Mégse

Három arany a zárónapon

Három aranyéremmel zárta a magyar csapat a belgrádi ifjúsági és U23-as Európa-bajnokság vasárnapi versenynapját. Az 1000 méteren szerzett aranyérem után 500 méteren is nyert a Biben Karina, Bakó Olga kajakpáros, valamint a Szőke Attila, Slihoczki Ádám kenus duó, míg K-1 200 méteren Orosz Adrienn állhatott fel a dobogó legfelső fokára. A magyarok összességében 7 arany-, 11 ezüst- és 4 bronzérmet nyertek Belgrádban. Ifjúsági versenyzőink az éremtáblázat élén zártak.

Ifjúsági és U23-as Eb
Hír

Belgrád duplázói! Büszkén viselheti ezt a címet Biben Karina és Bakó Olga, valamint a Szőke Attila, Slihoczki Ádám kenupáros is. Ifjúsági versenyzőink ugyanis a szombati 1000 méter után vasárnap 500 méteren is győzni tudtak.

Gintl Andrea lányai nagy csatát vívtak a lengyelekkel, mindössze hat század volt a különbség a két egység között.

„A rajt előtt egy kicsit nehézkes volt a beállás a jobbos oldalszél miatt, de sikerült egy erős rajttal kezdenünk, ami után erős utazót vettünk fel. Azt hittük, ez megfogja a lengyeleket, de nem így történt, sőt fél hajóval is vezettek már előttünk. Szerencsére észnél voltunk, s a végén egy fej-fej melletti csatát tudtunk megnyerni. A hajó berúgással voltunk jobbak” – mondta Biben Karina.

„Titkon reméltük, hogy összejön ez a siker, de csak titkon, mert ez az első igazi nagy nemzetközi versenyünk – tette hozzá Bakó Olga, aki szerint annak is köszönhető ez a siker, hogy nem csak a vízen, de barátként a parton is megvan közöttük az összhang.

Erre esküszik Szőke Attila is, aki Slihoczki Ádámmal ismét nyert, több mint egy hajóval utasították maguk mögé a mezőnyt 500 méteren. Guj Attila és Molnár Gergely tanítványai kiemelkednek a korosztályukból, ami annak is köszönhető, hogy két éve együtt készülnek.

„A tegnapi arany után bizakodtunk a mai győzelemben is. Nyomtuk, ahogy csak bírtuk, nem törődtünk a fájdalommal” – mondta Szőke Attila, míg Slihoczki Ádám az egység jelentőségéről beszélt.

„Mi mindig őszintén meg tudjuk beszélni, ha probléma adódik, a barátság sokat tesz hozzá ahhoz, hogy itt tartunk.”

Jó irányba halad a szintén ifjúsági korú Orosz Adrienn is, aki kiváló rajttal, könnyedén nyert K-1 200 méteren.

„Az előfutam során a negyedik legjobb idő volt az enyém, így bizakodtam benne, hogy talán meglesz a dobogó. A rajt előtt nagyon izgultam, de szerencsére sikerült jól elkapnom. Nagyon boldog vagyok, hogy az enyém lett az arany!” – magyarázta Adrienn, akinek édesapja, Orosz Sándor az edzője.

A három arany mellett több dobogós helyezést is szerzett csapatunk.

Az ifjúságiaknál a kenus Nagy Bianka 500 és 200 méteren is ezüstérmes lett, ahogyan C-4 500 méteren a Kállai Róbert Gida, Kocsis Ádám, Zombori Dominik, Adolf Balázs alkotta kvartett. Bronzérmet vehetett át K-2 500 méteren a Bálint Gergő, Csokor Erik páros, valamint lány négyesünk, Szendy Lilla, Gamsjäger Lisa-Maria, Lazúr Margaréta és Gábor Netta.

Az U23-as korosztályban a második helyen zárt női négyesünk 500 méteren Lucz Noémi, Katrinecz Rita, Malcsiner Eszter és Szénási Zsófia a finisben a lengyel egységtől szenvedett vereséget. „Pici hiányérzetünk van, mert a hajrá az erősségünk, de azért örülünk ennek az ezüstéremnek is” – mondta Lucz Noémi. A szombati 1000 méter után 500-on is a második helyen zárt Koleszár Mátyás és Németh Viktor, valamint szintén ezüstös lett a szegedi Világkupán is szereplő Racskó Fruzsina, Sólyom Dóra páros. A délutáni 200 méteres programban pedig bronzérmet vehetett át a Bónyai Regina, Molnár Rebeka kenupáros. A csattanót Varga Márk és Csizmadia Kolos szolgáltatta K-2 200 méteren, a fiatalok ugyanis majdnem megnyerték a számot, az ukrán egység minimális különbséggel csusszant be előttük.

