Születésnap! Ötven esztendős a Szarvasi Kajak-Kenu Club

Az úttörőház padlásán kezdődött minden. Két roncs vöcsök típusú kajak és egy szandolin adta az alapokat egy ma már virágzó, családias, eredményes klub számára. A Szarvasi Kajak-Kenu Club idén lett ötven esztendős, az egyesület ma este ünnepli születésnapját. Ennek kapcsán készítettünk interjút Dobruczky Zsolt tiszteletbeli elnökkel.

Ünnep
Hír

Minden esztendőben megrendezik a Körös Kupát, amely Sándor Tamás emlékverseny egyben. A gyerekek tudják, hogy kinek az emlékére szállnak vízre?

Biztos vagyok benne, hogy sokan tudják, hiszen a kajak-kenu sportág Szarvason való meghonosításának ötlete Sándor Tamásé volt. A megvalósításában segítségére volt az úttörőház akkori igazgatója, Laurenczy Jenő is. Nekik köszönhetjük, hogy Szarvason létezik egy ilyen eredményes klub, amely az úttörőház padlásán talált két roncs vöcsökre és egy szandolinra épült. Kijavításuk után ezek a kajakok lettek a szakkör első hajói, majd később az MTK-nak és a Csepelnek köszönhetően tíz-tizenkét javításra váró kajakot és evezőt sikerült összegyűjteni a csapat számára. De megesett olyan is, hogy a békésszentandrási kajakosok áteveztek Szarvasra, és átadták kajakjaikat, hogy a mieink is tudjanak edzeni. Először heti két, majd négy edzés volt a vízitelepen, ami az egykori KISZ-üdülő csónakházában működött. Szűkösek voltak a körülmények, több mint harminc főre mindössze két strandkabin jutott, de azért nyolc évig húztuk itt. Majd lebontásra került a „csónakház”, és mennünk kellett.

Hova?

1968 tavaszán sok utánjárással sikerült a Szarvasi Állami Gazdaság MEDOSZ sportegyesületébe belépni. A MEDOSZ négy új portyakajakkal ajándékozta meg a szakosztályt. Az első szakosztályvezető Csonka Pista bácsi, a gazdaság főkönyvelője volt. Nagyon sokat köszönhettünk neki, ő harcolta ki az első műanyag hajókat. És sok segítséget nyújtott Simon Fiala Tibor is, aki mint gyógyszerész került Békésszentandrásra, és korábban Szegeden volt versenyző. A hetvenes években a Magyar Kajak-Kenu Szövetség támogatásával bővíteni tudtuk a hajóparkunkat, a megyei sportszövetség révén pedig minden évben tíznapos edzőtábort rendezhettünk Békésszentandráson, igazi nomád körülmények között. A régi vízitelepet 1975-ben kellett a szakosztálynak elhagynia, ebben az időben az Állami Gazdaság sportkörétől a Főiskola Spartacus Sportklubhoz került szakosztályunk. A versenyzők számára a főiskola csónakháza lett a bázis. Aztán a városi tanács felajánlott egy telket az akkori kertészet területén, itt jött létre a jelenlegi vízitelep, amelyet három évig építettünk. A versenyzők edzés után, szombaton és vasárnap társadalmi munkában dolgoztak: téglát pucoltak, maltert kevertek, ásták a csónakház alapját, betonoztak. Ez az új otthon hozta meg a szakosztály fellendülését. De még mindig nem nyugodhattunk meg teljesen. 1989-ben a főiskolai klub néhány szakosztályától, többek között a kajak-kenu szakosztályától is meg akart válni. Ebben az időben a létünk kétségessé vált, és a megmentésünk érdekében aláírásgyűjtést szerveztünk, támogatókat kerestünk, majd új tagdíjbeszedéssel egy nehéz esztendő után sikerült a szakosztályt anyagilag fenntartanunk. Ezek után 1992-ig a Spartacustól kvázi független szakosztályként, igen nehéz körülmények között működtünk, majd 1992-ben önálló klubbá alakult a kajak-kenu szakosztály.

