. 1950 nyarán – többek közt Granek István és Kulcsár János társaságában jelen volt a Honvéd kajak-kenu szakosztályának megalapításánál, négy évvel később pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy a magyar válogatott kiutazhasson a Franciaországban rendezett világbajnokságra. A „maconi csoda” ugyanis mindenekelőtt az volt, hogy a Keleti-pályaudvaron összegyűlt csapat  – a váratlan letiltás ellenére –  végül mégiscsak vonatra szállhatott. Bánfalvi Klára mellett Gurovits József volt az, aki az első döbbenet után elrohant a sportminisztériumba, hogy a többiek nevében lehetőséget kérjen. Akkor persze még meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan eljön az idő, amikor engedély nélkül is útra kell kelnie. A Néphadsereg, majd Magyar Honvéd címmel megjelenő lap fotóriportereként dolgozó egykori olimpikon 1956 november 27-én hagyta el az országot, várandós feleségével és annak édesanyjával.

– Nagyon kevés holmit vihettünk magunkkal. De az olimpiai érem ott lapult abban a kis hátizsákban. Később, amint lehetett,  kihozták nekünk az olimpiai oklevelet is, ami a mai napig ott van bekeretezve a falon. Harminc év után Helsinkibe is visszalátogattunk, ami nem csak a mi számunkra volt élmény, hanem az ottani sportmúzeum vezetőjének is, aki lelkesen a nyakunkba ugrott, amikor megtudta, hogy egy hajdan ott versenyző olimpikon látogatott hozzájuk, aki ráadásul magyar.

– Úgy tudom, nem tartotta be a korábbi fogadalmát és Svájcban is kézbe vette még a kajaklapátot…

– A helyi szakosztály egyik versenyzője megkérdezte, hogy elindulnék-e vele a bajnokságon. Mivel hontalan volt a státuszom, hivatalosan nem versenyezhettem, de az illető azt mondta, ő azt se bánja, ha az eredményünk nem lesz hivatalos, csak egyszer az életében megtapasztalhassa, hogy bajnokságot nyer. Bele is mentem, együtt tréningeztünk és végül hatalmas fölénnyel értünk elsőként a célba.

– Az felmerült esetleg Önben, hogy edzőként tevékenykedjen tovább?

– Mivel a svájci kajakszövetség elnöke személyes ismeretség nélkül is kezességet vállalt értünk és közbenjárt azért, hogy beférhessünk a Vöröskereszt utolsó transzportjába, úgy éreztem, tartozom annyival, hogy Zürichben egy darabig önkéntes munkával segítsem az ottani kajak klub versenyzőit. De az új életünk felépítéséhez az is hozzátartozott, hogy én tovább képeztem magam, géptervezést tanultam illetve később elsajátítottam annak számítógépes változatát. Az esti tanulás és a napi, olykor 16 órás munka mellett már szóba sem jöhetett a sporttevékenység.

A fájó méltatlanságok ellenére a hajdani bajnok nem morfondírozik sokat a múlton. Örömét leli a mindennapoknak és abban, hogy aki számára a legfontosabb volt, azt ma is maga mellett tudhatja. A humorát sem vesztette el. Amikor megkérdezem, ki volt a példaképe, nevetve rávágja: – hát a tükör! Aztán gyorsan hozzáteszi: no de ezt nehogy leírja! Vagy ha mégis, akkor tegye hozzá, hogy csak vicceltem!

fotó: jochapress.hu

Gazsó Dorka: Kezdek felnőni, de még ráérek

A szegedi világbajnokságon a négyessel felnőtt világbajnoki címet nyert Gazsó Dóra Alida nem feltétlenül az olimpiára készül az idén, mert mint mondja, tudja, hogy még fiatal. A mindössze 19 éves kajakos ezzel együtt azt gondolja, hogy még soha nem volt ilyen jó állapotban, mint amilyenben most, a téli felkészülés után érzi magát.

Hír

„Kezdünk belevágni a tavaszi felkészülésbe, már evezünk, amikor jobb idő van, és nem akkora a szél – kezdte a Kossuth Rádiónak adott interjút Gazsó Dorka. – Nagyon jól sikerült a téli felkészülés, végre se betegség, se sérülés nem hátráltatott, maximálisan tudtam teljesíteni. Annak is örülök, hogy fejlődtem úszásban, mert egyébként nagyon rosszul úszom, de most a tél végén rekordot tudtam úszni. De fejlődtem futásban is, akárcsak kondiban,

sokkal jobb erőben vagyok, mint ilyenkor szoktam.”

