Mégse

Akit most is a belső hang vezet – Születésnapi beszélgetés Géczi Erikával

Kajakosként ő volt „a csaj, aki gitározik is”. A Bojtorján, a Kormorán vagy az Örökség együttes tagjaként „ a zenész, aki olimpiai ezüstérmes”. A napokban pedig ő volt az ünnepelt, akiről tudni lehet, hány éves, csak éppen elhinni nehéz…

Ketten egy hajóban
Hír

Hogyan érint téged ez a kerek dátum?

Nem titkolom az életkoromat, nem kényes pont számomra és amúgy is bárki láthatja a wikipédián. Hatvanéves múltam márciusban és kész. ( nevet )

– Az emlékek sem rohannak meg?

Igazából nem szoktam visszatekintgetni. Bizonyos helyzetekben persze előfordul és eszembe jutnak dolgok a múltból, olyanok is, hogy valami „hű de jó volt”; de azt már megtanultam, hogy a jelen pillanat az igazi, és ha valaki folyamatosan a múltba tekint, akkor nem tudja átélni a jelent. Igaz, most a kerek születésnapom kapcsán egy, az életem állomásait felelevenítő koncertre készülökősszel, ami óhatatlanul egyfajta összegzéssel is jár. A születésnapomon pedig nagyon meghatódtam, mert Barcsik Valéria barátnőm, aki egy elismert zeneszerző, írt nekem egy dalt, ami rólam szól és ennek köszönhetően mégiscsak végiggondoltam, hogy honnan jutottam el oda, ahol most vagyok.

– A mostban élés tudománya a versenysportban kimondottam hasznos lehet, például amikor odaáll a rajthoz az ember. Akkoriban is ment már?

Igen, valahogy már akkor is tudtam, amikor versenyeztem. A futam előtt mindig azt volt a legjobb, hogy nem gondoltam semmire, nem tartottam a fejemben semmilyen gondolatot, csak úgy voltam…

Az imént említetted azokat az emlékeket, amik a „hű de jó volt” kategóriába tartoznak. Mondanál egy ilyet?

Ami a legszebb, az a montreáli vb-győzelem. Akkor volt egy nagyon erős női csapat. Mondhatnánk, hogy szerencsénk is volt, mert kizárták a németeket az előfutamban, ráadásul Birgit Fischer abban az évben épp nem is indult. De azt gondolom, hogy ha a németek ott lettek volna, mi akkor is győzünk, mert akkor annyira össze voltunk hangolódva. Ugyanaz a négy lány alkotta azt a csapatot, mint az olimpián, de Montreál előtt sokkal nyugodtabban tudtunk készülni. Az olimpia előtt viszont kérdéses volt, hogy Gyulay Kati vagy én indulok-e.

– Mi alapján született végül döntés? Van, aki úgy emlékszik, hogy az akkori kapitány téged támogatott jobban.

Azt mondták, lesz majd egy szétlövés kint az olimpián; de végül nem lett, hanem az történt, hogy Parti János lejött egy edzésre és feladatokat adott nekünk. Annyira éreztem, hogy ez valójában egy pszichológiai teszt és úgy is álltam neki. A feladat úgy szólt, hogy lesz négy darab egy perc, amit nyolcvan százalékosan kell teljesíteni és négy darab egy perc, amit száz százalékkal. Az volt a lényeg, hogy a nyolcvan százalékosat tényleg annyival csináljuk, de szerintem a Kati megnyomta azt is teljes erőből és elvert engem. A száz százalékosakban meg én őt. Ez alapján kerültem én a négyesbe. Sokan talán nem is tudják, hogy ez történt.

– Gondolkodtál már azon, hogy az a négy lány sok mindenben hasonlít egymásra habitusban is?

Igen, most hogy mondod, egyik sem az a típus, aki csupán tartozék szeretne lenni egy gépezetben. Ritával sokat voltam egy szobában és lelkiekben tényleg nagyon hasonlók vagyunk, például az első jógakönyvet tőle kaptam kölcsön az olimpia előtt. Akkor az nagyon sokat segített nekem, hogy nyugodt tudjak maradni abban a vitás szituációban.

