Minden esztendőben megrendezik a Körös Kupát, amely Sándor Tamás emlékverseny egyben. A gyerekek tudják, hogy kinek az emlékére szállnak vízre?
Biztos vagyok benne, hogy sokan tudják, hiszen a kajak-kenu sportág Szarvason való meghonosításának ötlete Sándor Tamásé volt. A megvalósításában segítségére volt az úttörőház akkori igazgatója, Laurenczy Jenő is. Nekik köszönhetjük, hogy Szarvason létezik egy ilyen eredményes klub, amely az úttörőház padlásán talált két roncs vöcsökre és egy szandolinra épült. Kijavításuk után ezek a kajakok lettek a szakkör első hajói, majd később az MTK-nak és a Csepelnek köszönhetően tíz-tizenkét javításra váró kajakot és evezőt sikerült összegyűjteni a csapat számára. De megesett olyan is, hogy a békésszentandrási kajakosok áteveztek Szarvasra, és átadták kajakjaikat, hogy a mieink is tudjanak edzeni. Először heti két, majd négy edzés volt a vízitelepen, ami az egykori KISZ-üdülő csónakházában működött. Szűkösek voltak a körülmények, több mint harminc főre mindössze két strandkabin jutott, de azért nyolc évig húztuk itt. Majd lebontásra került a „csónakház”, és mennünk kellett.
Hova?
1968 tavaszán sok utánjárással sikerült a Szarvasi Állami Gazdaság MEDOSZ sportegyesületébe belépni. A MEDOSZ négy új portyakajakkal ajándékozta meg a szakosztályt. Az első szakosztályvezető Csonka Pista bácsi, a gazdaság főkönyvelője volt. Nagyon sokat köszönhettünk neki, ő harcolta ki az első műanyag hajókat. És sok segítséget nyújtott Simon Fiala Tibor is, aki mint gyógyszerész került Békésszentandrásra, és korábban Szegeden volt versenyző. A hetvenes években a Magyar Kajak-Kenu Szövetség támogatásával bővíteni tudtuk a hajóparkunkat, a megyei sportszövetség révén pedig minden évben tíznapos edzőtábort rendezhettünk Békésszentandráson, igazi nomád körülmények között. A régi vízitelepet 1975-ben kellett a szakosztálynak elhagynia, ebben az időben az Állami Gazdaság sportkörétől a Főiskola Spartacus Sportklubhoz került szakosztályunk. A versenyzők számára a főiskola csónakháza lett a bázis. Aztán a városi tanács felajánlott egy telket az akkori kertészet területén, itt jött létre a jelenlegi vízitelep, amelyet három évig építettünk. A versenyzők edzés után, szombaton és vasárnap társadalmi munkában dolgoztak: téglát pucoltak, maltert kevertek, ásták a csónakház alapját, betonoztak. Ez az új otthon hozta meg a szakosztály fellendülését. De még mindig nem nyugodhattunk meg teljesen. 1989-ben a főiskolai klub néhány szakosztályától, többek között a kajak-kenu szakosztályától is meg akart válni. Ebben az időben a létünk kétségessé vált, és a megmentésünk érdekében aláírásgyűjtést szerveztünk, támogatókat kerestünk, majd új tagdíjbeszedéssel egy nehéz esztendő után sikerült a szakosztályt anyagilag fenntartanunk. Ezek után 1992-ig a Spartacustól kvázi független szakosztályként, igen nehéz körülmények között működtünk, majd 1992-ben önálló klubbá alakult a kajak-kenu szakosztály.
A vidéki klub hangulatát, a családias légkört mindvégig sikerült megőrizniük, s talán a múltnak, az elmondott erőfeszítéseiknek is köszönhető, hogy biztos lábakon tudják az egyesületet.
Mindenki hozzátett a létezésünkhöz. A versenyzők, a szülők, az edzők, akik nélkül nem tartanánk itt. Sándort Tamás, Szebegyinszki György, Bodnár Ildikó, Korim Magdolna, s a jelenleg is edzőként dolgozó Bátor György és Nyerges Attila is mind a felemelkedésen dolgozott, olyan szellemiséget teremtettünk, s vittünk tovább, amelyre lehetett építeni, amit szívesen támogat az önkormányzat és a Magyar Kajak-Kenu Szövetség, s amelynek köszönhetően az egyesületünk a tartós középmezőnyből a 2016-s évre eljutott a bajnoki pontverseny 12. helyére. Tavaly a serdülők között mi lettünk a legeredményesebbek a fiú kajak szakágban, ami nagy fegyvertény. Ahogyan az is, hogy sokak szerint a klubunk az ország egyik legszebb vízitelepén működik, a támogatások mellett ezt köszönhetjük a volt klubvezetőnknek, Kiszely Andrásnak és a Kohút családnak. Telepünk az elmúlt tíz évben látványos fejlődésnek indult, mólót, csónaktároló faházakat, motorcsónak tárolót építettünk, a szociális épületet felújítottuk, s ez a folyamat a lapos tetős épület átépítésével fog befejeződni. Fontos, hogy lehetőségünk van a fejlődésre, és fontos, hogy mindezt az eredményeinkben is meg tudjuk mutatni.
A sportág egyik eredményes utánpótlás-nevelő bázisa a szarvasi klub. Sosem akartak úgymond versenyistálló lenni?
