Mégse

Akit most is a belső hang vezet – Születésnapi beszélgetés Géczi Erikával

Kajakosként ő volt „a csaj, aki gitározik is”. A Bojtorján, a Kormorán vagy az Örökség együttes tagjaként „ a zenész, aki olimpiai ezüstérmes”. A napokban pedig ő volt az ünnepelt, akiről tudni lehet, hány éves, csak éppen elhinni nehéz…

Ketten egy hajóban
Hír

Hogyan érint téged ez a kerek dátum?

Nem titkolom az életkoromat, nem kényes pont számomra és amúgy is bárki láthatja a wikipédián. Hatvanéves múltam márciusban és kész. ( nevet )

– Az emlékek sem rohannak meg?

Igazából nem szoktam visszatekintgetni. Bizonyos helyzetekben persze előfordul és eszembe jutnak dolgok a múltból, olyanok is, hogy valami „hű de jó volt”; de azt már megtanultam, hogy a jelen pillanat az igazi, és ha valaki folyamatosan a múltba tekint, akkor nem tudja átélni a jelent. Igaz, most a kerek születésnapom kapcsán egy, az életem állomásait felelevenítő koncertre készülökősszel, ami óhatatlanul egyfajta összegzéssel is jár. A születésnapomon pedig nagyon meghatódtam, mert Barcsik Valéria barátnőm, aki egy elismert zeneszerző, írt nekem egy dalt, ami rólam szól és ennek köszönhetően mégiscsak végiggondoltam, hogy honnan jutottam el oda, ahol most vagyok.

– A mostban élés tudománya a versenysportban kimondottam hasznos lehet, például amikor odaáll a rajthoz az ember. Akkoriban is ment már?

Igen, valahogy már akkor is tudtam, amikor versenyeztem. A futam előtt mindig azt volt a legjobb, hogy nem gondoltam semmire, nem tartottam a fejemben semmilyen gondolatot, csak úgy voltam…

Az imént említetted azokat az emlékeket, amik a „hű de jó volt” kategóriába tartoznak. Mondanál egy ilyet?

Ami a legszebb, az a montreáli vb-győzelem. Akkor volt egy nagyon erős női csapat. Mondhatnánk, hogy szerencsénk is volt, mert kizárták a németeket az előfutamban, ráadásul Birgit Fischer abban az évben épp nem is indult. De azt gondolom, hogy ha a németek ott lettek volna, mi akkor is győzünk, mert akkor annyira össze voltunk hangolódva. Ugyanaz a négy lány alkotta azt a csapatot, mint az olimpián, de Montreál előtt sokkal nyugodtabban tudtunk készülni. Az olimpia előtt viszont kérdéses volt, hogy Gyulay Kati vagy én indulok-e.

– Mi alapján született végül döntés? Van, aki úgy emlékszik, hogy az akkori kapitány téged támogatott jobban.

Azt mondták, lesz majd egy szétlövés kint az olimpián; de végül nem lett, hanem az történt, hogy Parti János lejött egy edzésre és feladatokat adott nekünk. Annyira éreztem, hogy ez valójában egy pszichológiai teszt és úgy is álltam neki. A feladat úgy szólt, hogy lesz négy darab egy perc, amit nyolcvan százalékosan kell teljesíteni és négy darab egy perc, amit száz százalékkal. Az volt a lényeg, hogy a nyolcvan százalékosat tényleg annyival csináljuk, de szerintem a Kati megnyomta azt is teljes erőből és elvert engem. A száz százalékosakban meg én őt. Ez alapján kerültem én a négyesbe. Sokan talán nem is tudják, hogy ez történt.

– Gondolkodtál már azon, hogy az a négy lány sok mindenben hasonlít egymásra habitusban is?

Igen, most hogy mondod, egyik sem az a típus, aki csupán tartozék szeretne lenni egy gépezetben. Ritával sokat voltam egy szobában és lelkiekben tényleg nagyon hasonlók vagyunk, például az első jógakönyvet tőle kaptam kölcsön az olimpia előtt. Akkor az nagyon sokat segített nekem, hogy nyugodt tudjak maradni abban a vitás szituációban.

– Ti tudatosan kerestétek akkoriban a különféle alternatív, mentális módszereket?

