Mégse

Akinek duplán kellett megfelelni

Gazdag edzői pályafutása alatt dolgozott az Elektromosban, a Fradinál, a Csepelben és az MTK-nál is, de karrierjének talán a legfontosabb állomása a KSI, ahol 10 éven át volt vezetőedző. A legnagyobbaktól tanulta a szakmát, rendkívül sikeres versenyzők, és edzők kerültek ki a kezei közül. Nagy László február 11-én 70 éves lett.

Hír

– Gondolom Ön sem vezetőedzőként kezdte a kajakozást, hogy ismerkedett meg a sportággal?

– Érdekes módon a kapcsolatom a kajakozással egybeesik a KSI 1963-as megalakulásával, a tesnevelő tanárom a gimnáziumban elkezdte gyűjteni a kajakosokat a szakosztálynak, de én mégsem oda mentem, hanem a Ferencvárosba kezdtem, mert Fradi-szurkolóként ez tűnt logikusnak. 1964-ben a későbbi szövetségi kapitány, Péhl József vett fel az FTC-be. Azért akartam kajakozni, mert 1956-ban paralizist kaptam, ami miatt sosem tudtam rendesen használni a lábam, gondoltam nekem való lesz, mert a hajóban csak ülni kell. Persze hamar kiderült, hogy rosszul gondoltam, hiszen nem nem tudtam a többiekkel futni menni, és a hajóban is labilisabb voltam.

– Nem kicsit kellett ahhoz eltökéltnek lenni, hogy mégis ottragadt a Fradinál….

– Ezt egy ott dolgozó utánpótlásedzőnek, Endreffy Lórántnak köszönhetem, aki sokszor megkért, hogy segítsek neki. Tanítgattuk, illetve együtt vittük túrázni a kicsiket, így elkezdtem az edzői pálya felé irányulni. Első állásomat mégsem a Fradinak köszönhetem, 1971 nyarán az Elektromosból a szezon közepén távozott az edző, odavettek egy hónapra, mert addigra már volt segédedzői papírom. Az egy hónapból végül majdnem három év lett, szép eredményeket értem el, például magyar bajnoki címet nyert nálam Pallovits Angyal – aki később Kovács Katalain nevelőedzője lett – ami azért volt nagy dolog, mert az Elektromos előtte évekig nem nyert aranyérmet a bajnokságon.

– Így hát visszahívták a Fradiba….

– Pontosan, és elkezdtem együtt dolgozni a szakma akkori krémjével. Abban az időben Péhl Jóka volt a szövetségi kapitány, mellette követhettem többek között Parti János, Granek István, Szabó Ferenc és Hajba Antal tevékenységét is, és rengeteget tanultam tőlük. A Fradiból hamar belekerültem a körforgásba, 1976-ban már előfordult, hogy amíg Jóka a válogatott mellett dolgozott, addig én vezettem Rajnai Klári edzéseit, aki a korszak legjobb női kajakosa volt. Aztán a 76-os olimpiai után Péhl József nem maradhatott kapitány, lekerült Csepelre, ahova mi is követtük Klárival, onnantól kezdve már hivatalosan is az edzője voltam. Fontos hozzátenni, hogy a váltással akkor is hatalmas szerencsém volt, mert ott is kiváló kollégák közé kerültem, mint például a Vass Pista, akit Séra Miklós mellett minden idők egyik legnagyobb edzőjének tartok.

– Éppen a napokban láttam egy korabeli fotót, a 70-es évek végén készült egy válogatott edzőtáborban, ahol fiatal trénerként már ön is ott áll. Milyen érzés volt még a harmincadik születésnapja előtt ilyen lehetőséghez jutni?

Hihetetlen élmény volt. Gondolja el, 6 éves korom óta tulajdonképpen mozgássérült vagyok, mégis volt olyan tornatermi edzése a válogatottnak, amit Parti János megbízásából én tarthattam meg. Tudtam, hogy ott lesz az egész felnőtt keret, előtte egész éjjel nem aludtam. Aztán másnap ott billegtem a rossz lábammal Csapó Géza, Bakó Zoltán, Wichmann Tamás, vagy éppen Foltán László és Vaskuti István mellett, de elfogadtak, pedig az összes gyakorlatot el sem tudtam volna végezni. Az élet más területein sokszor éreztem azt, hogy az állapotom miatt duplán kell megfelelnem, de a sportban szerencsére nem. Elfogadtak, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

– És közben persze egyre keresettebb edző lett. Hogyan került végül a Csepelből az akkor még kizárólag utánpótlásneveléssel foglalkozó KSI-be?

