Éppen a napokban derült ki, hogy 2025-ben Győr ismét maraton világbajnokságot rendezhet, mit szól hozzá?
Nagyon örülök minden elismerésnek, amit a győri kajak-kenu kap, bár pillanatnyilag semmi közöm a klubhoz, ahol egyébként alapító tag vagyok. Valahogy a történelemkönyvekből kimaradt, hogy ott voltam 1964-ben az egyesület megalakulásakor, pedig erre nagyon büszke vagyok. Abban az évben a Zrínyi Gimnázium egyik testnevelőjét, Vén Lajost bízták meg azzal, hogy a folyók városában próbálja meghonosítani a kajak-kenu sportot. Én egy másik középiskolába jártam, de amikor megtudtuk az egyik barátommal, hogy kajak-kenu szakosztály alakul Győrben, akkor megbeszéltük, hogy átmegyünk a Zrínyibe, és meghallgatjuk mi lesz ez, mert jártunk horgászni, és szerettük a vizet. Az első megbeszélést Vén Lajos és az akkori Vasöntöde gyár két funkcionáriusa tartotta a Zrínyi tornatermének öltözőjében, összesen kilencen voltunk jelen a szakosztály megalakulásakor.
És akkor elkezdődött a versenyzői karrierje?
Nekiálltam az edzéseknek ’64 tavaszán, de akkor lettem 18 éves, és novemberben el is vittek katonának két évre Lentibe. Mire bevonultam, addigra szerencsére megtanultam Vén Lajostól, hogy futni kell sokat, meg erősíteni, így összeálltunk néhány katonatárssal, és készültem a seregnél is. Ritka szabadságaim idején lejártam a vízitelepre, és fizikálisan tudtam tartani a lépést a többiekkel. 1966-ban szereltem le, a következő évben még versenyeztem, de aztán megalakult a sportiskola a Rábán, és kellett a segítség az ott dolgozó edzőnek, így kajakos korelnökként beálltam mellé dolgozni. Aztán mire megszereztem a középfokú edzői képesítést a TF-en 1972-ben, és főállású edző lettem, addigra összeköltözött a sportiskola és a felnőtt szakosztály a jelenlegi győri vízitelepen. A rendszer működött, jó volt az alapanyag, rengeteg gyereket tanítottam meg kajakozni és kenuzni.
És aztán ennek a munkának gyorsan meglett a gyümölcse….
Az első sikeres csoportom Ábrahám Csabától Ábrahám Attiláig tartott, vagyis 1961 és 1967 között született gyerekek sportoltak benne, és közülük többen korosztályos válogatott kajakosok lettek. Annyi jó versenyzőm volt, hogy az ifi válogatottnál is én dolgozhattam a srácokkal Füzesséry Gyula bácsi mellett. Az edzőtáborokban mindig a győriekhez csapódott a váci Fidel Laci és Gyulay Zsolt is, aztán amikor az edzőjük, Csereklye Józsi befejezte, akkor ők '82-ben hozzám kerültek. Kevesen tudják, hogy Gyuzsó az első jelentős eredményét nálam érte el, amikor 18 évesen Tamperében világbajnoki ötödik lett K-1 500 méteren. Ő aztán az 1984-es olimpiára készülő keretbe is bekerült, ahogy két másik versenyzőm, Ábrahám Csaba és Joós Pisti is. Engem pedig a szövetségi kapitány, Parti János felkért, hogy legyek a felkészülésük egyik irányítója kajakszakáig edzőként. 
Akkor Önnek is megrázó élmény lehetett, hogy végül mégsem utazhatott ki a magyar küldöttség Los Angelesbe…..
Ha arra a helyzetre gondolok, még most is sírva fakadok. Május közepe volt, a kajakos kerettel éppen Dunavarsányban készültünk. Az edzőtáborban én ültem az egy szem telefon mellett, és vártam a híreket, amikor a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) akkori elnöke, Buda István elvtárs bejelentette, hogy a küldöttségünk nem vesz részt az olimpián, mert féltik a versenyzőinket….. Nekem kellett elmondanom a hírt az egész csapatnak. Mentem szobáról szobára, még a legkeményebbek is sírtak, előttem vannak azok az arcok, az egy valódi tragédia volt.
Miért nem folytatódhatott ’84 után a győri sikertörténet?