1992-ben végeztem el az agykontroll tanfolyamot, de ’83-ban a tamperei világbajnokságon már csináltam a vizualizációt, amit Parti Jánostól tanultam. Vele nagyon sokat beszélgettem és elmondta, hogy ő a nagy versenyei előtt mindig végigjárta a pályát és próbálta a gondolatában, a képzeletében a legjobban végigcsinálni azt az ötszáz vagy ezer métert. Ez nagyon bennem maradt. Tamperében, amikor egy nagyon rossz rajt után kiestünk az előfutamból Povázsán Katival , eszembe jutott, amit János mesélt. A reményfutamból könnyedén továbbjutottunk, aztán a középfutam előtt lefeküdtem az ágyraés gondolatban végigcsináltam a rajtot, ahányszor csak tudtam, de legalább százszor. Elképzeltem, ahogy hallom az indító lélegzetét, aztán durr, és már indulok is. Ezután bejutottunk a döntőbe, ahol másodikak lettünk, úgy, hogy megvertük a mellettük induló svédeket, akik előtte kivertek minket az előfutamból. Ez egy nagyon szép tapasztalat volt arra nézve, hogy ezek a dolgok működnek.

Egyszer valahol azt nyilatkoztad, hogy „véletlen úgy hozta, hogy edző lettem”… Feltételezve, hogy a véletlenekben nem igazán hiszel, mennyire jelentett ez a lépés számodra akkor egyértelmű lehetségességet?

Ez egyfajta szinkronicitás, vagyis véletlen egybeesés volt az életemben. Még épp a BSE-ben kajakoztam, ahol kaptam egy levezető évet. Egyik délután láttam, hogy ott ácsorog vagy harminc gyerek és megkérdeztem, mit csináltak. Mondták, hogy várnak az edzőjükre. Na, akkor addig futás a hídig meg vissza – javasoltam nekik. Aztán ez egy másik alkalommal is megismétlődött és akkor az edzőjük, Rasztotzky János, aki a privát munkája miatt épp le akarta adni a csapatot, megkérdezte, hogy „Erika, nem akarsz edzősködni?”. Én pedig nagyon nyitott voltam erre, hiszen éppen azon gondolkodtam, mivel fogok pénzt keresni. Abban persze akkor is biztos voltam, hogy zenélni mindenképp szeretnék.

– Azért egy ideig megfért egymás mellett a kettő, sőt, a KSI-ben is folytattad a tréneri munkát. Milyen típusú edző voltál?

A fegyelmezéssel hadilábon álltam, nem volt bennem elég szigorúság, meg keménység. Az elején még rendszeresen voltak „rémálmaim”, például, az egyikben a gyerekek tortát dobálnak edzésen… Viszont nagyon szerettek és nagyon közel álltak hozzám. Amolyan tyúkanyó típusú edző voltam, úgy tekintettem rájuk, mint a saját gyermekeimre. Arra törekedtem, hogy a fizikai edzés mellett a lelkükkel is foglalkozzam.Ebben, és még sok minden másban is nagy segítségemre volt Agócs Misi, aki mellettem kezdett el edzősködni. Azt hiszem, hogy a viszonylagos „lágyszívűségem” azért nem ment a teljesítmény rovására, mert jó eredmények születtek. A saját versenyzői tapasztalataimból merítettem leginkább, de azért később elvégeztem a TF kajak-szakedzőit.

– Apropó tapasztalatok: abba a generációba tartozol, akik átélték a Los Angeles-i olimpia bojkottját. Benned mennyire okozott törést?

– Az biztos, hogy mélyen érintett, hiszen a pályám csúcsán voltam éppen; két számban indultam volna: párosban Kőbán Ritával, és négyesben.Annyira megrázó élmény volt, amikor lejöttek Dunavarsányba és bejelentették, hogy sokáig nem is tudtam beszélni róla anélkül, hogy a könnyeim ne potyogtak volna.

– Hogy érzed: tudtál valamit profitálni ebből a csalódásból?

Azt mindenképp, hogy utána volt bennem egy erős indíttatás, a „csakazértis indulni egy olimpián” érzése. Ez tudott segíteni abban, hogy szöulig még folytassam. Szerettem is csinálni, de nagyon húzott már a zene. Akkoriban már a Bojtorján együttessel jártam fellépni vendégként, szóval ott volt a kettősség. Valójában nem volt túl hosszú a sportpályafutásom: tíz évnyi válogatottság.

