Mégse

Akit most is a belső hang vezet – Születésnapi beszélgetés Géczi Erikával

Kajakosként ő volt „a csaj, aki gitározik is”. A Bojtorján, a Kormorán vagy az Örökség együttes tagjaként „ a zenész, aki olimpiai ezüstérmes”. A napokban pedig ő volt az ünnepelt, akiről tudni lehet, hány éves, csak éppen elhinni nehéz…

Ketten egy hajóban
Hír

Hogyan érint téged ez a kerek dátum?

Nem titkolom az életkoromat, nem kényes pont számomra és amúgy is bárki láthatja a wikipédián. Hatvanéves múltam márciusban és kész. ( nevet )

– Az emlékek sem rohannak meg?

Igazából nem szoktam visszatekintgetni. Bizonyos helyzetekben persze előfordul és eszembe jutnak dolgok a múltból, olyanok is, hogy valami „hű de jó volt”; de azt már megtanultam, hogy a jelen pillanat az igazi, és ha valaki folyamatosan a múltba tekint, akkor nem tudja átélni a jelent. Igaz, most a kerek születésnapom kapcsán egy, az életem állomásait felelevenítő koncertre készülökősszel, ami óhatatlanul egyfajta összegzéssel is jár. A születésnapomon pedig nagyon meghatódtam, mert Barcsik Valéria barátnőm, aki egy elismert zeneszerző, írt nekem egy dalt, ami rólam szól és ennek köszönhetően mégiscsak végiggondoltam, hogy honnan jutottam el oda, ahol most vagyok.

– A mostban élés tudománya a versenysportban kimondottam hasznos lehet, például amikor odaáll a rajthoz az ember. Akkoriban is ment már?

Igen, valahogy már akkor is tudtam, amikor versenyeztem. A futam előtt mindig azt volt a legjobb, hogy nem gondoltam semmire, nem tartottam a fejemben semmilyen gondolatot, csak úgy voltam…

Az imént említetted azokat az emlékeket, amik a „hű de jó volt” kategóriába tartoznak. Mondanál egy ilyet?

Ami a legszebb, az a montreáli vb-győzelem. Akkor volt egy nagyon erős női csapat. Mondhatnánk, hogy szerencsénk is volt, mert kizárták a németeket az előfutamban, ráadásul Birgit Fischer abban az évben épp nem is indult. De azt gondolom, hogy ha a németek ott lettek volna, mi akkor is győzünk, mert akkor annyira össze voltunk hangolódva. Ugyanaz a négy lány alkotta azt a csapatot, mint az olimpián, de Montreál előtt sokkal nyugodtabban tudtunk készülni. Az olimpia előtt viszont kérdéses volt, hogy Gyulay Kati vagy én indulok-e.

– Mi alapján született végül döntés? Van, aki úgy emlékszik, hogy az akkori kapitány téged támogatott jobban.

Azt mondták, lesz majd egy szétlövés kint az olimpián; de végül nem lett, hanem az történt, hogy Parti János lejött egy edzésre és feladatokat adott nekünk. Annyira éreztem, hogy ez valójában egy pszichológiai teszt és úgy is álltam neki. A feladat úgy szólt, hogy lesz négy darab egy perc, amit nyolcvan százalékosan kell teljesíteni és négy darab egy perc, amit száz százalékkal. Az volt a lényeg, hogy a nyolcvan százalékosat tényleg annyival csináljuk, de szerintem a Kati megnyomta azt is teljes erőből és elvert engem. A száz százalékosakban meg én őt. Ez alapján kerültem én a négyesbe. Sokan talán nem is tudják, hogy ez történt.

– Gondolkodtál már azon, hogy az a négy lány sok mindenben hasonlít egymásra habitusban is?

Igen, most hogy mondod, egyik sem az a típus, aki csupán tartozék szeretne lenni egy gépezetben. Ritával sokat voltam egy szobában és lelkiekben tényleg nagyon hasonlók vagyunk, például az első jógakönyvet tőle kaptam kölcsön az olimpia előtt. Akkor az nagyon sokat segített nekem, hogy nyugodt tudjak maradni abban a vitás szituációban.