– Ti tudatosan kerestétek akkoriban a különféle alternatív, mentális módszereket?

1992-ben végeztem el az agykontroll tanfolyamot, de ’83-ban a tamperei világbajnokságon már csináltam a vizualizációt, amit Parti Jánostól tanultam. Vele nagyon sokat beszélgettem és elmondta, hogy ő a nagy versenyei előtt mindig végigjárta a pályát és próbálta a gondolatában, a képzeletében a legjobban végigcsinálni azt az ötszáz vagy ezer métert. Ez nagyon bennem maradt. Tamperében, amikor egy nagyon rossz rajt után kiestünk az előfutamból Povázsán Katival , eszembe jutott, amit János mesélt. A reményfutamból könnyedén továbbjutottunk, aztán a középfutam előtt lefeküdtem az ágyraés gondolatban végigcsináltam a rajtot, ahányszor csak tudtam, de legalább százszor. Elképzeltem, ahogy hallom az indító lélegzetét, aztán durr, és már indulok is. Ezután bejutottunk a döntőbe, ahol másodikak lettünk, úgy, hogy megvertük a mellettük induló svédeket, akik előtte kivertek minket az előfutamból. Ez egy nagyon szép tapasztalat volt arra nézve, hogy ezek a dolgok működnek.

Egyszer valahol azt nyilatkoztad, hogy „véletlen úgy hozta, hogy edző lettem”… Feltételezve, hogy a véletlenekben nem igazán hiszel, mennyire jelentett ez a lépés számodra akkor egyértelmű lehetségességet?

Ez egyfajta szinkronicitás, vagyis véletlen egybeesés volt az életemben. Még épp a BSE-ben kajakoztam, ahol kaptam egy levezető évet. Egyik délután láttam, hogy ott ácsorog vagy harminc gyerek és megkérdeztem, mit csináltak. Mondták, hogy várnak az edzőjükre. Na, akkor addig futás a hídig meg vissza – javasoltam nekik. Aztán ez egy másik alkalommal is megismétlődött és akkor az edzőjük, Rasztotzky János, aki a privát munkája miatt épp le akarta adni a csapatot, megkérdezte, hogy „Erika, nem akarsz edzősködni?”. Én pedig nagyon nyitott voltam erre, hiszen éppen azon gondolkodtam, mivel fogok pénzt keresni. Abban persze akkor is biztos voltam, hogy zenélni mindenképp szeretnék.

– Azért egy ideig megfért egymás mellett a kettő, sőt, a KSI-ben is folytattad a tréneri munkát. Milyen típusú edző voltál?

A fegyelmezéssel hadilábon álltam, nem volt bennem elég szigorúság, meg keménység. Az elején még rendszeresen voltak „rémálmaim”, például, az egyikben a gyerekek tortát dobálnak edzésen… Viszont nagyon szerettek és nagyon közel álltak hozzám. Amolyan tyúkanyó típusú edző voltam, úgy tekintettem rájuk, mint a saját gyermekeimre. Arra törekedtem, hogy a fizikai edzés mellett a lelkükkel is foglalkozzam.Ebben, és még sok minden másban is nagy segítségemre volt Agócs Misi, aki mellettem kezdett el edzősködni. Azt hiszem, hogy a viszonylagos „lágyszívűségem” azért nem ment a teljesítmény rovására, mert jó eredmények születtek. A saját versenyzői tapasztalataimból merítettem leginkább, de azért később elvégeztem a TF kajak-szakedzőit.

– Apropó tapasztalatok: abba a generációba tartozol, akik átélték a Los Angeles-i olimpia bojkottját. Benned mennyire okozott törést?

– Az biztos, hogy mélyen érintett, hiszen a pályám csúcsán voltam éppen; két számban indultam volna: párosban Kőbán Ritával, és négyesben.Annyira megrázó élmény volt, amikor lejöttek Dunavarsányba és bejelentették, hogy sokáig nem is tudtam beszélni róla anélkül, hogy a könnyeim ne potyogtak volna.