– Mennyire követed figyelemmel manapság a sportág történéseit?

Sok mindenre nincs ugyan időm, de azért nem szakadtam el teljesen a sportágtól, hiszen mindmáig – közel harminc éve gyártjuk a hullámkötényeket a kajakosoknak ERA márkanévvel, illetve még néhány hasznos védőfelszerelést. Annak idején még a tanítványaimnak kezdtem el varrni őket.

– Emlékszem, annak idején játszottál egy bizonyos Tengsz-Lengsz nevű zenekarban is. Volt olyan időszak az életedben, amikor csak úgy „tengtél-lengtél”?

Olyan nem nagyon. Nyilván fiatal korában az ember kevésbé tudatos, de bennem mindig volt egy belső iránytű, mindig megéreztem, mikor merre kell mennem. Hála Istennek, olyan szüleim voltak, akik nem erőltettek rám kötelező irányokat. A sporthoz való vonzódásom adott volt: először atletizálni szerettem volna, mert abban az iskolai versenyeken mindig jól szerepeltem, aztán elmentem teniszezni, de ott túlkorosnak számítottam és nem foglalkozott velem senki. Így terelt az élet a kajakozáshoz, ami nem lett ugyan életre szóló hivatásom, viszont most segítségemre van abban is, hogy az életjáradéknak köszönhetően felszabadultabban tudok a művészettel foglalkozni.

– Sportberkekben, annak idején, gondolom,  külön izgalmas színfoltot jelentett „a gitáros kajakos lány”… A zene felé is az a bizonyos belső iránytű vitt?

– Anyukám – aki korábban bendzsón játszott – hazahozott egyszer egy gitárt, ami egy darabig ott állt a sarokban. Én azt sem tudtam akkor még, mi fán terem ez a hangszer. Ócska orosz gitár volt, nehezen lefogható húrokkal. De valamiért vonzani kezdett, hogy megtanuljak játszani rajta. Az egyesületben volt lenn egy fiú – Csirkének hívták –, ő mutatott meg pár akkordot az elején. Mindez akkor történt, amikor kajakozni kezdtem, szóval tényleg párhuzamosan futott a két történet már a kezdetektől.

– Jó néhány meghatározó váltás-újrakezdés történt már az életedben. Ezeket jellemzően a körülmények generálták inkább vagy a te döntéseid?

Többnyire az én döntésem volt, ha már nem éreztem jól magam egy helyzetben. Az emberek változnak egy csapaton, egy zenekaron belül is, ugyanúgy, mint a házasságokban, és ha emiatt nem sikerül a harmóniát megtartani, sokkal jobb külön utakra menni. Nem is haragszom senkire, szerintem, teljesen normális dolog, ha az ember néha irányt vált. Ez az, amitől fejlődünk. Arról nem is beszélve, hogy én afféle művészlélek vagyok és időnként szükséges a megújulás.

– …és persze csodák is mindig vannak… legalábbis egy korábbi nyilatkozatod szerint..

– Ezt én mondtam volna?

– Igen… Említenél  egyet?

– Akkor most kicsit bajban vagyok.

– Mert annyi sok volt?

Nem, csak az jutott eszembe, hogy a csodák nem önmaguktól lesznek, hanem belőlünk fakadnak. A hozzáállásunk teremti meg őket, tehát nem pottyannak csak úgy az ember ölébe.

– Ilyen „csodának” tekinthető például, hogy elénekelhetted a „Honfoglalás” film főcímdalát, vagy hogy a sikerről való meglátásaid tananyaggá váltak?

Igen, mindkettő egy folyamat eredménye. Ami az utóbbit illeti: rengeteget olvastam, mégpedig azért, mert elsősorban a saját lelkemet akartam rendbe rakni és nagyobb tudatosságot hozni az életembe. A KSI-ben voltam épp edző, amikor felkeresett valaki, hogy egyetemistaként velem szeretne interjút készíteni a szakdolgozatához. A beszélgetés nyomán elkezdett motoszkálni bennem valami, amit leírtam és aztán egy szakképzési intézetben, kísérletképpen tanítottam is két évig. Ebből az anyagból készült aztán egy egyetemi jegyzet, amit Debrecenben, a közelmúltban indított sportközgazdász szakon oktatnak. Vendégelőadóként, egy-egy alkalom erejéig magam is közreműködöm a tanításban.