A srácok katonakorban voltak, a ’84-es szezon után szinte az egész csapatot behívták, így a történet a Honvédban folytatódott számukra, ahol Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila olimpiai bajnok lett. Ami tragikus, hogy Ábrahám Csabát ugyanakkor nem vitte el a Honvéd, mert beteg lett, és sokáig nem tudták megállapítani, hogy mi a baja. Később kiderült, hogy veseartéria szűkülete van, és ez okozott vérnyomás emelkedést nála. Pedig szegény Csaba 1984 tavaszán az összes világkupát megnyerte, abban az évben simán olimpiai bajnok lett volna K-1 1000 méteren, többször megverte az amerikai Greg Bartont is, aki később két aranyérmet szerzett. Rajta kívül Fidel Laci sem ment a Honvédba, ő Fehérváron folytatta, a Rába ETO pedig bezárta a szakosztályunkat. Hogy ne szűnjön meg a városban a kajak-kenu, a Győri Dózsa vett át minket.
Ezért vonult utána vissza?
A pályám legelején úgy kezdtem el az edzősködést, hogy azt mondtam, olimpiai bajnokot akarok nevelni, és akkor úgy éreztem, hogy erre nem lesz újra lehetőségem. Azért nekiálltam a munkának a Győri Dózsánál, kaptam egy csoportot, és újra lett ifi válogatott versenyzőm, de 1986-ban eljött a pillanat, amikor mégis felmondtam. Volt némi politikai színezete a dolognak, egyeseknek nem tetszett, hogy a melegítőosztásnál nem kértem semmit, hanem használtam azt a válogatott szerelést, amit még az olimpiai előtt kaptam. Nem szerettem abban a légkörben dolgozni, az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor eltűnt az edzői szobából a melegítőm. Ezt egy jelnek vettem, és másnap már nem mentem be dolgozni, pedig előtte soha egyetlen edzésről sem hiányoztam, bármit megtettem volna a versenyzőimért.
Mihez kezdett a sportág nélkül?
Akkor úgy éreztem, hogy nemhogy a kajak-kenuban, hanem a városban sem tudok megmaradni. Kitaláltam, hogy számoljunk fel mindent Győrben, és költözzünk ki Nyúlra. Van egy csodálatos feleségem, aki 52 éve kitart mellettem, őt meg tudtam győzni, úgyhogy vettünk egy félkész házat, ahol a mai napig lakunk, én pedig a szomszéd falu tehenészetében kezdtem el dolgozni. Az új munkámban is fűtött a becsvágy, bizonyítani akartam, hamar rájöttem, hogy a lefejt tej akkor lesz a legtisztább, ha a fejés előtt megmosom a tehenek cicijét, így sikeres lettem, ezért fél év után át is tettek a borjúnevelőbe. Aztán a helyi tanácselnök rájött, hogy nekem jelentős sportos múltam van, így Nyúlon lettem az MHSZ-es lőtér- és tekepálya, egyben a helyi focipálya vezetője. A pénzemet abból kellett volna kiegészítenem, hogy csinálhattam a büfét a létesítményben, de hamar kiderült, hogy a vendéglátás nem nekem való. Képtelen voltam egy üveg borból megcsinálni 10-11 fröccsöt, még a búcsúkat is hiánnyal zártam. Három évig bírtam, aztán felmondtam. Inkább otthon az udvarban telepítettem fóliasátrakat, azokban kezdtem el biokertészkedni. Ehhez hozzátartozik, hogy a fóliasátrakban gyorsan terjednek a növényi betegségek, ezért nagyon nehéz abban a klímában vegyszerek nélkül zöldséget termeszteni, de a fejembe vettem, hogy megcsinálom, és sikerült. Olyan zöldségeim voltak, hogy a győri piacon én lettem a “paprikakirály”, minden kajakos nálam vásárolt. 15 évig csináltam, de a gerincem nem bírta, kaptam egy ideggyulladást, ami után hetekig szinte mozogni sem bírtam.
Így kanyarodott vissza az élete a kajak-kenuhoz?
Otthon feküdtem, amikor dudált egy autó a ház előtt. Szólt a feleségem, hogy keljek fel, mert nagyon nagy emberek jöttek. Az Ábrahám-testvérek voltak azok, Gyuzsó, meg az akkori szövetségi kapitány, az Angyal Zoli. Kérdezték, hogy vagyok, és ismerve a régi melegítőm szimbolikus történetet, kaptam tőlük egy új válogatott szerelést. Még most is pityergek, ha ez eszembe jut. Aztán felkaptak, mert alig tudtam menni, beraktak az autóba, és egy közeli csárdába vittek, ahol várt rám az összes korábbi tanítványom családostul. Nagyon megható pillanat volt. Győzködtek, hogy térjek vissza. Később, késő este, hogy ne találkozzak senkivel, Ábrahám Csaba lánya, Réka autóval elvitt a győri csónakházba. Amikor körülnéztem, azt mondtam neki, hogy szóljon az apjának, ha el tudja intézni, hogy felvegyenek, akkor visszatérek. Akkor női vonalon volt nagyon gyenge a klub, úgyhogy lányokkal kezdtem el foglalkozni.
