Mégse

Aki esélyt adott mindenkinek

Spang Ottó nevét jobbára onnantól jegyzi a sportági szakirodalom, hogy a nyolcvanas évek elején Kőbán Rita trénere lett. A nyolcvanadik születésnapját ünneplő mesteredző szakmai pályafutása azonban jóval korábban indult. „ Ottó bácsi lányai” pedig a kilencvenes években szerezték legmeghatározóbb kajakos emlékeiket…

80 éves Spang Ottó
Hír

– Mindig víz mellett laktam. Először a Tisza mellett aztán Budafokon. Miután az árvíz kiöntött minket, Pesterzsébeten kaptunk lakást az ötvenes évek közepén. Ott szintén a Duna mellé kerültünk, így a víz közelsége miatt hamar kikötöttem a Pesterzsébeti Vasas Testedző Körnél,  bár akkor még nem fogott meg különösebben a kajakozás. Pár évvel később viszont, amikor az öcsém kezdett lejárni, elkísérgettem és én is evezgettem. Segítettem az akkori edzőmnek, ellestem tőle dolgokat és közben versenyeztem is. A hatvanas évek végén aztán elment a trénerünk és mivel én voltam a legidősebb, nekem kellett a lelket tartani a többiekben. Három évig még fenntartottuk a csapatot, de ehhez el kellett végeznem egy segédedzői tanfolyamot. ’71-ben szűnt meg a szakosztály, akkor a csapattal együtt átkerültem Csepelre.

– Edzői minőségben?

– Akkor ott ez egy kérdés volt, hogy hogyan szeretnék átigazolni. Versenyzőnek már elég idős voltam, ezért edzősködést vállaltam inkább. Persze, ennek érdekében újabb tanulmányokra volt szükség, így először elvégeztem egy két éves képzést, aztán pedig a Testnevelési Főiskola edzői szakát.

– Kikre tekintett fel példaként akkoriban? Kinek az evezési stílusát találta követésre, tanításra méltónak?

– Abban az időben sok jó versenyző volt; Hesz Mihály, Szöllősi Imre… de többekre is követendő példaként néztünk fel.

– Miben hoztak igazán nagy váltást a csepeli évek?

– Mindenekelőtt abban, hogy már nem csak kajakosokkal kellett foglalkoznom, hanem kenusokkal is. Amikor az akkori szakfelügyelő, Kulcsár János odakerült hozzánk vezetőedzőnek, készített egy felosztást, ki kikkel dolgozik majd. Énrám az utánpótlás-nevelést bízta, egy az egyben. Úgyhogy a csoportomban együtt voltak a kajakosok, kenusok, fiúk, lányok, mindenki. Elég szerteágazó feladat volt, de meg kellett csinálni. Sok mindent tanultam akkor a főnökömtől és a gyerekektől is.

– Mondana egy olyan dolgot, amit ez utóbbiaktól tanult, bármi is legyen az!

– Többek közt a megértést, a türelmet és azt, hogy ne ítélkezzek előre. Sokan vélekedtek úgy, hogy ha egy gyerek jelentkezik, mindjárt meg lehet állapítani, hogy válhat-e belőle „valaki” a sportágban, vagy nem. Én ezt tagadom, mert több olyan példával is találkoztam, ami megcáfolta ezt az elméletet. Például lejött egy 10 év körüli kislány, aki alig fért bele a kajakba, viszont nagyon igyekezett. Egy év múlva teljesen megváltozott az alkata, sudár lett és aztán ragyogó eredményeket ért el a korosztályában. Szóval

megtanultam, hogy ne higgyek a látszatnak,

adjak mindenkinek esélyt, aki sportolni szeretne.

– Ezen kívül mi jellemezte még az edzői stílusát, illetve szokásait?

– Például az, hogy mindent együtt csináltunk. Én is futottam, eveztem a tanítványaimmal.

– Ők hogyan élték ezt meg?

– Nagyon pozitív hatást gyakorolt rájuk, szerettek velem futni. Később már egy kicsit megterhelő volt nekem, hiszen a tanítványok túlszárnyaltak és koromnál fogva már nem ment annyira a mozgás. A másik dolog, ami edzőként jellemző volt rám: minden gyereket meghallgattam, megpróbáltam átérezni a gondjaikat, ha voltak. Komolyan vettem őket és ez tetszett nekik.

