Mégse

50 éves a sportág mexikói diadala

A kajak-kenu legjobbjai 50 évvel ezelőtt mindössze hét számban versenyeztek az olimpián és a mieink akkor hatban érmet is szereztek. Olimpiai bajnok lett Hesz Mihály (K–1 1000 m) és Tatai Tibor (C–1 1000 m), ezüstérmes Wichmann Tamás és Petrikovics Gyula (C–2 1000 m), Giczy Csaba és Tímár István (K–2 1000 m), Pfeffer Anna és Rozsnyói Katalin (K–2 500 m), bronzérmes Giczy Csaba, Szöllősi Imre, Tímár István és Csizmadia István (K–4 1000 m). Ráadásul a hat magyar kajak-kenu érem mind egy versenynapon, 1968 október 25-én termett, így ez a nap sportágunk egyik legkiemelkedőbb dátuma lett.

Hír

Hesz Mihály K–1 1000 méteren aratott diadala a teljes magyar csapatot felszabadította, sikerét sorra követték az érmek. A legendás kajakos szerint sikerét az akkoriban újdonságnak számító mentális felkészülésnek köszönhette, a civil élete eredményességéhez pedig a vizen elért eredményei kellettek.

– Mi ugrik be elsőként, amikor azt hallja: Mexikóváros, 1968?

– Egy érzés: a megnyugvás érzése. Bár az előzmények nyugtalanítóak voltak, a mexikóvárosi olimpia a magyar kajak-kenu sport eredményekben gazdag versenye lett. Ugyancsak kellemes érzés, ha az ember egy hosszú, gyötrődésekkel teli felkészülés végén ér fel a csúcsra.

– Ezek szerint nem vezetett egyenes út a négy évvel korábban, Tokióban szerzett ezüstérem után a dobogó felső fokára?

– Az emberek úgy gondolták, hogy miután Tokióban is csak nagyon kevéssel maradtam le az aranyéremről, a következő olimpián majd biztosan nyerni fogok. Időközben azonban változtak az erőviszonyok, újabb jó képességű versenyzők robbantak be a világ élvonalába. Az előző évi Európa-bajnokságon, amelyen végül harmadik lettem jelentős hátránnyal, hétszáz méternél utolértem a mellettem evező szovjet Alekszandr Szaparenkót, aki rám nevetett, majd elment másfél hajóval. Az ehhez hasonló pillanatok megmaradnak az emberben, ilyen előzmények után ki vehet biztosra egy olimpiai aranyérmet?

– Végül minek köszönhette a sikert?

– A mentális felkészülésnek. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy fizikailag valamennyi versenyző tökéletes állapotban érkezik az olimpiára, ezért időközben elkezdtem keresni, milyen pluszt lehet hozzátenni az edzésekhez, amellyel az ellenfelek meglephetők. Beépítettem a jógát, a meditációt a felkészülésembe, jelentős hangsúlyt fektetve a légzéstechnikára és a koncentrációs képességem fejlesztésére.

– Manapság ugyancsak hangsúlyos része a sportoló felkészítésének a mentális tréning – hogyan fogadták a sajátos módszerét akkoriban?

– Gondolhatják! Nemigen lehetett senkivel sem beszélni róla, mert nem volt elfogadott. Amikor mégis megpróbáltam, sokan ferde szemmel néztek rám. De valójában éppen abban áll a mentális felkészülés lényege, hogy az ember saját maga érezzen rá, és ne egy kívülálló kezdje magyarázni. Az edző meg tudja mondani, hogy a táv melyik részét hajtsa meg a versenyző, de azt már nem tudja megmondani, mivel lehet képes az adott ponton ezt véghez is vinni. A módszert a sportolónak magának kell kidolgoznia, ami persze nem megy egyik napról a másikra.

– Az eredmény ismeretében sikerült kidolgoznia a tökéletes technikát.

– A mexikói olimpia döntőjében már automatikusan jött minden, oda se figyeltem, úgy indítottam meg hatszáz méternél a hajót, csak azt éreztem, hogy repül a kezem és a hajó. Kicsit magam is meglepődtem, hogy ezzel utolértem az ezúttal is mellettem lapátoló Szaparenkót, aztán hétszáztól azt figyeltem, mikor fog elindulni, miközben csak arra tudtam gondolni, ezt az aranyérmet nem engedem, ez már az enyém!