– Füzesséry Gyula hívott át 1984-ben, mert egy kolléga kilépett a szakosztálytól, és Simi (Simon Miklós) ott maradt legalább 60 gyerekkel egyedül. Egy évvel később vezetőedző lettem, nagyon jó csapatot építettünk, kenus edzőnek áthívtam a Csepelből Koletics Mikit, és alaptvetően akkor alakult ki a feladásos rendszer a klubnál, 13-14 éves korig Simi foglalkozott a kajakos gyerekkel, aztán átkerültek hozzám. Akkoriban vettem oda az ificsapat mellé segédedzőnek Schmidt Gábort, a szövetség mai elnökét, rajta már akkor látszott, hogy nagyon sokra hívatott, tele volt akarattal és elhivatottsággal.

– 10 éven át volt vezetőedző, gyorsan jöttek a jó eredmények?

– 1987-re már volt ifi válogatott versenyzőnk, később a Magyar Olimpiai Bizottság jelenlegi főtitkára, Vékássy Bálint révén világbajnokunk is. Volt több kiváló versenyzőnk akkoriban, például Ács Tamás, Bauer Márton, Kovács Ákos, és csatlakoztak hozzánk a Storcz-fivérek is az UTE-ból, szóval egy tényleg nagyon erős csapat jött össze. 1995-ig dolgoztam a KSI-ben, ahol akkoriban még csak utánpótlásképzés zajlott, ugyanakkor a tehetséges versenyzőim már kinőtték az ifit, ezért az egész csoporttal együtt átigazoltunk az MTK-ba.

– Ahol minden idők egyik legerősebb csapata jött össze, hogy fértek meg egymás mellett a fiatal tehetségek, és a nagy nevek?

– Valóban, ott annyira erős csapatom lett, hogy az 1996-os atlantai olimpia előtt egy-két kivételtől eltekintve az egész felnőtt férfi kajakos válogatott nálam készült. Szerintem jól megvoltunk, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kaliberű versenyzőkkel dolgozhattam akkor, mint például Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila. Aztán az 1996-os olimpia nem úgy jött össze nekünk, ahogy terveztük, elképzelhető, hogy én is hibáztam, illetve akklimatizációs gondok adódtak, amikor megérkeztünk az USA-ba. Atlanta után a csoport feloszlott, én pedig a következő évben már újra Csepelen vezettem egy 30 fős fiatal lányokból álló csapatot. Nagyon jó szívvel emlékszem arra az időszakra is, mert rengeteget kaptam a társaságtól. Nem értünk el nagy eredményeket, de a lányok imádtak lejárni kajakozni, tőlük kaptam pályafutásom legszebb ajándékát, egy 30 fős versenykajak-makettet, amit a magyar válogatott egyik főszurkolója, Ladunga Károly gyártott le, a versenyzőim pedig gyurmából beleformázták saját magukat a hajóba. Ez a relikvia a mai napig kint van otthon az ebédlőben.

– Egész pályafutása alatt jellemző volt, hogy a felnőttekkel való munka után állandóan visszatért az utánpótlásneveléshez, ezt sosem érezte tehernek?

– Talán közhely, de mindkét területen ugyanolyan szívesen és lelkesen dolgoztam. Tényleg hatalmas élmény Gyulay Zsolttal kimenni a vízre, és neki vezetni edzést a motorcsónakból, de ugyanúgy imádtam a kicsikkel is foglalkozni. Az újabb csepeli kitérő után visszatértem az MTK-hoz, ahol többek között az akkor nagyon fiatal Vad Ninettával foglalkoztam, majd újra hívott a KSI a legkisebbekhez. Akkor megmondtam Ninának, hogy tartson velem, ha akar, a KSI-ben edzősködik az egykori tanítványom, Mórocz István, vele folytathatja a munkát, mert én csak a legkisebbekkel szeretnék foglalkozni. Aztán kettőjük kapcsolatának több felnőtt világbajnoki cím lett az eredménye. Közben mi – újra a KSI-ben – Szigeti Viktóriával elindítottunk egy programot a legkisebbeknek, ebből a hat éves munkából olyan nevek jöttek ki, mint Gazsó Dorka, Bakó Olga, Racskó Fruzsina, vagy éppen Varga Ádám. Nekem pedig legalább akkora öröm volt 20-30 kisgyereket három nap alatt a nulláról megtanítani kajakozni, mint korábban Gyuzsóval dolgozni. De hasonlóan szívesen foglalkoztam 2005 és 2008 között Angyal Zoltán kapitánysága idején az U23-as válogatottal vezetőedzőként, hiszen abba a csapatba tartozott akkoriban például Kozák Danuta, Dombi Rudolf, Sík Márton, és az MKKSZ mostani szakmai igazgatója, Boros Gergely is.

– Aztán 2013-ban, több mint 40 év után befejezte az edzősködést, miért?