– Ti tudatosan kerestétek akkoriban a különféle alternatív, mentális módszereket?

1992-ben végeztem el az agykontroll tanfolyamot, de ’83-ban a tamperei világbajnokságon már csináltam a vizualizációt, amit Parti Jánostól tanultam. Vele nagyon sokat beszélgettem és elmondta, hogy ő a nagy versenyei előtt mindig végigjárta a pályát és próbálta a gondolatában, a képzeletében a legjobban végigcsinálni azt az ötszáz vagy ezer métert. Ez nagyon bennem maradt. Tamperében, amikor egy nagyon rossz rajt után kiestünk az előfutamból Povázsán Katival , eszembe jutott, amit János mesélt. A reményfutamból könnyedén továbbjutottunk, aztán a középfutam előtt lefeküdtem az ágyraés gondolatban végigcsináltam a rajtot, ahányszor csak tudtam, de legalább százszor. Elképzeltem, ahogy hallom az indító lélegzetét, aztán durr, és már indulok is. Ezután bejutottunk a döntőbe, ahol másodikak lettünk, úgy, hogy megvertük a mellettük induló svédeket, akik előtte kivertek minket az előfutamból. Ez egy nagyon szép tapasztalat volt arra nézve, hogy ezek a dolgok működnek.

Egyszer valahol azt nyilatkoztad, hogy „véletlen úgy hozta, hogy edző lettem”… Feltételezve, hogy a véletlenekben nem igazán hiszel, mennyire jelentett ez a lépés számodra akkor egyértelmű lehetségességet?

Ez egyfajta szinkronicitás, vagyis véletlen egybeesés volt az életemben. Még épp a BSE-ben kajakoztam, ahol kaptam egy levezető évet. Egyik délután láttam, hogy ott ácsorog vagy harminc gyerek és megkérdeztem, mit csináltak. Mondták, hogy várnak az edzőjükre. Na, akkor addig futás a hídig meg vissza – javasoltam nekik. Aztán ez egy másik alkalommal is megismétlődött és akkor az edzőjük, Rasztotzky János, aki a privát munkája miatt épp le akarta adni a csapatot, megkérdezte, hogy „Erika, nem akarsz edzősködni?”. Én pedig nagyon nyitott voltam erre, hiszen éppen azon gondolkodtam, mivel fogok pénzt keresni. Abban persze akkor is biztos voltam, hogy zenélni mindenképp szeretnék.

– Azért egy ideig megfért egymás mellett a kettő, sőt, a KSI-ben is folytattad a tréneri munkát. Milyen típusú edző voltál?

A fegyelmezéssel hadilábon álltam, nem volt bennem elég szigorúság, meg keménység. Az elején még rendszeresen voltak „rémálmaim”, például, az egyikben a gyerekek tortát dobálnak edzésen… Viszont nagyon szerettek és nagyon közel álltak hozzám. Amolyan tyúkanyó típusú edző voltam, úgy tekintettem rájuk, mint a saját gyermekeimre. Arra törekedtem, hogy a fizikai edzés mellett a lelkükkel is foglalkozzam.Ebben, és még sok minden másban is nagy segítségemre volt Agócs Misi, aki mellettem kezdett el edzősködni. Azt hiszem, hogy a viszonylagos „lágyszívűségem” azért nem ment a teljesítmény rovására, mert jó eredmények születtek. A saját versenyzői tapasztalataimból merítettem leginkább, de azért később elvégeztem a TF kajak-szakedzőit.

– Apropó tapasztalatok: abba a generációba tartozol, akik átélték a Los Angeles-i olimpia bojkottját. Benned mennyire okozott törést?

– Az biztos, hogy mélyen érintett, hiszen a pályám csúcsán voltam éppen; két számban indultam volna: párosban Kőbán Ritával, és négyesben.Annyira megrázó élmény volt, amikor lejöttek Dunavarsányba és bejelentették, hogy sokáig nem is tudtam beszélni róla anélkül, hogy a könnyeim ne potyogtak volna.