– A mindenkori magyar küldöttség kajak-kenus csapatával szemben jelentős az elvárás. Önön is nagy volt a nyomás?

– Nagyon. A magyar csapat szálláshelyén ki volt téve egy hatalmas tábla, amelyen folyamatosan feltüntették az eredményeket. Eleinte sorjáztak a sikerek, de egy idő után nemigen bővült újabb érmekkel a tábla. Egyre többet lehetett hallani, hogy na, majd jönnek a kajakosok, és velük a győzelmek. Próbáltam a felelősséget magamtól elhessegetni, miközben az járt a fejemben, hogy

a franc egye meg, nem lehetne más sportág képviselőinek a vállára pakolni ezt a terhet?

Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az enyém volt az első versenyszám. Tokióból már tudtam, mekkora ennek a jelentősége, az ott szerzett ezüstérem után apátia telepedett a kajak-kenu küldöttségre, és nem sikerült további dobogós helyezéseket szerezni.

– Ezúttal azonban a győzelme meglendítette a szekeret.

– Még most is feláll a szőr a karomon, ha erre visszagondolok. Sohasem utaztam úgy versenyre, hogy márpedig aranyérmet fogok szerezni, úgy szálltam vízre, hogy szívemet-lelkemet kiteszem a dekkre, és megteszek mindent annak érdekében, hogy minél előrébb végezzek. De az, hogy milyen színű lesz az érem, a többiektől és a csillagok állásától is függött. A csapatnak valóban lendületet adott a győzelmem. A döntő után odajött hozzám a magyar delegáció vezetője, és azt mondta, meglátom, lesznek még szép sikereink, és ebben az én eredményemnek meghatározó szerepe van. Akkor elfehéredtem, és rádöbbentem, mekkora felelősség volt rajtam.

– Az érem színén kívül mi volt a legjelentősebb különbség a tokiói és a mexikóvárosi játékok között?

– Az a tény, hogy Mexikóvárosban az olimpiai faluban laktunk. Az embert ott óhatatlanul áthatja az olimpia szellemisége, feldobja, hogy közvetlen közelről láthatja a világ legjobb úszóit vagy birkózóit, miközben belegondol, ha ez itt a sportvilág krémje, akkor abba ő is beletartozik. Nagyszerű élmény volt átélni, hogy a magyar sportolók együtt örülnek egymás sikereinek. Előfordult, hogy az olimpiai faluból a pályára közlekedő shuttle busz vezetőjét egy üveg tokaji borral bírták a menetrendnél öt perccel korábbi indulásra a sporttársak, hogy idejében odaérjenek a versenyünkre drukkolni.

– Öt évtized távlatából nézve: alapjában határozta meg az életét, hogy olimpiai bajnok lett?

– Igen. A sport amellett, hogy formálja az embert, megtanít a nehézségekkel való megküzdésre és a problémák megoldására, amelyeket az életben is kitűnően lehet kamatoztatni. Ahhoz, hogy eredményes civil életem legyen, kellettek a sportbeli sikerek.

– Mit tart jelentősebb eredménynek: hogy egy kis faluból, Nógrádból indulva ötkarikás bajnok lett, vagy azt, hogy az esti tagozaton szerzett érettségit követően sikeres fogorvossá vált Németországban?

– Mindkettő egyformán jelentős eredmény. Örülök, hogy mindkét területen helytálltam, és a sportpályafutásom befejezése után az életben is talpon maradtam.

– Németországban tudták, ki volt az „előző életében”?

– A kezdet kezdetén nem. De egy idő után elkezdtem sportolni – persze nem kajakozni, hiszen arra nem volt lehetőség –, és így másoknak is kiderült, hogy van állóképességem, aztán óhatatlanul kibogozták a történetemet. És miután kiderült, fenemód megnőtt az ázsióm!

– Mikor ült legutóbb kajakban?

– Megvan egy a régi versenyhajóimból, egy fahajó, amelyet itthon a garázsban tárolok. Szeptember végén csomagoltam ki legutóbb.

Nem megy már olyan gyorsan, mint régen, viszont még mindig nagyon élvezem.

