Mégse

Akit most is a belső hang vezet – Születésnapi beszélgetés Géczi Erikával

Kajakosként ő volt „a csaj, aki gitározik is”. A Bojtorján, a Kormorán vagy az Örökség együttes tagjaként „ a zenész, aki olimpiai ezüstérmes”. A napokban pedig ő volt az ünnepelt, akiről tudni lehet, hány éves, csak éppen elhinni nehéz…

Ketten egy hajóban
Hír

Hogyan érint téged ez a kerek dátum?

Nem titkolom az életkoromat, nem kényes pont számomra és amúgy is bárki láthatja a wikipédián. Hatvanéves múltam márciusban és kész. ( nevet )

– Az emlékek sem rohannak meg?

Igazából nem szoktam visszatekintgetni. Bizonyos helyzetekben persze előfordul és eszembe jutnak dolgok a múltból, olyanok is, hogy valami „hű de jó volt”; de azt már megtanultam, hogy a jelen pillanat az igazi, és ha valaki folyamatosan a múltba tekint, akkor nem tudja átélni a jelent. Igaz, most a kerek születésnapom kapcsán egy, az életem állomásait felelevenítő koncertre készülökősszel, ami óhatatlanul egyfajta összegzéssel is jár. A születésnapomon pedig nagyon meghatódtam, mert Barcsik Valéria barátnőm, aki egy elismert zeneszerző, írt nekem egy dalt, ami rólam szól és ennek köszönhetően mégiscsak végiggondoltam, hogy honnan jutottam el oda, ahol most vagyok.

– A mostban élés tudománya a versenysportban kimondottam hasznos lehet, például amikor odaáll a rajthoz az ember. Akkoriban is ment már?

Igen, valahogy már akkor is tudtam, amikor versenyeztem. A futam előtt mindig azt volt a legjobb, hogy nem gondoltam semmire, nem tartottam a fejemben semmilyen gondolatot, csak úgy voltam…

Az imént említetted azokat az emlékeket, amik a „hű de jó volt” kategóriába tartoznak. Mondanál egy ilyet?

Ami a legszebb, az a montreáli vb-győzelem. Akkor volt egy nagyon erős női csapat. Mondhatnánk, hogy szerencsénk is volt, mert kizárták a németeket az előfutamban, ráadásul Birgit Fischer abban az évben épp nem is indult. De azt gondolom, hogy ha a németek ott lettek volna, mi akkor is győzünk, mert akkor annyira össze voltunk hangolódva. Ugyanaz a négy lány alkotta azt a csapatot, mint az olimpián, de Montreál előtt sokkal nyugodtabban tudtunk készülni. Az olimpia előtt viszont kérdéses volt, hogy Gyulay Kati vagy én indulok-e.

– Mi alapján született végül döntés? Van, aki úgy emlékszik, hogy az akkori kapitány téged támogatott jobban.

Azt mondták, lesz majd egy szétlövés kint az olimpián; de végül nem lett, hanem az történt, hogy Parti János lejött egy edzésre és feladatokat adott nekünk. Annyira éreztem, hogy ez valójában egy pszichológiai teszt és úgy is álltam neki. A feladat úgy szólt, hogy lesz négy darab egy perc, amit nyolcvan százalékosan kell teljesíteni és négy darab egy perc, amit száz százalékkal. Az volt a lényeg, hogy a nyolcvan százalékosat tényleg annyival csináljuk, de szerintem a Kati megnyomta azt is teljes erőből és elvert engem. A száz százalékosakban meg én őt. Ez alapján kerültem én a négyesbe. Sokan talán nem is tudják, hogy ez történt.

– Gondolkodtál már azon, hogy az a négy lány sok mindenben hasonlít egymásra habitusban is?

Igen, most hogy mondod, egyik sem az a típus, aki csupán tartozék szeretne lenni egy gépezetben. Ritával sokat voltam egy szobában és lelkiekben tényleg nagyon hasonlók vagyunk, például az első jógakönyvet tőle kaptam kölcsön az olimpia előtt. Akkor az nagyon sokat segített nekem, hogy nyugodt tudjak maradni abban a vitás szituációban.