– Hogy érzed: tudtál valamit profitálni ebből a csalódásból?

Azt mindenképp, hogy utána volt bennem egy erős indíttatás, a „csakazértis indulni egy olimpián” érzése. Ez tudott segíteni abban, hogy szöulig még folytassam. Szerettem is csinálni, de nagyon húzott már a zene. Akkoriban már a Bojtorján együttessel jártam fellépni vendégként, szóval ott volt a kettősség. Valójában nem volt túl hosszú a sportpályafutásom: tíz évnyi válogatottság.

– Mennyire követed figyelemmel manapság a sportág történéseit?

Sok mindenre nincs ugyan időm, de azért nem szakadtam el teljesen a sportágtól, hiszen mindmáig – közel harminc éve gyártjuk a hullámkötényeket a kajakosoknak ERA márkanévvel, illetve még néhány hasznos védőfelszerelést. Annak idején még a tanítványaimnak kezdtem el varrni őket.

– Emlékszem, annak idején játszottál egy bizonyos Tengsz-Lengsz nevű zenekarban is. Volt olyan időszak az életedben, amikor csak úgy „tengtél-lengtél”?

Olyan nem nagyon. Nyilván fiatal korában az ember kevésbé tudatos, de bennem mindig volt egy belső iránytű, mindig megéreztem, mikor merre kell mennem. Hála Istennek, olyan szüleim voltak, akik nem erőltettek rám kötelező irányokat. A sporthoz való vonzódásom adott volt: először atletizálni szerettem volna, mert abban az iskolai versenyeken mindig jól szerepeltem, aztán elmentem teniszezni, de ott túlkorosnak számítottam és nem foglalkozott velem senki. Így terelt az élet a kajakozáshoz, ami nem lett ugyan életre szóló hivatásom, viszont most segítségemre van abban is, hogy az életjáradéknak köszönhetően felszabadultabban tudok a művészettel foglalkozni.

– Sportberkekben, annak idején, gondolom,  külön izgalmas színfoltot jelentett „a gitáros kajakos lány”… A zene felé is az a bizonyos belső iránytű vitt?

– Anyukám – aki korábban bendzsón játszott – hazahozott egyszer egy gitárt, ami egy darabig ott állt a sarokban. Én azt sem tudtam akkor még, mi fán terem ez a hangszer. Ócska orosz gitár volt, nehezen lefogható húrokkal. De valamiért vonzani kezdett, hogy megtanuljak játszani rajta. Az egyesületben volt lenn egy fiú – Csirkének hívták –, ő mutatott meg pár akkordot az elején. Mindez akkor történt, amikor kajakozni kezdtem, szóval tényleg párhuzamosan futott a két történet már a kezdetektől.

– Jó néhány meghatározó váltás-újrakezdés történt már az életedben. Ezeket jellemzően a körülmények generálták inkább vagy a te döntéseid?

Többnyire az én döntésem volt, ha már nem éreztem jól magam egy helyzetben. Az emberek változnak egy csapaton, egy zenekaron belül is, ugyanúgy, mint a házasságokban, és ha emiatt nem sikerül a harmóniát megtartani, sokkal jobb külön utakra menni. Nem is haragszom senkire, szerintem, teljesen normális dolog, ha az ember néha irányt vált. Ez az, amitől fejlődünk. Arról nem is beszélve, hogy én afféle művészlélek vagyok és időnként szükséges a megújulás.

– …és persze csodák is mindig vannak… legalábbis egy korábbi nyilatkozatod szerint..

– Ezt én mondtam volna?

– Igen… Említenél  egyet?

– Akkor most kicsit bajban vagyok.

– Mert annyi sok volt?

Nem, csak az jutott eszembe, hogy a csodák nem önmaguktól lesznek, hanem belőlünk fakadnak. A hozzáállásunk teremti meg őket, tehát nem pottyannak csak úgy az ember ölébe.

