– A sportág sosem felejt el. Annyira jó érzés. Őszintén. A hetvenedik és most a 75. születésnapomra is kaptam egy gyönyörű lapot. A hagyományőrzéssel foglalkozó Balogh Anikó pedig küldött úgy öt-hat képet 1969-ből… Komolyan mondom, a könnyem is kicsordult, ahogyan nézegettem. Mondtam is Anikónak, ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna nekem – mondta meghatódva a születésnapos Hazsik Endre, amikor megkerestük az ünnepi interjúnkkal.
– Az összetartás kulcsszó ebben a sportágban.
– Az öregek között mindenképpen. Hesz Misával például a mai napig felhívjuk egymást telefonon, sosem feledkezünk meg a névnapokról, születésnapokról. Ő volt az egyik nagy barátom Cseh Feri és Mészáros György mellett. A későbbi korszakból pedig Vaskuti Istvánnal lett baráti a kapcsolatom, akit annak idején én vittem a Honvédba, amikor szakosztályigazgatóként dolgoztam.
– Hogy kezdődött a kapcsolata a sportággal?
– A szomszéd srácnak köszönhet a kajak-kenu sport. Kőbányán laktunk, ő kajakozni járt, sportos volt, barna, jó volt ránézni. Én is olyan akartam lenni, így 1957-ben elmentem a Postásba kajakozni. Majd amikor még ifjúsági korú versenyzőként bekerültem a felnőtt válogatottba, és 1961-ben elvittek katonának, átigazoltam a Budapesti Honvédba. Rengeteg mindent megéltem versenyzői pályafutásom alatt. Gyakorlatilag 1963 és 1971 között minden világ- és Európa-bajnokságon rajthoz álltam és pontszerző voltam. Indultam a mexikóvárosi előolimpián, amelyen harmadik lettem, majd négyesben, valamint párosban tartalékként ott lehettem az olimpián is, ami egyben öröm is volt és szomorúság is. A világbajnoki bronzérmem mellett tizennégy magyar bajnoki címet szereztem, harmincnégy-harmincöt alkalommal győztem a korunk nemzetközi versenyein, amelyek a mai Világkupa-versenyekkel értek fel. Szóval mozgalmas és szép pályafutásom volt.
– És ezekhez a versenyekhez nyilván sok-sok emlék is párosul.
– Óóó, hogyne! A nemzetközi versenyekre vonaton utaztunk, mindig jó volt a hangulat, sokat nevettünk. A mi időnkben például nem voltak melegvizes táborok a tengerentúlon, októbertől április végéig mindenki a Népstadionnál edzett, mindenki együtt volt, ismerte a másikat, és bár élt köztünk a rivalizálás, sokkal erősebbek voltak a baráti kötelékek is. Egészen másként figyeltünk, gondoltunk egymásra. Amikor 1975-ben leégett a lakásom, Tímár Pista már budapesti tűzoltóparancsnokként elsőként jelent meg nálam, és intézett el mindent, ami ilyenkor szükséges. Pedig vele is nagy riválisok voltunk a vízen.
– Ha a versenyzői múltját nézi, mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy ennek a közösségnek a tagja lehetek. Imádtam kajakozni a jó levegő, a víz, a napsütés, a gyönyörű természet és persze a társaság miatt is.
– És mire a legbüszkébb sportvezetőként, hiszen a Honvéd után a KSI életét is kiválóan kormányozza?
– Ez nem csak az én érdemem. Szerencsére olyan jó szemléletű, tehetséges emberekkel vettem körbe magamat, akikkel élmény együtt dolgozni. Számomra ez nem munka, inkább hobbi, szórakozás. Megfizethetetlen érzés összejönni a sportágaink képviselőivel és hallgatni őket mitől, hogyan és miért tudnak ilyen kiváló képességű, eredményes versenyzőket nevelni. Ha csak a kajak-kenu sportot nézem, innen indult, s lett olimpiai bajnok Horváth Csaba, Storcz Botond, Kozák Danuta vagy Szabó Gabriella. És most Rió előtt is bizakodhatunk, a KSI-nek több sportágból tíz olyan embere is van, aki kvalifikációval élhet. Persze, én az olimpiai sikereket már a háttérből fogom megélni. Hetvenöt éves lettem, májusban átadom a stafétabotot. De az egyesülettől nem szakadok el, dolgozom tovább, hiszen ez a szórakozásom, ez az éltető erőm, ez az életem.