– Ti tudatosan kerestétek akkoriban a különféle alternatív, mentális módszereket?

1992-ben végeztem el az agykontroll tanfolyamot, de ’83-ban a tamperei világbajnokságon már csináltam a vizualizációt, amit Parti Jánostól tanultam. Vele nagyon sokat beszélgettem és elmondta, hogy ő a nagy versenyei előtt mindig végigjárta a pályát és próbálta a gondolatában, a képzeletében a legjobban végigcsinálni azt az ötszáz vagy ezer métert. Ez nagyon bennem maradt. Tamperében, amikor egy nagyon rossz rajt után kiestünk az előfutamból Povázsán Katival , eszembe jutott, amit János mesélt. A reményfutamból könnyedén továbbjutottunk, aztán a középfutam előtt lefeküdtem az ágyraés gondolatban végigcsináltam a rajtot, ahányszor csak tudtam, de legalább százszor. Elképzeltem, ahogy hallom az indító lélegzetét, aztán durr, és már indulok is. Ezután bejutottunk a döntőbe, ahol másodikak lettünk, úgy, hogy megvertük a mellettük induló svédeket, akik előtte kivertek minket az előfutamból. Ez egy nagyon szép tapasztalat volt arra nézve, hogy ezek a dolgok működnek.

Egyszer valahol azt nyilatkoztad, hogy „véletlen úgy hozta, hogy edző lettem”… Feltételezve, hogy a véletlenekben nem igazán hiszel, mennyire jelentett ez a lépés számodra akkor egyértelmű lehetségességet?

Ez egyfajta szinkronicitás, vagyis véletlen egybeesés volt az életemben. Még épp a BSE-ben kajakoztam, ahol kaptam egy levezető évet. Egyik délután láttam, hogy ott ácsorog vagy harminc gyerek és megkérdeztem, mit csináltak. Mondták, hogy várnak az edzőjükre. Na, akkor addig futás a hídig meg vissza – javasoltam nekik. Aztán ez egy másik alkalommal is megismétlődött és akkor az edzőjük, Rasztotzky János, aki a privát munkája miatt épp le akarta adni a csapatot, megkérdezte, hogy „Erika, nem akarsz edzősködni?”. Én pedig nagyon nyitott voltam erre, hiszen éppen azon gondolkodtam, mivel fogok pénzt keresni. Abban persze akkor is biztos voltam, hogy zenélni mindenképp szeretnék.

– Azért egy ideig megfért egymás mellett a kettő, sőt, a KSI-ben is folytattad a tréneri munkát. Milyen típusú edző voltál?

A fegyelmezéssel hadilábon álltam, nem volt bennem elég szigorúság, meg keménység. Az elején még rendszeresen voltak „rémálmaim”, például, az egyikben a gyerekek tortát dobálnak edzésen… Viszont nagyon szerettek és nagyon közel álltak hozzám. Amolyan tyúkanyó típusú edző voltam, úgy tekintettem rájuk, mint a saját gyermekeimre. Arra törekedtem, hogy a fizikai edzés mellett a lelkükkel is foglalkozzam.Ebben, és még sok minden másban is nagy segítségemre volt Agócs Misi, aki mellettem kezdett el edzősködni. Azt hiszem, hogy a viszonylagos „lágyszívűségem” azért nem ment a teljesítmény rovására, mert jó eredmények születtek. A saját versenyzői tapasztalataimból merítettem leginkább, de azért később elvégeztem a TF kajak-szakedzőit.

– Apropó tapasztalatok: abba a generációba tartozol, akik átélték a Los Angeles-i olimpia bojkottját. Benned mennyire okozott törést?