– Ilyen „csodának” tekinthető például, hogy elénekelhetted a „Honfoglalás” film főcímdalát, vagy hogy a sikerről való meglátásaid tananyaggá váltak?

Igen, mindkettő egy folyamat eredménye. Ami az utóbbit illeti: rengeteget olvastam, mégpedig azért, mert elsősorban a saját lelkemet akartam rendbe rakni és nagyobb tudatosságot hozni az életembe. A KSI-ben voltam épp edző, amikor felkeresett valaki, hogy egyetemistaként velem szeretne interjút készíteni a szakdolgozatához. A beszélgetés nyomán elkezdett motoszkálni bennem valami, amit leírtam és aztán egy szakképzési intézetben, kísérletképpen tanítottam is két évig. Ebből az anyagból készült aztán egy egyetemi jegyzet, amit Debrecenben, a közelmúltban indított sportközgazdász szakon oktatnak. Vendégelőadóként, egy-egy alkalom erejéig magam is közreműködöm a tanításban.

Hogyan foglalnád össze az általad megalkotott „Sikerlélektan” lényegét?

Minden ember születetten hoz magával képességeket, adottságokat, ami által kiemelkedhet. Ezeket mindenkinek magában kell felfedeznie, aztán kibontakoztatnia. Mindenki érez valamire erős késztetéseket, de sokan nem hallgatnak a belső hangra, nem merik felvállalni. Ennek több oka is lehet, kezdve az észérvektől és attól, hogy nem bíznak elégé magukban. Bennem is erős késztetés volt, amikor elkezdtem kajakozni és nem gondolkodtam azon, keresek-e majd ezzel pénzt, csak az számított, hogy nagyon tetszik és jól érzem magam benne. Az egyik legfontosabb dolog, hogy érdemes elindulni azon az úton, amire hívást érzünk. Persze, sokszor megkapom azt, hogy „könnyű neked, te azt csinálod, amit szeretsz”. De hát mindenki csinálhatná azt, amit szeret! A sikernek egyébként több összetevője van – és egyáltalán nem a sztársággal azonosítom ezt a fogalmat – de az elengedhetetlen, hogy legyenek céljaink, amiket a belső késztetéseink alapján tűztünk ki, és amiért érdemes dolgozni.

– Említetted, hogy van egy dal, ami a te életutadról szól, ami annyira te vagy… Idéznél  belőle?

„Annyi minden megtörtént már, de mégse látom az út végét

hogy sorsom hol ér véget egyszer, ki tudja – talán csak az ég

Annyi mindent megtanultam, játszva élni az életet

annyi múltba visszanyúló, rossz emlékez töröltem el

Mi a cél, hol a fény, ami átjár engem végleg,

mi az a vágy, ami hajt, hogy újra önmagamra leljek –

Te tudod talán legjobban, hogy néha jönnek rossz idők,

de van egy hang, ami súgja halkan, hogy hogyan legyek nyerő.

Csak állok majd a szélben, még ha tombol is a vihar,

olyan végtelen nyugalom éltet, ami a végső célhoz hajt…

Hát éld át velem a mindenséget, a végtelen időt!

Hát éld át velem a mindenséget, azt a végtelen erőt! „

Harcolt a kajakban, majd küzdött az emberi életekért – Tímár Istvánra emlékezünk

Kajakosként olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok volt, majd Budapest tűzoltóparancsokaként harcolt a lángokkal és küzdött az emberi életekért. Ma 25 éve hunyt el Tímár István.

Hír

„Egy tavaszi edzőtáborban voltunk 1967-ben, ott találták ki az edzőink, hogy üljünk össze, és próbáljuk meg együtt. Nekem előtte meg sem fordult a fejemben, hogy egy világ- és Európa-bajnokkal ülhetek egy hajóba, ő ugyanis

már egy befutott, menő versenyző volt”

– mesélte a Tímár Istvánnal való egymásra találásról Giczy Csaba.