– Mindig is azt gondoltam,  hogy edzőként addig tudok hiteles maradni, amíg egészséges vagyok, és megvan az energiám ahhoz, hogy átadjam a tapasztalataimat, ez az állapot nálam 63 éves koromig tartott. De azóta sem ülök állandóan otthon, van egy telkem Nagymaroson, szemben a fellegvárral, kora tavasztól késő őszig gyakorlatilag ott élek. A “birtokot” életem egyik fő művének tartom, főzőcskézek a kertben, és barátokkal csodálom a panorámát. Az edzői pályafutásomra pedig szívesen gondolok vissza, sokkal több jót kaptam a sportágtól, mint nehézséget. Volt szerencsém kiváló kollégákkal, és versenyzőkkel együtt dolgozni, és nagyon meg tudok attól hatódni, amikor meghallom, hogy a korábbi tanítványok milyen szép emlékeket őriznek az együtt töltött évekről. Természetesen nem lehetett minden versenyzőmből olimpiai-, vagy világbajnok, de rengetegen lettek sikeres emberek az élet más területein, és ha erre gondolok, akkor nagyon elégedettnek érzem magam.

„A legjobb versenyzőmet ajándékba kaptam”

Igazi unikum volt a sportágban – mesélik róla a kollégák. Tény, hogy rajta kívül nem termett a hazai vizeken olyan edzőnő, aki hasonló sikereket ért volna el a kenus szakágban. Hajdú Gyula egykori trénere, Maros Éva nyolcvanéves.

születésnap
Hír

– Olyan, mintha csak tegnap hagytam volna abba a versenyzést… – mondja nevetve a jellegzetes, rekedtes hangján. Az aktuális korlátozások különösebben nem zavarják; korosztályának egyik legaktívabb Facebook-felhasználójaként ma is napi szintű kapcsolatot tart a sportággal…            

– A lábam miatt most nehezen járok, amit azért is sajnálok, mert még mindig szívesen részt vennék a szövetség munkájában. Annak idején Sarlós Éva vette át tőlem a minősítési rendszer feladatait – sajnos már ő sincs, ahogy sokan mások… De azért hetente még háromszor-négyszer rámtelefonál valaki, és érdeklődik, hogy vagyok. Sok ismerőst gyűjtöttem: ’57 óta vagyok a sportágban…

– Meddig versenyzett aktívan?

– ’61-ig. Korábban úsztam is, de attól egészségügyi okokból eltanácsolt az orvos. Így kerültem a Sirály csónakházba. Mohácsi Ferenc volt az első edzőm, illetve Gelle Sándor. Az ő halála után hívott Cseh Lajos, hogy dolgozzam a szövetségnek. Elsősorban persze edző voltam, a minősítést mindig csak társadalmi munkában csináltam. Pesten, ahol Sziklenka Laci volt a kollégám, csak másodállásban dolgoztam edzőként. 

– Az igazi kihívást és lehetőséget viszont a vidék hozta. Milyen apropóból került Miskolcra?

– Urbán Gyula, az akkori vezetőedző – akivel együtt végeztünk a TF-en –  hívott azzal, hogy a Diósgyőr két csoportnak is edzőt keres. 

– Legnagyobb sikerét Hajdú Gyula révén érte el, az MVSC színeiben. Gondolom, nem ő volt az első kenus, akinek edzést tartott…

– A két edző nélkül maradt csoportban többen is kenuztak. Hajdú Gyula viszont azért volt különleges eset, mert vele valahogy nem jöttek ki az edzők. Az elnök, Kállai József mondta is: „ha már Éva sem bír vele, akkor nem tudom, mit fogunk csinálni”. Gyula elsősorban rövid távon ment jól és már junior korában sorra nyerte a versenyeket. Úgy kaptam őt, mint egy ajándékot. Valahogy rögtön közös nevezőre jutottunk.

– Olyan időszakban szerepeltek az élmezőnyben, amit a magyar kenusport egyik csúcsidőszakának tekinthetünk: jó néhány klasszis közt sikerült bizonyítaniuk. Mi volt a titok?

– Hogy össze tudtunk csiszolódni.

Csak ránéztünk egymásra és már tudtuk is, mi újság van.

Tanítani már nem nagyon kellett őt; persze, ha valamit nem tudtam, akkor megkérdeztem a kollégáimtól. Nagyon sokat segítettek, főként az edzőtáborokban. Szabó Ferenc, Dávid Géza, Tóth Árpi és még sokan mások.

– Elfogadták Önt a kenus edzőnői minőségében?

– Mindig elfogadtak. Sosem volt ezzel probléma. A segítségre viszont más értelemben is szükség volt: három hétre nem lehetett csak úgy letenni Dunavarsányban a fenekemet, és addig ott pihengetni. A szakosztályt addig rá kellett bíznom másra. Nagyon szerettem Miskolcon lenni. Egy butaságot viszont elkövettem ott: férjhez mentem…

– Hajdú Gyula Sarusi Kis Jánossal ’82-ben, Belgrádban szerzett világbajnoki címet. Ez volt a legnagyobb siker – és egyben a legszebb „pillanat” is?

