Kadler Gusztáv
Története
Ahogy Kadler Gusztáv mondta, maga sem tudta, mi lett volna belőle, ha folytatja a kézilabdát, ám 1966-ban a barátok, osztálytársak ötletére ellátogatott egy kajakedzésre a győri vízitelepre, és örökre ott ragadt. Nem mintha olyan jól ment volna elsőre a lapátolás, háromszor-négyszer is beborult a vízbe, így finoman ösztökélték, inkább térjen vissza a kézilabdapályára. A később is sokszor megmutatkozó eltökéltsége azonban a bizonyos első edzés után is továbbvitte, hiszen megfogta a telep hangulata, és meg akart tanulni kajakozni.
Olyan jól sikerült, hogy lépésről lépésre haladva 1979-ben eljutott a duisburgi felnőtt-világbajnokságra, Svidró Józseffel, Kosztyán Józseffel és Sztanity Zoltánnal az ötödik helyen végzett K–4 1000 méteren. A következő évben hiába nyerték meg a válogatót, ő kimaradt a moszkvai olimpiára utazó csapatból, és ekkor érezte először, hogy más irányba kell mennie.
Ugyan az aktív pályafutását 1984-ben fejezte be, már korábban a civil élet felé fordult, igaz, még a versenyzői korszaka alkonyán is nyert ob-t, összesen öt magyar bajnoki címet szerzett.
A vízitelepről nem tűnt el, sőt a kajak-kenu győri megmentője lett: az edzője, Vén Lajos által alapított klub a csőd szélén állt, amikor 1990-ben szakosztály-igazgatónak kérték fel. Mielőtt igent mondott, egyetlen kitételt szabott: ne várja el tőle senki, hogy egy-egy versenyen ne a sportággal éppen akkortájt megismerkedő gyermekeinek szurkoljon.
Lépésről lépésre felépítette a klubot, amely később három világ- és egy Európa-bajnokságot rendezett a maratoni szakágban, olimpiai bajnokokat adott a sportágnak, s közben megtartotta a gyermekként Kadlert is megfogó családias értékeket.
Négy olimpián volt a kajak-kenu delegáció csapatvezetője, 1995-ben a magyar szövetség általános alelnöke lett, ebben a minőségében a regionális fejlesztésért felelt, így sokat tett azért, hogy a szűk környezetén túl országszerte is fejlődjön a kajak-kenu.
Legszebb emlékei között a sydneyi olimpiát, illetve a 2005-ös vb-t őrizte, amelyen fia, Viktor világbajnok lett, és díjátadóként együtt hallgathatták a Himnuszt. Sportvezetőként liberálisan dolgozott, a szabályok betartatásával hagyta érvényesülni a kollégákat, mélyen hitt a csapatmunkában, nemcsak a legnagyobb sikereknek, hanem a kicsik diákolimpia győzelmének is örült. Önmagával volt a legszigorúbb, az alvást csupán szükséges rossznak tartotta, szeretett korán kelni.
Teljesítményét elismerték, 2004-ben Győr díszpolgára lett, míg sportvezetői munkásságáért 2018-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemérem tisztikeresztjét.
Ahogy mondta, mindent a kajak-kenunak köszönhetett, ezért próbált a lehető legtöbbet visszaadni. Rengeteget adott is, ám a sors megakadályozta, hogy még többet tehessen – 2019 őszén, méltósággal viselt, súlyos betegség után elhunyt.