Még abban az évben a duisburgi Európa-bajnokságon előbb 10 ezer párosban álltak rajthoz, majd 1000 méteren. Utóbbi, mint olimpiai szám, jóval fontosabb volt számukra. „Volt egy másik magyar páros, amely indult a hosszabb távon, őket kellett segítenünk, de mi nem akartunk 1000 méteren úgy odaállni, hogy benne van a karunkban egy komoly 10 ezer méter, ezért csak egy jó kört mentünk velük, aztán kiálltunk. Nagyon kishitűek voltunk, és másnap, 1000 méteren az volt a célunk, hogy kijussunk a mexikói előolimpiára, mi már attól is nagyon boldogok lettünk volna, ha ez sikerül. Ehhez képest bronzérmesek lettünk, és nemcsak az előolimpiára, de

bő egy évvel azután, hogy először összeültünk, az olimpián találtuk magunkat.”

Az előtte való olimpián, az 1964-es tokiói játékokon Mészáros György és Szöllősi Imre ötödik lett K-2 1000 méteren, Giczy Csaba azt mondja, Tímár Istvánnal azzal a céllal vágtak neki, hogy egy hellyel megjavítsák azt az eredményt. A Giczy, Tímár páros ezüstérmes lett, elérve a két versenyző pályafutása legnagyobb sikerét, négyesben pedig, szintén 1000 méteren a Giczy Csaba, Szöllősi Imre, Tímár István, Csizmadia István egység bronzérmet nyert.

„Nagyon egységes csapatunk volt – folytatta a visszaemlékezést Giczy Csaba. – Nekem főként hatalmas élmény volt, mert két ilyen fantasztikus hajót is kormányozhattam. Tímár István volt mindkettő hajóban a legérettebb versenyző, talán Szöllősi Imre volt vele hasonló szinten. De Tímár nagyon értett a kajakozáshoz, az első pillanattól kezdve, hogy beültem elé,

feltétel nélkül csak azt csináltam, amit ő mondott.

Nekem ő volt a példaképem, és nagyon adtam a véleményére, a kritikáját mindig elfogadtam. Fontos volt számomra, hogy mit gondol, és utólag kiderült, hogy mindig igaza volt, sosem okozott csalódást, hogy elfogadtam a tanácsait.”

Tímár István azon kevés élsportolók közé tartozott, aki rendkívül fontosnak tartotta, hogy a kajakozás mellett folytassa tanulmányait is. Tanulásban is a kitartás, a nehézségek vállalása jellemezte, míg mások a dolgok könnyebb végét fogták, addig ő képezte magát. 1964-ben elvégezte a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karát, 1977-ben pedig megszerezte második egyetemi diplomáját a Műszaki Egyetem Fűtés és Távfűtéstechnikai Karán. Hivatásos állományba történt felvételét követően pedig a BM Akadémia Tűzoltó Tagozatán (1969) szerzett tűzoltó tiszti végzettséget.

„Akkor csak oroszt volt kötelező tanulnunk, de ő önszorgalomból németet is tanult, ami nem egyszer jól jött nekünk. Mexikóban például csak álltunk egy buszmegállóban mindannyian, mert nem értettük, hogy a helyiek mit akarnak nekünk mondani, egyedül ő volt az, aki összerakta, hogy az angol szava milyen német szavakhoz hasonlítanak, így sikerült megfejtenie, hogy egy teljesen más buszra kellett felszállnunk, mint amire akartunk volna.

Sokszor húzott ki bennünket a csávából, amikor külföldön jártunk”

– mesélte Giczy Csaba.

Aktív pályafutása befejezése után Tímár István még lejárt evezni, de nem a sportágon belül helyezkedett el, köszönhetően fent említett végzettségeinek. Komoly civil foglalkozása lett: a tűzmegelőzés országos irányítója, majd Budapest tűzoltóparancsnoka lett, Tímár István tűzoltó dandártábornok a 17. volt a budapesti tűzoltó főparancsnokok sorában.

