Öt évvel ezelőtt, a 75. születésnapján azt nyilatkozta honlapunknak, hogy jól érzi magát, örömmel sétál a családjával és a kutyájával. Hogy van a 80. születésnapja előtt?
Sajnos, mint a legtöbb embernek, nekem is rányomja a bélyegét a mindennapjaimra a jelenlegi helyzet. Bár egészségileg megvagyok, de most főleg a fiam jár sétálni a kutyával. Több tragédia ért minket a COVID-járvány miatt, halt meg családtagom, és a korábbi klubomnál is történt haláleset, valamint Wichmann Tamás tavalyi elvesztése is megviselt, sajnos az én korosztályomból már egyre kevesebben vagyunk. Valahogy ez a 80. születésnap egy határpont, olyan, mintha az utolsó állomás lenne a búcsú előtt.
Azért szerencsére bőven van ellenpélda, az elmúlt néhány hónapban beszélgettem a 95 éves Füzesséry Gyulával, aki jó egészségnek örvend, vagy az egykori MTK-s Nagy Lászlóval, aki 90 éves, tavaly nyáron pedig az ön egykori csapattársával, Ürögi Lászlóval készítettem interjút, aki 80 évesen is tele van tervekkel…..
Most, hogy mondja, igaza van. Azért vagyunk még egy páran. Pont emiatt örömmel megyek a szövetség év végi évfordulós vacsoráira, ahol mindig jókat beszélgetünk a régi társakkal. Igaz, hogy tavaly elmaradt a járványhelyzet miatt, de remélem, idén már újra lesz ilyen esemény.
Annál is inkább, mert Önhöz hasonlóan a sportág is idén 80 éves….
Igen, ráadásul a kajak-kenu lassan 70 éve, az 1954-es maconi világbajnokság óta jól teljesít, és szállítja a jobbnál-jobb eredményeket. Mindig izgulok, hogy ez a sikerszéria tovább folytatódjon, mert úgy érzem, hogy
ennek hét évtizede én is a részese vagyok.
A mai napig követem az eredményeket, a televíziós közvetítések úgy várom, mint más egy foci vb-döntőt. Annak idején Magyarországon építettek ki elsőként olyan kamerarendszert, amelynek köszönhetően nagyon jók a közvetítések, jobban lehet itthonról követni a futamokat, mintha a helyszínen lennék, de persze hiába lehet jól látni, azért az atmoszférát a helyszínen a legjobb átélni. Bízom benne, hogy nemsokára kimehetek majd személyesen is szurkolni a mostaniaknak. Nagyon érdekesnek tartom, hogy levették a 200 méteres kajakszámokat az olimpiai programról, bár én már akkor mondtam, hogy ez túl rövid táv, amikor bevezették. Ilyen rövid távra más felkészülni, izomerő kell hozzá, amit egy-két év alatt viszonylag könnyen lehet fejleszteni. Ugyanakkor a 10000 méterhez annak idején olyan állóképesség és technikai tudás kellett, amit csak 10 év alatt lehetett megszerezni.
Ön 1960-ban az ezer egyes mellett az akkori legrövidebb távon, 500 méteren szerzett ezüstérmet a váltó tagjaként, bánja, hogy az olimpiai előtt kikerült a programból a leghosszabb táv?
Az 500 méteres váltót akkor éppen a 10000 méteres páros helyet vezették be, ez a csere az én szempontból inkább tragikus volt, mint szerencsés. Mi az Öcsivel nagyon jók voltunk 10000 méteres párosban egészen 1966-ig, szerintem nem lett volna kérdés, hogy mi nyerünk, ha megrendezik azt a számot Rómában. Ráadásul a váltóban a keletnémetek mögött lettünk másodikak, akik akkor már keményen doppingoltak. Éppen a múltkor láttam egy dokumentumfilmet, mutatták, hogy az NDK-sok milyen sportlétesítményekben készültek már a hatvanas években, szó volt a kajak-kenuról is, főleg a rövidebb távra készültek, mert ott sokat segített a dopping.
A K-1 1000 méterre viszont favoritként készülhetett, hiszen 1959-ben Európa-bajnok lett abban számban, nyomasztotta az esélyesség?
Nem az esélyesség nyomasztott, más problémáim voltak. Először is nagy hátszél volt, a győztes Hansen pedig egy hosszú, vékony ember, aki egyenes derékkal, lóbálva evezett, szinte bevitorlázott a célba. Én előre hajolva, erőből eveztem mindig, a szembeszél talán nekem kedvezett volna. Aztán a gyúrónk, Szengovszky Frigyes is elkövetett egy hibát, amit utólag, csak évtizedekkel később vallott be egy újságcikkben. Ő akkor egyenest azt nyilatkozta, hogy nem mer a szemembe nézni, mert miatta veszítettem el az első helyet. Az történt, hogy kevert egy új kenőcsöt, amivel bekent, de az a krém nem a bemelegítést segítette, hanem éppen ellenkezőleg, lehűtötte az izmaimat. Nem haragszom rá, de nem az olimpián kellett volna kísérleteznie. A harmadik probléma azt lehetett, hogy én hagyományosan szerettem sokat enni a versenyek előtt, de az olimpián ezt a vezetőink tiltották, szabályosan kivették a kezemből a csirkecombot a döntő előtt. Végül így is csak egy fél hajóval kaptam ki a dán Hansentől, mögöttem pedig egy ötszörös olimpiai bajnok, a svéd Frederiksson lett a harmadik.
