– Kezdjük egy sokakat foglalkoztató kérdéssel: egy sikeres, két arannyal záruló olimpia után miért vált edzőt valaki?
– Mert szükségszerű a megújulás. Egy olimpiai ciklusban a cél érdekében rendesen kizsigereli magát az ember, nem csak fizikailag, pszichésen is. Ilyenkor túl vagy feszítve attól, hogy folyamatosan kontroll alatt tartod az életedet, s ez mentálisan fárasztó. Tudtam, ha olyan elánnal akarom csinálni az elkövetkező négy évemet, mint a riói olimpiát megelőző időszakot, akkor kell egy új ember az életembe, akinek kihívás vagyok, és aki nekem is kihívást jelent.
– Az átlagember nem tudja elképzelni, hogy mit jelent az a megfeszülés, amiről beszél.
– Sajnos egy nagy adag önzést, mert ilyenkor mindent annak rendelsz alá, hogy a következő edzésre is topon tudj lenni. Ritkán van lógás a barátokkal, vacsora, vagy bulizás. A hétvégék pedig szó szerint pihenésről, fekvésről szólnak, és az ember párja, ha nem a sportágból jön, nehezen tudja tolerálni ezt az életmódot.
– Az ön párja is kajakozott, most amatőr triatlonos, aki azonban tudja, hogy mit jelent a sportban az a szó, hogy profizmus.
– Ettől függetlenül felvetődött köztünk is az a kérdés, hogy van-e értelme a folytatásnak?! Az olimpia után két hétig kerültük ezt a témát, de eljött az ideje, amikor meg kellett nyílnunk, dönteni kellett. Ő azt mondta, nem szeretné, ha abbahagynám. Én azt válaszoltam: ha csak egy százalék kérdőjel is van benne, akkor befejezem. Mert régóta élünk így, az én pályafutásomnak alárendelve, s nem szeretném a kapcsolatunkat kockára tenni. Nyilván nehéz úgy közös életet élni, tervezni, hogy az edzőtáborok miatt sokat vagyok távol. Több mint a fél életem Szolnokra koncentrálódik, van, hogy másfél hónapot eltöltök az Egyesült Államokban, de végül úgy döntöttünk, válasszam a folytatást. Fizikailag rendben vagyok, nincs hátráltató sérülésem, szeretek edzeni és igazság szerint nagyon megbánnám, ha most szállnék ki, pont akkor, amikor a legtöbbet tudom kihozni magamból. Amikor példának okáért visszataláltunk egymáshoz Kozák Danutával, akivel tökéletes párost alkotunk.
– A sors azért nagy rendező, hogy már gyerekkorukban egymás mellé sodorta önöket.
– Igen, szerencsésnek mondhatom magam azért, mert a sportban is megkaphattam a másik felemet. De a szerencse önmagában nem elég. A sors feléd dob valamit, de azt felkészülten is kell várni. Én mindent megtettem annak érdekében, hogy felkészült legyek, tényleg nap, mint nap száztíz százalékot beleteszek a kajakozásba, és nyilván nekem is vannak démonjaim… De azokkal is meg kell tudni birkózni.
– Mire gondol?
– Például arra, hogy jól tudok működni párosban vagy egy négyesben. Beleillek a koncepcióba, ugyanakkor azt érzékelem, hogy egyesben nem jönnek úgy az időeredmények, ahogyan szeretném. Ez gyötri az embert az edzéseken, bár azért én a versenyre össze tudom szedni magam. Ha például a kajakozással kapcsolatos nehézségekről kell beszélnem, akkor nem a munkafolyamattal vannak gondjaim, sokkal inkább azzal, hogy elhiggyem, hogy képes leszek előre lépni.
– Az elmúlt években lépegetett előre, s azt már többször is bizonyította a vízen, hogy jó versenyzőtípus.
– Igen, ez így van. A gyúrónk, Klenyán Tamás mondta: lehet, hogy az edzéseken csak zsámolyokat ugrok meg, de a versenyen könnyedén átlibbenek a szekrény tetején is.
– És mikor kezdi a „zsámolyugrást”?
– Részben már elkezdtem. Bár az új edzőm, Likér Péter most az Egyesült Államokban táborozik a szlovák négyessel, a párommal én is elkezdtem a munkát, mert november vége felé szeretnék úgy formába kerülni, hogy ne okozzon gondot egy keményebb alapozás. A jövő évet nagyjából megterveztük már, lesznek komáromi, szolnoki táborok és persze Amerika sem marad ki tavasszal. Igazából már érzem a pezsgést, s várom a munkát.