Soha. Nagy tehetségeket adtunk a sportágnak, hiszen nálunk kezdett Dombvári Bence, Bodonyi Dóra, Homonnai Luca és Kuli Pisti is, de ahhoz, hogy mi eredményesen tudjuk őket továbbvinni a felnőtt korosztályba, sok pénzre lenne szükség. A klub költségvetése nem elegendő ehhez. De nagyon büszkék vagyunk arra, hogy nevelőegyesületként ilyen fontos szerepet tudunk betölteni a sportág életében.
Milyen célokat fogalmaztak meg az elkövetkező ötven évre?
A telep lehetőségeit és az emberi erőforrásainkat szerintem már most maximálisan kihasználjuk, eredményes, jó szemléletű klubot tudunk működtetni itt Szarvason. Bízom benne, hogy a sikereinket és ezt a szellemiséget meg tudjuk tartani az elkövetkező ötven esztendőben is.
Ezt jelenti nekik az egyesület:
Dombvári Bence: Mint annyi gyereknek Szarvason, nekem is a vízitelep jelképezte a gyerekkorom legszebb éveit. Több időt töltöttünk itt, mint otthon, így a vízitelepen kialakult kapcsolataink formáltak bennünket. Eleinte a foci, a tengó, merthogy itt erre is volt lehetőség, és az edzések utáni fürdés vitt le minket a telepre, később már a sukorói bajnokságokra a felkészülés motivált bennünket. Attila és Gyuri bá második szüleinkként terelgettek bennünket, Kojak pedig Pali bával figyelt a rendre és fegyelemre – rájuk gyerekként is hatalmas tisztelettel néztünk mindig. A klub kiépítése és a vízitelep szépsége eddig minden külsős látogatót elvarázsolt, a mai napig szeretek visszajárni, nosztalgiázni életem egyik meghatározó helyére.
Pintér-Bodonyi Dóra: Szarvason kezdtem a pályafutásomat, itt szerettem meg kajakozni, itt tanultam meg az alapokat. A közös sátras versenyeknek olyan hangulata volt, mint amilyet más egyesületben azóta sem tapasztaltam. Megesett, hogy már kedden lementünk Velencére, pedig csak vasárnap volt a számunk, ezekre a napokra mai napig jó szívvel gondolok vissza. Rengeteg embert akkoriban ismertem meg, s a mai napig jó kapcsolatban vagyok velük, példának okáért a legjobb barátnőm is kajakozott valamikor. Nyerges Attila kezei alatt edzettem közel hét évig, s okoztunk neki néhány nehéz percet. Nagyon jó alapokat kaptunk tőle, amit az is bizonyít, hogy, aki már nincs a sportágban, a mai napig visszajár ide, és az élete más területén kiválóan helyt áll. Amit akkoriban még nem igazán értékeltem, azon ma már mindig elcsodálkozom: gyönyörű a holtág, az Erzsébet-liget, ahol futottunk, és amit akkor olyan nagyon utáltam. A telep szépsége elvarázsol, ritka az ilyen szépen rendben tartott környezet.
Kuli István: Sokat jelent a szarvasi klub, hiszen a nevelőedzőm, Bátor György itt tanított meg kajakozni. A városban nagy szerepet tölt be a víz, egyszer szinte mindenki kipróbálja a kajakozást. Én is így tettem tíz évesen, aztán ott is ragadtam a vízitelepen. A víz általában tükörsima, szélvédett, így ideális volt a kajakozáshoz. Ma már tudom, hogy nagyon kemény is, de aki ott kezdi, annak már sehol sem fog a kemény víz gondot okozni. A vízitelepen mindig remek a hangulat, elsőre mindenkit ez fog meg. Aztán ahogy idősebb lesz az ember, észreveszi, hogy milyen szép helyen vagyunk. Szerintem nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az ország egyik, ha nem a legszebb vízitelepe a szarvasi. Tehát összefoglalva a jó hangulat, a tökéletes körülmények, a szép táj, és a remek pedagógia érzékkel megáldott, kiváló utánpótlásedzők adják a különlegességét az egyesületnek. Én a nevelőedzőmmel a mai napig tartom a kapcsolatot, és általában átbeszélünk minden kajakkal kapcsolatos dolgot.
Homonnai Luca: Az életemet a szarvasi egyesület alapozta meg. Minden napunk érdekes, izgalmas volt. Sosem fogom elfelejteni a fatáblácskát a lugason, mert az alatt áthaladva egy másik világba érkeztem meg. A köredzések a kondiban, a 3xmalom időre, a 6x800m futás, vagy még sorolhatnám a finomabbnál finomabb edzéseket, amelyeket imádtam. És a mai napig boldogan emlékezem vissza a régi edzésekre és bolondozásokra.
Kós Benedek: Számomra öröm, hogy egy ilyen nagy múltú egyesület tagja lehetek, ahol példaképek is felnevelkedtek. Édesapám is kajakozott, az ő hatására mentem le a vízitelepre kilenc évesen. Kezdetben a jó társaság és a víz szeretette csalt le, most már a céljaim motiválnak. A hosszú évek alatt nagyon összeszoktunk ezzel a kis csapattal. Az edzőnk, Nyerges Attila mindig mellettünk van, és sokat tanulunk tőle. Mindig igyekszik számunkra az edzések mellett programokat szervezni, ami még inkább erősíti azt, hogy mi ehhez a klubhoz tartozunk, valójában olyan mintha egy nagycsalád lennénk.