– Hogy érzed: tudtál valamit profitálni ebből a csalódásból?

Azt mindenképp, hogy utána volt bennem egy erős indíttatás, a „csakazértis indulni egy olimpián” érzése. Ez tudott segíteni abban, hogy szöulig még folytassam. Szerettem is csinálni, de nagyon húzott már a zene. Akkoriban már a Bojtorján együttessel jártam fellépni vendégként, szóval ott volt a kettősség. Valójában nem volt túl hosszú a sportpályafutásom: tíz évnyi válogatottság.

– Mennyire követed figyelemmel manapság a sportág történéseit?

Sok mindenre nincs ugyan időm, de azért nem szakadtam el teljesen a sportágtól, hiszen mindmáig – közel harminc éve gyártjuk a hullámkötényeket a kajakosoknak ERA márkanévvel, illetve még néhány hasznos védőfelszerelést. Annak idején még a tanítványaimnak kezdtem el varrni őket.

– Emlékszem, annak idején játszottál egy bizonyos Tengsz-Lengsz nevű zenekarban is. Volt olyan időszak az életedben, amikor csak úgy „tengtél-lengtél”?

Olyan nem nagyon. Nyilván fiatal korában az ember kevésbé tudatos, de bennem mindig volt egy belső iránytű, mindig megéreztem, mikor merre kell mennem. Hála Istennek, olyan szüleim voltak, akik nem erőltettek rám kötelező irányokat. A sporthoz való vonzódásom adott volt: először atletizálni szerettem volna, mert abban az iskolai versenyeken mindig jól szerepeltem, aztán elmentem teniszezni, de ott túlkorosnak számítottam és nem foglalkozott velem senki. Így terelt az élet a kajakozáshoz, ami nem lett ugyan életre szóló hivatásom, viszont most segítségemre van abban is, hogy az életjáradéknak köszönhetően felszabadultabban tudok a művészettel foglalkozni.

– Sportberkekben, annak idején, gondolom,  külön izgalmas színfoltot jelentett „a gitáros kajakos lány”… A zene felé is az a bizonyos belső iránytű vitt?

– Anyukám – aki korábban bendzsón játszott – hazahozott egyszer egy gitárt, ami egy darabig ott állt a sarokban. Én azt sem tudtam akkor még, mi fán terem ez a hangszer. Ócska orosz gitár volt, nehezen lefogható húrokkal. De valamiért vonzani kezdett, hogy megtanuljak játszani rajta. Az egyesületben volt lenn egy fiú – Csirkének hívták –, ő mutatott meg pár akkordot az elején. Mindez akkor történt, amikor kajakozni kezdtem, szóval tényleg párhuzamosan futott a két történet már a kezdetektől.

– Jó néhány meghatározó váltás-újrakezdés történt már az életedben. Ezeket jellemzően a körülmények generálták inkább vagy a te döntéseid?

Többnyire az én döntésem volt, ha már nem éreztem jól magam egy helyzetben. Az emberek változnak egy csapaton, egy zenekaron belül is, ugyanúgy, mint a házasságokban, és ha emiatt nem sikerül a harmóniát megtartani, sokkal jobb külön utakra menni. Nem is haragszom senkire, szerintem, teljesen normális dolog, ha az ember néha irányt vált. Ez az, amitől fejlődünk. Arról nem is beszélve, hogy én afféle művészlélek vagyok és időnként szükséges a megújulás.

– …és persze csodák is mindig vannak… legalábbis egy korábbi nyilatkozatod szerint..

– Ezt én mondtam volna?

– Igen… Említenél  egyet?

– Akkor most kicsit bajban vagyok.

– Mert annyi sok volt?

Nem, csak az jutott eszembe, hogy a csodák nem önmaguktól lesznek, hanem belőlünk fakadnak. A hozzáállásunk teremti meg őket, tehát nem pottyannak csak úgy az ember ölébe.

