Mégse

A versenyeket nem tudja Vajda Vilmossal nézni

90 éves lett a sportág egykori főtitkára, aki 1960-tól 20 éven át volt a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) első számú adminisztratív vezetője. Cseh Lajos elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a sportág vidéken is elterjedjen, és a mai napig kiváló kapcsolatot ápol egykori kollégáival.

Hír

Egy olimpia évében kihagyhatatlan a kérdés, mit szólt az idei sikerekhez?

Természetesen nagyon örültem az eredményeinknek. Idén is ugyanúgy izgultam, ahogy mindig, magamra csuktam az ajtót, és úgy szorítottam a magyar sikereknek. Ilyenkor senki nem jöhet a közelembe, főleg igaz ez korábbi kollégámra és kiváló barátomra, Vajda Vilmosra. Ha tévén nézem a futamokat, akkor őt kiküldöm a szobából, mert állandóan véleménye van, amivel a legtöbbször nem értek egyet, ezen elkezdünk vitatkozni, és akkor lemaradok a lényegről. Egyedül szeretem nézni, meredten, és minden apró részletre odafigyelve.

Pedig legendásan szoros a kapcsolata az egykori szövetségi kapitánnyal, Vajda Vilmossal. Mióta vannak jóban?

1952 óta, vagyis jövőre lesz 70 éve, hogy a barátom. Napi kapcsolatban vagyunk, a nyaralónkat is egymás mellett vettük a Velencei-tónál. Annak idején az Építőkben volt egy öt-hat fős nagyon összetartó baráti körünk, benne Maurer Jenővel és Pozsgai Lajossal, ők később a szövetség vezetőségében is ott voltak, de tiszteletbeli “építőkösnek" bevettük a Péhl Jókát is, aki ugyan a Csepelben sportolt, de a felesége nálunk kajakozott. Egyébként kajakosként kezdtem, ültem egy hajóban Szigeti Zoltánnal, aki később Maconban a világbajnok négyes tagja lett. Aztán tőle elváltam, és áttértem az igaz hitre, a kenura. Így legalább megismertem mindkettőt. 

A főtitkári időszakához kötődik a sportág vidéken való elterjedése, hogy emlékszik vissza erre a fontos folyamatra?

A legfontosabb, hogy erős alapokat kaptunk azoktól a régi, ráadásul nem főállásban dolgozó edzőktől, akik egész szakosztályokat felügyeltek, mint Szabó Ferenc, Füzesséry Gyula, Granek István, vagy éppen Söptei Róbert. Rengeteget dolgoztak, nagy munkabírású versenyzőket neveltek, nekem csak össze kellett fogni a sportágat szervezőként, amikor 1957-ben önálló szövetséggé vált az MKKSZ. Szerencsére ezeket az edzőket olyan versenyzők, edzők és vezetők követték az elmúlt évtizedekben, akik ápolták a hagyományokat és megtartották a sportág sikerességét, büszke vagyok rá, hogy ennek a közösségnek a tagja lehetek.

A versenyeket nem tudja Vajda Vilmossal nézni

Mégis mi kellett ahhoz, hogy létrejöjjenek a vidéki bázisok, mint Szolnok, Győr, Szeged, vagy még sorolhatnánk?

Az igaz, hogy amikor elkezdtünk a munkát az ötvenes évek végén, akkor, ha jól emlékszem, összesen nyolc szakosztály létezett az országban, ebből vidéki egyedül a miskolci volt. Vajda Vilmosnak köszönhetjük azt a mondatot, hogy “a varsát el kell helyezni ahhoz, hogy beleússzon a hal”, ebből lett a legendás Varsa-program. Bejártuk keresztül-kasul az egész országot, mindenhol megjelentünk, ahol volt víz. 

Mindegy, hogy tanácselnök döntött, vagy párttitkár, mindenkit megkerestünk, aki tudott bármiben segíteni. 

Ahogy elnézem a listát, ebből kiindulva mára közel 200 szakosztály van az országban, amelyeknek nagy része megél, boldogul. Mindegy, hogy versenysporttal foglalkoznak, vagy csak vízitúrával, mindkettőből előbb-utóbb profitálni fog az élsport is. 