A vidéki klub hangulatát, a családias légkört mindvégig sikerült megőrizniük, s talán a múltnak, az elmondott erőfeszítéseiknek is köszönhető, hogy biztos lábakon tudják az egyesületet.

Mindenki hozzátett a létezésünkhöz. A versenyzők, a szülők, az edzők, akik nélkül nem tartanánk itt. Sándort Tamás, Szebegyinszki György, Bodnár Ildikó, Korim Magdolna, s a jelenleg is edzőként dolgozó Bátor György és Nyerges Attila is mind a felemelkedésen dolgozott, olyan szellemiséget teremtettünk, s vittünk tovább, amelyre lehetett építeni, amit szívesen támogat az önkormányzat és a Magyar Kajak-Kenu Szövetség, s amelynek köszönhetően az egyesületünk a tartós középmezőnyből a 2016-s évre eljutott a bajnoki pontverseny 12. helyére. Tavaly a serdülők között mi lettünk a legeredményesebbek a fiú kajak szakágban, ami nagy fegyvertény. Ahogyan az is, hogy sokak szerint a klubunk az ország egyik legszebb vízitelepén működik, a támogatások mellett ezt köszönhetjük a volt klubvezetőnknek, Kiszely Andrásnak és a Kohút családnak. Telepünk az elmúlt tíz évben látványos fejlődésnek indult, mólót, csónaktároló faházakat, motorcsónak tárolót építettünk, a szociális épületet felújítottuk, s ez a folyamat a lapos tetős épület átépítésével fog befejeződni. Fontos, hogy lehetőségünk van a fejlődésre, és fontos, hogy mindezt az eredményeinkben is meg tudjuk mutatni.

A sportág egyik eredményes utánpótlás-nevelő bázisa a szarvasi klub. Sosem akartak úgymond versenyistálló lenni?

Soha. Nagy tehetségeket adtunk a sportágnak, hiszen nálunk kezdett Dombvári Bence, Bodonyi Dóra, Homonnai Luca és Kuli Pisti is, de ahhoz, hogy mi eredményesen tudjuk őket továbbvinni a felnőtt korosztályba, sok pénzre lenne szükség. A klub költségvetése nem elegendő ehhez. De nagyon büszkék vagyunk arra, hogy nevelőegyesületként ilyen fontos szerepet tudunk betölteni a sportág életében.

Milyen célokat fogalmaztak meg az elkövetkező ötven évre?

A telep lehetőségeit és az emberi erőforrásainkat szerintem már most maximálisan kihasználjuk, eredményes, jó szemléletű klubot tudunk működtetni itt Szarvason. Bízom benne, hogy a sikereinket és ezt a szellemiséget meg tudjuk tartani az elkövetkező ötven esztendőben is.


Ezt jelenti nekik az egyesület:

Dombvári Bence: Mint annyi gyereknek Szarvason, nekem is a vízitelep jelképezte a gyerekkorom legszebb éveit. Több időt töltöttünk itt, mint otthon, így a vízitelepen kialakult kapcsolataink formáltak bennünket. Eleinte a foci, a tengó, merthogy itt erre is volt lehetőség, és az edzések utáni fürdés vitt le minket a telepre, később már a sukorói bajnokságokra a felkészülés motivált bennünket. Attila és Gyuri bá második szüleinkként terelgettek bennünket, Kojak pedig Pali bával figyelt a rendre és fegyelemre – rájuk gyerekként is hatalmas tisztelettel néztünk mindig. A klub kiépítése és a vízitelep szépsége eddig minden külsős látogatót elvarázsolt, a mai napig szeretek visszajárni, nosztalgiázni életem egyik meghatározó helyére.