– Ilyen „csodának” tekinthető például, hogy elénekelhetted a „Honfoglalás” film főcímdalát, vagy hogy a sikerről való meglátásaid tananyaggá váltak?

Igen, mindkettő egy folyamat eredménye. Ami az utóbbit illeti: rengeteget olvastam, mégpedig azért, mert elsősorban a saját lelkemet akartam rendbe rakni és nagyobb tudatosságot hozni az életembe. A KSI-ben voltam épp edző, amikor felkeresett valaki, hogy egyetemistaként velem szeretne interjút készíteni a szakdolgozatához. A beszélgetés nyomán elkezdett motoszkálni bennem valami, amit leírtam és aztán egy szakképzési intézetben, kísérletképpen tanítottam is két évig. Ebből az anyagból készült aztán egy egyetemi jegyzet, amit Debrecenben, a közelmúltban indított sportközgazdász szakon oktatnak. Vendégelőadóként, egy-egy alkalom erejéig magam is közreműködöm a tanításban.

Hogyan foglalnád össze az általad megalkotott „Sikerlélektan” lényegét?

Minden ember születetten hoz magával képességeket, adottságokat, ami által kiemelkedhet. Ezeket mindenkinek magában kell felfedeznie, aztán kibontakoztatnia. Mindenki érez valamire erős késztetéseket, de sokan nem hallgatnak a belső hangra, nem merik felvállalni. Ennek több oka is lehet, kezdve az észérvektől és attól, hogy nem bíznak elégé magukban. Bennem is erős késztetés volt, amikor elkezdtem kajakozni és nem gondolkodtam azon, keresek-e majd ezzel pénzt, csak az számított, hogy nagyon tetszik és jól érzem magam benne. Az egyik legfontosabb dolog, hogy érdemes elindulni azon az úton, amire hívást érzünk. Persze, sokszor megkapom azt, hogy „könnyű neked, te azt csinálod, amit szeretsz”. De hát mindenki csinálhatná azt, amit szeret! A sikernek egyébként több összetevője van – és egyáltalán nem a sztársággal azonosítom ezt a fogalmat – de az elengedhetetlen, hogy legyenek céljaink, amiket a belső késztetéseink alapján tűztünk ki, és amiért érdemes dolgozni.

– Említetted, hogy van egy dal, ami a te életutadról szól, ami annyira te vagy… Idéznél  belőle?

„Annyi minden megtörtént már, de mégse látom az út végét

hogy sorsom hol ér véget egyszer, ki tudja – talán csak az ég

Annyi mindent megtanultam, játszva élni az életet

annyi múltba visszanyúló, rossz emlékez töröltem el

Mi a cél, hol a fény, ami átjár engem végleg,

mi az a vágy, ami hajt, hogy újra önmagamra leljek –

Te tudod talán legjobban, hogy néha jönnek rossz idők,

de van egy hang, ami súgja halkan, hogy hogyan legyek nyerő.

Csak állok majd a szélben, még ha tombol is a vihar,

olyan végtelen nyugalom éltet, ami a végső célhoz hajt…

Hát éld át velem a mindenséget, a végtelen időt!

Hát éld át velem a mindenséget, azt a végtelen erőt! „

Egyszer csak melletted van a kajak-kenu társadalom és az egész ország

Tóth Róbert mellé állt a teljes kajak-kenu társadalom, amelyre jó példa, hogy a 16 éves Szellák Szabina is eladta három hajóját, és az értük kapott 800 ezer forintot átutalta a jelenleg Houstonban kezelt rákbeteg sportolónak. Az U23-as Európa-bajnok, 29 éves kajakos kendőzetlen őszinteséggel mesélte el honlapunknak a több mint két éve kezdődött vesszőfutását. Megjárta a poklot és volt, hogy már feladta, de mindig jött egy halvány reménysugár és az összefogás, amelynek köszönhetően a mai napig küzd, sőt, kajakozni is lejár az Egyesült Államokban.