Gyorsan visszarázódott?
Nekiálltam a toborzásnak, volt, hogy naponta négy-öt iskolába mentem el, aztán szinte még a piros lámpákon is áthajtottam, hogy odaérjek az edzésre. Lett egy hatalmas csapatom, több mint 90 ember. Annyi lányom volt, hogy néhány éven belül minden női versenyszámban a serdülőtől a felnőttig tudtam indítani egységet a bajnokságokon. Ebből a merítésből olyan nevek jöttek ki, mint az ifjúsági olimpiai- és felnőtt világbajnok Farkasdi Ramóna, a szintén felnőtt világbajnok Takács Tamara, aztán Balla Virág, Takács Kincső, vagy éppen Lakatos Zsanett. Az utóbbi három utánpótlásszinten nagyon jól kajakozott, de javasoltam nekik, hogy az alkatuk miatt próbálják meg a kenut. Hatalmas élmény volt, hogy végre egy ötkarikás eseményre is kijutottam, hiszen Gyulay Zsoltnak és a MOB-nak köszönhetően ott lehettem, amikor Ramóna ifjúsági olimpiai bajnok lett Szingapúrban.
Aztán hat éve mégis újra elbúcsúzott Győrtől….
A csoportomból a lemorzsolódás Homonnai Lucával kezdődött, de ez nem az ő hibája. Luca 2013-ban hívott fel, hogy jövőre ifi olimpia, és szeretne velem készülni. Mondtam neki, hogy kislány, ha elintézel mindent, és Szarvasról átjössz hozzánk, akkor felkészülünk az ifi olimpiára. Luca végül második lett, és a maximalizmusa eltántorította tőlem, aztán furcsa körülmények között Ramóna is átkerült Tokár Krisztiánhoz. A legnagyobb csalódást mégis Takács Tamara okozta, akit 2015 elején egy hétvégi pihenő után vártam a hétfői tréningre, helyette egy SMS-t kaptam tőle, hogy ő már Dubajban van edzőtáborban, ahol Kati nénivel készül. Akkorát fordult velem a világ, hogy egészségileg is padlóra kerültem, de a három hetes edzőtábor végére összeszedtem magam, Tamara mégsem jött vissza többet. Utána nem volt szükség a munkámra Győrben, a megmaradt versenyzőim Kadler Viktorhoz kerültek, én pedig másnap már Mosonmagyaróváron dolgoztam.
Hogy sikerült ilyen gyorsan klubot váltania?
Mosonmagyaróváron Salga Pisti a szakosztályvezető, akit régóta ismertem. Nem kértem a helyi klubtól pénzt, mert a korábbi eredményeim miatt akkor még benne voltam a Kiemelt Edzői Programban. Megkaptam ott is a lányokat, még Győrből is utánam jött oda két korábbi tanítványom. A csapat egyre jobban szerepelt, de 2018 elején onnan is visszavonultattak, úgyhogy keserűen hagytam ott azt a klubot is. Figyelmeztetésnek vettem, azóta nem beszélek szinte senkivel a sportágból, és igyekszem csak magammal foglalkozni. Nem vagyok már fiatal, az egészségem sem tökéletes, de érdekes, hogy úgy érzem, vár még rám valami. Már Ábrahám Attila főtitkári idejében is hangoztattam, hogy szükség lenne a kajak-kenuban az akadémiai rendszerre. Akkor sokan lehurrogták az ötletet, most mégis lesz akadémia. Ilyesmiben nagyon szívesen részt vettem volna, mert hasznos, és fontos dolognak tartom.
A korábbi tanítványok mennyire hiányoznak?
Félreértés ne essék, az egykori versenyzőim sikereinek mindig őszintén örülök. Már nem dolgoztam Győrben 2017-ben, amikor a világbajnokságon, Racice-ben több egykori tanítványom is érmes lett. Azokban a napokban a világ legbüszkébb embere voltam. Alig több, mint egy éve pedig egyszer csak kaptam egy hívást, hogy menjek el egy étterembe, ahol nagyon várnak. Ott volt rengeteg korábbi versenyzőm, a két Ábrahám, Sztanity Zoli, Borsodi Géza, még Angyal Zoli is eljött. Hatalmas élmény volt, még most is meghatódom, ha eszembe jut.