Pintér-Bodonyi Dóra: Szarvason kezdtem a pályafutásomat, itt szerettem meg kajakozni, itt tanultam meg az alapokat. A közös sátras versenyeknek olyan hangulata volt, mint amilyet más egyesületben azóta sem tapasztaltam. Megesett, hogy már kedden lementünk Velencére, pedig csak vasárnap volt a számunk, ezekre a napokra mai napig jó szívvel gondolok vissza. Rengeteg embert akkoriban ismertem meg, s a mai napig jó kapcsolatban vagyok velük, példának okáért a legjobb barátnőm is kajakozott valamikor. Nyerges Attila kezei alatt edzettem közel hét évig, s okoztunk neki néhány nehéz percet. Nagyon jó alapokat kaptunk tőle, amit az is bizonyít, hogy, aki már nincs a sportágban, a mai napig visszajár ide, és az élete más területén kiválóan helyt áll. Amit akkoriban még nem igazán értékeltem, azon ma már mindig elcsodálkozom: gyönyörű a holtág, az Erzsébet-liget, ahol futottunk, és amit akkor olyan nagyon utáltam. A telep szépsége elvarázsol, ritka az ilyen szépen rendben tartott környezet.

Kuli István: Sokat jelent a szarvasi klub, hiszen a nevelőedzőm, Bátor György itt tanított meg kajakozni. A városban nagy szerepet tölt be a víz, egyszer szinte mindenki kipróbálja a kajakozást. Én is így tettem tíz évesen, aztán ott is ragadtam a vízitelepen. A víz általában tükörsima, szélvédett, így ideális volt a kajakozáshoz. Ma már tudom, hogy nagyon kemény is, de aki ott kezdi, annak már sehol sem fog a kemény víz gondot okozni. A vízitelepen mindig remek a hangulat, elsőre mindenkit ez fog meg. Aztán ahogy idősebb lesz az ember, észreveszi, hogy milyen szép helyen vagyunk. Szerintem nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az ország egyik, ha nem a legszebb vízitelepe a szarvasi. Tehát összefoglalva a jó hangulat, a tökéletes körülmények, a szép táj, és a remek pedagógia érzékkel megáldott, kiváló utánpótlásedzők adják a különlegességét az egyesületnek. Én a nevelőedzőmmel a mai napig tartom a kapcsolatot, és általában átbeszélünk minden kajakkal kapcsolatos dolgot.

Homonnai Luca: Az életemet a szarvasi egyesület alapozta meg. Minden napunk érdekes, izgalmas volt. Sosem fogom elfelejteni a fatáblácskát a lugason, mert az alatt áthaladva egy másik világba érkeztem meg. A köredzések a kondiban, a 3xmalom időre, a 6x800m futás, vagy még sorolhatnám a finomabbnál finomabb edzéseket, amelyeket imádtam. És a mai napig boldogan emlékezem vissza a régi edzésekre és bolondozásokra.

Kós Benedek: Számomra öröm, hogy egy ilyen nagy múltú egyesület tagja lehetek, ahol példaképek is felnevelkedtek. Édesapám is kajakozott, az ő hatására mentem le a vízitelepre kilenc évesen. Kezdetben a jó társaság és a víz szeretette csalt le, most már a céljaim motiválnak. A hosszú évek alatt nagyon összeszoktunk ezzel a kis csapattal. Az edzőnk, Nyerges Attila mindig mellettünk van, és sokat tanulunk tőle. Mindig igyekszik számunkra az edzések mellett programokat szervezni, ami még inkább erősíti azt, hogy mi ehhez a klubhoz tartozunk, valójában olyan mintha egy nagycsalád lennénk.

Pulai Imre: „Olyan nincs, hogy nincs kenu”

Ötven esztendős lett olimpiai bajnok kenusunk, Pulai Imre. Sportágunk "Sumákjának" az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti könyvbe készült beszélgetéssel kívánunk boldog születésnapot. Azóta párja, Novák Ferenc hazatért már külföldi "kiküldetéséből", míg Sumák az észt csapat felkészülését irányítja.

Születésnap
Hír

Mi van, Sumák, csak nem megnőttél? – szólt a „frocli” a jó két méter magas óriásnak, olimpiai bajnok kenusunknak, Pulai Imrének egy nyár esti, üde honvédos összejövetelen. Egy estén, amikor tért nyernek az emlékek, amikor egy habos sör felett jó elmerengeni a múlton, és úgy igazán jó érzés örülni az összetartozásnak. Még akkor is, ha az ember párja, az érme „másik oldala”, Novák Ferenc több ezer kilométerre van tőle.