Gazsó Dorka nem érzi azt, hogy a felnőtt világbajnoki címével párhuzamosan megnőttek volna az elvárások vele szemben, saját magától azonban nagyon komolyan követel. „Mindig is nagy elvárásokat támasztottam magam felé. Ha például nem sikerül úgy egy edzés, ahogy azt elterveztem,

akkor teljesen kiakadok, sírok, és elmegyek még hat kört evezni.

De azt abszolút nem érzem, hogy bárki is terhet tenne a vállamra azután, hogy Szegeden a négyessel világbajnok lettem. Inkább mindenkitől azt hallom, hogy ne aggódjak, kicsi vagyok még, ráérek, és nekem dolgozik az idő.”

Éppen ezért úgy vág neki a szezonnak, hogy lesz, ami lesz. „Az egyes rangsorolón majd eldől, hogy mire kell készülnöm az idén. Olyan helyzetben vagyok, hogy nem veszíthetek semmit, mindegy, hogy hova jutok ki, az U23-as világbajnokságra, a szegedi, nem olimpiai számok világbajnokságára vagy akár az olimpiára. Ha kihozom magamból a maximumot, akkor bármi megtörténhet, de

ha nem jön össze az olimpia, én akkor is ráérek még,

mert szinte csak olyanok vannak előttem, akik tíz évvel idősebbek nálam.”

Gazsó Dorka kiemelte, hogy szerinte a magyar élmezőnyt most Kozák Danuta, Csipes Tamara, Medveczky Erika és Bodonyi Dóra alkotja, de reméli, hogy egyszer ő is eljut erre a szintre „Dolgoztam velük, nagyon kemény munkát végeznek, emellett rendkívül rutinosak is, és ez a tapasztalat viszi őket előre.

Remélem, hogy egyszer én is beérek oda, ahol ők tartanak most.

Fejben és fizikailag is sokat fejlődtem, sokkal jobban odafigyelek magamra, a táplálkozásomra, a táplálékkiegészítőkre. Ez már a felnőtt mezőny, nem az ifjúsági, és kezdek én is felnőni.”

Fejben még nem vagyok öreg

Annak idején a magassága miatt csalták le a váci csónakházba. Rövidesen kiderült: a tehetsége révén még inkább ott a helye. Az indiánregényeken nevelkedett „Vadas” – alias Völgyi Péter - ezúttal duplán kerek évfordulót ünnepel: ötven évvel ezelőtt kezdte azt a szezont, amelyben a hazai mezőny legjobbja volt, s nem mellesleg, éppen hetvenéves.

Hír

– A becenevedről már beszélgettünk korábban, így tudom, hogy áttételesen azt is a sportnak köszönheted, mint annyian mások…

– Így van. Válogatottként az edzőtáborokban faltam az indiánkönyveket, azokból merítettem erőt, motivációt. Akik ott voltak velem, sokat ugrattak emiatt, stílszerűen kikötöztek, „megkínoztak”. Ezzel ragadt rám a név. Voltam Bőrös, Bőrharisnya, Vadölő, és végül ebből maradt a Vadas.

– Mennyire volt akkor számodra egyértelmű, hogy egy nemzedékváltó generációhoz tartozol?

– Igazából később, már visszatekintve fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szerencsés évjáratban születtünk. Persze, kiemelkedően tehetséges is volt az a csapat; olyan nevekkel, mint Bakó, Szabó, Svidró, Csapó… De adott esetben hiába tehetséges valaki, ha az életkora miatt egy nemzedékváltás félidejében jut oda, talán esélye sincs bekerülni a válogatottba. Mi azonban épp jókor nőttünk föl, és ifiből felnőttbe lépve egyből le tudtuk váltani a korábbi menők – Kemecsey, Szöllősi, Fábián és a többiek – már kiöregedő csapatát.

– Tartod a kapcsolatot az egykori sporttársakkal?

– Ha máskor nem, az év végi, régi sikerekre visszatekintő, szövetségi kajak-kenus rendezvényen mindenképp találkozunk. Az eredményeim szerint idén ott leszek és elvileg az elkövetkezendő négy évben is…

– Mit gondolsz, a termeteden és az eredményeiden túl mi az, amiben még kitűntél a váci kajakosok közül?

– A nemzetközi szinten is eredményesen versenyzők közt én voltam az egyetlen, aki itt kezdte és itt is fejezte be a pályafutását. Persze nekem is volt lehetőségem, hogy elmenjek, például, amikor katona voltam, vagy amikor húszévesen elcsábítottak Szegedre. Csapót akkor hívták oda Szolnokról, Svidrót Miskolcról. Ők maradtak, engem viszont hazahozott a honvágy. Ott nekem a Dunakanyarhoz képest minden túl lapos volt, a víz meg „büdös”.

