Nem vagyok Alex Rodriguez rajongó. Nem is nagyon érdekel a baseball. Nem vagyok jártas a profi és amatőr sportban használt teljesítményfokozó szerek területén sem.
Ám a The Globe and Mail egyik csütörtöki írása arra késztet, hogy a témában megszólaljak. Az újság rovatvezetője, Cathal Kelly azt írta ki twitteren, hogy: „Alex Rodriguez doppingolt. Én is doppingolnék. És te is.” Gyorsan válaszoltam, hogy én nem, de előtte még elolvastam a cikkét. Reméltem, hogy találok benne valami gúnyolódást, iróniát, vagy bármi egyéb jelét annak, hogy Kelly csupán tréfált.
Nem találtam semmi ilyesmit. Amit olvastam, csak egy gyenge kísérlet volt arra, hogy felmentse a tiltott teljesítményfokozó szerek használóit. Kelly azt írta, hogy szeretne olyanoktól véleményt hallani, akik maguk is döntéshelyzetbe kerültek, hogy használjanak -e ilyen szereket vagy sem.
Sohasem jutott eszembe, hogy a teljesítményem javítása érdekében doppingoljak. Egyszer sem. Gondolom, ez a lehetőség mindig fennáll, de soha még csak fontolóra sem vettem. Annak ellenére, hogy kajakosként jelenleg a negyedik olimpiámra készülök, 32 évesen, közelítve élsportolói karrierem végéhez, amilyen élethelyzetben Kelly leírása szerint Rodriguez is volt, amikor a sötét oldalt választotta.
Először Kelly azon állítása ütött szíven, amely szerint a sportolók leginkább szórakoztatóipari munkások. Emberek vagyunk, versenyzők, és bizonyos emberek ezt szórakoztatónak találják. Nem valamifajta előrecsomagolt, megkoreografált műsorszám résztvevői, végrehajtói vagyunk. Az érvelés, hogy a tiltott szerek használata azért elfogadható, mert velük a szórakoztatás színvonala nő, abszurd, és megegyezik azzal a gondolatvilággal, amely szerint a nézői élmény fokozása céljából megengedhető versenyzők, játékosok nyílt veszélyeztetése. Azt hiszem, mindez az amatőr és profi sportra egyaránt igaz, a határ amúgy is egyre inkább elmosódik a kettő között.
Kelly hangot adott annak a meglehetősen jelentőségteljes feltételezésének , hogy a legtöbb profi sportoló doppingol(t). Ezt a feltételezést azzal a beismeréssel támasztja alá, hogyha ő maga hasonló helyzetbe kerülne, akkor a doppingolást választaná, hogy a csúcson tudjon maradni, és tovább kaszálhassa a profi szerződéshez tartozó dollármilliókat A doppingolni vagy sem dilemmát egy hazugsághoz hasonlítja, mintha csak a rövidebb út megtétele végett valaki levágná a kanyart, ami végül is egy „kompromisszum, amit meghozunk azért, hogy kevésbé legyen göröngyös az előttünk álló út”.
Ha valaki csal, az nem egyebet tesz, mint saját becsületét, integritását, legbelső lényegét kompromittálja. Egyértelműbben fogalmazva, amikor doppingolásról beszélünk, akkor folyamatos becstelenségről van szó. A tiltott szerek szedése nem valami kis füllentés, hanem a sport legalapvetőbb értékeit célzó példátlan támadás.
Itt nem a Tetris játék titkos billentyűkódjának ismeretével élünk vissza, hogy a formák lassabban hulljanak a helyükre, és ez az egész nemcsak egy tévéműsor. Sportolók megélhetése, és sokszor létezésük értelme forog kockán, ami egyben inspiráció lehet az egész világ gyerekei, sportszurkolói számára. A doppingolás a vállalati csalással rokon, a tiltott szerek használata lopás. A tolvajok nemcsak a pillanatot, a dicsőséget, az érmeket és a pénzt lopják el, hanem milliók szívét, lelkesedését és csodálatát is azoktól, akik igazán megérdemelnék azt.
Amikor valaki arról dönt, hogy csalni fog, azt nem a Kelly által felsorolt okokból teszi, vagyis nem azért, hogy hamarabb túljusson egy sérülésen és ne kelljen kihagynia annyi mérkőzést, vagy a korosodásból fakadó, elkerülhetetlen formahanyatlást kompenzálja. A döntés oka a kapzsiság és a hiúság. A csalás ezen nyilvánvaló és egyszerű formájával olyan emberek élnek, akik túl önzőek és önelégültek ahhoz, hogy a sportágukban amúgy elfoglalt helyüket el tudják fogadni.
Ha a csalás ilyen egyszerűen igazolható, megmagyarázható, akkor egy újságíró meddig menne el, hogy a célját elérje? A Pulitzer-díj elnyeréséért plagizálni elfogadható? Hazudni egy címlapért? Hamisan idézni valakit egy pikáns leleplezésért?
A válasz nyilvánvalóan nem. Elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, mert van becsületünk; sportolóként, íróként, szakemberként és emberként. Tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, és ekként igyekszünk a legjobb tudásunk szerint cselekedni. Vagy legalábbis így kellene lennie.
Az olyan mocsok alakok, mint Alex Rodriguez és Lance Armstrong már így is elég jól megúszták. Címlapokra kerültek, bajnokok és bálványok lettek a tömegek szemében. Mindezt hamis alapokon. Millókat kerestek, és milliókat fognak keresni reklámokkal és személyes megjelenésükkel mindaddig, amíg a hideg földbe nem kerülnek. Ne mentsük fel őket a szabályok felháborító semmibevétele alól. Ne mondjuk, hogy rendben van ez így, vagy hogy mindenki ezt csinálja.
Hívjuk őket annak, amik. Ők csalók, és nem számít, hogy mennyit nyertek, mindig is vesztesek lesznek.
Adam van Koeverden
The Globe and Mail, 2014. november 7.
fordította: Vékássy Bálint és Mann Dániel