– Az biztos, hogy mélyen érintett, hiszen a pályám csúcsán voltam éppen; két számban indultam volna: párosban Kőbán Ritával, és négyesben.Annyira megrázó élmény volt, amikor lejöttek Dunavarsányba és bejelentették, hogy sokáig nem is tudtam beszélni róla anélkül, hogy a könnyeim ne potyogtak volna.

– Hogy érzed: tudtál valamit profitálni ebből a csalódásból?

Azt mindenképp, hogy utána volt bennem egy erős indíttatás, a „csakazértis indulni egy olimpián” érzése. Ez tudott segíteni abban, hogy szöulig még folytassam. Szerettem is csinálni, de nagyon húzott már a zene. Akkoriban már a Bojtorján együttessel jártam fellépni vendégként, szóval ott volt a kettősség. Valójában nem volt túl hosszú a sportpályafutásom: tíz évnyi válogatottság.

– Mennyire követed figyelemmel manapság a sportág történéseit?

Sok mindenre nincs ugyan időm, de azért nem szakadtam el teljesen a sportágtól, hiszen mindmáig – közel harminc éve gyártjuk a hullámkötényeket a kajakosoknak ERA márkanévvel, illetve még néhány hasznos védőfelszerelést. Annak idején még a tanítványaimnak kezdtem el varrni őket.

– Emlékszem, annak idején játszottál egy bizonyos Tengsz-Lengsz nevű zenekarban is. Volt olyan időszak az életedben, amikor csak úgy „tengtél-lengtél”?

Olyan nem nagyon. Nyilván fiatal korában az ember kevésbé tudatos, de bennem mindig volt egy belső iránytű, mindig megéreztem, mikor merre kell mennem. Hála Istennek, olyan szüleim voltak, akik nem erőltettek rám kötelező irányokat. A sporthoz való vonzódásom adott volt: először atletizálni szerettem volna, mert abban az iskolai versenyeken mindig jól szerepeltem, aztán elmentem teniszezni, de ott túlkorosnak számítottam és nem foglalkozott velem senki. Így terelt az élet a kajakozáshoz, ami nem lett ugyan életre szóló hivatásom, viszont most segítségemre van abban is, hogy az életjáradéknak köszönhetően felszabadultabban tudok a művészettel foglalkozni.

– Sportberkekben, annak idején, gondolom,  külön izgalmas színfoltot jelentett „a gitáros kajakos lány”… A zene felé is az a bizonyos belső iránytű vitt?

– Anyukám – aki korábban bendzsón játszott – hazahozott egyszer egy gitárt, ami egy darabig ott állt a sarokban. Én azt sem tudtam akkor még, mi fán terem ez a hangszer. Ócska orosz gitár volt, nehezen lefogható húrokkal. De valamiért vonzani kezdett, hogy megtanuljak játszani rajta. Az egyesületben volt lenn egy fiú – Csirkének hívták –, ő mutatott meg pár akkordot az elején. Mindez akkor történt, amikor kajakozni kezdtem, szóval tényleg párhuzamosan futott a két történet már a kezdetektől.

– Jó néhány meghatározó váltás-újrakezdés történt már az életedben. Ezeket jellemzően a körülmények generálták inkább vagy a te döntéseid?

Többnyire az én döntésem volt, ha már nem éreztem jól magam egy helyzetben. Az emberek változnak egy csapaton, egy zenekaron belül is, ugyanúgy, mint a házasságokban, és ha emiatt nem sikerül a harmóniát megtartani, sokkal jobb külön utakra menni. Nem is haragszom senkire, szerintem, teljesen normális dolog, ha az ember néha irányt vált. Ez az, amitől fejlődünk. Arról nem is beszélve, hogy én afféle művészlélek vagyok és időnként szükséges a megújulás.

– …és persze csodák is mindig vannak… legalábbis egy korábbi nyilatkozatod szerint..

– Ezt én mondtam volna?

– Igen… Említenél  egyet?

– Akkor most kicsit bajban vagyok.

– Mert annyi sok volt?