– Említene egy meghatározó élményt a hetvenes évekből?

– Nem egy konkrét esemény, de fontos és emlékezetes számomra: nekem akkor kialakult egy olyan csapatom, akik ifi szinten már válogatottak lettek, és bár teljes mértékben elfogadtak vezetőnek, mégis szinte baráti viszonyban voltunk. Minden problémájukat megosztották velem, még a magánjellegűeket is, nem volt olyan téma, amit ne tudtunk volna megbeszélni.

– Időközben azonban újabb vezetői utasítás érkezett…

– Igen, úgy alakult, hogy ismét vezetőedző-váltás történt: az előző szövetségi kapitány, Péhl József érkezett Kulcsár János helyére. Neki más felfogása volt az edzői munkavégzés terén, így új beosztást készített, amiben rám osztotta a női szakágat. Onnantól kezdve csak lányokkal foglalkoztam, egészen ’97-ig, amíg el nem jöttem Csepelről.

– Mit szólt akkor ehhez a döntéshez?

– Nem nagyon tetszett, bevallom őszintén. A csapatomban a fiúk voltak eredményesebbek; bár a lányok is igyekeztek, de ők valahogy nem találták meg annyira az érvényesülésüket a sportban. Így aztán keserű volt a szám íze, de nem volt mit tenni. Elfogadtam ezt a beosztást, ráálltam erre a vonalra és később bebizonyosodott, hogy nem is volt ez olyan rossz döntés.

– Bizony, az élet olykor nagy varázsló… hiszen nem sokkal később találkozott Kőbán Ritával…

– Igen, Rita ’81 végén került oda a Fradiból. De már előtte is volt olyan tanítványom, aki kiemelkedett a női mezőnyből: Huber Henriette. Rita átigazolása nem volt problémamentes, hiszen az érvényben lévő szabályok szerint egy évet ki kellett hagynia. Ez egy nagy próbatétel volt a számára, hiszen nehezebb úgy fenntartani a motivációt, hogy nincs bizonyítási lehetőség. De ő annyira céltudatos volt már fiatal korában is, amelyekkel áthidalta ezt az időszakot.

– Az imént azt mondta, nem szerencsés ítélkezni egy fiatal versenyző jövőjére vonatkozóan, legalábbis negatív irányban. Rita esetében mennyire volt előre sejthető, hogy mire lesz képes?

– Habitusát tekintve már akkor eléggé magabiztos volt, de főként az edzéseken nyújtott teljesítménye engedett arra következtetni, hogy nagy eredményekre képes. Amikor pályákat mentünk, már megmutatta az oroszlánkörmeit, hogy milyen fantasztikus energia van benne. ’83-ban már nyílt EB-t nyert Bydgoszcz-ban, ahová jöttek amerikaiak, kanadaiak is. Előtte, ugyanabban az évben lett első az IBV-n. Utolsó éves ifiként a szövetség már beválogatta a felnőtt keretbe. Akkor történt egy kis malőr, mert Rita nagyon szeretett motorozni és egy alkalommal, amikor elesett, Parti János, az akkori szövetségi kapitány kitiltotta őt a válogatott edzőtáborból és csak a központi időreevezésekre mehettünk le Dunavarsányba. Mivel nekünk kimért pályánk volt Csepelen, tudtam, hogy jobb bárkinél, aki az ellenfelei közül lenn van. Az első válogatón ezt meg is mutatta és ő lett az egyes menő.

– Los Angeles bojkottja bizonyos értelemben ismét próbára tette önöket…

– Igen, Rita jó esélyekkel indulhatott volna. Németországban, a pótolimpián Birgit Fischer mögött lett második, mégpedig úgy, hogy a győztessel ellenétben ő a legrosszabb pályát kapta. Aztán jöttek a világbajnokságok, Mechelen, Montreál, Duisburg… majd egy kisebb affér, ami miatt egy időre kicsit kikerültem a „pikszisből” azáltal, hogy nem egészen értettem egyet Parti válogatási elveivel. Később rendeződtek ezek a nézeteltérések és a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba. A kilencvenes évek elején viszont Rita úgy döntött, hogy egyesületet vált és elment Újpestre, ahol volt akkor egy feltörekvő lánycsapat.