Hír

Az egész 2017 januárjában kezdődött, amikor Tóth Róbert elment a Sportkórházba a szemészetre, mivel egy ideje kezdett kidülledni a bal szeme, majd az Onkológiai Intézetben biopsziát vettek tőle, és megállapították, hogy rosszindulatú basaloid hámtumora van. Erre gyógyszeres kezelést írtak elő, de mivel egy nagyon drága gyógyszerről volt szó, három hónapot várnia kellett rá az U23-as Európa-bajnok kajakosnak. Amikor májusban végre elkezdhette szedni, már nagyon csúnya volt a szeme.

„Júliusra már nagyon fáradékony lettem, és amikor bementünk az orvoshoz, hogy valami nincs rendben, kiírt teljes test CT-re – kezdte a visszaemlékezést Tóth Róbert. – Még rosszabbul lettem, megint bementünk, és a helyettes orvos közölte, hogy nincsenek jó hírei,

vannak áttétek a májamban és a gerincemen.

Ez 2017. augusztusában volt, igazából azóta tart ez a rémálom. Lesokkolódtunk teljesen. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, a félelemmel, a kérdésekkel, amikre senki nem tudja a választ. Bevallom, akkor kellett pár hét, hogy elkezdjünk küzdeni.”

Másodvéleményre Tóth Róberték a milánói Európai Onkológiai Központba küldtek szövetmintát, és elvégeztek egy itthoni magánkórházban egy molekuláris diagnosztikát.

„Akkor ért a második sokk, az itthoni diagnózis nem volt pontos, fél évig félrekezeltek, kiderült, hogy ez adenoid cystic carcinoma. Nincs rá magyar kifejezés, nagyon ritka betegség, nem is tudják nagyon kezelni. A kezelést úgy folytattuk, ahogy az olasz orvos javasolta. Kaptam sugarat és kemoterápiát 2017 szeptemberétől 2018 januárjáig, ebben az időszakban nem is dolgoztam, de minden nap edzettem. Az állapotom javult, a tumorok kisebbek lettek, és amikor az orvost kérdeztük, hogyan tovább, azt mondta, sehogy, majd akkor folytatjuk a kezelést, ha újra romlik az állapotom. Bevallom, mi nem igazán értettünk ezzel egyet, de nem volt kihez fordulni. Otthon mindenki őt tartotta a szakma csúcsának. Persze minden alkalommal közölte, beleszőtte a mondandójába, hogy

beteg vagyok, nem lehet segíteni rajtam.”

Közben a molkeuláris diagnosztikának is meglett az eredménye, így felvették a kapcsolatot egy amerikai kutatóintézettel (Adenoid Cystic Carcinoma Research Foundation), amely csak ezzel a típusú betegséggel foglalkozik.

„Az ottani vezető egy nap után válaszolt a levelünkre, bekérve az összes leletemet, hogy erre a mutációra indulnak célzott kezelések. Így el tudtunk indulni egy újabb vonalon. Közben kiutaztunk június elején egy olasz orvoshoz Milánóba, ott sajnos közölték, hogy a májamban progresszió van, a tumorok elkezdtek nőni. Kimentünk egy német magánklinikára Stuttgartba, ahol biztosítottak nekünk egy TACE nevű eljárást, lokális kemót a májamba, mert elvileg ez elpusztítja a daganatokat.

Ekkor már muszáj volt segítséget kérnünk, mert nem bírtuk anyagilag,

egy kezelés ára hatmillió forint volt és kettőre volt szükség előzetesen” – mesélte a kajakos.

A médiához fordultak, amelytől nagyon féltek, hogy hogyan fog elsülni, de nem volt más választásuk. Az első cikk megjelenését követően pár órával elkezdtek özönleni az adományok és a jókívánságok.

“Ekkor kaptuk a következő sokkot. Nincsenek erre szavak, hogy egy ideig bírod, egyedül bolyongsz a sötétben, próbálkozol, a család is mindent megtesz, de ugyanolyan kétségbeesett mindenki, és

egyszer csak melletted van az egész ország, beleértve a kajak-kenu társadalmat is.”