Külső hatás kizárva

Magányos hős, önálló, egyedi, különc – jelzők, amelyekkel a C–1 1000 méter olimpiai bajnokát, Tatai Tibort illették társai. Pedig sikerének fő összetevője a csend volt, az ő „alkotásának” alapját a nyugalom adta meg. „Javarészt egyedül készültem. A stégtől stégig mókuskerék sosem volt az én világom. A viszonylag hosszú alapozást szerettem, amíg ezer kilométert nem eveztem, addig egy erős csapást sem voltam hajlandó tenni. Ameddig a mozgásszerkezetet nem éreztem, addig nem emeltem az intenzitást” – emlékezett vissza az edzéseire az Ahogy tőlünk telt című könyvben a kiváló kenus, akinek sorsa Mexikóvárosban dőlt el. Granek István szövetségi kapitány ugyanis ott határozott arról, hogy ő vagy Wichmann Tamás képviselje-e a magyar színeket egyesben.

„Válogatóversenyt csak egyet veszítettem el, de nemzetközi tapasztalatom kevés volt. Viszont felvetődött a gondolat, hogy a Wichmann, Petrikovics páros is jobban teljesíthet Mexikóban, ha Tamásnak nem kell két számot mennie, ugyanis fél óra különbség volt a két döntő között. Hónapokkal az olimpia előtt tudtuk meg, hogy a helyszínen lesz a válogató, és az indul, aki ott nyer. Aztán Tamás hétszázötvennél letette a lapátot. Engem ez a helyzet nem zavart. Szűz kézzel mentem oda, és amúgy is azt tartottam a legfontosabbnak, hogy az ember semmiféle külső hatást ne vegyen át. Az volt a mániám, hogy mindenkinek van egy jellemző pályakonstrukciója, meg egy jellemző irama, és ha azt mindent kizárva meg tudja valósítani, eredményes lehet.”

Nincs hiányérzete

Fábiánné Rozsnyói Katalin olimpiai bajnokok sorát nevelte fel (meg is kapta a NOB-tól a legmagasabb kitüntetést edzői pályafutásáért), de ő nem lett olimpiai bajnok. A mexikóvárosi játékokon Pfeffer Annával ezüstérmet nyert K–2 500 méteren. Hogy lehetett volna jobb is? Szerinte nem, mert a német Zimmermann, Esser kettős jóval erősebb volt.

„A miénk megnyert ezüst volt, nem pedig elveszített arany Mexikóvárosban, pláne azért, mert a bronzérmes oroszokat egy századdal vertük csak meg, ami szinte kimutathatatlan különbség. Nincs hiányérzetem az olimpiával kapcsolatban. Természetesen ki akartam törni, én is szerettem volna megmutatni magam, de az én adottságaim nem voltak olyan különlegesek, mint a férjemé (az olimpiai bajnok kajakozó, Fábián László – a szerk.). Persze mindent megtettem azért, hogy több lehessek. Nálam az edzés nem ért véget a vízen, otthon a porolón húzódzkodtam, téglákat emeltem, mindig csináltam valamit, amivel még több tudtam lenni, mint a többiek” – emlékezett vissza az Ahogy tőlünk telt című könyvben.

Álom maradt

Ötven év távlatából keserédes az emlékezés a húszesztendős srácra, aki a C–2 1000 méter Európa-bajnokaként a csúcsról, az olimpiai aranyról ábrándozott – ez a kép él akkori önmagáról a kilencszeres világbajnok Wichmann Tamásban, arról a fiúról, aki nagy álmát Mexikóvárosban szerette volna valóra váltani. Ám a téli futóedzések és az amiatt kialakuló csípőgyulladás meghiúsították a tervét, ahogy mondja, egy olimpiai ciklusnak kellett eltelnie, hogy felépüljön sérüléséből.

„A gyerekkori autóbalesetem miatt meggyengült lábakon álltam, és bár az alapozó időszakban bátran és lelkesen tartottam a Granek-féle edzéstervet, azt a tempót, és az állóképességem ennek köszönhetően javult is, ami »bejött a réven, elveszett a vámon«. A mozgásom látta kárát a gyulladásnak, fájdalmaim voltak – emlékezett vissza a kiváló kenus, aki Mexikóvárosban Petrikovics Gyulával C–2 1000 méteren ezüstérmes lett. – Kudarcként éltük meg a második helyet, nagyon akartuk a sikert, maximalisták voltunk, de mire a döntőben felgyorsult a hajónk, a román fiúk már behozhatatlan előnyben voltak.”