– Hogyan élte meg akkor ezt a döntést?

– Egy kicsit fájt belül, de elgondolkodtam rajta és rájöttem, hogy a lánynak igaza van. Végül is, ő viszi vásárra a bőrét, ráadásul, nem kicsi a tét, hiszen benne van, hogy olimpiát nyerhet. Így aztán megértettem a döntését és áldásomat adtam rá.

– Ilyen helyzetben különösen fontos lehet, hogy az ember új célokat, új motivációkat találjon. Önnek mi segített ebben?

– Ismét egy vezetői döntés adott új irányt: Péhl József ezt követően az utánpótlás nevelésével bízott meg. Ebben az időben talán az ország egyik legjobb utánpótlás-korú lánycsapatát irányíthattam. Csepel után két évet töltöttem még el a Budapesti Spartacus-nál, aztán befejeztem a pályafutásomat.

– Vannak, akik ezáltal teljesen elszakadnak a sportágtól…

– Én is elszakadtam. De a kilencvenes évek közepén született unokáimmal sokat jártam vízre. Túrázni is elvittem őket a Felső-Tiszára, nagyon élvezték.

– Mit tart az edzőként töltött évtizedek legszebb emlékének?

– Mindig a legelső győzelem a legszebb, így számomra a montreáli VB ilyen, amikor Rita először lett világbajnok ’86-ban. De amikor Barcelonában illetve Atlantában olimpiát nyert, akkor is nagyon boldog voltam és arra gondoltam, hogy valahol nekem is van egy kis részem abban, hogy mindezt elérhette.

– Ha a sportélettel nem is, de az egykori tanítványokkal ma is aktív kapcsolatban áll…

– A már említett hajdani fiúcsapattal, akik a barátaim lettek, azóta is találkozunk. És a lányok közül is vannak néhányan, akik rendszeresen ellátogatnak hozzám. Ilyenkor jól kibeszélgetjük magunkat. Még Facebook-csoportot is kreáltak, „Ottó bácsi lányai” címszó alatt. Tudja, az az érdekes, hogy ők pont azok közül valók, akik nem is voltak annyira sikeresek. Mégis, mindig megköszönik, hogy foglalkoztam velük, mert úgy érzik, hogy sokat kaptak azoktól az időktől és a sporttól.

Megműtötték Gál Pétert

A szolnoki kajakost négy héttel ezelőtt ütötte el egy figyelmetlen autós a zebrán, a bal vállán megsérült izületi tokokat műtéttel kellett helyrehozni. A beavatkozást kedden végezték a Sportkórházban, a válogatott kajakos már otthon van, legkorábban szeptemberben szállhat vissza a hajóba.

Hír

“Készült egy MR-vizsgálat, ami megállapította, hogy a jobb vállam nem szenvedett komoly sérülést, a balt viszont meg kellett műteni – mondta Gál Péter. – A Sportkórházban a járvány után

én voltam az első beteg a műtőben,

három holland csavart kaptam a vállamba, ezek fixálják a megsérült ízületi tokokat. Az orvosom, Dr. Pavlik Attila, és keretorvosunk Dr. Toman József szerint jól sikerült a beavatkozás, vannak még fájdalmaim, remélem azok hamar elmúlnak.”

A baleset május 9-én történt, a versenyzőt futóedzés közben, egy kétsávos út zebráján ütötték el. Nem emlékszik pontosan a baleset körülményeire, de szerencsésnek tartja magát.

“A külső sávban érkező autós elengedett, a belső sávban közlekedő hölgy azonban nem vett észre, és elütött. Nem tudom pontosan, hogy mekkora tempóval jött, talán nem hajtott túl gyorsan, de így is komoly ütést kaptam. A vétkes sofőr azóta többször érdeklődött az állapotom felől, nem haragszom rá, mindenki követhet el hibákat. Összességében

járhattam volna sokkal rosszabbul is.”