Hogyan foglalnád össze az általad megalkotott „Sikerlélektan” lényegét?

Minden ember születetten hoz magával képességeket, adottságokat, ami által kiemelkedhet. Ezeket mindenkinek magában kell felfedeznie, aztán kibontakoztatnia. Mindenki érez valamire erős késztetéseket, de sokan nem hallgatnak a belső hangra, nem merik felvállalni. Ennek több oka is lehet, kezdve az észérvektől és attól, hogy nem bíznak elégé magukban. Bennem is erős késztetés volt, amikor elkezdtem kajakozni és nem gondolkodtam azon, keresek-e majd ezzel pénzt, csak az számított, hogy nagyon tetszik és jól érzem magam benne. Az egyik legfontosabb dolog, hogy érdemes elindulni azon az úton, amire hívást érzünk. Persze, sokszor megkapom azt, hogy „könnyű neked, te azt csinálod, amit szeretsz”. De hát mindenki csinálhatná azt, amit szeret! A sikernek egyébként több összetevője van – és egyáltalán nem a sztársággal azonosítom ezt a fogalmat – de az elengedhetetlen, hogy legyenek céljaink, amiket a belső késztetéseink alapján tűztünk ki, és amiért érdemes dolgozni.

– Említetted, hogy van egy dal, ami a te életutadról szól, ami annyira te vagy… Idéznél  belőle?

„Annyi minden megtörtént már, de mégse látom az út végét

hogy sorsom hol ér véget egyszer, ki tudja – talán csak az ég

Annyi mindent megtanultam, játszva élni az életet

annyi múltba visszanyúló, rossz emlékez töröltem el

Mi a cél, hol a fény, ami átjár engem végleg,

mi az a vágy, ami hajt, hogy újra önmagamra leljek –

Te tudod talán legjobban, hogy néha jönnek rossz idők,

de van egy hang, ami súgja halkan, hogy hogyan legyek nyerő.

Csak állok majd a szélben, még ha tombol is a vihar,

olyan végtelen nyugalom éltet, ami a végső célhoz hajt…

Hát éld át velem a mindenséget, a végtelen időt!

Hát éld át velem a mindenséget, azt a végtelen erőt! „

Zsákszámra nyerte az érmeket a magyar kajak-kenu 2019-ben is

Szinte lehetetlen feladatra vállalkoztunk: megpróbáltuk összeszedni, hogy a Magyar Kajak-Kenu Szövetség alá tartozó szakágak mennyi érmet nyertek a különböző világ- és Európa-bajnokságokon 2019-ben. Embertpróbáló küldetés volt, mint egy kajak egyes 1000 méteres vb-döntő.

Hír

Az év legfontosabb eseményét minden kétséget kizáróan Szegeden rendezték, az ICF Olimpiai Kvalifikációs Kajak-Kenu Világbajnokságon nemcsak vb-érmeket, hanem olimpiai kvótákat is osztottak, magyar szempontból ez utóbbi volt a legfontosabb.könye

Nem kezdődött jól a vébé számunkra, hiszen az egyik legnagyobb esélyes Kozák Danuta, Kárász Anna kajak páros hajója könnyebb volt a megengedettnél, így kizárták őket. A női kajak szakág azonban jól reagált a történtekre, és megszerezte mind a hat kvótát, igaz, a hatodik csak a világbajnokság után került „magyar kézbe”. Aranyérmes lett, ezzel négy kvótát zsebelt be a Gazsó Dorka, Medveczky Erika, Csipes Tamara, Bodonyi Dóra négyes, az ötödiket Kozák Danuta az 500 egyesben szerzett bronzérmével gyűjtötte be. A hatodik Lucz Dóra nevéhez fűződik, aki ugyan „csak” hatodik lett 200 egyesben, a világbajnokság után újraosztott indulási jogok közül azonban egy kvóta Magyarországot illette, ezt pedig az újpesti versenyző hatodik helye révén kaptuk meg.

Férfi kajakban is szereztünk öt kvótát, ezek közül talán a legkedvesebb Kopasz Bálinté, aki 22 év után tudott világbajnoki címet nyerni a király számban, 1000 egyesben, itt utoljára Storcz Botond állhatott fel a vb-dobogó legfelső fokára.

Kopasz mellett a Nádas Bence, Tótka Sándor, Birkás Balázs, Kuli István kajak négyes ötödik helyével négy kvótát tett az olimpiai zsákba.