Megtalálta az igazit?

Ó hogyne! – nevet Pulai Imre. – Egyértelműen Feri volt az. Még úgy is, hogy elsőre nem állt össze a mozgásunk. Ettől függetlenül az első közös edzésünkön jó időt mentünk, és tudtam, hogy ha sikerül megtalálnunk a ritmust, ebből valami nagyon jó is kisülhet.

Kisült, hiszen Sydneyben lett egy olimpiai bajnok párosunk, és ha úgy vesszük: összeállt, az egyik legmókásabb formáció, amelyet a magyar kajak-kenu sport magáénak tudhat.

Az kétségtelen, hogy jól elszórakoztattuk egymást Ferivel. Poénokért sosem kellett a szomszédba mennünk. Legalábbis nekem nem, mert Feri – remélem, olvassa ezt a könyvet – folyton csak másolt engem. Mindig mondtam neki, hogy ne legyen már annyira esetlen, találjon ki valami újat, valami egyedit.

Mondana néhány példát, hogy a kevésbé unalmas perceiket mivel ütötték el?

Van egy-két jó történetünk. Például Feri futócipőit télen rendszeresen feltöltöttem vízzel, ami természetesen jégtömbként fagyott bele. Aztán megesett, hogy a tavaszi, nyári edzéseken a vízre szállást követően Feri cipőit gyorsan leszögeztem a stégre, Dunavarsányban pedig rendszeresen leragasztottam az ágya elé a papucsát. Remek pillanatokat szereztem ezzel magamnak. És remélem, neki is, így lesz mit mesélnie az unokáinak. Amúgy a viccet félre téve: tényleg jó kettős volt a miénk. Ha megnézi a magyar sportot vagy szűkebben a kajak-kenut: hány olyan páros van, amelynek tagjai vérig tudják sérteni egymást, nagy összeveszéseket élnek meg. Mi találtunk egy sajátos kommunikációt, poénokkal közvetítettük egymásnak az érzéseinket, az örömünket vagy éppen a kritikáinkat a másikkal kapcsolatban. Szerintem így jobban be is tudja fogadni, jobban meg is tudja élni az ember.

Ha a vízparti pletykáknak hinni lehet, gyerekként sem tartozott a mimózák közé.

Hát nem. Már az első versenyemet meg akartam óvni. Úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, kétezer méteren indultunk, ráadásul úgy, hogy a hét elején mentünk le először a vízitelepre, akkor kezdtünk el ismerkedni a sportággal. Annyira újoncok voltunk a srácokkal, hogy még fordulni sem tudtunk. Természetesen tök utolsók lettünk a versenyben, sőt, mire célba értünk, a versenybíróság már össze is pakolt és hazament. Na, ezen én vérig sértődtem, mondtam is a többieknek, hogy óvjuk meg a futamot. Így kezdődött minden, a BSE-ben. Emlékszik még arra a vízitelepre?  Arra a nagy sóderdombra? Nem? Pedig arra vittük fel a négyest, és a tetejéről úgy csúsztunk le a vízbe, mintha szánkóztunk volna. Volt nagy öröm, amikor az edzőink meglátták, hogy tönkrevágtuk a hajó alját. Igen, valóban elég nehezen kezelhető kölyök voltam, de éppen ezért nekem találták ki ezt a sportágat. Imádtam a vízitelepet, a jó kis társaságot, és a srácokkal alig vártuk a pénteki edzések végét, hogy másnap indulhassunk Szentendrére sátrazni. Nagyon szép időszaka volt az életemnek. De valójában minden korszaknak megvolt a maga szépsége és a maga nehézsége is.

Melyik volt a legjobb?

Ha a kenuzás élményét és az eredményességet nézem, az atlantai olimpia előtti két évem. Hihetetlen volt megélni, hogy akármennyit edzhettem, egyszerűen képtelen voltam elfáradni. Ha tíz résztávunk volt, akkor is úgy éreztem, hogy még képes lennék kettőre-háromra. Nagyon jó érzés ennyire tudatában lenni annak, hogy kirobbansz az erőtől és bármit véghez tudsz vinni.