Közben a kezelés sajnos nem járt sikerrel, pedig három hónap pokoli fájdalommal járt. Három hónappal később, novemberben a kontroll azt mutatta, hogy rosszabbodott Robi állapota, a mája tele lett áttéttel. Ekkor jelentkeztek ismét az Egyesült Államokból, hogy a betegséget célzó NOTCH gátló génmutációs program második fázisa indul 2019-ben. Houstonból válaszoltak, hogy mehet a magyar kajakos, ha megfelel a program követelményeinek. Ekkor felesége, Reményi Dia írt korábbi úszótársának, aki Houstonban járt egyetemre, és szerzett is nekik szállást egy amerikai házaspárnál.

Robi a mai napig lejár kajakozni az Egyesült Államokban is

„Itthon ekkor sikerült orvost váltani, kaptam újra kemót, mert a májammal kellett kezdeni valamit, és sajnos karácsony körül a szemem is újra rosszabbodott, rendkívül gyorsan kerültem olyan állapotba, hogy nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig.

Katasztrófa volt az egész ünnep,

a szemem kidülledt és vérzett, a fejem nonstop fájt, a két ünnep között pedig senki nem dolgozott. Januárra nagy nehezen sikerült elérni, hogy újra kapjak sugarat, mert így veszélybe került a kiutazás is. Attól megint vállalható állapotba került a szemem, és amint véget ért, vettük is a repülőjegyet. Február 11-én érkeztünk meg, és másnap már a kórházban kezdtünk.”

Minden megspórolt pénzüknek búcsút intve kifizettek első körben 26 800 dollárt (kb. 7,6 millió forint) a kezelésre. Elvégezték az elővizsgálatokat, újra vettek Robi májából biopsziát, és bár az értékek a vérvétel alapján olyan kritikus állapotot mutattak, hogy ez veszélyeztethette a programban való részvételét, de az orvos mégis biztosította, nem lesz baj, el kell kezdeni a kezelést. Így február 22-én el is kezdték volna, amikor egy nappal előtte jött egy e-mail, hogy 150 ezer dollárt (mintegy 43 millió forintot) ki kell fizetni, addig nem vágnak bele.

„Majdnem elkezdtem csomagolni,

elmondani nem tudom, menyire kétségbeestünk Diával,

hogy itt vagyunk, kijutottunk, megint egy hajszálon függ az életem, és akkor egy olyan akadályt gördítenek elénk, amit nem lehet csak úgy arrébb tolni. A Fidelio ekkor állt mellénk, mert Dia testvére ismerte a főszerkesztőt, tudtak az ügyünkről, kérdezték, hogyan tudnak segíteni, de ebben kérték a Kolonics Alapítvány segítségét is. Nekik sem tudom elégszer meghálálni az elmúlt heteket, hogy Csabai Edvin ment mindenhova, képviselve az ügyemet, nyilatkozott, tárgyalt, időt és energiát nem spórolva, és még Diában is tartotta a lelket, mert voltak nagyon kemény és kilátástalan napok. Az MKKSZ részéről Kárai Péterről ugyanez elmondható, 0-24-ben a rendelkezésünkre állt ő is, amikor szükség volt segítségre. Dia eközben napi szinten próbált eljutni a pénzügyi osztályhoz, az alapítvány gyűjtése mellett elindította a GoFundMe oldalunkat is.”

Végül az alapítvány március elején elutalta azt a pénzt, ami addig összejött, ez majdnem 20 ezer dollár (5,7 millió forint) volt, hogy ez elég legyen a kezdéshez. Március 7. óta heti egyszer, minden kedden kezelik Robit. Jelenleg azért folyik a gyűjtés, mert végül abban állapodtak meg, hogy fél évet kell kifizetni, amely 94 ezer dollár (26,8 millió forint).

Heti egyszer kezelik Houstonban Robit

Már az első houstoni kezelés után sokkal jobbak lettek Robi májértékei, lejjebb és lejjebb mennek a korábban kritikus értékek, emellett megszűnt a fejfájása és a csontjai sem fájnak, sokkal jobban érzi magát.