Nem, csak az jutott eszembe, hogy a csodák nem önmaguktól lesznek, hanem belőlünk fakadnak. A hozzáállásunk teremti meg őket, tehát nem pottyannak csak úgy az ember ölébe.

– Ilyen „csodának” tekinthető például, hogy elénekelhetted a „Honfoglalás” film főcímdalát, vagy hogy a sikerről való meglátásaid tananyaggá váltak?

Igen, mindkettő egy folyamat eredménye. Ami az utóbbit illeti: rengeteget olvastam, mégpedig azért, mert elsősorban a saját lelkemet akartam rendbe rakni és nagyobb tudatosságot hozni az életembe. A KSI-ben voltam épp edző, amikor felkeresett valaki, hogy egyetemistaként velem szeretne interjút készíteni a szakdolgozatához. A beszélgetés nyomán elkezdett motoszkálni bennem valami, amit leírtam és aztán egy szakképzési intézetben, kísérletképpen tanítottam is két évig. Ebből az anyagból készült aztán egy egyetemi jegyzet, amit Debrecenben, a közelmúltban indított sportközgazdász szakon oktatnak. Vendégelőadóként, egy-egy alkalom erejéig magam is közreműködöm a tanításban.

Hogyan foglalnád össze az általad megalkotott „Sikerlélektan” lényegét?

Minden ember születetten hoz magával képességeket, adottságokat, ami által kiemelkedhet. Ezeket mindenkinek magában kell felfedeznie, aztán kibontakoztatnia. Mindenki érez valamire erős késztetéseket, de sokan nem hallgatnak a belső hangra, nem merik felvállalni. Ennek több oka is lehet, kezdve az észérvektől és attól, hogy nem bíznak elégé magukban. Bennem is erős késztetés volt, amikor elkezdtem kajakozni és nem gondolkodtam azon, keresek-e majd ezzel pénzt, csak az számított, hogy nagyon tetszik és jól érzem magam benne. Az egyik legfontosabb dolog, hogy érdemes elindulni azon az úton, amire hívást érzünk. Persze, sokszor megkapom azt, hogy „könnyű neked, te azt csinálod, amit szeretsz”. De hát mindenki csinálhatná azt, amit szeret! A sikernek egyébként több összetevője van – és egyáltalán nem a sztársággal azonosítom ezt a fogalmat – de az elengedhetetlen, hogy legyenek céljaink, amiket a belső késztetéseink alapján tűztünk ki, és amiért érdemes dolgozni.

– Említetted, hogy van egy dal, ami a te életutadról szól, ami annyira te vagy… Idéznél  belőle?

„Annyi minden megtörtént már, de mégse látom az út végét

hogy sorsom hol ér véget egyszer, ki tudja – talán csak az ég

Annyi mindent megtanultam, játszva élni az életet

annyi múltba visszanyúló, rossz emlékez töröltem el

Mi a cél, hol a fény, ami átjár engem végleg,

mi az a vágy, ami hajt, hogy újra önmagamra leljek –

Te tudod talán legjobban, hogy néha jönnek rossz idők,

de van egy hang, ami súgja halkan, hogy hogyan legyek nyerő.

Csak állok majd a szélben, még ha tombol is a vihar,

olyan végtelen nyugalom éltet, ami a végső célhoz hajt…

Hát éld át velem a mindenséget, a végtelen időt!

Hát éld át velem a mindenséget, azt a végtelen erőt! „

„A legjobb versenyzőmet ajándékba kaptam”

Igazi unikum volt a sportágban – mesélik róla a kollégák. Tény, hogy rajta kívül nem termett a hazai vizeken olyan edzőnő, aki hasonló sikereket ért volna el a kenus szakágban. Hajdú Gyula egykori trénere, Maros Éva nyolcvanéves.

születésnap
Hír

– Olyan, mintha csak tegnap hagytam volna abba a versenyzést… – mondja nevetve a jellegzetes, rekedtes hangján. Az aktuális korlátozások különösebben nem zavarják; korosztályának egyik legaktívabb Facebook-felhasználójaként ma is napi szintű kapcsolatot tart a sportággal…            

– A lábam miatt most nehezen járok, amit azért is sajnálok, mert még mindig szívesen részt vennék a szövetség munkájában. Annak idején Sarlós Éva vette át tőlem a minősítési rendszer feladatait – sajnos már ő sincs, ahogy sokan mások… De azért hetente még háromszor-négyszer rámtelefonál valaki, és érdeklődik, hogy vagyok. Sok ismerőst gyűjtöttem: ’57 óta vagyok a sportágban…

– Meddig versenyzett aktívan?