Főtitkársága idején lett kész a szolnoki és a sukorói pálya is, ezeket nehéz volt tető alá hozni?

Az volt igazán nehéz, amíg nem voltak meg ezek a pályák. Egy-egy tatai verseny előtt imádkoztunk, hogy ne legyen keleti szél, mert akkor annyira hullámzott a tó vize, hogy a hajót alig lehetett megülni. Egyedül Ráckevén tudtunk reális pályát kijelölni, de ezt úgy kell elképzelni, hogy 

oda két héttel a verseny előtt levonult az egész szövetség,

vittünk csónakokat, bójákat, kimértük és kitűztük a pályát, majd utána le kellett bontani az egészet, és a következő évben ugyanez. Aztán kaptunk pénzt, elkezdtünk helyeket nézni, először persze Ráckevére mentünk, de ott akkora volt az ellenállás a horgászok részéről, hogy végül inkább edzőtábort építettünk a Kis-Duna mellé. A pálya ügyét akkoriban a Velencei-tavi Vizisport Szövetség karolta fel, az élén Springer Feri bácsival. Ők tulajdonképpen a mi segítségünkkel, de alapvetően a maguk erejéből megalkották az első kajak-kenu és evezős versenypályát. Szolnokon pedig a Vízügy ottani igazgatójának, Vasadi Jánosnak köszönhetően jöhetett létre a pálya.

A versenyeket nem tudja Vajda Vilmossal nézni

A budapesti pálya létesítésének gondolata akkoriban mennyire volt napirenden?

Már az ötvenes évek végén születtek ilyen tervek, a Rómaival szemben, Újpesten, az akkori “Lidó” területén, ami tulajdonképpen egy eliszaposodott öböl volt, jöhetett volna létre egy pálya. Már megvolt a kivitelezés költségvetése is, de aztán 1960-ban meghirdették országos szinten a spórolás évét, ami először az ehhez hasonló beruházásokat állította le. 

Ön volt a főtitkár akkor is, amikor rohamos fejlődésnek indult a sportág technikai háttere, motorcsónakokat, vontákat kellett beszerezniük és üzemeltetniük, hogyan birkóztak meg ezekkel a feladatokkal?

Akkoriban nem dolgoztak a sportágban fizetett alkalmazottak, hanem társadalmi munkások végezték el a feladatokat, méghozzá nagy lelkesedéssel. A sportág technikai bizottságát egy mérnök, Varga László vezette. Ő megtervezte, illetve legyártatta az utánfutókat, rendezte a bójákat, és még rengeteg hasonló dologgal foglalkozott. Kaptunk segítséget néha a Népstadion műszaki személyzetétől, a stadion igazgatója, a kalapácsvető olimpiai bajnok Németh Imre ezzel patronált bennünket, ugyanis valahogy megszerette a kajak-kenut, és a szívén viselte a sorunkat. Ilyen körülmények között sok mindent önállóan bonyolítottunk le, de hozzá voltunk ehhez szokva már versenyzőkorunktól fogva. Például az 1954-es maconi vébére készülve úgy zajlott egy központi edzőtábor Ráckevén, hogy 

először ágyakat kellett odavitetnünk, majd azokba matracot szerezni, szakácsot szerződtetni, edényeket kölcsönözni az edénykölcsönző vállalattól,

szóval legtöbbször az utolsó szegig nekünk kellett mindent kitalálni, és végrehajtani.

A versenyeket nem tudja Vajda Vilmossal nézni

Mennyire maradtak meg a kapcsolatai a régi sporttársakkal, egykori kollégákkal?

Nagyon büszkén mondom, hogy amikor eljöttem a szövetségtől, akkor nekem megvoltak a szoros baráti kapcsolataim a sportágon belül. Csináltam egy kis csapatot, ami azóta is megvan. Rendszeresen, évente hat-nyolc alkalommal találkozunk egymással, korábbi versenyzők, edzők, régi kollégák. A rokonokkal, gyerekekkel kiegészülve úgy 40 fővel kezdtünk, azóta sajnos már csökkent a létszám, de a a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Alig várjuk, hogy a járvány lecsengjen, és a régi hagyományt felelevenítve újra bablevest főzzünk bográcsban a Hárosi-öbölben.