Itthon Ön a nagy Dózsás generáció tagja volt, olyan sikeres versenyzőkkel készült együtt, mint Fábián László, Tímár István, Ürögi László és még sorolhatnám, mitől volt akkoriban annyira sikeres a csapatuk?
Mi akkor a reggeli és a délután edzés között is a Tímár utcai vízitelepen maradtunk, nem nagyon volt holtidő, állandóan együtt fociztunk, vagy éppen hétvégén is elmentünk evezni, pedig nem kényszerített minket senki. Megbeszéltük például Fábián Öcsivel szombaton, hogy elmegyünk Csepel-szigetet kerülni, és akkor szinte csak kedvtelésből eveztünk másfél napig a zuhogó esőben. Képzeljen el egy társulatot, egy összetartó közösséget, amiben rengeteget vicceltünk egymással. Korán kialakult egy erős mag, ahhoz csatlakoztak edzők, fiatalabb versenyzők is, a társasági együttlét volt a lényeg. Később sportoltam az FTC-ben, és a Spartacusban is, de máshol ilyen erős közösségi érzésem nem volt. Sajnos ma sincs ehhez hasonló, most jelentős pénzekre megy a játék,
a mi időnkben leginkább csak a dicsőség volt, meg a Himnusz.
Jellemző, hogy az 1960-ban a két ezüstérem után 16 ezer forintot kaptam, akkoriban volt egy öreg használt oldalszelepelt Moszkvicsom, amit 63 ezer forintért vettem. Ne értsen félre, nem panaszkodom. Ma már más világ van, és én is úgy gondolom, hogy aki komoly sikereket ér el, azt meg kell becsülni. Nagy dolog az is, hogy most már vannak olyan stadionjaink, ahol lehet ünnepelni a magyar sportot, ahova el lehet hozni a világ legjobb csapatait. Megadatott, hogy már a mi a sportágunkban is van itthon olyan kiváló adottságú pálya, mint a szegedi. Fantasztikus, hogy jelenlegi legjobbjaink ilyen körülmények között sportolhatnak, vagy versenyezhetnek.
Említette, hogy a mai napig figyelemmel kíséri a versenyeket, egykori egyes menőként mit szól a mostani legjobbakhoz, például a K-1 1000 méteren világbajnoki címvédő Kopasz Bálinthoz?
Bálint szuper versenyző, nagyon nagyon örülök a sikerének. Hozzá hasonlóan kezdtem én is a pályafutásomat, amikor 1959-ben, az Európa-bajnokságot úgy vertem meg Hansent, és Frederikssont is, hogy fél távig szinte aludtam, majdnem utolsó voltam. Kopasz Bálint is hatalmas hajrával nyert a vb-döntő végén, tehetséges, és bebizonyította, hogy az állóképessége megvan, talán még egy kicsit erősödnie kellene. Az olimpián lelki támasza lehet az édesanyja, aki az edzője is, számíthatunk tőle egy jó eredményre. Nagyon bízom benne, hogy női kajakban újra eredményesek leszünk Tokióban, annak ellenére, hogy abban a szakágban küszöbön van a generációváltás, és a női kenusoktól is várhatjuk a szép sikereket. Egyedül férfi kenuban van egy kis probléma, de szerencsére ott is feltűnt néhány fiatal tehetség.
Hogyan fogja ünnepelni a születésnapját?
Örülök, hogy megéltem ezt a kort, de nagy felhajtás nekem már nem kell, elég, ha a feleségem, és a fiam felköszönt. Aminek igazán örülök, hogy nemcsak ön, hanem más újságírók is felkerestek. Jó, hogy még gondolnak rám, és a születésnapom apropóján felidézzük, mik voltak az érdekes dolgok az életemben. Pedig nálunk nem annyira különleges, ha valaki többszörös olimpia érmes, a magyarok megszokták, hogy a kajak-kenu sportágban jók vagyunk. Nincs ezzel semmi baj, maradjon is így, azt kívánom, hogy legyünk mindig a világ legjobbjai. Abban bízom, hogy még pár évig nézhetem a versenyeket, és drukkolhatok a magyaroknak. De most a legjobban azt várom, hogy megkapjam az injekciót, és biztonságban legyek, remélem, hogy kora nyárra már visszaállhat az életünk a régi kerékvágásba. Addig is újra rá kell vennem magam a kutyasétáltatásra, még az is lehet, hogy ma én viszem ki a fiam helyett.