Női kenuban is szereztünk két kvótát, a Balla Virág, Devecseriné Takács Kincső kettős 200-on és 500-on is ezüstérmet nyert, utóbbi számít olimpiai versenyszámnak.

A nem olimpiai versenyszámokban is kiemelkedően szerepeltünk, aranyérmet nyert Csipes Tamara (K-1 1000), Bodonyi Dóra (K-1 5000) és a Hagymási Réka, Medveczky Erika páros (K-2 1000). Ezüstérmes a Hajdu Jonatán, Fekete Ádám kettős (C-2 500) és hatalmas meglepetésre a fiatal Adolf Balázs (K-1 5000), valamint bronzérmes a Balaska Márk, Apagyi Levente egység (K-2 200).

A magyar kajak-kenu válogatott öt arany-, négy ezüst- és három bronzéremmel az éremtábla harmadik helyén végzett Németország és Fehéroroszország mögött. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy két arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel megnyertük az olimpiai éremtáblát a két-két aranyéremmel végző Németország, Új-Zéland és Kína előtt, tehát a mieink kétszer annyi érmet szereztek az olimpiai versenyszámokban, mint a legnagyobb riválisok.

A világbajnokság előtt rendezték az Európa Játékokat, amely gyakorlatilag a szakág Európa-bajnokságának felelt meg. Az olimpiai éremtáblázatot itt is megnyertük három arannyal, négy ezüsttel és 42 olimpiai ponttal, összességében pedig négy arannyal és öt ezüsttel zártuk a minszki játékokat. Győzött Kopasz Bálint két számban is (K-1 1000, K-1 5000), a női kajak négyes (Kárász, Kozák, Csipes, Medveczky), valamint a Balla, Devecseriné kenu kettős. Ezüstérmes lett Birkás Balázs (K-1 200), Kozák Danuta (K-1 200, K-1 500), Bodonyi Dóra (K-1 5000) és a Kárász, Kozák duó (K-2 500).

A 2019-es korosztályos világesemények is azt mutatták, hogy nincs okunk aggódni az utánpótlás terén, hiszen a világ- és Európa-bajnokságon is taroltak a magyarok – amely persze nem jelenti azt, hogy hátra lehet dőlni, de azt levonhatjuk következésképp, hogy továbbra is nagyon jó úton halad a gyorsasági szakágunk.

A magyar válogatott úgy zsebelt be két arany-, négy ezüst- és két bronzérmet az ifjúsági és U23-as Európa-bajnokságon Racicében, hogy nagyrészt B csapattal vett részt. Sok számban nem a válogatók győztesei indultak, hogy minél több fiatal versenyzőnk tudjon nemzetközi rutint szerezni.

Az első vonalunk erre rátett egy komoly lapáttal Romániában, ahol augusztus elején rendezték ugyanennek a két korosztálynak a világbajnokságát. Nem kevesebb, mint tíz (!) alkalommal játszották le a magyar Himnuszt az eredményhirdetéseknél, emellett nyertünk még hat ezüst- és öt bronzérmet is, ezzel a szenzációs teljesítménnyel pedig toronymagasan végeztünk az éremtábla élén.

Az Olimpiai Reménységek Versenye is minden várakozást felülmúlt magyar szempontból. A serdülő korú versenyzőknek (15, 16, 17 éveseknek) nem rendeznek hivatalosan világbajnokságot, de mivel az ORV-re a világ minden tájáról, 36 országból érkeztek versenyzők, így gyakorlatilag ez számít a korosztály legrangosabb eseményének.

A mieinktől néhány meghatározó versenyző hiányzott a 17 éves korosztályban, de ez egyáltalán nem látszódott az eredményeken. Összességében közel 50 érmet: 16 aranyat, 17 ezüstöt és 15 bronzot nyertek fiatal tehetségeink Pozsonyban, ezzel a fantasztikus teljesítménnyel a magyar csapat az éremtáblázat élén végzett, és megnyerte a pontversenyt is.