– ’61-ig. Korábban úsztam is, de attól egészségügyi okokból eltanácsolt az orvos. Így kerültem a Sirály csónakházba. Mohácsi Ferenc volt az első edzőm, illetve Gelle Sándor. Az ő halála után hívott Cseh Lajos, hogy dolgozzam a szövetségnek. Elsősorban persze edző voltam, a minősítést mindig csak társadalmi munkában csináltam. Pesten, ahol Sziklenka Laci volt a kollégám, csak másodállásban dolgoztam edzőként. 

– Az igazi kihívást és lehetőséget viszont a vidék hozta. Milyen apropóból került Miskolcra?

– Urbán Gyula, az akkori vezetőedző – akivel együtt végeztünk a TF-en –  hívott azzal, hogy a Diósgyőr két csoportnak is edzőt keres. 

– Legnagyobb sikerét Hajdú Gyula révén érte el, az MVSC színeiben. Gondolom, nem ő volt az első kenus, akinek edzést tartott…

– A két edző nélkül maradt csoportban többen is kenuztak. Hajdú Gyula viszont azért volt különleges eset, mert vele valahogy nem jöttek ki az edzők. Az elnök, Kállai József mondta is: „ha már Éva sem bír vele, akkor nem tudom, mit fogunk csinálni”. Gyula elsősorban rövid távon ment jól és már junior korában sorra nyerte a versenyeket. Úgy kaptam őt, mint egy ajándékot. Valahogy rögtön közös nevezőre jutottunk.

– Olyan időszakban szerepeltek az élmezőnyben, amit a magyar kenusport egyik csúcsidőszakának tekinthetünk: jó néhány klasszis közt sikerült bizonyítaniuk. Mi volt a titok?

– Hogy össze tudtunk csiszolódni.

Csak ránéztünk egymásra és már tudtuk is, mi újság van.

Tanítani már nem nagyon kellett őt; persze, ha valamit nem tudtam, akkor megkérdeztem a kollégáimtól. Nagyon sokat segítettek, főként az edzőtáborokban. Szabó Ferenc, Dávid Géza, Tóth Árpi és még sokan mások.

– Elfogadták Önt a kenus edzőnői minőségében?

– Mindig elfogadtak. Sosem volt ezzel probléma. A segítségre viszont más értelemben is szükség volt: három hétre nem lehetett csak úgy letenni Dunavarsányban a fenekemet, és addig ott pihengetni. A szakosztályt addig rá kellett bíznom másra. Nagyon szerettem Miskolcon lenni. Egy butaságot viszont elkövettem ott: férjhez mentem…

– Hajdú Gyula Sarusi Kis Jánossal ’82-ben, Belgrádban szerzett világbajnoki címet. Ez volt a legnagyobb siker – és egyben a legszebb „pillanat” is?

– Voltak azért emlékezetes, szép pillanatok ezen kívül is. Például, amikor ’78-ban Gyula     C-1  500-on indult, szintén Belgrádban. Ott szurkoltam a kis képernyős tévé előtt, megnyeri-e …  A párossal szerencsénk volt. Kár, hogy utána Parti János szétszedte azt a párost, de hát a múltat fölösleges bolygatni. Így alakult. 

– Az edzői hivatás és a vele párhuzamosan végzett versenybírói-minősítési munka mellett jutott ideje, energiája a sporton kívül egyébre is?