„A kezelés után mondjuk rettentő rosszul vagyok, hányingerem van és gyakran hányással is jár, de ezen a héten jobb volt. Persze nem kiabálok el semmit, kellenek a képalkotók május elején, hogy lássuk, hogyan hat a gyógyszer. Sokat fogytam, 85 kg volt a versenysúlyom, most 73 kg vagyok. Egy applikáció, a dietetikus és Dia segítségével próbálom felhízlalni magam, és minden nap edzeni, de

legalábbis a heti négyet próbálom tartani akkor is, ha rosszul vagyok.

És ami a legjobb, kajakozni is járok, mert Ivan Lipovac, egy volt horvát kajakos, akivel 10 évvel ezelőtt együtt edzőtáboroztunk, most itt dolgozik a klinikán, az MD Andersonban, ahol kezelnek. Ő visz a helyi miniközösségbe, mert itt elég kevesen kajakoznak. Nem hiszem, hogy vannak véletlenek. A ház, ahol élünk, egy álom. Egy külön kis lakásunk van Diával, van egy konditerem is a kert végében, így nem kell messzire mennem, ha edzeni akarok.”

Feleségével, Reményi Diánával

Eddig az adományokból a GoFundMe oldalon 23 ezer dollár (6,5 millió forint) gyűjt össze, épp a héten kaptak egy névtelen 1000 dolláros adományt, az alapítvány pedig eddig 10 millió forintot gyűjtött.

„Én senkit nem szeretnék kiemelni, de azt nem hagyhatom szó nélkül, hogy Szellák Szabina eladta három hajóját, azért, hogy nekem segítsen, pedig nem is ismerjük egymást, és az így gyűjtött 800 ezer forintjával lépte át az alapítvány a tízmillió forintos álomhatárt. Amikor ezt megtudtam, percekig meg sem tudtunk szólalni” – mesélte Robi.

„Egyébként is el akartam adni a hajóimat, és amikor láttam, hogy lehet Robit támogatni, akkor egyből jött az ötlet, hogy erre szánom a pénzt – reagált a mindössze 16 éves Szellák Szabina, aki nem mellékesen ifjúsági világbajnok kajakos. – Persze vehettem volna belőle másik hajót, vagy bármi mást magamnak,

de szerintem neki sokkal nagyobb szüksége van erre a pénzre, mint nekem.

Azt azonban szeretném leszögezni, hogy nem azért csináltam, hogy ebből hír legyen, az volt a célom, hogy segítsek Robinak. A szüleim is rendszeresen jótékonykodnak, ezt tanítják nekem is, és pedig mindig próbálok segíteni, ahol és akinek csak tudok. Ez volt azonban az első ilyen volumenű jótékonykodásom, amikor eladtam valamimet ilyen sok pénzért. Hat éve vagyok a sportban, sajnos nem ismerek még mindenkit, így Robit sem, de ha lehetőség nyílik rá, mindenképp szeretnék vele találkozni.”

Ez volt az egyik hajó, amit eladott Szellák Szabina

Hogy mekkora erőt ad mindez Tóth Róbertnek, azt ő maga sem tudja szavakba önteni.

„Hatalmas kincs a kajak-kenu társadalom tagjának lenni,

sehol máshol nincs ekkora összetartás, ebben biztos vagyok. De minden üzenet és segítség annyira jólesik, olyan sokat számít. Ezt nem igazán lehet szavakkal elmondani, hogy itt a világ végén sem vagyunk egyedül.”