A paraszakágba az idén berobbant egy őstehetség, Kiss Péter, aki élete első Európa-bajnokságán egyből aranyérmet nyert a KL1-es kategóriában úgy, hogy a kontinenstornán ott volt a riói olimpiai első három helyezettje, valamint az aktuális világbajnok is. A mindössze 16 éves magyar sportoló csupán egy éve kezdett el komolyan kajakozni, előtte paraúszó volt, ennek ellenére a szegedi világbajnokságra már a szám legnagyobb esélyeseként érkezett. A teher nem nyomta agyon, és az Eb-címe mellé begyűjtött egy vb-aranyat is, és nem mellékesen olimpiai kvótát szerzett Tokióba (összesen három kvótát gyűjtöttünk be Szegeden). Kiss Péter vb-győzelme volt a magyar paraszakág történetének első világbajnoki címe.

Ahogyan megszokhattuk, a maraton szakág is alaposan kitett magáért (2019-ben is). A júliusi, ifjúsági, U23-as és felnőtt Európa-bajnokságon lerakta a sikeres vb-szereplés alapjait, hiszen kilenc arany-, hat ezüst- és nyolc bronzéremmel megközelíteni sem tudták más nemzetek a magyar válogatottat. Pedig a tomboló nyár kellős közepén, pokoli melegben, nem egyszer 40 fokban kellett embertpróbáló teljesítményt nyújtaniuk versenyzőinknek Franciaországban. A záróünnepségen küldöttségünk megkapta az ECA zászlóját, hiszen jövőre hazánkban rendezik az Európa-bajnokságot.

Az év végén, októberben következett a világbajnokság Kínában, ahol a körülmények már jóval emberibbek voltak – már ami az időjárást illeti. Az ifjúsági, U23-as és felnőtt magyar versenyzők gyakorlatilag lemásolták az Európa-bajnokságon elért eredményeket, pedig itt jóval népesebb és komolyabb volt a mezőny, mint az Eb-n. Ugyanúgy kilenc aranyéremmel zártak a mieink, emellé hét ezüstöt és öt bronzot gyűjtöttek még össze. A magyar válogatott egészen elképesztő teljesítményt nyújtva, 21 érmet nyert Kínában, ezzel toronymagasan az éremtábla élén végzett, a második legeredményesebb nemzet, Spanyolország “csupán” tíz érmet szerzett. Ami a felnőtteket illeti: három arany-, három ezüst- és két bronzérem a mérleg, amely szintén egyedülálló teljesítmény.

A maratonistáknál Kiszli Vanda a vébén a rövidkörös és az egyéni versenyt is megnyerte, így utóbbi számban megvédte címét, míg női párosban Czéllai-Vörös Zsófia minden idők legjobb maratonista kajakosával, Csay Renátával tudott a dobogó legfelső fokára állni. A 42 éves klasszisnak ez volt a huszadik vb-aranya, nála többet senki nem szerzett ebben a sportágban.

A szlalom szakág vezetőjeként Storcz Botond elmondta, hogy a négy világbajnokságon rajthoz álló sportolóknak ugyan nem jött össze a kvótaszerzés, de női kenuban Schmid Juliának erre lehet esélye jövő tavasszal, míg a még ifjúsági korú Rácz Koppány nagyon szépen fejlődik, és az utánpótlás korosztályban már jegyzett versenyző. A korábbi olimpiai bajnok kajakos szerint látszik, hogy a magyar versenyzők már felvették a rendkívül kiegyensúlyozott és népes nemzetközi mezőny ritmusát, de komoly előrelépésre csak akkor lehet számítani, ha lesz Magyarországon szlalom pálya, és a szakág fejlesztését az alapoknál, kezdő gyerekekkel lehet elkezdeni.

A sárkányhajósok az Európa-bajnokságon 26 érmet nyertek, közte 11 aranyat, a kijevi világbajnokságot pedig a Römi KKSK három arany-, kettő ezüst- és öt bronzéremmel zárta. 2006 óta nem rendeztek olyan sárkányhajó-világbajnokságot, amelyről ne tértünk volna haza aranyéremmel (részletek itt).

A szezon lezárásaként SUP-osaink bebizonyították, hogy noha Magyarországon még gyerekcipőben jár a sportág, de legyen szó bármilyen vizes sportágról, kiemelkedőt tudnak nyújtani a magyarok. A kínai világbajnokságon Horváth Noémi arany-, Hasulyó Bruno ezüst-, Hasulyó Dániel pedig bronzérmet nyert.