Ismered a Duna szagát, tudod, miről beszélek.

Van egy jellegzetes illata, mint minden természetes víznek. A Tiszáé más.

– Megbántad valaha is, hogy így döntöttél?

– Hat vébén indulhattam, ahol összesen két második és két harmadik helyezéssel lettem gazdagabb. Ha Szegeden maradok, vagy eligazolok máshová, talán többre vihettem volna. De ez is csak feltételezés. Ami a „ha” mögött van, az mindig ismeretlen. Így utólag azt gondolom, minden így volt jól. Eléggé röghöz kötött vagyok.

– A kortársaid közül többen is említették, hogy olykor álmodnak a kajakozással. Veled is előfordul?

– Mostanában nekem is jönnek vissza sorban az életemben megélt korszakok: a gyerekkorral indult, most pedig épp gépész vagyok az uszodában… Versennyel még nem álmodtam, de kajakozással igen.

– Említenél néhány valóságos, de álomszerűen szép epizódot a pályafutásodból?

– Amikor 17 évesen EORV-t nyertem egyesben Szófiában. Vagy ott vannak például a hajdani „melegvizes” edzőtáborok. Mexikó… Óriási élmények voltak. Az az év, amikor hosszú távon a legjobb voltam és 1000 egyesben is második a Csapó mögött, sőt, előfordult, hogy meg is vertem. Én indultam ’71-ben a vébén is, csak az edzőtáborban kaptunk egy szalmonellafertőzést és teljesen leroggyantunk. Nekem ott tört meg a pályám.

Aztán a következő évben jött az olimpia, és hiába voltam egyesben második—harmadik, nem kerültem be egy négyesbe se. Akkor még mások voltak a válogatási elvek. A pesti egyesületek voltak a dominánsak, a Honvéd, a Dózsa, a vidékiek még nem voltak úgy menedzselve. Amikor az élmezőnybe kerültem, még előnyt is lehetett kovácsolni a vidéki, kis egyesület adta feltételekből, például abból, hogy az ember nehezebb hajókon edződött. Később, más vonatkozásban viszont nem feltétlen volt ezt ideális.

– 15 éven át edzősködtél is Vácott. Milyen stílusban? Milyen szempontok szerint?

– Nagyon sok mindent a Babellától vettem át. A jó dolgait. Rajta kívül edzőm volt a Fábián László, a Kemecsey, az Ürögi is, vagyis több edzőnek a tudását ötvöztem. Mondhatni, eredményesen, hiszen négy ifi világbajnoki címet szereztek a tanítványaim, közülük Pauman Dani pedig később olimpiai ezüstérmes lett. De én nem csak a hajtásra mentem rá; csináltunk közös programokat, moziztunk, elmentünk Gödöllőre biciklivel a Grassalkovich-kastélyt megnézni, Visegrádra bobozni. Az mindegy, hogy szakadó esőben mentünk, meg jöttünk, a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk.

Mindent megragadtam, hogy élményeket adjak a versenyzőimnek,

akik a mai napig emlegetik ezeket a kirándulásokat. Úgy emlékeznek vissza, hogy szerettek velem edzeni. Ez még akkor is jó érzés, ha idővel elköszöntek tőlem.

– Ha nem is feltétlen Gödöllőre, de a hosszabb távú biciklizés megmaradt. Aki járatos a Duna menti kerékpárúton, az egészen biztosan sűrűn találkozik veled…

– Igen, a kerékpározás megmaradt, majdnem minden nap, télen is. Igaz , az utóbbi két évben már csak elektromos kerékpárral. Megkoptam… Nyögöm az élsport mellékhatásait. Aki érintett, tudja, miről beszélek. De a baj igazából az, hogy fejben még nem vagyok öreg.

 

 

– Ez nem feltétlen baj…

– Ahogy vesszük. Fejben pozitív vagyok és motivált. Úgy csinálnám még, futnék, versenyeznék… és kicsit irigykedem arra, aki képes rá. Ami pedig nagyon megérint, hogy sorra mennek el a kortársaim. Ez nagyon megráz. Nehéz tudomásul venni. De aztán kimegyek, kerékpározom egyet és minden jó lesz. A szél kimossa az agyamat.

– Mit kérnél ajándékként legszívesebben ezen a kerek születésnapon?

– Hát például azt, hogy a pici lányunokámat, az én kis szerelmemet még láthassam kajakozni. Meg két jó lábat. Két új térdprotézist. Az nagyon kéne…