– Voltak azért emlékezetes, szép pillanatok ezen kívül is. Például, amikor ’78-ban Gyula     C-1  500-on indult, szintén Belgrádban. Ott szurkoltam a kis képernyős tévé előtt, megnyeri-e …  A párossal szerencsénk volt. Kár, hogy utána Parti János szétszedte azt a párost, de hát a múltat fölösleges bolygatni. Így alakult. 

– Az edzői hivatás és a vele párhuzamosan végzett versenybírói-minősítési munka mellett jutott ideje, energiája a sporton kívül egyébre is?

– Semmi mással nem foglalkoztam,

az én életem csak a kajak-kenuról szólt.

Reggel korán kezdtem, este pedig előfordult, hogy kilenckor értem haza. A hétvégeken versenybíráskodtam, közben pedig, amikor tudtam, rohantam föl Pestre, meglátogatni az anyámat. 

– Születésnapi kívánságon gondolkodott már?

– Egyedül élek, rokonságom nincsen, de nagyon sok baráttal tartom a kapcsolatot. Ez jó érzés, ahogy például az is, hogy olyan edző követte a példámat Miskolcon, aki annak idején az én csapatomban kenuzott.  Elégedett vagyok az életemmel, kívánságom sincsen, legfeljebb annyi, hogy minél előbb le tudjak menni a harmadik emeletről anélkül, hogy meg kelljen állnom…

VASKUTI ISTVÁN

„Éva néni egy valóságos intézmény volt. Olyan szinten képviselte és tartotta fejben az egész minősítési rendszert, hogy az hihetetlen. Jobban tudta, ki hol, mikor indult és hogyan szerepelt, mint maguk a versenyzők. Ha próbálkozott is valaki csibészségből, esélye sem volt átverni őt. Nagy elismeréssel tekintek rá a minősítő-bírói és az edzői teljesítménye miatt is.”

Az ICF támogatja az új tokiói időpontokat

A Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) támogatja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) döntését, amely szerint a 2020-as tokiói olimpiát és paralimpiát jövő év júliusában és augusztusában (2021) rendezik meg.

Hír

A NOB és a japán szervezők ma bejelentették, hogy az olimpiát jövő év július 23-tól augusztus 8-ig tartják meg, míg a paralimpiai játékokat augusztus 24. és szeptember 5. között rendezik meg.

Az ICF szerint ez a legigazságosabb döntés ami a sportolók és tisztviselők szempontjából születhetett, mert így mindenkinek lehetősége lesz arra, hogy tisztességesen felkészülhessen a világ legnagyobb sporteseményére. 

“Folytatjuk a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal való együttműködést azért, hogy véglegesítsük azoknak a kvalifikációs eseményeknek az időpontjait, amelyeken meg lehet szerezni a még ki nem osztott kvótákat” – mondta az ICF főtitkára, Simon Toulson.

„A NOB azt is bejelentette, hogy a már kiosztott kvóták a következő évi játékokra is érvényesek, ez a döntést is teljes mértékben támogatjuk.”

“Nyilvánvaló, hogy az idei játékok kényszerű elhalasztása sok kellemetlenséget okozott a sportolóknak, és az egész kajak-kenus közösségnek, ám pontosan tudjuk, hogy világszerte emberek tömegei ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek.”

Simon Toulson főtitkár arról is beszélt, hogy az olimpiai és a paralimpiai játékok új időpontjai ütköznek néhány olyan eseménnyel, amelyek már szerepelnek az ICF 2021-es versenynaptárában, de a szövetség együttműködik a szervezőkkel, és igyekszik olyan új időpontok kijelölni, amelyek a lehető legkevesebb kellemetlenséget okoznak az érintettek számára. 

“Az olyan hatalmas multisport-események elhalasztása, mint az olimpia és a paralimpiai, sosem egyszerű feladat, és minden érintettnek sok fejtörést okoz” – mondta Toulson.

„Nagyon szerencsések vagyunk az ICF-nél, mert kiemelkedően lojális és professzionális helyi szervezőbizottságokkal működhetünk együtt. Keményen fogunk dolgozni azért, hogy a szükséges változtatások ne okozzanak túl sok kellemetlenséget ezeknek a fontos partnereknek.

„Számunkra továbbra is a nemzetközi kajak-kenu közösség tagjainak egészsége és biztonsága a legfontosabb. Köszönjük mindenkinek az eddig tanúsított türelmét!”

Az ICF hétfői közleményét azzal zárja, hogy ezekben a nehéz időkben is folyamatosan kapcsolatban állnak a NOB-al, és időben beszámol majd a legfrissebb információkról.