– Semmi mással nem foglalkoztam,

az én életem csak a kajak-kenuról szólt.

Reggel korán kezdtem, este pedig előfordult, hogy kilenckor értem haza. A hétvégeken versenybíráskodtam, közben pedig, amikor tudtam, rohantam föl Pestre, meglátogatni az anyámat. 

– Születésnapi kívánságon gondolkodott már?

– Egyedül élek, rokonságom nincsen, de nagyon sok baráttal tartom a kapcsolatot. Ez jó érzés, ahogy például az is, hogy olyan edző követte a példámat Miskolcon, aki annak idején az én csapatomban kenuzott.  Elégedett vagyok az életemmel, kívánságom sincsen, legfeljebb annyi, hogy minél előbb le tudjak menni a harmadik emeletről anélkül, hogy meg kelljen állnom…

VASKUTI ISTVÁN

„Éva néni egy valóságos intézmény volt. Olyan szinten képviselte és tartotta fejben az egész minősítési rendszert, hogy az hihetetlen. Jobban tudta, ki hol, mikor indult és hogyan szerepelt, mint maguk a versenyzők. Ha próbálkozott is valaki csibészségből, esélye sem volt átverni őt. Nagy elismeréssel tekintek rá a minősítő-bírói és az edzői teljesítménye miatt is.”

Az ICF támogatja az új tokiói időpontokat

A Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) támogatja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) döntését, amely szerint a 2020-as tokiói olimpiát és paralimpiát jövő év júliusában és augusztusában (2021) rendezik meg.

Hír

A NOB és a japán szervezők ma bejelentették, hogy az olimpiát jövő év július 23-tól augusztus 8-ig tartják meg, míg a paralimpiai játékokat augusztus 24. és szeptember 5. között rendezik meg.

Az ICF szerint ez a legigazságosabb döntés ami a sportolók és tisztviselők szempontjából születhetett, mert így mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy tisztességesen felkészülhessen a világ legnagyobb sporteseményére. 

“Folytatjuk a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal való együttműködést azért, hogy véglegesítsük azoknak a kvalifikációs eseményeknek az időpontjait, amelyeken meg lehet szerezni a még ki nem osztott kvótákat” – mondta az ICF főtitkára, Simon Toulson.

„A NOB azt is bejelentette, hogy a már kiosztott kvóták a következő évi játékokra is érvényesek, ez a döntést is teljes mértékben támogatjuk.”

“Nyilvánvaló, hogy az idei játékok kényszerű elhalasztása sok kellemetlenséget okozott a sportolóknak, és az egész kajak-kenus közösségnek, ám pontosan tudjuk, hogy világszerte emberek tömegei ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek.”

Simon Toulson főtitkár arról is beszélt, hogy az olimpiai és a paralimpiai játékok új időpontjai ütköznek néhány olyan eseménnyel, amelyek már szerepelnek az ICF 2021-es versenynaptárában, de a szövetség együttműködik a szervezőkkel, és igyekszik olyan új időpontok kijelölni, amelyek a lehető legkevesebb kellemetlenséget okoznak az érintettek számára. 

“Az olyan hatalmas multisport-események elhalasztása, mint az olimpia és a paralimpiai, sosem egyszerű feladat, és minden érintettnek sok fejtörést okoz” – mondta Toulson.

„Nagyon szerencsések vagyunk az ICF-nél, mert kiemelkedően lojális és professzionális helyi szervezőbizottságokkal működhetünk együtt. Keményen fogunk dolgozni azért, hogy a szükséges változtatások ne okozzanak túl sok kellemetlenséget ezeknek a fontos partnereknek.

„Számunkra továbbra is a nemzetközi kajak-kenu közösség tagjainak egészsége és biztonsága a legfontosabb. Köszönjük mindenkinek az eddig tanúsított türelmét!”

Az ICF hétfői közleményét azzal zárja, hogy ezekben a nehéz időkben is folyamatosan kapcsolatban állnak a NOB-al, és időben beszámol majd a legfrissebb információkról.