Mégse

Bonn Ottó

Története

Bonn Ottó személyében a legnagyobb magyar sportdiplomaták egyike, a kajak-kenu sportág doyenje távozott az élők sorából 2020 februárjában.

A két század, két évezred alakja 1926-ban Olaszországban született, miután szülei a húszas évek gazdasági válsága miatt a déli országba költöztek. Bonn 12 éves koráig ott is élt, rendszeresen a tengeren evezett, kajak formájú, lapos fenekű, könnyű kis hajóját, szandolinját már itthon, a Lágymányosi-öbölben cserélte kajakra és kenura. Előbbi műfajban egyesben és négyesben, utóbbiban tízesben szerepelt, egészen 1947-ig versenyzett. 

Belátta, sportolóként nem visz magasra az útja, ezért már 1949-től titkárként dolgozott a hazai szövetségben, majd az Országos Testnevelési és Sportbizottság munkatársaként, evezős-, kajak-kenu és vitorlásszövetségi előadójaként ott lehetett az 1952-es helsinki olimpián. A legszívesebben egyébként erre a játékokra emlékezett – már csak azért is, mert a versenyhelyszínek közelsége miatt mind a 16 arany megszerzésének szemtanúja volt! –, holott ez csak az első volt a hosszú sorban, összesen 13 nyári és egy téli olimpián lehetett jelen.

Az emlékezetes 1954-es maconi világbajnokságon beválasztották a nemzetközi szövetség, az ICF igazgatótanácsába, a sportág egyik európai képviselője lett – a megbízatást szerényen a magyar versenyzők fényes franciaországi sikereinek tudta be. 1960-tól a szervezet második, majd 1970 és 1990 között az első alelnöke volt, emellett 1988-2000 között a főtitkáraként is dolgozott. A szabályváltoztatások kidolgozásán túl fontos feladatának tekintette, hogy növekedjen az ICF taglétszáma, és látványosabbá váljanak a versenyek, amelyek reformjáért ugyancsak sokat tett. Hogy eredményesen sikeresen tevékenykedett, jelzi, főtitkársága alatt 56-ról 112-re nőtt a taglétszám. 

A kajak-kenu viadalain kívül több jelentős esemény szervezőbizottságának volt tagja (1965-ös budapesti universiade, 1966-os szintén fővárosi atlétikai Európa-bajnokság), tíz évig a KSI igazgatójaként dolgozott (1971-1981), de vezette korábban a Budapesti Honvéd kajak-kenu szakosztályát is. Visszavonulása után az ICF tiszteletbeli főtitkára, az MKSZ tiszteletbeli elnöke és a Magyar Olimpiai Bizottság tiszteletbeli tagja volt. Munkásságát kitüntetések sorával ismerték el: Haza Szolgálatáért Érdemérem, ezüst fokozat (1970), Magyar Népköztársasági Sportérdemérem, arany fokozat (1987), Olimpiai Érdemrend (1995), MOB-érdemérem (2000), Esterházy Miksa-emlékérem (2001), Kajak-kenu Sportért Életműdíj (2001). 

Öt nyelven beszélt, a magyaron kívül olaszul, németül, franciául és angolul sem lehetett zavarba hozni, alázatáról sokat elmond, hogy az angolt akkor „fejlesztette fel”, amikor a francia után az lett a szövetség hivatalos nyelve.

„A sportág mindig felnevelt olyan edzőket, akik mindannyian kitűnően értették, értik a szakmát, akik mindig olyan edzésmódszerekkel dolgoztak, amelyekkel meglepték a világot” – beszélt arról 1985-ben, miért maradt a magyar kajak-kenu az akkor elmúlt négy évtizedben a nemzetközi elitben, és legalább ilyen fontosak voltak a nagyszerű hajóépítő mesterek és versenyzők is.

Tesszük hozzá: no meg a sportdiplomaták.

Bonn Ottó

Bonn Ottó

Fábián László

Fábián László

Söptei Róbert

Söptei Róbert

Urányi János

Urányi János

Cseh Lajos

Cseh Lajos

Dávid Géza

Dávid Géza

Varga Ferenc

Varga Ferenc

Bánfalvi Klára

Bánfalvi Klára

Péhl József

Péhl József

Vajda Vilmos

Vajda Vilmos

Babella László

Babella László

Hajba Antal

Hajba Antal

Novák Gábor

Novák Gábor

Füzesséry Gyula

Füzesséry Gyula

Tatai Tibor

Tatai Tibor

Horváth Péter

Horváth Péter

Angyal Zoltán

Angyal Zoltán

Giczy Csaba

Giczy Csaba

Koléder Vilmos

Koléder Vilmos

Kovács Béla

Kovács Béla

Vaskuti István

Vaskuti István

Dr. Baráth Etele

Dr. Baráth Etele

Kása Ferenc

Kása Ferenc

Kovács Katalin

Kovács Katalin

Fábiánné Rozsnyói Katalin

Fábiánné Rozsnyói Katalin

Simon László

Simon László

Füleky András

Füleky András

Kadler Gusztáv

Kadler Gusztáv

Sziklenka László

Sziklenka László

Ludasi Róbert

Ludasi Róbert

Sári Nándor

Sári Nándor