Hogy jövőre, a tokiói olimpia szellemében sikerül-e a 2019-es évet is túlszárnyalni, az egyelőre kérdéses, de az biztos, hogy 2020-ban is bízhatunk abban, hogy a magyar kajak-kenusok minden világversenyen renegeteg örömteli pillanatot fognak szerezni a magyar szurkolóknak.

“Az edzőnek lángolnia kell, hogy a tanítványai pislákoljanak!”

Októberben történelmet írt a kínai Saohszingben a maratoni kajakos Csay Renáta, aki huszadik világbajnoki címét szerezte. Edzőjével, Sztanity Lászlóval beszélgetett a Magyaredzo.hu tanítványáról, a sportág szeretetéről, mint fő hajtóerőről, kettejük kapcsolatáról, edzésmódszereiről és persze arról, belőle hogyan lett edző.

Hír

Mióta dolgoznak együtt Csay Renátával?

Még a nyolcvanas évek végén, tizenegy éves korába került le hozzánk, a Rába ETO-ba, és már akkor is olyan céltudatos volt, mint most. De edzőként tizenhét éves korában, azaz 1994-ben vettem át teljesen a felkészítését, és később ugyan volt néhány év, amikor Budapesten edzett Kolozsvári Gáborral vagy Ludasi Róberttel, da sosem szakadt meg köztünk a kapcsolat, mert időnként akkoriban is lejött Győrbe edzeni a maratoni versenyekre. 2004-től pedig újra együtt dolgozunk.

Milyen vele dolgozni?

Nagyon jó a munkakapcsolatunk, az edző-tanítvány viszonyon túl emberileg is jóban vagyunk egymással. Minden szeptemberben, mikor elkezdjük a felkészülést, megkérdem, hogy na, folytassuk a munkát? Mire ő mindig azt válaszolja, hogy „nem is értem, Laci bá miért kérdez ilyeneket”. Egyébként nem tegez engem, holott már sokszor felajánlottam neki, de azt mondja, egyszerűen nem áll rá a szája, megszokta a magázást, hiszen gyerekkora óta dolgozunk együtt.

Edzés előtt tíz-tizenöt percet mindig beszélgetünk egymással,

ez alatt igyekszem felmérni, milyen állapotban van, hogy az edzésmunka hatásfoka a lehető legnagyobb legyen. Renáta nagyon lelkiismeretes, és nemcsak mindent elvégez, de imád kajakozni, annyira, hogy akkor is lejön, ha nincs kötött edzésprogramja.

Miért lett belőle kajakosként maratonista?

Ennek leginkább alkati okai vannak, hiszen ahhoz, hogy valaki kiemelkedően jó legyen ötszáz méteren, magasság és testtömeg kell. Így van ez más állóképességi sportágakban is, atlétikában vagy úszásban a sprinterek robosztusak. Renáta tehetsége egyébként hamar kiderült, ötszáz méteren ifi válogatót nyert kajakban, a testi adottságai azonban a hosszabb távokra alkalmasak, és fokozatosan váltott a maratonira, miután a kilencvenes éve második felében végleg kiderült, hogy ez fekszik neki.

Ráadásul ilyen sokáig, hiszen még 42 évesen is világbajnoki formában van.

Előfordult már hasonló a sportágban, elég csak a háromszoros olimpiai bajnok Kammerer Zoltánra gondolni. Persze a gének is sokat számítanak, de azt hiszem, a sportág szeretete Renáta valódi titka,

edzéseken állandóan mosolyog, és folyamatosan keresi a kihívásokat.

Örömét leli abban, hogy kajakozik, és egy hosszabb felkészülésnél rengeteg számít, hogy nem szenvedésként éli meg a fájdalomküszöb újabb és újabb átlépését, hanem más oldalról fogja meg.

Azért lazítanak néha?

Persze, van olyan átvezető rész, amely megtöri az edzést, és nem időre kell csinálnia, csak élveznie. Ilyenkor mindig arra kérem, csak figyelje a madárcsicsergést. Edzőként nagyon fontos észrevenni azt is, mikor volt elég aznap, mert látni a sportolón, ha „lemegy a mozgás”. Át is szoktuk beszélni a munkát. Azt szoktam mondani, azért kell az edzésterv, hogy tudjuk, mennyivel tértünk el tőle, ami persze erősen le van sarkítva, de a lényeg az, hogy van egy váz, amihez az ember próbálja tartani magát, és amire a pillanatnyi szituációt, állapotot ráépíti.

