Végső búcsú Éva nénitől

A hozzátartozók és barátok mellett szinte a teljes kajak-kenu sportág kísérte ma el utolsó útjára Sarlós Bernátnét. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség nevében Schmidt Gábor elnök búcsúzott el Éva nénitől.

Éva néni, nyugodj békében!
Hír

Tisztelt Gyászoló Család, Kedves Sporttársak!

Gyakran használjuk azt kifejezést, hogy a „mi kajak-kenus családunk”. Ezek mögött a szavak mögött mindig valódi tartalom húzódik meg, de ezekben a pillanatokban különösen. Nem véletlenül és nem is holmi hangzatos túlzásból mondjuk azt, hogy „a mi Éva nénink”-től kell most búcsút vennünk. Hiszen nem csupán egy munkatársat veszítettünk el, hanem olyasvalakit, aki nagyon sokaknak volt fáradhatatlanul gondoskodó, sportágbeli „anyukája”, „nagymamája” is. 

Olyan időket élünk, amikor a magyar kajak-kenu anyagi bázisai soha nem látott mértékben fejlődnek, gyarapodnak.  Ugyanakkor azzal is hangsúlyosan szembesülhetünk, hogy a sportág igazi értékei nem falakban, létesítményekben, hajóparkokban rejlenek, hanem emberekben, akik munkájukkal, lelkesedésükkel és puszta lényükkel is részévé váltak a mindennapjainknak.  Vannak köztük, akik edzőként vagy versenyzőként szerzett dicsőségeikkel írták bele nevüket a sportág történetébe. És vannak, akik ahhoz járultak hozzá, hogy az ő eredményeik, valamint a sportág sikerei megvalósulhassanak. És teszik mindezt valami egészen sajátos, egyedi elhivatottsággal és derűvel. Ezek az emberek helyettesíthetők ugyan, de nem pótolhatók. 

Éva néni is ilyen. Pótolhatatlan. 

A munkájában, amelyet hosszú évtizedek óta végzett, és amellyel meghatározó módon segítette a versenybírói testület, valamint a budapesti és az országos szövetség működését, kivételesen precíz és naprakész volt. A kollégák gyakran mondták tréfálkozva: Éva néni tudja, hogy ki kajakozik, ki kajakozott, de még azt is, hogy ki fog…….                                                                     

Ő maga ugyanakkor sohasem értékelte túl a saját szerepét. Tette a dolgát azzal a türelmes segítőkészséggel, ami csak nagyon keveseknek sajátja.  Ő volt az, akire mindig, mindenki számíthatott.  Egyforma készséggel állt rendelkezésre, ha a közvetlen felettese kérte a segítségét, és akkor is, ha az ország másik végéből, a legapróbb egyesületből telefonált rá valaki. Még ereje fogytán sem vonult vissza: szinte az utolsó pillanatig dolgozott. 

A szövetség székházának lépcsősorán felérve, nap, mint nap látjuk még a tekintetét és az ismerős mosolyát, amivel az ott elhelyezett fotóról néz vissza ránk. De tudjuk mindannyian, hogy a fotó nélkül is itt marad közöttünk örökre. 

Őrizzük az emlékét és a mosolyát is, abban a reményben, hogy az iránta való szeretetünkkel még életében módunkban állt viszonozni valamit mindazért, amit Tőle kaptunk.

Drága Éva néni, nyugodj békében!