Ha Ön is szeretne segíteni Tóth Róbertnek, akkor megteheti az erre a célra létrehozott internetes oldalon ide kattintva, vagy a Kolonics Alapítványon keresztül is utalhat pénzt:

KOLONICS GYÖRGY ALAPÍTVÁNY
Adószám: 18135396-2-41
Nyilvántartási szám: 01-01-0010844
Bankszámlaszám: 12100011-10241521 (Gránit Bank)
Közlemény: Tóth Róbert amerikai gyógykezelés

Az idén is megszületik a varázslat a Balatonon

Lángossal vagy anélkül, ezen a nyáron ismét rajthoz állhatnak a vízi sportok kedvelői a magyar tenger déli partján, ahol tavaly is kiváló volt a hangulat. A 2019-es Balaton-átevezésre már várjuk a nevezéseket.

Hír

Kajakban, kenuban, SUP hátán vagy épp sárkányhajóban lapátolva is megtehető majd a közel 10 km-es táv, azon a vitorlásokból összeállított vízi folyosón keresztül, amely a déli partról vezet át Badacsonyba és vissza. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség által először megrendezett, 2018-as hagyományteremtő esemény sikere nyomán már javában zajlanak az idei program szervezési munkálatai. A július 6-án Fonyódról induló szabadidős regatta célja továbbra is az, hogy széles közönség számára kínáljon biztonságos lehetőséget egy igazán élményszámba menő sportteljesítményhez. Az élményfaktor fokozása érdekében, valamint, hogy a lebonyolítás még gördülékenyebb lehessen, néhány újítással is előrukkolnak majd a szervezők.

– Szeretnénk egész napos programot nyújtani a résztvevőknek, hogy ne csak a vízen, hanem a táv teljesítése után a parton is szórakozási lehetőségek várják a Fonyódra érkezőket – mondta Berényi Péter szervezési igazgató. – Fontosnak tartjuk a nevezési rendszer megreformálását is,

mindenképp egyszerűbb lesz a tavalyinál.

De módosításokat tervezünk a díjazás tekintetében és a vízi út kialakításában is, hogy a fordulók jobban beláthatóak legyenek.”

Tavaly a 746 hajóegység nevezésével minden elképzelést felülmúlt a jelentkezők száma. “Teljesen reális az az elképzelés, hogy még többen vesznek majd részt a programon – folytatta Berányi Péter. – Ez egy szabadidős verseny, és tavaly rengetegen jöttek úgy is, hogy reggel felkeltek, gondoltak egyet, és beneveztek. Tavaly nem reméltük, hogy ennyi érdeklődő, illetve induló lesz, de erre számítva, idén a megközelítést, közlekedést illetve a parkolást is szeretnénk megkönnyíteni a résztvevők számára.”

Az idén még gördülékenyebb lesz a nevezés

Bár a sajátos körülmények közt való evezést a nagyközönség számára hozták létre, jó néhány aktív sportoló és egykori bajnok is hajóba szállt a tavalyi megmérettetésen, és terveik szerint az idei programot sem hagyják ki.

“Számomra azért is volt meghatározó élmény, mert öt év után térdeltem újra kenuba –mesélte Csabai Edvin 17-szeres maratoni kenuvilágbajnok.

De maga a hely is hozzájárult a varázslathoz,

hiszen bár sokféle vízen versenyeztünk már, a Balaton ebből a szempontból még „szürke foltnak számított. Fantasztikus volt az is, hogy mi, öreg csontok csapathajóban, hetes kenuban tettük meg a távot és megtapasztalhattuk, hogy nem kopott meg az érzés.  Visszafelé már résztávoztunk is.”

Storcz Botond sárkányhajóban, az Olimpiai Ötpróba részeként teljesítette a kihívást, mondhatni, maradéktalanul, noha a lángosevés kimaradt. “Az élmény attól is egyedi, hogy normálisan nem engedélyezett így átkelni a Balatonon, és én nagyon élveztem, hogy most olyan perspektívából is megtapasztalhattam a tavat, ahonnan egyébként nem. Talán az a legfontosabb, hogy ez egy mindenki által teljesíthető verseny, ugyanakkor van sportértéke. Lángossal, meg anélkül is” – mondta az olimpiai bajnok korábbi kajakos.

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség várja a nevezéseket ide kattintva, valamint érdemes lesz követni az esemény Facebook-oldalát is friss hírekért.