Wichmann nemcsak párosra készült, egyesben az olimpiai helyszínen válogatózott Tatai Tiborral az indulás jogáért – utóbbi megnyerte a szétlövést, majd az olimpiai aranyat is. A korábbi két rivális együtt szállt fel a MOB jubileumi jutalomútján a Mexikóvárosba tartó repülőgépre, s kinn nem felejtenek el megemlékezni társukról, a 2005-ben elhunyt Petrikovics Gyuláról sem.

forrás: nso.hu

Szegedi segítség a Győrnek

Az NKM Szeged VE sietett először a legnagyobb rivális Graboplast Győri VSE segítségére. Így a kisalföldi klub fiatal hajójavító kollégája, Hajnal Jenő egész héten a szegedi hajóépítő mester, Ádám György mellett "inaskodhatott". A kezdeményezésből akár szövetségi program is lehet a későbbiekben.

Hír

A hajóépítés és javítás kérdése évek óta gond a legtöbb egyesületnél, mert a régi nagy hajóépítő-mesterek után a legtöbb vízitelepen kiürültek a műhelyek. Erre a helyzetre keresett egy nyári versenyen közösen megoldást Borsos Tamás, a KSI SE hajóépítője és Weisz Róbert, a para-válogatott szövetségi kapitánya.

“A nyári Fadd-Domboriban rendezett regionális versenyen találkoztam Tamással, aki éppen hajójavító-turnét tartott a Paks környéki egyesületeknél és mindenhol próbált segíteni szakértelmével – mesélte Weisz Róbert. – Így jött az ötlet, hogy szükség lenne egy olyan szövetségi programra, amellyel megszólítjuk azokat a fiatal kollégákat, akiket érdekel ez a szakma. Arra gondoltunk, hogy a rutintalanabb, illetve esetleg képzetlen kollégákat gyakorlott szakemberek mellé osztanánk be néhány napra vagy hétre azért, hogy ellessék a szakma trükkjeit.”

Győrben egy fiatal, de szakképzetlen korábbi kenus versenyző állt neki a munkának, miután az elmúlt években teljesen kiürült a klub hajójavító műhelye. A szegedi klub pedig felajánlotta, hogy segít a győri Hajnal Jenőnek, aki egy héten keresztül Ádám György mellett tanulhatott. A szegediek hajóépítő-mestere közel 40 éve javítja a helyi evezőshajókat, valamint kajakokat és kenukat és készséggel adta át tudását a fiatal kollégának, amiért külön köszönet illeti.

“Biztos vagyok benne, hogy Jenő

sok új fogást tanult

Ádám Györgytől, ezeket mostantól a győri műhelyben tudja hasznosítani. Köszönet a szegedieknek, miután a klub egyből támogatta az ötletet, és még ingyen szállást is biztosított a győri fiatalembernek. Bízom benne, hogy ez a kezdeményezés folytatódik és egyre több tehetséges fiatal hajóépítő vesz részt hasonló programokban”  – tette hozzá Weisz Róbert.

Kiváló körülmények között készülnek Tótkáék

Lassan túl van az első komoly héten a Hüvös Viktor vezette férfi kajakos csoport, amely Dél-Afrikában edzőtáborozik.

Hír

Hat versenyző (Tótka Sándor, Birkás Balázs, Kuli István, Dudás Miklós, Nádas Bence, Molnár Péter) utazott ki november 10-én, szombaton az afrikai országba, hogy december 3-ig melegvízi edzőtáborban végezze el a téli alapozás egy részét.

Napi három edzés (két vízi és egy kiegészítő edzés, általában kondi) szerepel a programban. “Tökéletes körülmények között edzhetünk – kezdte az Újpest világbajnok kajakosa, Tótka Sándor. – A szállást már ismerjük, hiszen legutóbb tavasszal is itt voltunk edzőtáborozni, a szállás mellett a kaja és a pálya is nagyon szuper. Mindig nagyon jó érzés a hidegből a melegbe elutazni,

itt most 30-35 fok van, szóval tényleg minden adott a munkához.

Ha valami negatívumot kellene mégis említeni, akkor azt mondanám, hogy hétvégén nagyon sok a motorcsónak, nehéz előlük elbújni, hogy ne zavarjanak.”

A rengeteg edzés mellett nem igazán jut idejük és erejük más programot csinálni. “Az utolsó hétvégén átmegyünk Fokvárosba, az lesz a három hét kemény munka jutalma” – zárta Tótka Sándor.