Például egyéni aranyat tud nyerni C–1 1000 méteren?

Na, az a duisburgi világbajnokság volt életem egyik csúcspontja. Az a győzelem ugyanannyit adott érzésekben, mint a sydneyi olimpia aranya. Ráadásul annak idején jóval erősebb és nagyobb volt a hazai mezőny, sokkal nehezebb volt egy-egy világversenyre kikerülni, mint mondjuk most, amikor szinte már csak egy döntőnyi versenyzőt lehet összekaparni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy időben versenyezhettem Kolonics Gyuriékkal, sőt korábban Vaskuti és Sarusi Kis ellen is. És hálás vagyok azért is, hogy ilyen sokáig a pályán tudtam maradni.

Az újabb sportága, a szánkózás vagy most éppen a bob afféle pótlék? Egy versenyző mindig versenyző marad, és egész életen át nem tud kibújni a bőréből?

Nem, ez egyáltalán nem pótlék. Már korábban is sokat néztem ezeket a sportágakat a televízióban, és mindig bennem volt, hogy egyszer szeretném kipróbálni. A száguldás élménye és az, hogy minden évben előrébb lépjek, igazi kihívást jelent. Itt is meg tudom élni a magam sikereit. Például amikor egy edzésen meg tudtam verni a németek legjobbját, Felix Lochot, az fantasztikus érzéseket adott.

Össze lehet hasonlítani a téli sportokban és a kenuzásban szerzett élményeket?

Felesleges mérlegre tenni őket, mert mást és mást jelentenek az életemben. Harmincöt évig kenuztam, az egyes olimpiai győzelem kivételével mindent megkaptam ettől a sportágtól, amelyben a mai napig úgy mozgok, mint a saját otthonomban. Még most, jóval negyvenen túl is lemegyek edzeni a hajómmal, és rendszeresen indulok a mastersbajnokságokon, mert kitörölhetetlen ez az egész életemből. Olyan nincs, hogy nincs kenu. A szánkó és a bob más világ, profibb közeg, profi versenyrendszerrel, amelyhez jó tartozni, aminek szintén jó részesévé válni.

Kihívás, kaland, Hongkong

Vasárnap ismét vízre száll Boros Adrián. Kiváló maratonistánk ezúttal a surfski, vagyis a tengeri kajak világbajnokságon rajtol Hongkongban.

Hír

Új kihívás, új kaland előtt Boros Adrián a tolnaiak maratoni világbajnok kajakosa. Barina József tanítványa vasárnap a hongkongi tengeri kajak világbajnokságon rajtol. Adrián már a helyszínen edz, szokja a körülményeket és a nagy hullámokat.

“A helyszín tökéletes, csak a hullámok változnak napról napra, vannak kisebb, nagyobb és óriási hullámok is, amellyekkel meg kell barátkoznom. Egész sokat gyakoroltam már, kezdek belerázódni, de azért a nagy eredményhez hiányzik úgy húsz évnyi rutin a tengeren. Itt a többség erre a szakágra specializálódott. Az egyik nap sikerült vízre szállnom Oscar Chalupskyval, ő a Nelo egyik embere, aki rengeteg hasznos tanácsot adott, de öt perc alatt nem lehet átültetni a gyakorlatba ezeket az infókat, érezni kell nagyon, hogy miként kell a hullámok között jól haladni. Ez a verseny tulajdonképpen a hullámlovaglásról szól, csakhogy a hullámok nem egy irányból jönnek, mint ahogy azt a Dunán megszoktuk, hanem mindenfelől. Na, ezeket a hullámokat kellene úgy összekötni, hogy a legjobb eredmény süljön ki belőle” – mondta Boros Adrián, aki elmondta: ez az a szakág, amelyben nem számít, hogy hány éves vagy. Akár hatvan évesen is te lehetsz az, aki a legjobban érzi ezt a műfajt.