Egyéni vagy a páros áll közelebb Önökhöz?

A páros felkészülés nehezebb, mert alkalmazkodni kell egy másik emberhez is, míg az egyesben csak önmagára kell koncentrálnia. A másik oldalról viszont a felelősség is megoszlik. Ha jól számolok, Czéllai-Vörös Zsófia, akivel most Renáta világbajnokságot nyert, már a hetedik párja. De egyébként is sokat edzőtáborozunk együtt más csoportokkal, és nincs benne semmilyen féltékenység a fiatalabbakkal szemben. Bárkivel jól megtalálja a hangnemet, és a tapasztalat persze sokat nyom a latban, de most sem viselkedik főnökként.

Erre a világbajnokságra határozott céllal mentek?

Igen, úgy mentünk oda, hogy meg szeretnénk szerezni a huszadik világbajnoki címet, a második hely nem lett volna elég. Versenyzőként mentálisan nem egyszerű kezelni azt a helyzetet, hogy csak az első hely számít.

Hogy tudják ennyi év és ennyi munka után újra és újra motiválni magukat?

A tizenhatodik világbajnoki cím után vetődött fel bennem először, hogy meddig folytassuk, aztán mikor meglett a tizennyolcadik, már megvolt az új cél: megszerezni a huszadikat! Ez motivált minket. A folytatásról most még nem beszéltünk, de ha egyszer majd úgy érzem és látom rajta, hogy inkább már nyűg neki a munka, mint élvezet, akkor szólni fogok neki, hogy hagyja abba. De amíg érzi magában az erőt és a lelkesedést, amíg képes magát mentálisan és fizikailag olyan állapotba hozni, hogy világbajnoki címet nyerjen, addig nincs szó ilyesmiről.

Szoktak színesíteni az edzéseken?

Renáta a felmérések alapján hat-nyolc éve ugyanazt a szintet képes produkálni, és ebben szerepe van annak is, hogy végez kiegészítő mozgást is, illetve minden évben mást helyezünk előtérbe, hol az ergométeres edzéseket, hol a hegyi futást, és sorolhatnám. Kell valami új inger minden évben.

Egy kicsit olyan érzésem van, Ön ugyanolyan szeretettel gondol az edzősködésre, mint Csay Renáta a versenyzésre…

Az elmúlt évtizedekben egyszer sem mondtam azt, hogy dolgozni megyek, hanem hogy a csónakházba. Én egyébként focizni kezdtem Győrben, és az öcsém, a K-1 ötszáz méteren montreali olimpiai ezüstérmes Sztanity Zoltán révén jöttem át ebbe a sportágba, és sokat számított, hogy nagyon jó csapatba kerültem. A hetvenes évek végén a klubnál felajánlottak egy edzői állást, amit eleinte nem akartam elfogadni, de a végén olyan helyzet elé állítottak, hogy nem volt más választásom. Így csöppentem bele, de hamar megéreztem, hogy van némi affinitásom az edzői hivatás iránt, 1986-ban már világbajnokom volt, Povázsán Katalin, aki Mészáros Erikával nyert K-2 ötszázon Kanadában. Egy sportolónak, aki edzőnek adja a fejét, el kell fogadnia, hogy eddig őt szolgálták és segítették, de ezentúl neki kell szolgálnia és segítenie másokat. Az én pillanatnyi hangulatom sosem befolyásolhatja a sportolómat, ha zuhog kint az eső, és a tanítványaim kint dolgoznak, én nem ülhetek be az irodámba. Azt szoktam mondani,

nekem lángolnom kell ahhoz, hogy a versenyzőim pislákoljanak.

Büszke vagyok arra, hogy minden régi tanítványommal jó a kapcsolatom.

És az edzőkollégákkal is?

Négy-öt éve Győrben minden hónapban szervezek egy szakmai beszélgetést a különböző sportágak edzői között. Például Petrov Iván képviseli az úszást, Alföldi Zoltán és Halmainé Mészáros Éva az evezést, Farkas Roland az atlétikát, Szűcs Róbert a tornát, Nagy Zoltán az ökölvívást, Boros László a lövészetet, Gyimes Nikolett a cselgáncsot és Kaiser János a súlyemelést. Fontosnak tartom, hogy a különböző sportágak edzői ismerjék egymást és tanuljanak egymástól. De másképp ezt nem is lehet csinálni, csak maximális alázattal.