“Összességében a csapat felülmúlta az elvárásainkat, sőt még lehetett volna szebb is a mérlegünk, ha a mai szélviszonyok között kedvezőbb pályabeosztásaink van. Volt, hogy ezredekkel nekünk kedvezett a szerencse, volt, hogy másoknak, akadtak meglepetés érmeink és voltak olyan egységeink, amelyek még nem állnak teljesen készen. Szép sikereket hozott ez az Európa-bajnokság, de a világbajnokságra még erősebb lesz a csapatunk” – mondta Dónusz Éva utánpótlás szövetségi kapitány.

Kemények, mint a katonák

Péntektől november 30-ig az olaszországi Sabaudiában készül a Párizs-keret. Nyerges Attila vezetőedző szerint nagyon jól dolgoznak a fiatal tehetségek, ezért egy római kiruccanással is meglepi őket.

Hír

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség a Tokió-keret mellett létrehozott egy úgynevezett Párizs-keretet is. Ez a csoport olyan versenyzőkből, akik az elmúlt években ifi és U23-as versenyeken már mutattak jó eredményeket, és esélyesek lehetnek arra, hogy akár ebben az olimpiai ciklusban is, de elsősorban a Tokiót követő négy évben ott legyenek a világ élmezőnyében.

A férfi kajakos csapat október 15-én kezdte meg az első közös edzőtábort Szolnokon a szarvasi sikeredző, Nyerges Attila vezetésével, aki a tervek szerint minden hónapban két-három hetes edzőtáborban irányítja majd a felkészülést a legtehetségesebb fiataloknak. Most két hetet Sabaudiában készül a keret, amelyet ezúttal 11 ember alkot: Solti László, Noé Zsombor, Erdőssy Csaba, Erős Patrik, Béke Kornél, Kós Benedek, Németh Viktor, Koleszár, Gecső Máté, Varga Dominik és Kammerer Zoltán, utóbbi egyfajta mentorként is segíti a tehetségek munkáját.

„Voltak, akik a tanulmányaik miatt nem tudtak eljönni, egyébként pedig a keretet főleg az alapján állítottam össze, hogy a szolnoki edzőtáborban hogyan dolgoztak a srácok. Nagy különbség egyébként nem volt közöttük – kezdte Nyerges Attila, aki a szolnoki első hét után még úgy fogalmazott, hogy az egy ismerkedős hét volt. – Már van mintegy két hét ismeretségünk, kölcsönösen megismertük a másiknak azt az oldalát, amely ehhez a munkához elengedhetetlen. Egy kicsit talán lazábbak a srácok, nincs akkor feszültség az edzéseken, már tudjuk, hogy mit várunk el egymástól.”

A szakember elmondta, hogy tudják magukat tartani ahhoz az ütemtervhez, amelyet felépített. „Tökéletes időben érkeztünk ki pénteken, kellemes meleg fogadott bennünket, ez tartott egészen a mai napig – mesélte hétfőn este Nyerges. – Délután megérkezett az eső, amivel számoltunk is, kicsit csúszott a vízreszállásunk, ezért estébe nyúló evezésünk volt. A sötét, a szél és az eső nagyon megnehezítette a versenyzők dolgát. Hallottam is, hogy az edzés után az öltözőben arról beszéltek, hogy

keményebbek voltak, mint a katonák.

Most pár napig még esőt mondanak, de azért megpróbálunk minél többet vízen lenni, naponta kétszer, és mellette a kiegészítő edzéseket végezni.”

Sötétben ért véget a hétfői edzés

Egy kis pihenésre is jut azért idő, Nyerges Attila a hét közepén egyik nap csak egy kondiedzést iktat be, egyébként pedig egy római kirándulás vár a fiúkra.

Decemberben várhatóan egy rövidebb tábor vár rájuk, egy ötnapos futótábor szerepel a közös programban Mátraházán.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…