„Élsportolói előéletéből eredően eredmény- és sikerorientált ember volt, aki nem hátrált meg a nehézségektől, a tűz- és káresetek helyszínén is az elsők között jelent meg. Előtte és azt követően sem volt egyetlen parancsnok, aki annyit vonult volna káresetekhez, harcolt volna együtt beosztottjaival a tűzesetek felszámolásában. Nem számított, hogy éjjel, vagy nappal, hétköznap, vagy ünnepnap volt, ha riasztást hallott, kötelességének érezte, hogy ott legyen, ahova hivatástudata rendelte. Ha kellett irányított, de ha a helyzet úgy hozta,

az első vonalban vette fel a küzdelmet a lángokkal, harcolt az emberi életért.

Mint nagyszerű sportember világosan látta, hogy milyen fontos a szakmai tudás mellett a megfelelő fizikai állapot és milyen ösztönző erő rejlik az egészséges verseny szellemben. Jól példázzák ezt a fővárosi tűzoltók versenyeredményei, a konditermek kialakításának fellendülése, a különböző sportversenyek és egyéb rendezvények szervezése” – írta róla a szaksajtó.

Életének 55. évében, 1994. december 4-én, súlyos betegségben hunyt el.

Emlékét örökké őrizzük!

Életműdíjat kapott Sziklenka László

Hat kategóriában osztottak ki fair play díjakat a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) csütörtöki gáláján. Mesteredzőnk, a kajak-kenu sportág Arany Érdemérmese, Sziklenka László az eseményen életműdíjat vehetett át.

Hír

A hazai fair play testület a sportszerű cselekedetet, a sport szolgálatában kifejtett tevékenységet, a fair play népszerűsítését, az életművet, valamint a szabadidősport, illetve a művészet/tudomány területén a fair play szellemiségében végzett munkát jutalmazta trófeával vagy diplomával a Duna Arénában rendezett ünnepségen.

Kamuti Jenő, a MOB fair play bizottságának elnöke emlékeztetett arra, hogy Párizsban 1963-ban alakult meg a Nemzetközi Fair Play Bizottság, Magyarországon pedig az első díjakat 1967-ben ítélte oda a Magyar Újságíró Szövetség és az Országos Sporthivatal által létrehozott fair play testület.

Kásler Miklós köszöntőjét Kovács István olimpiai, világ- és Európa-bajnok ökölvívó, az est házigazdája olvasta fel.

“A sport kitartásra, egymás tiszteletére nevel, tanít és ösztönöz. Példaképek nemcsak sikeres sportolók lehetnek, hanem azok is, akik segítenek társaikon, bajba jutott ellenfeleiken” – állt többek között az emberi erőforrások miniszterének üzenetében.

Kulcsár Krisztián MOB-elnök kiemelte a Nemzetközi Fair Play Bizottságot is irányító Kamuti Jenő fáradhatatlan tevékenységét; mint mondta, ő a fair play mozgalom mozgatórugója.

“Fair play nélkül nincs sport, szoktam mondani, bár ez nem minden esetben igaz. Inkább azt vallom: a

sport azért van, hogy terjessze a fair play eszméjét”

– fogalmazott.

A Magyar Fair Play Bizottság díjazottjai:
fair play cselekedet:
———————
trófea:
Szántói Szabó Tamás (kajak-kenu)
diploma:
Sipos Árpád (teqball)
Rade Mijatovic (kézilabda)

a sport szolgálatában:
———————-
trófea:
Köpf Károly (sportvezető)
Karger Kocsis László (sportdiplomáciai főtanácsadó)
diploma:
Győr Béla (hagyományőrző)

a fair play népszerűsítése:
—————————
trófea:
Füredi Marianne (újságíró)
Szalay Péter (újságíró)
diploma:
FTC jégkorongszakosztály U8-U10-es korcsoport

szabadidősport:
—————
trófea:
Magyar Repülő Korong Országos Sportági Szakszövetség

életmű:
——-
trófea:

Sziklenka László (kajak-kenu)
Csányi Rajmund (torna)
Bérces Edit (ultrafutás)
Göröcs János (labdarúgás)
diploma:
Pajor István (sí)

művészet/tudomány:
——————
trófea:
Juhász Árpád (televíziós, utazó)