A szolnoki versenyző a jobb vállát már óvatosan elkezdhette mozgatni, a balt viszont még négy hétig rögzítőkötés védi, utána indulhat a rehabilitációja. Ha minden jól halad, akkor Gál Péter szeptemberben újra vízre szállhat, így nem kellett feladnia tokiói álmait. 

“Kiváló állapotban voltam, amikor a baleset történt, pont előtte mentünk először pályát, és erősebbnek éreztem magam, mint tavaly tavasszal. Így most pontosan tudom, hogy milyen munkát kell majd végeznem szeptembertől, hogy jövőre jó formában térhessek vissza. Mindent megteszek azért, hogy ott lehessek az olimpián” – tette hozzá a válogatott versenyző.

Szekszárd szintet lépne

Éppen tíz éve, hogy a maratoni világ-, és Európa-bajnok Jámbor Attila feleségével, a szintén korábbi kajakos Inger Nikolettával létrehozta a Szekszárdi Kajak-Kenu Sportegyesületet. A klub azóta szép sikereket ért el, számos korosztályos maratoni világversenyen szereztek dobogós helyezést, a céljuk most az, hogy a következő években a gyorsasági szakágban, olimpiai számokban is előrébb lépjenek.

Hír

“Most fut ki az első csoportunk, akikkel tíz éve elkezdtünk a munkát – mondja a sportegyesület elnöke, Jámbor Attila. – Büszkén mondhatom, hogy közülük hárman-négyen jelenleg is komolyan kajakoznak az U23-as korosztályban, a legsikeresebb Nagy Viki, aki ifiben nyert maraton Eb-t, és világbajnoki aranyat is, tavaly pedig U23-as női K-1-ben negyedik lett a vb-n. Az első csapat után egyébként volt néhány év hézagunk, nem tudtunk akkor a legkisebbekre koncentrálni, hiszen új volt az egyesület is, így nálunk most az ifik kicsit hiányoznak a rendszerből, de nagyon erős kölyök és serdülő korosztályunk van.”

A tolnai megyeszékhelyen komoly hagyománya elsősorban a labdajátékoknak van, Szekszárdról korábban Tolnára kellett átjárnia azoknak, akik kajakozni akartak. Tíz év alatt azonban rengeteg elismerést zsebelt be a kis családi egyesület, amelyet már számon tartanak a városban.

“Idén biztos kiváltunk legalább 70 versenyengedélyt, a szabadidősökkel, és a legkisebbekkel együtt körülbelül 100 fős a létszám. Hogy itt tarthassunk, ahhoz kellett ez a tíz év, most már a kiemelt sportok közé tartozunk Szekszárdon. Akkor léphetünk szintet, ha megépül az új csónakházunk a Sión, a mostani telepünktől párszáz méterre. A pénz megvan hozzá, jelenleg a tervezés zajlik. Ha elkészül, akkor már nemcsak nyáron fogunk tudni a csónakháznál edzeni, így nem kell majd a városi termeket használni a téli alapozás alatt. Ráadásul az új központból vízitúrákat is szervezhetünk, ami plusz bevételi forrás lesz az egyesület számára. Arról nem beszélve, hogy a szabadidősport az eddiginél is több fiatal kedvét hozhatja meg a kajakozáshoz, kenuzáshoz, tehát számíthatunk létszámemelkedésre” – tette hozzá Jámbor Attila.

Az egykori világbajnok kajakos nemcsak a klub elnöke, hanem a vezetőedzője is. Tanítványai eddig inkább a maratoni számokban szerepeltek jól, de Jámbor Attila trénerként a gyorsasági szakágban is szeretne befutni.

“Egyértelműen cél, hogy a gyorsasági szakágban, olimpiai számokban is előrébb lépjünk. Van egy olyan mondás, hogy a kajakosoknál a legjobb továbbképzés a parton van, igyekszem is jó viszonyt ápolni nálam rutinosabb edzőkkel. Ők mindig bíztatnak, hogy nem csináljuk rosszul, jól állunk, a klubunk rendben van, és hogy legyek türelmes, jön majd a jó eredmény az olimpiai számokban is. Saját edzői gárdával, saját versenyzőket akarunk nevelni, és olyan hátteret biztosítani, hogy a legjobbakat is meg lehessen tartani itt Szekszárdon.”